Vízilabdaünnep(ek)

Jó érzés mindenféle „vizes sportot” nézve magyarnak lenni, legyen az úszás, kajak-kenu, vagy éppen a vízilabda. Ki ne hallott volna már a magyar férfi vízilabda válogatottról, a „Kemény-legényekről”, ki ne nézné szívesen a mérkőzéseiket, még akkor is, ha egyébként inkább más labdajátékok barátja?! S hát meg is érdemli ez a csapat a kiemelt figyelmet.

Most éppen a felkészülési szakaszon jutottak túl – sorozatban győzelmekkel: előbb az Ausztrália elleni barátságos mérkőzésen sikerült tíz gól különbséggel nyerni (13:3-ra), majd a Korfui tornán szerepeltek sikerrel, megszerezve a Smartzidis kupát,  a mögöttünk álló hétvégén pedig az immár hagyományosan a VB-szereplést megelőző margitszigeti Vodafone Kupát (korábban Unicum Kupa) zárta pontveszteség nélkül első helyen a válogatott. A görögök elleni első mérkőzésünk egyik legszebb gólját itt lehet megcsodálni (forrás: vlv.hu):

Nem is jön rosszul ez a felvezetés, hiszen nemsokára kezdődik a világbajnokság, amelynek idén Sanghaj ad otthont. A keretet Kemény Dénes már múlt szerdán kihirdette, talán érdemes a neveket is felsorolni: Nagy Viktor, Szécsi Zoltán (kapusok), Biros Péter, Hárai Balázs, Gór-Nagy Miklós, Hosnyánszky Norbert, Kiss Gergely, Madaras Norbert, Steinmetz Ádám, Szivós Márton, Varga Dániel, Varga Dénes, Varga II. Zsolt (mezőnyjátékosok). A „csereember” Vámos Márton, aki a Margitszigeten is már „beugrott” a hátfájással bajlódó Varga Dénes helyére, ám a vasárnapi oroszok elleni mérkőzésen már a véglegesnek szánt 13 fős összeállítás mutatkozott be. Aki nem követi rendszeresen nyomon a vízilabda eseményeit, annak talán sok az új név a csapatban, amely jelentős fiatalításon ment keresztül nemrégiben, és hiányozhat Kásás Tamás, aki a nyár elején végül is úgy döntött, mégsem vállalja a válogatottságot. Bár az ő rutinja és éles helyzetekbe megmutatkozó szuggesztív ereje biztosan jól jönne bármikor, így a közelgő VB-n is, ám bízzunk benne, hogy nélküle is az elvárásainknak megfelelően állja meg a helyét a már összeszokottnak mondható csapat. Könnyű dolguk nem lesz, az már egészen biztos, hiszen amíg a magyar fiúk inkább második vonalbelinek mondható országokkal mérkőztek az utóbbi hetekben, aközben a legnagyobbak, köztük csak példálózva Horvátország, Montenegró, Olaszország, USA a Világligán mérték össze tudásukat, s idén is a számunkra a pólóban már-már „mumusnak” számító szerbek nyerték a szuperdöntőt Firenzében, amely egyúttal már olimpiai kvalifikációt is jelent. Igaz, itt az ausztrálok is szerepeltek (6. helyezést értek el), s őket nem sokkal korábban a fent említett fölényes különbséggel győzte le a magyar csapat a kaposvári uszodában.

Erről a mérkőzésről már csak azért is szívesen beszámolok, mert annak a helyszínen nézője lehettem. Bevallom, korábban soha nem voltam még vízilabda-meccsen, csak a televíziós közvetítéseket figyeltem élénken, így talán érthető, hogy nagy izgalommal vártam azt a júniusi péntek délutánt, amikor élőben is szurkolhatok kedvenceinknek. Igyekeztünk jókor elindulni, hiszen a nem túl nagy befogadóképességű uszodában a szervezők sem tudták pontosan megsaccolni, vajon hány ember lesz kíváncsi a – belépőjegy nélküli – válogatott mérkőzésre, ám az sejthető volt, hogy  aligha leszünk kevesen. Talán a sokéves „koncertrutin” is teszi, hogy még bőven időben érkeztünk és kedvező helyet sikerült foglalnunk a lelátón, s amíg a csapatok bemelegítése folyt, szépen megtelt mindkét oldal – még az ideiglenes lelátóként szolgáló rézsű is. Ami elsőként igen furcsa volt, hogy viszonylag kis uszoda lévén, egészen közelről szemlélhettük a játékot és a játékosokat. Nagyon bántam utólag, hogy a fényképezőgépemet otthon hagytam, de tényleg arra számítottam, hogy több tíz méterről majd éppen csak úszósapkás fejeket fogok látni a medence pezsgésében, sőt az is megfordult a fejemben, hogy talán be sem engedik majd vinni a masinát, ám ez utóbbi feltételezésem abszolút nevetségesnek bizonyult. Az uszodában már a belépésnél kedves, barátságos légkör fogadott, semmi nyoma ellenőrzésnek, vagy marcona biztonsági embereknek – bár nyilván a jó két méteres pólósokat úgysem igen kell félteni… Megérkezésünkkor azonnal  épp Kemény Dénes szövetségi kapitányba botlottunk, aki a bejáratnál kémlelte, mikor fut be az ausztrál válogatott, közben szórakozottan vissza-visszaköszönve az őt üdvözlő szurkolóknak – nyilván gondolatban már egészen másutt járt.

A meccset „élőben” figyelve roppant érdekes volt, hogy minden és mindenki kicsit másként mutat, mint tévén keresztül. Azokat az arcokat például, akiket a képernyőn már egy pillantás alatt, úszósapkával a fejükön is megismer az ember, így, a valóságban sokkal nehezebben lehet beazonosítani. A szurkolás is másként hangzik (nekem hiányzott egy amolyan igazi „B-közép”, mint pl. az orosházi dobosok), és ami még nagyon furcsa volt, hogy itt most nincsen kommentátor, csak egy a közönséget buzdító helyi „szpíker”. Utólag leadta az egyik sportadó a felvételt, teljesen más hangulatú volt úgy megnézni ugyanazt – lehet, hogy meglepőt mondok: tévében az egész sokkal „komolyabbnak” hatott. Persze, a helyszínen talán az is tette, hogy nem tétmeccsről volt szó, és hogy valóban könnyedén győztek a magyarok, no meg hogy a nyitott strandon, meleg napsütésben és sörrel a kézben amolyan nyugis vakációs szórakozásnak is fel lehetett fogni az egészet. Mindez persze semmit nem von le a találkozó érdeméből, és nem is arra akartam utalni, hogy ne szórakoztunk volna kitűnően, sőt én egyáltalán nem is bánom, hogy így zajlott és nem kellett közben tövig lerágni a körmünket izgalmunkban. Arra ott van még Sanghai…, természetesen számunkra ismét csak a televízió által. A férfiak július 18-án kezdenek, de ne feledjük, 17-től női pólósaink is vízbe szállnak, úgyhogy az Ismerős Arcok táborból hazatérve egy kis szusszanás után tekinteteket a képernyőre szegezz, és:

HAJRÁ MAGYAROK!