„Ma, Egyházunk ünneplése Szent József felé fordul, aki méltán keveset jelenik meg az evangéliumokban. Többet szeretnénk róla tudni, mert alakja és személyének fontossága ma, minden kornál fontosabb lenne. Vajon mit tanult tőle emberségről, munkáról, a világról Jézus Krisztus, akit elfogadott, mert megbizonyosodott róla, hogy Mária, akit szeret nem hazudik neki. Mit lehet ma hívőként felfedezni Szent József alakjában, ami nem a negédes szentképek és túlideologizált eszmény világa arról aki alig ismerünk.
Egy nagy titoknak első pillanattól fogva benső hordozója. Isten elküldi fiát, és a megérkezés pillanata küszöbön van. Ennek az elfogadásával neki is meg kell birkóznia. Az evangéliumok mindig Mária kiválasztottságát emelik ki, de Józsefet is ismerni kellett Istennek, hisz az ő szerepe, túl nő azon, amit vele kapcsolatban ismerünk. Az ő igenje is kellett és az, hogy hívő zsidó emberként ne köveztesse agyon Máriát.
József alakja és családapai szerepe egyre kiemelkedőbb. Számtalan édesapa van, aki szeretetben és az előző korok tiszteletére, hitben és munkában való tisztes helytállásra szeretné gyermekét. Ennek példaképe és ikonja lehetne egy egészségesebben és mélyebben megismert Szent József kép.
Szent József, munkások és gondviselők példaképe; könyörögj érettünk!”
József, az ács, az Istennel beszél
Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék, – és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek… ha szemébe tekintek,
Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
Oly ismerősek, s oly idegenek…
Ez az ács-műhely… ezek a forgácsok…
Mit tehettem érte?… mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,
Tekintetétől tüzet fog a műhely,
Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
S azután is óvni a lépteit,
Fel a templomig, Jeruzsálemig,
Míg egyszer elmaradt…
Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
Borzolta szürkülő szakállamat,
Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
Komoly nyomot parányi rózsaujja.
S most olyan más az útja…
Vezetném és Ő vezet engemet.
Csak azt tudom, a Te utadon jár,
Magasságos,
De ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az atyja, – én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
Reményik Sándor verse
A Jóisten tartsa meg egészségben, boldogságban az összes Józsefet 🙂 !