A mi Pilvaxunk

„Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!”
(Mindszenty bíboros)

(A kép forrása)

Már csak alig több, mint három hét, december 24-én este elcsendesednek a városok, fények gyúlnak a feldíszített karácsonyfákon, sokak szíve, lelke ünnepi díszbe öltözik. Sülő sütemények, karácsonyi étkek illatai árasztják el az otthonokat, ha odakinn fehérbe öltözne a világ, tökéletes lehetne karácsonyi hangulatunk. Talán az sem véletlen, hogy az új egyházi év kezdetének első napján, a koszorún lévő négy gyertya egyikét meggyújtjuk, majd ahogyan leperegnek a napok, egyre több fényt árasztanak.

Különös készülődés ez! Ahogy Húsvét a halál fölött aratott győzelem ünnepe, úgy Karácsony a születésé, teremtésé, reményé.

2015-ben sötét árnyak harcolnak a Fénnyel. Elég felütni egy napilapot, megnézni a híradót, vagy egy hírportált, csupa aggasztó, félelmet keltő dolog történik körülöttünk. Olyanok, amelyek mindenkiben aggodalmakat szülnek. Európa annak köszönheti bajait, hogy letért a hit útjáról, különösen Nyugaton, de máshol is. Lengyelországban (nem csak ott) – sziklaszilárdan él a hit, vasárnaponként zsúfolásig telnek a templomok, ezért, vagy nem ezért, ma már egyetlen kommunista utódpárt sem ül a Szejmben.

Karácsony jó alkalom arra, hogy tisztázzuk viszonyunkat az Úrral, átgondoljuk, vajon mi végre született Jézus, milyen tanításokkal ajándékozott meg minket, hol tartanánk, ha nem tértünk volna le az általa kijelölt útról? Érseki székfoglaló beszédében Mindszenty hercegprímás így fogalmazott: „Legyünk mi most az imádság nemzete! Ha újból megtanulunk imádkozni úgy, ahogy eleink imádkoztak, lesz honnét erőt és bizalmat merítenünk. Én is a magyar milliók imahadjáratában és édesanyám mostantól még szorosabbra fogott rózsafüzérében bízom. Ne veszítsétek el bizalmatokat! Tartsuk meg a mi reménységünk rendíthetetlen vallását.”

Ha legyőzzük félelmeinket és kirekesztjük a forrongó világ negatív impulzusait, szép lesz ez a Karácsony is. Elmegyünk vásárokba, üzletekbe, meglepjük szeretteinket, fenyőt veszünk, leporoljuk a díszeket, kipróbáljuk a fényfüzért, sütünk, főzünk, ott lehetünk a pásztorjátékon és az éjféli misén. Másnap összejön a család, nagyszülők, unokák, hiszen az év többi napján, erre sokaknak alig jut idejük.

De most még nem Karácsony, hanem Advent van. Négy gyertya a koszorún, jelzik az idő múlását, minden héten egyre több fény árad belőlük. A katolikus templomokban hajnalonként roráté szentmiséket mondanak, megfogadtam, minden héten egyszer elmegyek.

Tegnap Csókakőn elültettünk nyolc facsemetét, gyümölcsfákat. Jó érzés volt érezni a föld illatát, látni, ahogyan helyükre kerültek, egyenesen állnak; türelmetlenül várom azt a pillanatot, amikor tavasszal kiderül, vajon elindult-e az élet bennük, talán pár év múlva, Karácsonykor, az egyik ott termett almába állíthatunk majd egy gyertyát.

Szeretném, ha gyönyörű lenne ez a négy hét! Alsóörsön teremíjász versenyt rendezünk, majd a következő pénteken Újpesten Kormorán koncert lesz; másnap Örökség, ha minden jól megy, onnan még átjutok Ismerős Arcokra, a Club202-be, hiszen előbbi 19 órakor, utóbbi 22 órakor kezdődik. Közben telnek a hétköznapok, munkával, mint szinte egész évben.

Sokan félünk, sokan aggódunk, mit hoz a jövő? Joggal. Advent és Karácsony jó alkalom arra, hogy megfogadjuk Mindszenty bíboros intelmét. „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!”

Egy kis muníció, Fekete Istvántól mindehhez:

Fekete István: Az ima

„Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.

– Mondd, kisfiam…

És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.

Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.

Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.

Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben – és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.

Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy ,,szóra” – befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálraítéltség posványából.

Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.

Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét… megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.”