Kedden végső búcsút veszünk Tőled Ferikém, messzire mentél, én még maradok egy kicsit talán. Éget belül a fájdalom, a búcsúzás gondolata és mint egy szétvágott film kockái, peregnek szemem előtt a tegnapok Veled töltött pillanatai.
Barátom, évfolyamtársam és kollégám voltál. Nem tudom felidézni azt a pillanatot, amikor először elegyedtünk szóba egymással, de rögtön kiderültek közös székesfehérvári gyökereink. Nagyon vidám fickó voltál, első beszélgetéseink egyikén elkezdted mesélni mentős történeteidet – az egyetem előtt évekig náluk dolgoztál, – a rengeteg átélt esetet kitűnő humorérzékeddel dolgoztad fel. Ennek ellenére éreztem, érettebb vagy nálunk, annyi borzalmat láttál szolgálatod alatt, megedződtél lélekben. Ilyen az emberi elme, mélybe küldi a rosszat, a tragikust; a komikust viszont őrzi, dédelgeti és megosztja másokkal. Soha nem felejtem el, amikor bevezettél apró műhelytitkokba: kocsmai verekedéshez hívták a mentőket, Ti rutinosan magatok elé engedtétek a rendőröket, ők se mentek be a csehóba, csak a kutyájuk, akit az kihozott, bizony a mentők ellátására szorult…
Teltek az egyetemi évek, albérletetek – Búza térről nyíló kis mellékutcában volt – mindig nyitva állt a barátok előtt, sok „turné” indult Tőletek, vagy végződött ott. Igazán bohém voltál, de amikor bele kellett csapni a lecsóba, jöttek a számonkérések, mindig helyén volt az eszed. Biokémiából rezgett ugyan a léc, amikor piros úvéztál (az utolsó vizsgalehetőség volt, akinek nem sikerült évet ismételt), már elkezdődött a második félév szorgalmi időszaka, szinte az egész évfolyam a folyosón szorongva szurkolt Nektek, a professzor hangulatember volt, nem volt elég a tudás, az ő pillanatnyi lelkiállapota döntött, olyan volt az a vizsga, mint az orosz rulett, de Te sikerrel vetted az akadályt. Az esti ünneplést sem fogom soha elfelejteni…
Tél, vagy tavaszelő volt, amikor egy szombat délelőtt rábírtalak egy hosszú gyalogtúrára. Mikor leszálltunk Hosszúhetényben a buszról, metsző, hideg szél fújt. Bevettünk ugyan egy lélekmelegítőt a helyi kocsmában, de kék ballonkabátodban nagyon fáztál. Megoldottuk, kipatentoltam barna kapucnis kabátbélésemet, belebújtál, rávetted a ballonkabátot, így indultunk neki, Püspökszentlászló, Kisújbánya, Óbánya – emlékszel Feri? – megpihentünk a helyi kocsmában, Trinkstube volt a cégérre írva, majd elsétáltunk Mecseknádasdra, ahol buszra szálltunk és meg sem álltunk Pécsig. Az utolsó órában már csak az Aranybikában ránk váró pacalról áradoztál, odaértünk a vendéglőhöz, szünnap volt… Dühöngtünk egy sort, de nem volt mit tegyünk… Hétfőn lelkesen mesélted, hogy milyen jól esett a túra, mekkorát aludtál utána. Tavasszal a többi közös barátunkat is elhívtad, végigjártuk az utat, közben szalonnát sütöttünk parázson…
Rohantak az évek, sokszor találkoztunk, ha máshol nem, hát a vicinálison. Győrből indult a piros diákvonat, vasárnap esténként, Székesfehérváron gyakran együtt szálltunk fel rá. Sárbogárdig tartott a döcögés, ott már a Budapest-Pécs fővonal sínein gyorsabban pöfögött a vonat. Soha nem fogom azt az utunkat elfelejteni, amikor hoztál magaddal egy flaskában majomtejet. Színesen magyaráztad, ez a forrásban lévő mustnak az az állapota, amikor már nem is must, még nem is bor, kettő között magában hordja a must édes ízeit és a bor ígéretét, mint a születés a halálét… halál… nehezen írom le…
Véget ért az egyetem, de a sors úgy hozta, hogy a seregbe is együtt vonultunk. Megint Pécs volt a helyszín, két hónap összezártság, teljesen értelmetlenül szálló hetek… Szinte mindenki túlfeszített idegállapotban volt, majdnem verekedés tört ki a csocsógolyó birtoklásának okán, Te közénk álltál, és azt mondtad: „Gyerekek, az egyetlen dolgunk, hogy az embertelen környezetben megőrizzük emberi méltóságunkat!” – erre lehanyatlottak a felemelt öklök, jelentőségét vesztette a csocsógolyó is. Végre letettük az esküt, hazamehettünk. Már kimenőruhában várakoztunk a szabadulásra, amikor a százados elvtársnak eszébe jutott, hajszemlét tart. Többekkel együtt Te se mehettél haza, csak másnap reggel, hajvágást követően. Azt a Tőled elrabolt fél napot soha, senki nem adhatja vissza Neked, pedig…
Leszerelés után már alig találkoztunk. Tudtam, hogy visszahúzott szíved a mentősök világába, majd édesapád megüresedett falusi körzetét töltötted be, amikor váratlanul meghalt legdrágább kincsed: édesanyád. Halálodig gyászoltad, talán azért is mentél el ilyen hamar, mert látni akartad őt, megszakadt szíved fájdalmadban? Próbáltál elmenekülni, hallottam, hogy északra költöztél, külföldön próbáltál szerencsét. Csak a Jóisten akarhatta, itthon voltál éppen, véletlenül összefutottunk. Legalább másfél évtizedet fiatalodtál, ledobtad fölösleges kilóidat, vidám voltál és kiegyensúlyozott. Eljöttél hozzánk, meghívtam egy másik régi barátunkat is, átbeszélgettük az estét… elbúcsúztunk, nem gondoltam akkor, hogy örökre…
Teltek az évek, majd pár napja jött a hír, végleg elmentél, itt hagytál minket. Nagy volt a távolság, hajlamos az ember hinni, vaklárma az egész, de amikor gyászkeretben olvastam nevedet a helyi újságban, megbizonyosodtam, igaz, ami hihetetlennek tűnt.
Most elválunk egy időre, de velem együtt minden egykori barátod őrzi szívében azokat a felejthetetlen pillanatokat, amelyek közül párat felvillantottam az imént. Itt maradsz köztünk Feri, soha nem felejtünk el. Rövidesen úgyis találkozunk…
–