BOR ÉS IDILL
Utazásaim egyik legfőbb tapasztalata volt, hogy van bor-ország és van pálinka-ország. Eszerint van bornép és pálinkanép. A bornépek geniálisak; a pálinkanépek, ha nem is mind ateisták, de legalábbis hajlanak a bálványimádásra. A nagy bornépek a görögök, a dalmátok, a spanyolok, az etruszkok, az igazi borvidékeken az olaszok, a franciák és a magyarok. Ezeknek a népeknek ritkán vannak úgynevezett világtörténeti becsvágyaik; nem vették fejükbe, hogy a többi népeket megváltsák, ha kell, puskatussal. A bor az absztrakciótól megóvja őket.
A bornépek nem világtörténeti, hanem aranykori hagyományban élnek. Ez a magatartás a bor egyik leglényegesebb alkotóelemének, az idillolajnak következménye. A bor-országok és a borvidékek mind idillikusak. Sétálj az arácsi és a csopaki szőlőkben, menj fel a Badacsonyra vagy a Szentgyörgy hegyre, a Somlóról nem is szólva, barangolj a kiskőrösi vagy a csengődi kertek között, és minderről kétségtelen tapasztalatot fogsz tudni szerezni. A szőlőtáblák között lágy füves utak, mint csendes patakok folydogálnak. A pincék bejárata előtt hatalmas diófa, még a legforróbb nyárban is hűs. Olyan helyek, hogy az ember bárhol megállna, leülne, letelepedne, s azt mondaná: itt maradok. S esetleg anélkül, hogy észrevenné, ott érné el a halál.
Ezekről a dolgokról Szigligeten meditáltam és ott készítettem, csupán magánhasználatra, azt az igen régi és közönséges felosztást: van síkvidéki és van hegyi bor. A síkvidéki bor szaporább, de hígabb, igénytelenebb, olajokban szegényebb. Ez nem okvetlen becsmérlés. Mind-össze annyit jelent, hogy ilyen bort nem vennék feleségül. Az izgatóbb olajok állandó hiányában boldogtalan lennék. Aki a nagyobb feszültségeket nem kedveli – ez is méltánylandó -, az együtt tud élni ilyen borral is.
Mindezt a bűbájos Szigligeten gondoltam el, fent a dombon. Alattam a kertek, távolabb a Balaton, mellettem a kulacsban a bor, s ha meditációm akadozni kezdett, egyet kortyintottam. Az ilyesmi az emberrel vele születik. A hegyi bort kedvelem, amely víz mellett termett. A víz az az őselem, amelyben születtem, és ezért jelenlétét mindenben megkívánom. Ezért fekszik tőlem távolabb a Hegyalja, s közelebb Badacsony Csopak, Arács. Kivétel persze itt is van. Mindjárt a Somló. Mert a somlai tűzbor, vulkánon termett. A Somló mellett nincs víz. Nagy síkság közepén emelkedik és korona alakja van. Minden borunk közül a somlai számomra a nincs tovább. Mindjárt megmondom, miért.
Megkülönböztetek szőke hajú (világos) és sötéthajú (vörös) borokat; aztán hím (száraz) és női (édeskés) borokat; sőt megkülönböztetek szoprán, alt, tenor, basszus hangú, egyszólamú és többszólamú, szimfonikus borokat. De meg szoktam különböztetni szoláris (napszerű), lunáris (holdszerű) és asztrális (csillagszerű) borokat is. A borra egyébként mindennemű megkülönböztetés egészen könnyen alkalmazható. Van például logikus és misztikus bor, vizuális és akusztikus, jobbról balra és balról jobbra folyó bor, és így tovább a végtelenségig. Minden bor az embert újabb és újabb megkülönböztetési feladatok elé állítja. Nos, a somlai számomra az a szoláris bariton, de szimfonikus szőke hímbor, amely a legmagasabb teremtő spiritualitás olaját tartalmazza, éspedig boraink közül egyedülálló tömény tisztaságban. Ezért gondolom, hogy minden bor ugyan társas, és igazi lényét akkor tárja fel, ha közösségben isszák, a somlai a magányos itala. Annyira tele van a teremtés mámorának olajával, hogy csak kellően elmélyedt, végleg elcsendesült, kiegyensúlyozott magányban szabad inni. A somlairól (az eredeti, ősi, ma már ritka, csaknem fehér-arany, száraz, tüzes somlairól van szó) egyébként még azt kívánom elmondani, hogy bár minden komolyabb hegyi bor inkább a negyvenen felüli kornak, mint a fiatalságnak felel meg, a somlai az aggastyán bora. A bölcsek bora, azoké az embereké, akik végül is megtanulták a legnagyobb tudást, a derűt. Egészen személyes dolog, és csak azért mondom el, mert szigligeti meditációm egyik nagy eredménye volt: a somlai bor hieratikus maszkjában éreztem magam a legközelebb ahhoz a kiérett derűköz és bölcsességhez, ahhoz az intenzív teremtő mámorhoz, amely ezt a világot megalkotta.
Ha emlékezetem nem csal, ezek mind korábbi (főként talán 2006-2007) évjáratú palackozott borok voltak. A lengyelek természetesen egészen el voltak ragadtatva, egyébiránt ők elsősorban a vörösborokat kedvelték. (Ez már érkezésük estéjén is kiderült, az egyetemen vártuk-fogadtuk őket, s a harapnivalók mellé néhány üveg bort is beszereztünk, amelyekből a vörös hamar elfogyott, bár a Bock rozé is nagy sikernek örvendett.)
A vacsora és a kóstoló 6000Ft volt fejenként.
A beszámolódat olvasva Kriszta megerősödött bennem az a tudat, hogy a borászatnak és a boroknak mekkora közösségteremtő erejük van!
Nem ördögtől való dolog az sem, ha egy ismert, kipróbált bort nagyobb üzletekben vásárolunk meg, de az az igazi, amikor elmegyünk a termelőhöz, a gazdához, aki beavat bennünket mindenbe, ami ott van abban a korty borban túl a színén, az illatán és a bukéján…
Három kérdésem lenne a beszámolódhoz:
1./ Mit szóltak a borokhoz lengyel vendégeitek?
2./ Ha nem „titok”, akkor mennyibe került fejenként a lakoma a kóstolással együtt?
3./ Valamennyi tétel hordóminta volt-e, vagy voltak közöttük palackosak is?
Utóbbit azért kérdezem, mert a palackos érlelés rengeteg változást képes hozni, sokszor megviseli a bort a palackozás, de kellő idejű érlelés, szükség szerinti dekantálás vagy szellőztetés is csodákra képes.
A pécsi évek előtt én sem tudtam, hogy mi az stifolder: nos a baranyai svábok receptje szerint készült rendkívül ízletes paprikás szalámi.:-)
Hamvas Béla után nehéz megszólalni, nem is próbálkozom a borok dicséretével, csak egyszerűen megpróbálom megörökíteni, hol, s miket kóstolhattunk…
A Kecskés-pince Villányban családi vállakozás keretei között működik, s bár a főutcán is jelen vannak, mégis azt igazi kóstolók természetesen a régi, tradicionális pincében-pincénél zajlanak. A házigazda maga köszönti vendégeit, s tart rövid összefoglalót még az udvarban arról, hol is járunk éppen – nemcsak a borvidéket, annak jellegzetességeit mutatja be röviden, hanem a pincét is. Már az maga megérne egy külön bekezdést, a család milyen körülmények közepette kezdte s folytatta itt a szőlőművelést-borgazdálkodást.
Aztán természetesen lefelé invitál bennünket a lépcsőkön, s a hordók mellett már tapinthatóan s ízlelhetően folyik tovább az ismerkedés. Odalent három tételt kóstolunk, az első egy rajnai rizling. Újabban előnyben részesítem a fehér borokat, így külünösen nincs ellenemre, sőt! Bár tény, hogy kedvencem az összes közül a rozé lett most is, annak ellenére, hogy pontosan meg sem jegyeztem, milyen típusú szőlőből készült. Csak arra emlékszem, hogy vendéglátónk is kihangsúlyozta, ennek sajátossága az átlag rozénál valamivel sötétebb szín. (Évjáratokat sajnos nem bírtam észben tartani, pláne, hogy nem úgy készültem, hogy majd meg is írom a kóstolót.) Mindazonáltal az íze kiváló és friss, én akár már ennél meg is álltam volna. Ám követte ezt még egy portugieser, azt hiszem, abban sem lehetett hibát találni.
A pince hűvöséből aztán felkerekedtünk, s csakhamar a család sváb hagyományainak megfelelő hidegtálakat tettek elénk. Miközben a társaság a házi disznóságokat (stifoldert, disznósajtot, borral pácolt sonkát, stb.) kóstolgatta, a gazda újabb bort prezentált. A cabernet franc, Villány „zászlós bora” következett a sorban. A többségnek ez jelentette a csúcspontot, bár néhányak inkább az ezt követő cabernet sauvignon-ra szavaztak. Magam inkább az utóbbi pártján állok, eddig a kettő közül talán minden alkalommal és minden picészetnél ez ízlett jobban, néha még eretnek módon azt is szoktam gondolni, én nem nagyon szeretem a cabernet franc-t. Közben természetesen fogytak a kihelyezett sajtok is, no meg megérkezett a füstölt főtt csülök, amely ismét jó időre lekötötte a vendégsereget.
A borok sorát a Rita cuvée zárta volna, ám a házigazda ezt még kiegészítette extra gyanánt az egyik különlegességükkel, az Amáta cuvée-vel, már meg nem mondom, melyik milyen veresborok házasításával készül, egy biztos, a család nőtagjairől neveződnek, és igen kellemesek, számomra különösen az utóbbi. Már nem először kóstolom, s bár – mint említettem – újabban nem vagyok nagy vörösbor-fogyasztó, de még mindig igazán ízlik.
Mindehhez kedélyes vendéglátás, a tulajdonos maga kalauzol pincéjében,akár 10, akár 60 fős társaságról lett légyen szó (jelen esetben alig tucatnyian voltunk). A pécsi jogi karral jó kapcsolatban áll, annak idején elsősorban reprezentációs célból létezett ún. „kari bor”, amely egyik évben szintén tőle került ki. De talán nemcsak a korábbi ismeretség okán, hanem mert egyébként is közvetlen embernek tűnik; poharával ő is odatelepedik mellénk, mesél régi s nem is oly régi történetekről, lapozgathatjuk a vendégkönyvet, amelyben jónéhány neves, ismert személyiség bejegyzéseire lelhetünk. Sportolók, politikusok, közéleti szereplők, olyanok mind, akikről az ember azt gondolja, maga is szívesen leülne velük egy pohár borral, egy asztalhoz… S ez az embert még egy kis extra jó érzéssel tölti el…