Látom majd, ahogy a mezőn sok-sok emlék kering, látom majd Vandát és visszaintek Stefánnak, akik tán azóta is ott állnak, lehet, most már Cseh Tamás is biccent egyet felénk…
Délután útra kelünk, észak felé. Ha lesz rá módom, Krakkóból is benézek A mi Pilvaxunkba és minden nap mesélek egy kicsit. Lám csak, lesznek nekünk élményeink…
Pont du 4-kor indultunk. Budapest, Parassapuszta, Zólyom, Besztercebánya, Rózsahegy útvonalon közelítettünk Alsókubin – szálláshelyünk – felé. Negyed órás pihenővel pont este 9-kor érkeztünk meg. A tájból nem sokat láttunk, Parassapuszta után kevéssel besötétedett.
Alsókubinban „Koliba” nevű panzióban szálltunk meg, rönkház, hangulatos, tiszta, kényelmes. Késői – ám zenés! – vacsora; holnap irány Árva vára és Krakkó! Egy kis ízelítő az estéből:
Nagyon jól aludtunk, bőséges svédasztalos reggeli, nem túl méregerős kávé… szétnéztünk a Koliba körül, távolban hófödte hegycsúcsok… indulás Árva felé.
Nehezen találok szavakat mindarra, amit láttunk. A várban történelmi korszakok rakódtak egymásra, a magyar múlt mementójaként ágaskodik az eltépett országrész egykori határán. Csoportos idegenvezetés volt, de kizárólag szlovák nyelven, a bejáratnál viszont kaptunk egy részletes magyar nyelvű leírást tartalmazó füzetet a várról. Jó másfél órán keresztül kapaszkodtunk egyre feljebb és feljebb, jártunk teremről teremre. A múzeumi részben igényesen, szépen állították ki az egykori használati tárgyakat. Sajnos a legfelső részbe – a fellegvárba – nem mehettünk fel, májustól októberig tart csak nyitva és ahogyan értettem, rekonstrukciós munka is folyik. Nem akarok itt hosszasan beszélni történelmi dolgokról, aki akar a hálón úgyis talál elég adatot, ez is egy jó leírás például.
Folytattuk utunkat Krakkó felé, nem messze a határtól megálltunk egy kis településen megcsodálni a XIII. században épült fatemplomot. A határ után immár egy lengyel „kalyibában” költöttük el ebédünket, céklalevessel indítottunk :-). Rengeteg lakott területen át vezetett az út Krakkó felé és a mezőn láttam Vandát, Stefánt is integetni, Tamás csendesen mögöttük állt, vállukra tette kezeit és csibészes mosollyal biccentett felénk…
A műholdas irányítás elvezetett szállodánkhoz, az Óváros szívében lakunk, 100 m-re a Posztócsarnoktól. Az utolsó három kép csak azért van a sorozatban, hogy lássátok, ez már Krakkó… holnap bejárjuk az Óvárost, elmegyünk szentmisére és este tovább szövöm beszámolóm fonalát.
(A diák fekete keretére kattintva, a honlap elhagyása nélkül is elindíthatod a vetítést.)
Inkább csak hangulatok, benyomások… rengeteget mentünk, kizárólag gyalog, bebarangoltuk az Óvárost és a Wawelt, jól elfáradtunk…
Nem angolománok… minden portálon felirat lengyelül. Második nyelv az angol, mindenki beszéli valamilyen szinten. Németül még étlapot sem láttunk. Van nemzeti öntudatuk, egyenes gerincű nemzet.
Magyarul beszélünk, megszólít egy idősebb úr. „Magyári?” – kérdi. Bólintunk, erre testbeszéddel jelzi, járt Budapesten, harmadik szava „Újpest… Újpesti Dózsa…”, engem erre hájjal kenegetnek, talán felderülő arcomat látva, az öreg megszólal: „Laslo Papp” – igen, volt egy lengyel ökölvívó, aki egyszer megverte Laci bá’-t… igaz betegen küldték a szorítóba. Nagyon jó barátok lettek, ha jól tudom a visszavágón Laci bá’ fasírtot csinált a derék lengyelből.*(l. alább) Elmondom angolul, hogy szüleim legjobb barátja volt, öt éve halott, nem tudom értette-e, de kezet fogunk, úgy köszönünk el egymástól.
Szentmise a Szent Mária-székesegyházban. Lengyelül. Hihetetlen a szertartás spiritualitása, Krisztus köztünk van. Semmi nem feledteti el ebben a városban, hogy II. János Pál innen került a pápai székbe. A főoltár fölött festett fatáblák Mária tizenkét fájdalmát megjelenítve, érkezik egy apáca, pont 14:00-kor, kinyitja a táblákat, mögöttük szobrok alakjában, megelevenedik Mária hat öröme…
Ez a város él, lélegzik, nemcsak a turisták ezrei miatt. Van itt minden, lehetne Velencében a Szent Márk téren is, árusok, mozdulatművészek, kellemes kávéházi teraszok zsúfolásig telve, a várva várt tavasz leheletét szívjuk. Velence… mindvégig olyan hangulatban vagyok, mint a szeretett napfényes Itáliában. Olvasgatom az útikönyvet… véletlenek nincsenek. Különböző korszakokban tucatjával dolgoztak itt itáliai építőmesterek, a Posztócsarnok, a Collegium Maius – utóbbi akár Padovában is lehetne, annyira itáliai. Sok épületen is érezni ezt a hatást.
Collegium Maius… bár az udvara felújítás alatt áll, bemehetünk, egyszer csak megszólal a Ballag már a vén diák dallama, odafönn órajáték kezdődik… hihetetlen atmoszféra vesz körül bennünket…
Wawel… ezt elszúrtuk, a Katedrális négykor bezár… végigrohanunk az altemplomon, de előbb megállunk közös királyunk I. (Jagelló) Ulászló sírjánál, 1444. novemberében esett el a várnai csatában, a törökökkel vívott, teste nem került elő. Elmegyünk a nemrég elhunyt lengyel elnöki házaspár sírja mellett is, repülőgépük lezuhant orosz földön…
Egy pillantás a Várból a Visztulára, majd egy jó sör, estebéd egy magyar nemzeti színű szalagot ablakára tűző kisvendéglőben, sietünk a szállodába, már nem érezzük a lábunkat sem… Most este elmegyünk állvánnyal fényképezni a kivilágított Krakkót, ha még bírom erővel, azokat a képeket is feltöltöm ma, ha nem akkor holnap. Bírtam erővel, az éjszakai képek is feltöltve. Mindent A mi Pilvaxunk vendégseregéért 😉
Lám csak, lesznek nekünk élményeink…
Wieliczka felkeresése szerepelt a mai terveink között. Busszal mentünk, útközben a krakkói Teátrum mellett haladtunk el. A pályaudvaron megtudtuk: a 304-es helyi járatú busz visz a városba, ott volt nem messze.
Bő fél óra volt az utazás, megérkezve láttuk, hogy rövidesen indul egy német nyelven vezetett csoport (a bányába csak vezetett túrán lehet rész venni, ha valaki ennek ellenére eltéved, 500 złotyiért keresik meg…), ám előkerült egy magyar nyelvű vezető, így hozzá csatlakozhattunk. Iszonyatosan hosszúnak tűnt, amíg ácsolt falépcsőkön leértünk a mélybe, kb. 65 m-re. Odalenn csak mentünk és mentünk… három óra alatt 3 km-t, közben vágatok, tárnák, a sókitermelés különböző korszakai. Időről-időre kápolnák, sóból faragott szentek és történelmi személyiségek. A legenda szerint Szent Kinga Máriamarosnál dobta gyűrűjét a sóbányába és itt találták meg, ez vezetett ahhoz a tudáshoz, hogy a föld mélye kincset rejt… igen a só értéke egykor az aranyéval vetekedett! (Szent Kinga IV. Béla királyunk leánya volt, Máriamaroson a bánya mélyébe vetette gyűrűjét, aki megtalálta, jegyesévé válhatott.)
Idegenvezetőnk iszonyatos tempót diktált, nem volt idő üldögélni, egyre mélyebbre és mélyebbre mentünk. Közben tavakat láttunk, volt közöttük 9 m mély, közel négy százalék sótartalommal. Kápolnák, újra és újra, mert a bányász tudta, hogy odalenn még inkább szükség van Isten segítségére. Munkaidő után ezért szentek szobrait faragták. A legimpozánsabb a Szent Kinga kápolna volt, a só csillogása, a sóból készült hatalmas csillárok lenyűgöztek bennünket. A bánya 300 km hosszú, mi 135 m mélységbe jutottunk el…
Nagyon fárasztó volt a rengeteg gyaloglás, a végén betuszkolódtunk kilencen egy bányaliftbe és pillanatokon belül megláttuk a napfényt. Érdemes volt elmenni Wieliczkába. Amit láttunk több, mint elgondolkodtató. mert nemcsak azt tudtuk meg, honnan kerül a só asztalunkra, hanem láttuk azt is, hogy mire képes az alkotó ember, mert azok az ácsolatok, a sófalba vájt lépcsők, amelyeken egykor felkapaszkodtak, mind mutatják, hogy mire vagyunk – lennénk – képesek, mi emberek. A látottak fényében még inkább átérzem a chilei bányászok sorsát és a csodát, hogy élve felhozták őket. Nem lehet nem gondolni azokra, akik örökre lenn maradtak, a bányaomlások és súlytólégrobbanások áldozataira. Vezetőnk azt is elmondta, hogy számukra ez egy munkahely, de van egy örök szabály: nem visszük le a mélybe konfliktusainkat, azokat odafönn rendezzük, különben örökre lenn maradunk!
Jó szerencsét!
Még a kisvárosban megebédeltünk, igyekszünk ilyenkor helyi specialitásokat választani. Érdekes a lengyel konyha, a savanyúságok édeskések, a céklaleves nagyon ízletes, a pirogról nem tudok nyilatkozni, de Mártinak ízlett. Krakkó egyik híressége a krémes és valóban, ma azt vacsoráztunk, gyermekkorom otthoni krémeseit idézi, a leveles tészta között igazi krém van, nem túl édes, de olvad a szánkban, hazavisszük az ízeit.
Késő délután már csak a szállodában pihengetünk, feldolgozzuk az élményeinket. Én a ma készült képeket nézegetem, töltöm fel, nem vagyok túl elégedett, ilyen fényviszonyok között való fotózáshoz kevés a tudásom. Remélem azért pár kép visszaadja a bánya hangulatát. A bánya honlapján az enyémnél ezerszer jobb képeket láthattok.
Holnap indulunk haza, Zakopanén keresztül. Ózdnál lépjük át a gúnyhatárt. Nem ígérem, hogy holnap folytatom, talán majd szerdán befejezem úti beszámolómat. Nemzeti ünnepünk lesz, sok kokárdás magyart láttunk Krakkóban.
Korán keltünk, 7-kor már reggeliztünk, 8-kor elhagytuk Krakkó Óvárosát, a fülhallgatómban végtelenítve hallgattam a „Kell még egy szó, mielőtt mennél…” kezdetű dalt… a reggeli csúcsforgalomban lassan hagytuk el a várost, utunkat Zakopane felé folytattuk. Jó két óra alatt értünk oda, sok hegyi szerpentinen vánszorgó teherautó lassította a haladást.
Zakopane belvárosában kaptunk parkhelyet, lassan andalogtunk a kisváros sétálóutcáján, megcsodáltuk az épületeket, a jellegzetes zakopanei stílust. Bementünk egy cukrászdába, igazi jó erős, rövid kávéra, majd siklóval fel a Gubalowkára, ahonnan gyönyörködtünk a mesés panorámában. Odafönn is 10 °C felett állt a hőmérő mutatója. Visszatértünk a hegy lábához, vettünk a bőségesen kínált híres sajtból, majd újra kávéztunk és fél kettőkor hazafelé vettük az irányt. Alig hagytuk el a várost, varázslatos kápolnára leltünk, fenyők ölelték a gyönyörű épületet.
Észre se vettük, hogy elhagytuk Lengyelországot és már Szlovákiában vagyunk… még néhány fénykép erejéig megálltunk egy olvadó hóval takart sípályánál, majd Tátralomnicon át Poprád felé haladtunk. Lehet, hogy Lomnicot csak érintette az út, de mintha egy tegnap lezajlott tankcsata után jártunk volna arra: végig lerombolt épületek, elhagyott kempingek mellett suhantunk el.
Poprádtól Rozsnyóig gyönyörű tájon vitt a szerpentines út, hegyeket néztünk… Rozsnyótól Somoskőújfalu felé mentünk, Salgótarján érintésével a budapesti körgyűrűn jöttünk végig, kilenc óra után nem sokkal értünk haza.
Nagyszerű négy nap volt. Meglátogattuk Árva várát, sokat csavarogtunk Krakkóban, megnéztük a sóbányát, Zakopanét – talán többet is láttunk, mint amennyit ennyire rövid idő megenged. A tavasz üdvözölt bennünket ott fönn északon, Vanda és Stefán tán úgy gondolták, mi hoztuk, de nem, már ott várt ránk. A négy nap csak egy pillanata volt az életünknek, ám maradandó jelet vésett lelkünkbe. Árva várában a magyar történelem és ipartörténet egy darabkájának megismerésén túl, lenyűgözött minket a táj és az erőd szépsége. Krakkó Óvárosának hangulata, varázsa, az itáliai hatások, a forgatag, az ízek mellett – katolikusok számára – kézzelfogható a város lelkisége, amely nélkül a számtalan gyönyörű katedrális csak egy épület lenne a sok közül. Talán csak Rómában láttunk az utcán ennyi papot és apácát, mint Krakkóban. A városban éreztük, II. János Pál áldása védi, hiszen innen választották Róma püspökévé, az Egyház fejévé. Ma még csak sejthető, hogy mekkora jelentőséggel bírt a világ számára pápai működése, 1956., 1968. után a lengyelországi ellenállás, a Szolidaritás roggyantotta meg úgy a kommunizmust, hogy a lengyel katonai puccs sem gátolhatta meg a szörnyű ateista diktatúrák összeomlását.
Négy nap még Krakkóra sem elég, Wieliczka is egész napos program. Ismerkedésünk a várossal olyan volt, mint az az első randevú, amely örök szerelemben folytatódik. Nem volt időnk bemenni a legtöbb templomba sem, a Zsidónegyedbe sem jutottunk el, a Wawel katedrálisán is csak keresztülrohantunk. A Piactéren a régi Városháza tornyába sem mentünk fel, mert márciusban még zárva tart, – Bendi legnagyobb bánatára – a Sárkány szobrát sem láthattuk, aki a legenda szerint elhordta a szüzeket és a jószágokat, míg egy eszes királyfi fel nem robbantotta…
A lengyelek – azt hiszem nem túlzás – valóban barátaink. Az idős úr, akit említettem végtelenül rokonszenves volt, de a szálloda személyzete, a pincérek, eladók, idegenvezetőnk a bányában, mind, mind nagyon kedvesek voltak. A lengyel lányok, asszonyok gyönyörűek… ápoltak, mosolygósak, kedvesek, ennyi szép nő csak Magyarországon van még! Egy lengyel származású amerikai turista Krakkóról írt világhálós naplójában olvastam az alábbiakat:
„…I was very impressed by his goal to kiss a girl in every country (he’s up to 21 and counting!), I’ll definitely root for him! I totally agreed with him also that Polish girls are very cute. They have my vote so far out of all the countries I’ve been, although I’m only halfway through my trip 😉 So for all you people who guessed maybe I’ll meet a pretty German or English or French girl, you guys lose the bet :-P, if anyone it’d be a Polish girl so far for me. (…)”
Persze a koma útja során Magyarországot nem érintette 😉 !
Örülök, hogy mindezeket elmesélhettem Nektek A mi Pilvaxunk asztalainál és talán vannak köztetek olyanok, akik kedvet kaptak, hogy elmenjenek, vagy visszatérjenek. Kérem a Jóistent, segítsen utóbbiban nekünk is!
Örülök hogy jól sikerült az utatok. Élvezettel olvastam a beszámolót, a képek is jól sikerültek. Igazán meghozták a kedvet a nyárra tervezett krakkói utazáshoz… A pirog láttán összefutott a nyál a számban. Barátnőm már készített nekem egyszer, ő valami áfonyafélével töltötte meg (szinte mindennel lehet).
Köszönöm – Bendi nevében is – a dicsérő mondatokat! Ahhoz, hogy az élménybeszámoló – ahogy Imi írja – élethű lett, az kellett, hogy még a helyszínen sikerült minden este megírnom.
Köszönet Székely Gyurinak, Kohus Petinek a sok segítségért, persze Gézáéknak – Bendi keresztszüleinek – az ötletért, a fuvarért és a meghívásért!
Imi, voltunk mi már együtt kirándulni – Erdélyországban – az őszi szünetre megcélozhatjuk a most bejárt helyeket; rántsuk össze a csapatot 🙂 !
Kedves Péter, Bendi és Márti!
Nagyon szép helyeken jártatok, és az élménybeszámoló olyan élethű volt, hogy én is odaképzeltem magam. Köszönöm!
Nagyon ügyes fotók, Bendi, gratulálok!
Szia Bendi, nagyon jók a fotóid, volt is téma bőven szép, számomra is ismerős helyeken jártatok. A sóbánya az egyetlen, ami nekem kimaradt eddig. Remélem, hogy lesz még közös kirándulásunk is!
Én így láttam utunkat a fényképezőgépemmel:
Nosztalgiával nézem a zakopanei képeket, mert a 70-es évek végén, 80-as évek elején rendszeresen jártam oda síelni. Volt olyan tél, amikor több mint tíz alkalommal mentünk. Azért az üzemanyag-árak akkor még mások voltak és a márkát is igen jól váltották.
Köszönjük @ngie a képeket, örülnék, ha Te is mesélnél egy kicsit 🙂 !
Néhány helyen átírtam a szöveget, kijavítottam az elütéseket.
Akkor ma estére mutatok én fényképeket…
szintén Lengyelország, Sanok nevezetű településen található skanzent jártuk be tegnap…..
Peti, őszintén szólva nem tudom a Felvidéken át merre megyünk, csak annyit, hogy Ózdnál jövünk át a gúnyhatáron, de fogom figyelni a táblákat. nem tudom mennyire szorít majd az idő, elvégre holnapután munka, iskola… 🙁 Pár óránk marad visszazökkenni a megszokott kerékvágásba.
Ezek szerint Ti a lengyel skanzent látogatjátok,legalábbis a „w” a szó végén erre utal.
Akkor talán még ajánlóként is felfoghatjátok,ha visszautatok során szeretnétek megpihenni,Rózsahegyet elhagyva kb.5-6km B.-bánya irányában haladva, megnézhetitek a szlovák skanzenfalut,mely Vlkolinec névre hallgat.Ha jól emlékszem,már Alsó-Kubin irányából is táblák jelzik a skanzent és Rózsahegyből kiérve csak a jelzőtáblát kell figyelni.
*„Varsóban, egy nemzetközi versenyen a második menetben döntő fölénnyel győzött a lengyel fiú Papp ellen.
Papp Lászlónak nem szegte kedvét a vereség. Tudta, hogy tüdőgyulladás után, felkészületlenül állt ki akkor lengyel ellenfele ellen és az olimpián, Melbourne-ban, az elődöntőben ismét legyőzte Pietrzykowskit.”
Kohus Peti, telepátia, vagy a barátság ereje? Az említett falu neve: Chocholow. Amúgy köszönöm az esemest is, örültem a hírnek :-)!
Kriszta, sokat gondoltunk Rád a Collegium maiust meglátogatva. Hiába, Pécs is, Krakkó is Európa Kulturális Fővárosa volt, de ezen felül – gondolom – a részben közös történelmünk és ebből fakadóan jogtörténetünk is összekötő kapocs a két egyetem között.
Legyetek jók, holnap a sóbányába megyünk, mesélek tovább :-), jó éjt mindenkinek – minket aligha kell ringatni…
Csizi,már hogyne működne a telepátia.Nem hagyhatlak magatokra Titeket ekkora országban…
A skanzenfalu,amely visszautatok során útba eshet,feltételezem,Rózsahegy alatt van és VLKOLINEC (farkasodu,farkasfészek)a neve.Nagyjából 15 állandó lakosa van,most,télvíz idején kihaltnak tűnhet.
Bár lehet,hogy Gyuri másik skanzent említett,ez a falu esik bele az útatokba,szinte mindegy,melyiket nézitek meg,mindegyik a múltat hivatott felidézni és nekem a múlt század eleji szegénységet hozzák ki.
Csatlakozom az irigykedők sorához: én eddig egyetlen alkalommal jártam Krakkóban, jó 3 éve, s bár a fő program egy jogtörténeti konferencia volt a Jagelló-egyetemen, ám vendéglátóink megmutatták a város nevezetességeit, illetve hagytak kellő szabadidőt, hogy – szintén belvárosi szállásunkról indulva – mi magunk is felfedezzük. Csodás élmény volt, ám a kapcsolat lengyel kollégáinkkal továbbra is él, így van rá remény, hogy újabb közös találkozókat szervezzünk hol nálunk, Pécsett, hol pedig Krakkóban. 🙂
Peti, ha ezek után valaki tagadja, hogy van telepátia… négy útitársam a tanú arra, hogy miután eljöttünk a várból, mondtam, hogy megkérdezem Kohus Petit, a „koliba” szó jelentéséről, azután elkezdtük ízlelgetni és magunk is rájöttünk arra, amit leírtál. Ahogy vezeték nélküli világhálót érez a telefonom, jön a levél Tőled a válasszal (minden Pilvaxba írt hozzászólást megkapok így) – ez nem lehet a véletlen műve!
Hazafelé végig nappal jövünk, Zakopane felé és útba ejtjük Székely Gyuri által is javasolt skanzenszerű falut, nem akarom a nevét helytelenül leírni.
Geigi, Neked is jó utat kívánunk!
Legyetek jól és szeressétek egymást :-)!
Egy kis értelmező szótár,magamból:
koliba=kalyiba=faház
általában a hegyi pásztorok átmeneti lakhelye,azt hiszem,Erdélyországban is megtalákható ebben az értelemben.A felvidéki „Koliba” elnevezés manapság már főleg a vendéglátás,első sorban az étkezés hangulatát próbálja visszaadni a szlovák hegyvidékek és azok közvetlen közelében.
Magyarhonban a csárda a kiköpött megfelelője -tájjelleggel,értelemszerűen.
Kétlem,hogy lenne valaki,akinek újdonsággal szolgálna ez az információ,pusztán arra céloztam,hogy Felvidéken a koliba nem cégnév,hanem étterem,esetleg panzió is tulajdonképpen.
Csiziéknek szorítok,hogy a visszautuk nappali fénynél történjék,hiszen van mit látni a Fel vidék szépségében szinte a gúnyhatárig.
Most irigyellek kicsit… remélem kellemes az utatok. Ha minden jól megy, nyáron én is eljutok Krakkóba, remélem hogy lesz ott valaki, aki vár rám:)
Ma délután viszont irány a kikötő, indulunk Stockholmba. Mindenki csak a legjobbakat meséli erről a városról, kíváncsi vagyok.