Koltay Gergely: Összetartozunk

(…)A székelyek kritikusak, a székelyek gyanakvók, de a székelyek szíve nyitva, a székelyek: őrzők a vártán. Szeretnék székely lenni, ha oda engednének. Védeni a végeket, védeni a nemzetet, védeni a Teremtő által megrajzolt történelmi határokat. Szeretnék székely lenni, akiknek csupán valahol nagyon magasan, a felhők után van elszámolásuk. A Jóisten könyvelői jogosan adnak adókedvezményeket a csendes szavú, kevés beszédű magyaroknak. Megérdemlik! Aki nem hiszi, járjon utána! (…)

(…)Hosszú út volt, fárasztó, de örömmel mentünk. Másnap reggel ultimátum várt ránk. Ha akartuk, ha nem, mennünk kellett. Zötyögős negyven kilométer, aztán álmunkban sem gondolt plusz 12 km várt reánk. Előtte úgy mondta Imre is, Csönye is: – Nincs messze! A vége fele a sofõr már pedzegette, hogy ez majdnem 12 kilométer.

Mentünk az Almási barlanghoz. Mentünk, mert szervezték a székelyek. Ott kellett lenni, hiába az előző nap súlyos fáradalmai, hiába a szerencsétlen szervezés éjszakai gondjai. Erdélyi barátaink már jó előre bepácolták a húst, már jó előre tudták mi a fáradtság ellenszere. Úttalan utakon, patakokon átvezető dróthidakon vittek minket a csodához. Közben sült a hús, paprika és paradicsom szeletelődött a délutáni napsütésben.

December ötödike határkő a gondolkodásunkban. December ötödike a mi kis belső magyar Trianonunk. Nem nagyhatalmak kapzsi és felelőtlen gondolkodásának következménye. Következménye a folyamatos agymosásnak, a félretájékoztatásnak, a nevetséges félelem-keltéseknek. Ám december ötödike feloldódott azon az egyetlen eső nélküli, csillagos tusnádi estén. Szóltak a dalok, hétezer ember énekelte: „Induljunk felfelé, fel a forrás felé.” A Kormorán eljutott az ősforráshoz és annak cseppjeit szórta szét. „Húzd meg, húzd meg a harangot”, egy kis nem létezõ magyar falu harangjai azon az estén is megkondultak. Hihetetlen élmény átélni, amikor a szavak, a dallamok, a harmóniák értő fülekre találnak. Hihetetlen átélni, hogy eggyé forr koncertdobogó és annak közönsége. Ez már nem a hallgató és az előadó közötti kapcsolat, ez több annál, hiszen itt tapintani lehetett az „Összetartozunk” kiváltságát. Román technikus kollégáink kitettek magukért. Minden úgy szólt befelé és kifelé is, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. „Világok világa Magyarország, adjon a Teremtő békét neked”. Millió kicsiny fény gyúlt a nézőtéren, mint a templomok freskóin a lélek festõi ábrázolása. A fejek fölött egy-egy pislákoló fény a magyar lélek ébredező lángjai.

Bonyolult világba érkeztünk! Bonyolult világba élünk. Álmainkban sem gondoltuk, milyen problémákkal köszönt reánk az új évszázad. De a világ nagyszerű is, mert egyszerű. A székelyek elvittek a világ végére koncertjük előtt pár órával. Húst sütöttek, kenyeret szeltek, aztán szerényen hátrahúzódtak. Csodálatos, semmihez nem hasonlítható lakoma volt a zúgó Vargyas patak partján. A TransylMania együttes és a Kormorán zenészei között nincsenek december ötödikei határok.

„Európának vissza kell térni a keresztényi gyökerekhez, és ki kell békülnie Istennel” – így búcsúzott a leköszönő Romano Prodi. „Legyünk derűsek és ne féljünk” – így indult végtelen útjára a pápa. Őszentsége valahol biztos találkozik az íróval, aki megjövendölte, hogy a költő visszatér! A lengyel, aki Mádl Dalma asszony előtt betegen is felállt – mert, mint a Tanár úr mondta – „Egy lengyel úr volt” – lepihen egy felhő szélén Páskándi Géza mellett és elbeszélgetnek. Géza majd meséli: volt egyszer egy ország, egy nemzet, meg arról is elmélkedik talán, hogyan lesz közös jövőnk a Felvidékkel, a Muravidékkel, Kárpátaljával, Vajdasággal és Erdélyországgal, és a végén csak úgy megemlíti, hogy a költő visszatér!

Volt egyszer egy december 5.-e! Sokan kérdezték önmaguktól: Hogyan működik ez? És jött a költő! A Felvidéki! Csendesen szólt: a kulturálatlan ürülék elvált a kristálytiszta ivóvíztől. A próféták nem jelezték, de a „Költő” visszatért!

A Kormorán dalok nem top listákra készülnek, nem kereskedelmi rádiók kedvencei, még a Duna Televízió is fenntartásokkal fogadja. A Kormorán dalok tizenötmillió magyarnak szólnak. Szólnak Ausztráliában, Kanadában, a belgiumi magyar házban és megszólalnak kicsiny falvakban, ahol magyarul köszönnek hajnalban az emberek.

„Ezerkilencszázhúsz után, van – még sincs hazám”. A néma döbbenet, a csend és az ováció. Vesszen Trianon – skandálta a nézősereg. Vesszen ki agyunkból a kisebbrendűség, vesszen ki agyunkból az álságos politikai praktika, vesszen ki agyunkból a széthúzás sátáni kísértete, mert: Összetartozunk. Erről a csillagfényes estérõl nem írnak majd a napilapok, nem tudósítanak az elektronikus média sztárriporterei. Ez a néhány óra csak bennünk hagy maradandó nyomot.

Egy SMS így szólt: Fergeteges volt! Torokszorító! Köszönet érte! Egy elektronikus levél: Először voltam Kormorán hangversenyen, de ezen túl át kell gondolnom mindent újra és újra. Egy másik: Rég nem volt részünk ilyen élményben.

Köszönjük Erdély, köszönjük magyarok. Köszönjük Magyarországnak az elmúlt évek hangversenyit. Jó volt hallani a tapsot Tusnádfürdő másnapján Kapuváron – amikor 7000 székely üdvözletét tolmácsoltam. Jó nézni a televíziós felvételt az Ezer székely leány ünnepén előadott csíksomlyói „Megfeszítettről”, a Magyar Sziget Kormorán hangversenyéről. Jó látni mindenhol a Kormorán Baráti Kör tagjait. Nincs két ország, csak egy, ahol Te élsz, s én is élek – így szól egy régi Kormorán dal. Egy zászló van, egy nemzet, egy nyelv, egy haza. Összetartozunk!

Koltay Gergely