„Nacionalizmus-e az, ha valaki tönkretett, agyongyötört, megcsonkított, szegény kis magyar hazája sorsán évek óta sírvafakad? Ez a fogalom, hogy „hazám” nem légbőlkapott koholmány. „Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned s halnod kell” – ez sem légből kapott koholmány – egyike ez a legnemesebb szív örökérvényű figyelmeztetéseinek. A szívem vérzik, egész létemben megrendülve állok felejthetetlen hőseink holtteste előtt, már sírni sem tudok és nem is tudom, mit kellene mondanom ennek a csodálatos magyar ifjúságnak! Egy összetört aggastyán szól hozzátok, aki zokogni szeretne, zokogva szeretné forró szívetekre hajtani elfáradt fejét és arra kérni benneteket, hogy akármi következik is ránk, ti még forróbb szeretettel zárjátok édes, fiatal szívetekbe hazátokat, ezt a sokat, mérhetetlenül sokat szenvedett … Magyarországot.”
Most valami nagyon szépet, nagyon ünnepit, nagyon patetikusat kellene írnom, hiszen ünnep van: hazámnak, Magyarországnak pusztulása előtti utolsó túlélési kísérletét ünnepelnénk… szeretném, ha szívünket az öröm szorítaná össze, ha mélyet szívhatnánk a Szabadság levegőjéből… Istenem, de jó is lenne!
De nem. Bevégeztetett. Négy éve agyonverették a tébolyult országvezér tudtával és talán utasítására a békésen ünneplőket. Újra tanultuk mi a paprikagáz, mi a gumilövedék, a rendőrterror és a bírói bűnözés. Még akkor is hittem, hogy van visszaút, de ma már látom, hogy nincs. Végérvényesen és visszavonhatatlanul belefulladtunk a vörös iszapba, amit azok hátrahagytak. Ki tud és ki akar ilyenkor ünnepelni?
Sajnálom az Ötvenhatosokat, talán ha látták volna, hogy mi lesz itt 54 év múlva… egy vörös iszapba fullasztott szemétdomb, elkorcsosult jövő miatt hullatták vérüket – elég csak december ötödikére gondolni… Iskolák állnak, ahol ma sem kellett ünneplőben menni, ahol zászló sincs kitűzve, ahogy nincs falvakon, városokon sem. Tóth Ilona! Ezért adtad életedet? Mansfeld Péter! Ezért agonizáltál fél órát a kötélen lógva? A levegőt, a testet, a lelket beszennyező vörösiszapért? Érdemes volt?
Volt idő amikor dal fakadt és fájdalom. Hallottunk jövendölést: „MEGHAL A SZÓ ÉS MEGHAL AZ ÉNEK!” Nyugodtan tegyük oda múlt idő jelét: meghalt a szó… és meghalt az ének. Bevégeztetett. Nincs más, csak a másik Magyarország. Már az sem sokáig.
Nem vagyok biztos benne, hogy ide akarom írni,…..
…de október 23. van ma! Úgyhogy mégis ide kerül be:
Mindjárt kezdődik a DunaTV-n egy Kormorán koncert!
23:05 -től
Kormorán – Farkasok éneke – Körcsarnok, 2008.december 20. (magyar koncertf., 1. rész, 2009)
WASS ALBERT: 1956 – Hősök és hóhérok (részlet)
„A forradalom leverése után Andropov – a Szovjetunió képviselőjeként – és Kádár, a bábkormány feje, akit Andropov ültetett a hatalomba, olyan büntető tisztogatást vittek végbe, mely a magyar nemzet teljes történelme során csak az 1945-46-os eseményeihez mérhető. Százötvenezer magyart végeztek ki, ítéltek munkatáborra vagy deportáltak a Szovjetunióba; köztük ötvenezer 11-17 év közötti gyermeket. Ezeknek a gyerekeknek egy része évekig várt szovjet börtönökben arra, hogy bűnözőként felakasszák őket, azt bizonyítandó, hogy a Szovjetunió „civilizált ország”, ahol 18 év alatti gyermekeket nem lehet kivégezni.
Tudjuk jól, hogy régi sebeket feltépni sosem népszerű cselekedet. Mindazonáltal a jövő érdekében fontos, hogy ne feledjük, kik a jók és kik a rosszak. Különösen azért, mivel az amerikai sajtó liberális hatalma értesüléseit bizonyos belügyminisztériumi „forrásokra” alapozza, és azon tüsténkedik, hogy elhitesse az amerikai emberekkel azt, hogy Kádár, Magyarország kommunista ura gyengéd és jóakaratú atyja népének, és sikeresen túljár orosz gazdái eszén azáltal, hogy lassanként szabad piacgazdaságot épít fel Magyarországon.
Azzal talán egyetérthetünk, hogy Kádár bizonyos mértékig enged a nép nyomásának, és talán keményen munkálkodik azon, hogy bizonyos fokú jólétet teremtsen, csak hogy befogja a szájukat. Azonban nem lehet és nem szabad elfelednünk, hogy harminc esztendővel ezelőtt ő volt az az önkéntes hóhér, aki vakon végrehajtotta Andropov parancsait, és 50000 gyereket juttatott bitóra.
Van egy magyar mondás, mely szerint kutyából nem lesz szalonna. El ne feledjük ezt!
Magyarország történelmében, ahogy bármely más nép történelmében is, vannak hősök és vannak hóhérok. A nemzet, de az egész emberi faj sorsa is attól függ teljes egészében, hogy a jövőben e kettő közül melyik lesz hatalmon.”
…hazafele vonatozva épp az jutott eszembe, hogy holnapra kellene a kávéházunkban egy kis megemlékezést tartanunk október 23. alkalmából…
Majd elkezdtem összeszedni gondolataimat, és itthonról elkészíteni az új fejezetet, de főpincérünk megelőzött…
Így „csak” Márai Sándor „gondolataival” egészíteném ki – és Sinkovits Imrével…: