Tegnap – 2014. november 10-én – jelent meg a Pink Floyd utolsó zenealbuma, The Endless River címmel. Nagy meglepetéssel olvastam a hírt, a hivatkozáson megtalálhatjátok az album születésének körülményeiről szóló legfontosabb információkat, amelyek olvashatók a zenekar honlapján is.
.jpg)
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már a megjelenés estéjén többször meghallgathattam a dupla albumot, miközben ezeket a sorokat írom, halkan szól fülembe a muzsika. Mit mondhatnék egy frissen megjelent, ám több évtizedes gyökerű hanganyagról? Egyszerűen tökéletes, nagyon jó hogy a Divison Bell című albumról lemaradt zenei anyagot átdolgozva, kibővítve kiadták! Óriási élmény, mert keresztmetszetét és összefoglalását nyújtja a zenekar öt évtizedes munkásságának. Egy dal kivételével instrumentális zenét hallhatunk, amely megjeleníti azt a zenei világot, amelyet a Pink Floyd alkotott meg, vagy legalábbis úttörője volt. Ha ismeretlenül, véletlenszerűen hallgatunk bele, azonnal felismerhető, hogy ez a Pink Floyd muzsikája. Még mielőtt az album kapcsán néhány gondolatot kifejtenék, javaslom hallgassátok meg a tegnap megjelent zenefilmet is!
Egy év híján öt évtizedet ölel fel a Pink Floyd munkássága. Mit jelentett számunkra, a kádári vasfüggöny mögé zárva? Elképzelhetetlenül sokat! A nyugati slágerzenéken kívül, minden tiltott gyümölcsnek számított akkoriban, de a falakon voltak rések! Három évente, ha a hatalom kegyes volt, el lehetett utazni a legközelebbi bécsi lemezboltig, másik – könnyebb – beszerzési forrás akkori déli szomszédunk, Jugoszlávia volt. Egy-egy mikrobarázdás lemez körbejárt, kazettákon osztódott, másolódott, végül mindenkihez eljutott! Az URH CCIR normás rádiókészülékek megjelenésével a Dunántúl nyugati harmadán kiváló minőségben lehetett az osztrák Ö3 állomást hallgatni, a Szabad Európa Rádió rövidhullámon, szinte élvezhetetlen minőségeben, de sugározott zenét.
Természetesen nemcsak a Pink Floyd, hanem számos igen míves, az idő próbáját kiálló zenekart hallgattunk, a teljesség igénye nélkül: Santana, Genesis, Emerson Lake and Palmer, Queen, Supertramp… Folyamatosan szólt a muzsika, kamaszkorunkban és azon túl… A Pink Floydnál maradva: olyan albumok sorával ajándékoztak meg bennünket, mint a The Dark Side Of The Moon, Wish You Were Here, Animals, talán a legfontosabb a The Wall, amelyet akár a berlini fal leomlása előképének is tekinthetünk, és iskolarendszerünk megalkotóival és végrehajtóival naponta meghallgattatnám!
Koncertekről álmodni sem mertünk, hatalmas áttörést jelentett, amikor a Népstadionban magam is ott lehettem a Queen, Genesis, U2, az MTK pályán pedig Peter Gabriel hangversenyén. Friss világútlevelemmel 1989. június 23-án élőben hallhattam a Pink Floydot Linzben, mennyire érdekes, megtaláltam a koncertről megjelent anyagot, képekkel, tárgyi emlékekkel… íme! A kaposvári IBUSZ indított egy buszt, reggel mentünk, a koncert után azonnal indultunk vissza, soha nem felejthető élmény volt!
Hol vannak már ezek az idők? Aki nem élte át, az nem is értheti, de talán jobb is így! Tegnap megjelent az utolsó Pink Floyd album, én pedig másnap írhatok róla, ám ez is felvet néhány gondolatot és kérdést! Nem reklámnak szánom, elvégre köztudott dologról van szó. Telefonon, táblagépen elérhető a Spotify nevű program, amelyen havi néhány euróért, jogtisztán, zenealbumok millióit hallgathatjuk meg. Jó ez így? Nyitott kérdés, mert az egész lemezkiadás gyökeres átalakulásával állunk szemben! Számomra egy zenealbum több, mint maga a zenei anyag. Egy jó borító, grafika, fülszöveg, a korong kézbevételének érzése rengeteget hozzáad egy hanglemezhez. Talán megerősíti ezt, hogy a The Endless River-rel a zenekar emléket állít Storm Thorgerson grafikusnak is, számos Pink Floyd lemezborító alkotójának, aki tavaly hunyt el. Bár jó minőségű fülhallgatóval, kiválóan szólnak a dalok, mégis egészen más hangszórón, vagy útközben, autóban hallgatni azokat.
Amíg lesz lemezkiadás, kedvenc előadóim albumjait továbbra is megvásárolom a jövőben is.