1943. január 12-én vette kezdetét a Doni áttörés, Belényi Gyula történész így látja az akkori eseményeket:
„1942 tavaszától a második magyar hadsereget – közel negyedmillió katonával – a keleti frontra vezényelték. Ez a hadsereg kelet felé haladt a Don irányába, majd a folyót elérve megkezdődtek a hídfőcsaták (hídfőnek az átkelés biztosítására az ellenség által megszállt, túlparton levő területet nevezik.) A hadsereg vezetője vitéz Jány Gusztáv vezérezredes volt. 1943. január 12-én az oroszok meglepetésszerűen nagy és összpontosított ellentámadást indítottak az urivi hídfőnél. A magyar hadsereg a körülményekhez képest keményen, de esélytelenül, az orosz télben megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül védekezett. 50-55 ezer magyar katona életét követelte a doni katasztrófa, 65-75 ezerre tehető a sebesültek és fogságba esettek összlétszáma. 1943 tavaszán Horthy Miklós kormányzó összesen 126 ezer fős veszteségről számol be egy Hitlerhez intézett levelében.”
„Ma is sokan felteszik a kérdést ugyanis, hogy mi keresnivalója volt magyar katonáknak ott messze az orosz földeken, a Don folyónál, miért kellett ’vágóhídra’ küldeni hazánk szülötteit?” – ismerteti a csata körül kialakult diskurzusokat a professzor. Forrás
(Fotó: Vimola Ágnes)
A kérdést mi is feltehetjük és kereshetjük a válaszokat is. A náci Németország félelmetes katonai erejével hadba szállt jóformán az egész világgal, egy vérgőzös, zavaros ideológia nevében. Megszállta és annektálta Ausztriát – az ott élők többségének nagy örömére – így Magyarország a Harmadik Birodalommal szomszédos országgá vált. 1920-ban a „művelt Nyugat” korlátolt vezérei megfosztották Magyarországot területének kétharmadától. Az első Világháború és a kommün után hazánk anarchiába süllyedt romhalmaz volt. Horthy Miklós kormányzásával, – történelmi léptékben – rendkívül rövid idő alatt Csonkaország felállt, milliók torka ordította, hogy „Nem, nem, soha!” A legfontosabb és egyetlen cél nem lehetett más, mint Trianon revíziója. Az akkori külpolitikai viszonyok között, ez egyedül Hitlertől és szövetségeseitől volt várható. Kompország rossz kikötőbe sodródott, ám visszakaptuk az elrabolt területek egy részét. A politikában akkor is és azóta is mindennek ára volt és van. Cserében hadba kellett szállnunk a rossz oldalon – jó oldal akkor nem is létezett -, útnak indultak honvédjeink a fagyhalálba, a golyózáporba. Az értelmetlenül elveszett életeket soha senki nem adhatja vissza. A Donnál elesett és fogságba esett katonák ott a távolban, a nemzetért haltak hősi halált. Tisztelegjünk előttük és kérjük az Urat adjon hajlékot lelküknek odafönn!
Minden történelmi eseménynek megvan a maga a tanulsága és üzenete a jövő számára. A nemzet gondjait képtelenség fegyverek erejével megoldani! De a hazát – ha muszáj – fegyverrel kell védeni, igen, ha kell az életünk árán is! Mert nem lett volna Don-kanyar, ha nincs egy Linder Béla nevű senkiházi, aki hadügyminiszterként nem akart katonát látni, ha nincs a kommün, ha Trianon ellen fegyverrel száll szembe a világháborús csataterekről rendezetten és felfegyverkezve visszavonuló honvédség! Csak néhány elszánt ember kellett volna, olyanok mint Prónay, Francia-Kiss Mihály, Mädersprach Viktor és a Rongyos Gárda névtelen hősei, akik ellenálltak, így Sopron és a környező falvak Magyarországé maradtak! Mert Trianonig nyúlnak a Doni Hősök elvesztésének gyökerei, legmélyebb okai! Köszönet a „művelt Nyugat”-nak és köszönet a bennünket azóta és a mai napig is mindig cserben hagyó Németországnak!
Nemzeti tragédiánkra, hőseinkre emlékezünk most. Lehetetlen nem észrevenni a párhuzamokat a mával… A HAZÁT MEG KELL VÉDENI! Könyörgöm, csak sírokat ne ássunk, Istenem áldd meg a magyart!