Nincs élet a halál előtt

A halál ötven órája… ezúttal nem a film, hanem szőlőmagolaj kapcsán, a Kobakneten íródott hozzászólások ösztönöznek arra, hogy merengjek a végzetről, az elmúlásról…

Nagy szerencsém van, hogy gyermekgyógyász lettem, két kezemen megszámolhatom azokat a betegeket, akiket elveszítettünk kórházban, vagy területen. 23 év alatt nem nagy ez a szám, igaz minden eset ezerszer sokkolóbb, megrendítőbb – és ha a fájdalom mérhető – fájóbb… ha patológus lettem volna, a halál, az emberi test mérhetetlen esendősége mindennapjaim részévé vált volna. Patológia= szenvedésről szóló tan, sok boncteremben felirat: „Hic mortui vivos docent” azaz „Itt a halott az élőt tanítja.” Patológusként talán többet értenék abból a misztériumból, amit halálnak nevezünk.

Az élő szervezet valamikori elmúlása már a fogantatás pillanatában eldől. Fogantatás-elmúlás: a két aktus között eltelt idő az élet. Az élet, amely semmi más, mint két gyász közötti idő, eltemetjük a nagyszülőket, szülőket, rokonokat, barátokat, szomszédokat, és ha a Sors úgy hozza gyermekeinket, hitvesünket is. Amikor még valódi emberi közösségek voltak, egy községben a halott mindannyiuké volt, közösen gyászolták, temették el és emlékeztek jótetteire, gyarlóságaira. A fajdalom eloszlott a közösség tagjai között; a maradottakra figyeltek, vigasztalták és nem hagyták, hogy fagy- vagy éhhalál miatt kövessék szerettüket.

Hol vannak ma már közösségek? Mindennapos a fagy- és éhhalál… hiszen megtanították: „az anyag a tudatunktól függetlenül létező objektív valóság”, életünk nem más, mint az anyag különös játéka, amely előtt semmi, utána még inkább semmi sincs… Az ötödéves orvos tanoncoknak akkoriban írt „Közegészségtan” könyvben szó szerint az alábbi mondat olvasható: „…közegészségügyileg a halott ember darabos hulladék…”. No comment.

(Ady E.)

A halál nap mint nap itt jár közöttünk, ám immunissá váltunk rá. Bekapcsoljuk a tévét, kigyúrt akcióhősök ontják a vért, a híradó távoli földrészek természeti katasztrófáinak halottjait mutatja, ahol emberek pusztulnak tízezrével; fiatal színészeket, sportolókat veszítünk el váratlanul, órák alatt; meghal a szánkózó az olimpián, de min változtat? The show must go on…

Talán Halottak napján, a rituális krizantém vásárlás és temetőlátogatás alkalmával gondolkozunk el néha. Meg olyankor, amikor a Halál ablakaink alatt feni a kaszát… Pedig a temetők csöndje, a gondozott sírok, a virágok és a semmihez sem hasonlítható temetői hangulat alkalmat adna egy kis elmélkedésre. A temetőkapun felirat: „Feltámadunk”. Örök vigasz, elménk megnyugtatása lenne? Nagycenken, Széchenyi temetkezési helyén pedig a falon az alábbi üzenet olvasható: ”Voltunk mint ti, lesztek mint mi…” – örök igazság…

Az anyagelvűség nihilizmusa, és a hívők hite között éles különbség húzódik. „aki hisz én bennem, ha meg is hal, élni fog. És aki csak él és hisz én bennem, nem hal meg örökre.”(Ján. 11,25-26) Az igazat senki sem tudja. Darabos hulladékká, vagy tovább élő lélekké válunk? Vagy van egy harmadik út? Mit tehetünk, várjuk a találkozást, az elkerülhetetlen pillanatot. Aggódunk az ittmaradottakért, akiknek talán kicsit hiányozni fogunk. Talán.

„A legkeserűbb könnyeket az el nem mondott szavak és az el nem végzett tettek miatt hullatjuk a sírokra.” (Harriet Beecher Stowe)