Szeretek itt élni…szeretek írni, olvasni erről a gyönyörű országról, beleértve Őrvidéket, Délvidéket, Muravidéket, Felvidéket, Kárpátalját és természetesen a Tündérkertünket, Erdélyországot is.
De ha kitekintünk, akkor is csuda dolgokat láthatunk, Toszkán szőlőültetvényektől a skandináv fehér éjszakákig…
Meséljetek, akár egy erdélyi fenyőről, akár a Balaton vizéről, akár egy külhoni rablólovagvárról…mindenről, ami megérintette lelketeket. Ha vannak fényképeitek, az azokra mutató hivatkozásokat bátran helyezzétek el ide!
Meghívó a Kárpát-Haza Templomának felszentelési ünnepségére.
KoBaK-os látogatást tettünk Laki Károly bácsinál. Megtekintettük az egészen különleges néprajzi gyűjteményét. /Ő többször is hangsúlyozta, hogy ez nem múzeum, hanem gyűjtemény./ Aki még nem látta ezt a kis csodavilágot, igyekezzen, mert Károly bácsi kora és betegsége miatt kérdés, hogy meddig lesz látható.
Visegrád 2009-ben Millenniumát ünnepli. A város neve az 1009. évben kiadott Szent István kori oklevélben jelenik meg először, ennek emlékére és Visegrád ezer éves történelme előtt tisztelegve az ünnephez méltó kulturális kínálattal várta – várja vendégeit. Visegrádi kiránduláshoz kedvcsinálónak az alábbi fényképalbum a városról és az általam felkeresett eddigi rendezvényekről. /A később sorra kerülő rendezvények képeivel az albumot bővíteni fogom.
A sok gyönyörű hely mellett az utazó lépten-nyomon elképesztő látványba ütközik. Az alábbi felvételek a füzesabonyi vasútállomás aluljárójában készültek – de akárhol is fényképezhettem volna hasonlókat. Vajon miért vagyunk ennyire igénytelenek a környezetünkkel szemben?
Úton Zirc felé elkeserített, hogy átmentünk 5-6 bakonyi falun, talán egyedül Bakonycsernye volt fellobogózva, a villanyoszlopokon kicsiny nemzeti zászlók hirdették: ma van Szent István ünnepe. A házakon mutatóban sem lehetett zászlóval találkozni.
Miféle világ ez körülöttem ?
Két kisebb élményemet szeretném megosztani Veletek. Az íjásztábor előtt két napot töltöttünk Egerszalókon, vonz minket a borturizmus és a gyógyfürdő is. Sajnos előbbire nem sok idő jutott, bár a Kohári-pincészet fogadójában szálltunk meg, de nem jutott arra idő, hogy a megszokott alapossággal kóstoljunk. Viszont nagyon szép fehérborokat vettem, a táborban sok jó fröccs készült belőlük – nekem különösen az olaszrizlingjük ízlett.
A Termálfürdő … kellemes meglepetésként ért, hogy a parkolásért idén nem kellett fizetni. A családi belépő 11 200 Ft volt, ezért tíztől fél nyolcig lehettünk ott. A szauna ezen felül egy ezres. A víz igen jó, vannak melegebb medencék, langyosak, viszont hideg nincs. Egy csúszda, egy sodrókör, és rendszeres időközönként bekapcsolt pezsgő jelentik az élményelemeket. A víz csodálatos és ami nekem nagyon tetszik az a Kneipp-folyosó. Ennek az a lényege, hogy váltakozva megy az ember bokáig érő, hol forró, hol jéghideg vízben kavicsokon, és közben pihentetőül „barlangokba” megy be, ahol nyakig merül forró, majd hideg vízbe, felváltva. Nagyon frissítő és biztos vagyok benne, hogy kedvező élettani hatású. A szaunák is nagyon jók, van gőzkabin, finn szauna, és a kettő között alacsonyabb hőfokú aromakabin, bio-szauna. Úgy hogy ketten szaunáztunk, négyen ebédeltünk, közel 25 000 Ft-ban állt meg a számla (a belépővel) … ez azért túl borsos, azt gondolom.
Íme néhány kép Egerszalókról:
Másik a tegnapi balatoni kirándulás. Idén még nem volt alkalmunk a Balatonban fürödni, jó meleg is volt, így Zánka felé vettük az irányt. A strandra hárman egy ezresért mentünk be (!), a hely rendkívül kulturált, karbantartott. A Balaton vize pedig mesés, tiszta, nem volt iszap, hínár, döglött angolna, kellemes volt a hőmérséklete is. A strandon alig lézengtek, a parkolóban egy-két német rendszámú autón kívül nem láttam külföldit. (Egerszalókon volt pár lengyel és szlovák.) Ilyenkor döbbenek rá arra, hogy mekkora kincs a Balaton, messze felülmúl sok mindent és abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Fehérvártól csak egy ugrás. Az egész strandolást – étkezéssel együtt – pont a tizedéből megúsztuk, mint Egerszalókot.
A múlthéten vakációztam.
Szerdán hajnalban ültem vonatra, és indultam útnak. Az Ismerd meg hazád mozgalom első „élményei” Budapesten értek – amíg átjutottam a Déli pályaudvarra…Majd eljutottam Székesfehérvárra, onnan Veszprémbe.
Ettől kezdve fellélegezhettem, mert már nem voltam konkrét időkhöz kötve. Így volt városnézés Veszprémben, onnan tovább haladva néhány nap a környék felfedezésével telt.
Bevettük a Kinizsi várat, Kékkúton frissen csapolt ásványvízzel oltottuk szomjunkat, Kővágóörsön körbejártuk a mosóházat, ellátogattunk Szőkekapitány (Szőke András) házához, ültünk a Balaton partján, fürödtünk a hideg vízben, bodza fagyit ettünk Révfülöpön, láttunk sirályokat, kacsákat, hattyúkat elég közelről, hajtogattunk, gyöngyöt fűztünk,…
Sikerült távol kerülni a civilizációtól.
A szükség ugyan egyszer rákényszerített, de az csak a következő programok egyeztetései miatt történt….
Néhány fénykép:
Közel öt napot töltöttünk Visegrádon…elsősorban azért, hogy kipihenjük a hétköznapokat és menedéket találjunk a perzselő nyári hőség elől. De azért ha már ott voltunk, körülnéztünk…
Visegrádra a Palotajátékok befejezésének másnapján érkeztünk, a települést korábban éppen ezek alkalmával kerestük fel. Megfogott a nyugalma, békés hangulata.
Első utunk a Fellegvárba vitt. Örömmel láttuk fentről, hogy a Duna szinte már teljesen visszaszerezte mindazt, amit a „Dunaszaurusz”-szal elloptak tőle… Gyönyörű volt a kilátás, a táj és nagyon sokat mondók a várbéli kiállítások.
Másnap felkerestük Dobogókőt. A kilátás itt sem okozott csalódást – minden egyéb azonban igen. Egy fényétől teljesen megfosztott magaslati üdülőfalu romjai közé tévedtünk, minden ápolatlan, gondozatlan, dudva veri fel a ligeteket, szúnyogok légiói lendültek támadásba. Úgy hírlik jönnek majd a befektetők…lesz minden ami kell…de előbb jól lerohasztjuk, hogy ne legyen ára…bevett szokás ez mifelénk…pedig szakrális hely, talán a Föld szívcsakrájának helye…
Estefelé egy jól eső strandolás a szálloda fürdőjében. Minden szép és jó, rend, tisztaság, élményelemek, szaunák. A belépőjegy 4000 Ft/fő, de szolgáltatás is jár érte.
Olvasás, alvás…sok pihenés…és jó falatok. Dunabogdányban hentes-manufaktúra, még Esztergomból is jönnek vásárolni. Régi-új ízek, már hogyne lenne erre igény…
Eleget beszéltem, beszéljenek helyettem a fényképek tovább:
Úgy hozta a sors, hogy ezen a héten háromszor vezet utunk a szomszédba, Veszprém megyébe.
Első alkalommal Balatonfüredre mentünk, ott nyaraló barátainkat meglátogatni. Az időjárás nem volt jó, rövidebb-hosszabb időre gyakran elkezdett szemerkélni az eső. Ennek ellenére bejártuk Füred vízparthoz közeli részeit. Általános tapasztalatként bátran leírom: Füred megváltozott, olyan településsé, üdülőhellyé vált, amely méltó a Balatonhoz. Mindenhol rend, tisztaság, gondozott parkok. A bódésorok helyén esztétikus építmények, ugyanakkor a kínálat a „hagyományos” – nem tudok eléggé háborogni, hogy a Balaton partján hekket
árulnak… Egy ilyen „etetőben” ebédeltünk, gyros-tálnak csúfolt pár cafat húsért, egy fél maroknyi hasábburgonyáért 1200 Ft…a görögdinnye 280 Ft/kg (előző napokban Verőcén százasért mérték). Találtunk egy Rézangyal nevű pálinkázót, az itallapon fellelhető volt a vezető magyar pálinkaházak kínálata, nagy élvezettel iszogattuk a párlatokat. Gyönyörködtünk a Tagore-sétány platánsorában, majd elfordultunk a Szívkórház felé. A régi villák és épületek gyönyörűen felújítva, az utcákon békebeli hangulat. Sétánkat a Bergmann kávéház márványasztala mellett fejeztük be csodálatos sütemények és fagylaltkehely társaságában. Saját pörkölésű kávéból főzött feketéjük pedig a világon bárhol megállná a helyét, annyira ízletes volt.
Második utunk a szomszédvárba tegnap volt, Bendit vittük hittan-táborba, Szentantalfára. Az idő még pocsékabb volt mint Füreden, végig zuhogott az eső, odakint 13°C volt csak… Úton hazafelé megálltunk egy rövid sétára Veszprémben. Felmentünk a Várba és igen jó benyomásokat szereztünk. A gyönyörű épületek tatarozva, ott is rendezettség, tisztaság fogadja a betérőt. A várost meglátogatókat láthatóan nem akarják kizsebelni, nem szednek belépődíjat a Várba belépőktől, nincsenek tolakodó utcai árusok, „szuvenír-shop”-ok, stb. Vannak viszont történelmi hangulatú épületek, emléktáblák. Az utca végéről pedig gyönyörű rálátás a városra, a Viaduktra és körös-körül a Bakony kéklő hegyeire. Az egyik épületen márványtábla őrzi Ányos Pál XVIII. században élt költőnk emlékét…ideje utánajárni, ki volt ő!
Holnap pedig Herend lesz az úti célom, de itt nyílvesszők röptetéséről szól majd a történet… 🙂
Kicsi még Nagy-Magyarország is! Két évvel ezelőtt Erdélybe készültünk. Baráti körünk öcsémékkel szervezett egy autóbuszos körutazást, amire mi munkahelyi elfoglaltság miatt éppen nem tudtunk elmenni, így mi egy héttel később indultunk kocsival. Első este fáradtan érkeztünk Torockóra, elfoglaltuk a szállást és elindultunk a feleségemmel, hogy keressünk egy olyan helyet, ahol egy finomat vacsorázhatnánk. Kiderült, hogy Torockón nincs étterem, így megpróbáltunk egy panzióba bekéredzkedni. A tulaj azt mondta, jöjjünk vissza egy óra múlva, mert van egy csoportja és ha marad ennivaló, akkor szívesen lát minket. Amikor visszamentünk és beléptünk a kapun, kiderült, hogy a csoport az öcsémék voltak, akiknek hazafelé jövet ez volt az utolsó szállásuk és búcsúvacsorájuk. Jobb volt ez a váratlan találkozás, mintha előre megbeszéltük volna. Egy-két kép, hátha más is kedvet kap hozzá:
Erdély egy csoda, elvarázsol, elvarázsolt újra, immár harmadszor. Nem sok, de a vágy ismét erősebb lett: újra és újra el kell utazni oda, a Tündérkertbe, ahol a patak felett türkizkék szitakötők repkednek, s ahol olyan nyugodtak az emberek, mint amilyet még soha nem láttam. Székelyvarság volt a hely, ahol idén néhány napot eltölthettem, s ahonnan nem azért nem mozdultam ki szinte egyáltalán ez alatt az idő alatt, mert az aszfaltozott út már jóval korábban eltűnik a lábunk – vagy a kocsikerekek – alól…
Szinte még meg sem érkeztünk, máris neves esemény tanúi lehettünk: Péter-Pál napja a helység búcsúünnepe. Korán kelő túrázó társaink már délelőtt találkoztak a helyi utakon a gyalogosan a szentmisére igyekvő népviseletbe, ünneplőbe öltözött gyerekekkel. (Tudni kell, hogy Varság szórványtelepülés, két vége között úgy 30 km a távolság.) Mi „városiasan”, autókkal érkeztünk a központba, ahol épp a delet harangozták, amikor a templomba léptünk. Élmény volt látni, ahogy még a kint elhelyezett padok is tele voltak ünneplőkkel. Biztosan a hely szelleme is magával ragadott, de a csaknem két órás mise végén kicsorduló szívvel, de még csak enyhe meghatottsággal énekeltem a sok-sok emberrel együtt a Magyar Himnuszt, az utána az összes torokból felhangzó Székely Himnusz bizony, szégyen-nem szégyen, könnyeket csalt elő belőlem, de olyannyira, hogy egyetlen sorát sem bírtam még csak elmormolni sem… Nem vagyok egy könnyen elérzékenyülős, de az ott és akkor valami olyan katartikus élmény volt, amitől zokognom kellett. Azért a Boldogasszony Anyánk-ra már összeszedtem magamat… 🙂
Az egész varsági tartózkodásunk hangulatát a legtökéletesebben mégis kisebbik fiam megnyilvánulása írta le. Elszontyolodva ültek az autóban, amikor hazafelé indultunk. Hátrafordulva kérdezgettem őket, ugye, legközelebb hosszabb időre kellene maradnunk, vajon két-három hétig is szívesen ellennének-e, vagy maradnának-e akár egy egész hónapig… A fiúk bólogattak, s aztán Andris megszólalt: „Anya, én egy egész életre is itt maradnék!”
Geigi megjelenése kapcsán, mint egy film lefutottak előttem a három éve történtek, amikor együtt elzarándokoltunk a Napba Öltözött Leány ősbemutatójára, Erdélyországba.
Mi azelőtt soha nem vállalkoztunk az útra, a félelmeink erősebbek voltak a kíváncsiságunknál. Lehet, ha nincs a bemutató, azóta sem indultunk volna el.
Hajnalok hajnalán keltünk útra Fehérvárról Geigivel és a családommal. Emlékszem, az ébredező Budapesten úgy jutottunk át, hogy autó is alig volt az utcákon, majd Gödöllőn felvettük Csengét. Az M3-oson robogtunk, Vállajnál léptük át a gúnyhatárt, talán még tíz óra sem volt.
Nagykároly, Kolozsvár, Marosvásárhely útvonalon haladtunk. Akkor még nem volt műholdas irányítónk, így Geigi ült elől, térképpel a kezében és navigált. Igaz, kellemes meglepetés volt, hogy mindent jól kitábláztak, csak a helységek elnevezése volt idegen a fülünknek. Marosvásárhely után beléptünk Székelyföldre. Máig ugyanaz az érzés fog el ilyenkor: hazatértem. Akkor még ugyancsak kátyúsak voltak az utak, elérkeztünk Székelyudvarhelyre, hogy szerpentineken folytassuk egészen Szentegyházáig.
A városban egy fehérvári vállalkozónak van vendégháza (üzeme is), ott kaptunk szállást. Elmentünk a kulcsért és egy fiatal székely fiú motorral vezetett a házhoz. Megmutatott mindent, átadta a kulcsokat – mindezt ugyancsak kevés beszéddel… majd felült a motorra. Gyorsan megkérdeztem tőle, hogy hol van itt egy kocsma? Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot: nem láttam korábban embert úgy mosolyogni, hogy csak a szemei nevettek… Megmutatta, alig száz méterre a háztól!
Behordtuk a csomagokat és mi Geigivel azonnal elindultunk a csapszék felé, azzal hogy hitvesem, Csenge és Bendi jönnek utánunk. Ekkor hangzott el Bendi aranyköpése: „…na most az apa és a Geigi úgy be fognak rúgni, hogy vissza se találnak!” Csenge, – akit talán legjobban megviselt közülünk a hosszú utazás – korábban még soha nem volt kocsmában…
Az ivó egy régebbi építésű parasztház volt, semmi nem jelölte. Kis patak fölé épített gyalogoshídon hatoltunk be a kerthelyiségbe, ahol az atyafiak iszogattak. Azt gondoltam, hogy idegenek jöttére talán felkapják a fejüket, de nem így történt, magától értetődő természetességgel ittak tovább. Benn a söntésben meccset néztek, akkor zajlott a labdarúgó világbajnokság. Mi csapolt sört kértünk, meglepően finom és jó hideg volt. Nemsokára megérkezett a csapat többi tagja, de Bendi jóslata azért nem teljesedett be.
Holtfáradtan zuhantunk ágyba. Másnap elmentünk az ősbemutatóra, az Oldalak között olvashattok erről. Életünk meghatározó élménye volt.
Két napig még maradtunk, elmentünk a Békás-szorost megnézni, majd az ezeréves határon álló vasúti őrházhoz, amely akkor még ugyancsak romos állapotban volt. Véletlen, hogy kobakosokkal futottunk itt össze, hogy együtt énekeljük el Himnuszainkat ?
Feltöltődve, élményekkel gazdagon indultunk vissza. Éreztük, hogy Erdélyország, Székelyföld visszavár bennünket, a vonzalom azóta is él és egyre erősebb!
Egy kis ízelítő az utunkról (javaslom a ‘diavetítés’ nézetet az egyik képre kattintás után).