„Legyünk hűek őseink szent hitéhez és erényeihez, vagyis katolikus keresztény szent hitünkhöz, legyünk hűek nemzetünkhöz és szülőföldünkhöz, és legyünk hűek anyanyelvünkhöz, anyanyelvi kultúránkhoz.” (Jakubinyi György érsek)
„A hűségről szólt ez a szentbeszéd, amit mindannyian megszívlelhetünk. A hit hűségéről, a szülőföldhöz és a nemzethez tartozás hűségéről, és az anyanyelv megtartásának hűségéről. Nehéz lenne ehhez bármit is mondani, azt gondolom, hogy ez pont elegendő útravaló mára, holnapra és holnaputánra mindannyiunknak, hogy ki-ki a pünkösdi ünnepeket e gondolatok jegyében töltse, továbbadva e gondolatok magvas tartalmát hozzátartozóknak, barátoknak, ismerősöknek.” (Áder János, köztársasági elnök)
Szavakkal lehetetlen megfogalmazni azt az érzést, amelyet csak fölsőbb akarat hívhatott elő belőlem, az érzést, hogy ott a helyem. Kétszer már elzarándokoltunk Pünkösdkor Csíksomlyóra, vívódtam, barátaink sem biztos, hogy tudtak volna jönni, elhatároztam, ha kell, akár egyedül is nekiindulok. Ahogy Benedek fiam igent mondott hívó szavamra, már április végén megvettem vonatjegyünket.
Amikor tegnap reggel leszálltunk a Corona gyorsvonatról, éreztem, hogy jó döntés volt elindulni. Pünkösd a katolikusok, de talán az egész kereszténység számára a legnagyobb események egyike, a Szentlélek eljövetelének ünnepe, a Húsvét utáni ötvenedik napon. Csíksomlyó 1444 óta búcsújáró hely. Szent István Szűz Mária oltalmát kérte Magyarországra, nemzetünkre; a templom őrzi Mária Kegyszobrát, amely 500 éve készült, megformázva a Napba Öltözött Asszonyban, a magyarság és székelység Mária szeretetét. A Szentlélek kiáradásának ünnepe és Mária tisztelete ötvöződik Pünkösdkor Csíksomlyón. A zarándokok teljes búcsút nyerhetnek, ez azt jelenti: „a bűnbánat, illetve a gyónás visszavezet a kegyelem állapotába, az isteni életbe. De a bűn „nyomai”, a kialakult rossz szokások megmaradnak bennünk (lelkünkben, pszichénkben, reflexeinkben); ezért van szükségünk megtisztulásra, vezeklésre, illetve ezért jutnak emberek az ideigtartó büntetésre, a „tisztítótűzbe”. A teljes búcsú az „ideigtartó” büntetéstől, vagyis (ha most meghalnánk) a tisztítótűztől szabadit meg minket, illetve a tisztítótűzben szenvedőket a mennybe juttatja. A teljes búcsút így felajánlhatjuk a tisztítótűzben szenvedő lelkekért vagy önmagunkért.” Szakralitásán túl, Pünkösdkor a Somlyó-hegyi Nyereg az összmagyarság találkozóhelye, ahová százezrek zarándokolnak.
Úton a hegyre, özönlöttek az emberek, egyesével, ám mint a vízcseppek, eret, patakot, folyót, a Nyeregben már folyamot alkottak. 3-4 órával a szentmise kezdete előtt, zarándokok ezrei, a keresztaljak népei, egyházi énekeket énekelve tartottak fel a hegyre. A Nap aranylóan ragyogott, csak mentünk, mentünk, csecsemőktől aggastyánokig, olyanokkal, akiknek talán már a második emeletre felmenni is embert próbáló feladat. De az, Úr, a Lélek és Mária hívó szavára nincs, nem lehet kifogás, ha ott kell lennünk, akkor indulunk!
Bár a szentmise fél egykor kezdődött, mi röviddel tíz óra után megérkeztünk a Nyeregbe, bőven jutott időnk nézelődésre. Sok zarándokcsoportot név szerint köszöntöttek, közben imádkoztunk, számos helyen lehetett gyónni. A szentmise szertartása felemelő volt, erről most többet nem tudok mondani, hiszen annyi minden kavarog bennem, hogy a gondolatok, benyomások, érzések feldolgozásához hetek, hónapok kellenek. Azt azonban már most is tudom, hogy ismét – mint korábban annyiszor – kegyelmi ajándékokkal szívünkben, lelkünkben megerősödve, feltöltődve indultunk lefelé, azzal a kéréssel, hogy jövőre is újra itt lehessünk.
A fekete keretre kattintva indul a vetítés.
Szeretném hangsúlyozni, hogy zarándoklaton voltunk, ehhez képest minden egyéb teljesen másodlagos, ezért olvashattátok eddig csak utunk legfőbb céljáról beszámolómat, láthattátok a fényképeket is. Élményeink azonban nemcsak a zarándoklat szakrális részén voltak, essék szó azokról is!
Menetrend szerint, május 22-én, pénteken 16 óra 40 perckor indult a vonatunk a Keleti pályaudvarról. Szakadó esőben szálltunk fel Székesfehérváron, a 4-es Metróval nagyon rövid idő alatt átértünk a Keletibe. A nyüzsgő pályaudvaron volt időnk nézelődni, ha egyetlen jelzővel kellene illetnem a látottakat, az a „balkáni” lenne. Koszos, lepusztult… Azt, hogy a vonatunk hanyadik vágányról megy, indulás előtt negyedórával írták ki. Kétszemélyes hálókocsis kupéba szólt helyjegyünk, az ablakon kívül tiszta volt minden, de ezzel együtt is iszonyatosan lepusztult az egész. Különösen ár/érték arányban nézve… két üveg 2 dl-es ásványvíz, 1-1 szappan, reggelire egy adag kávé és egy „E” betűkkel összecementezett örökké tartós croiassant fejezte ki a MÁV vendégszeretetét – pontosabban ez a része a dolognak az Utasellátó – (régebbi nevén Ittasellátó 🙂 ) – reszortja… A mosdó állapotáról jobb nem beszélni, WiFi, de még a lemerült telefonok feltöltésére egy dugalj sem volt. A határig tartó nem egészen 300 km-hez közel hat óra kellett, nem volt száguldás. Először a magyar rendőrök nézték meg igazolványunkat, majd szűk fél óra múlva a románok. Ezután nyugovóra tértünk, valamennyit aludtunk, amennyire a menetzaj és a rázkódás engedte. Fél órás késéssel, reggel 8-kor futottunk be Csíkszeredába.
Talán felmerülhet két kérdés: miért kettesben mentünk és miért vasúton? A válasz egyszerű: hitvesem alvásigényét nem elégítette volna ki két ilyen éjszaka, úgy összetörte volna, hogy regenerálódásához sok idő kellene. Azért nem autóval mentünk, mert nagyon rossz emlékeim vannak azokról a közlekedési dugókról, parkolási gondokról, amelyek a mise napján, mind oda-, mind visszafelé megkeserítették utunkat. Most már tudom mi lesz a legjobb megoldás jövőre! Ha már az utazás költségeit érintettem, két embernek jobban megéri autóval menni, mint hálókocsiban, viszont a vezetéssel járó stressz ezzel kiiktatódik, ez pedig nem elhanyagolható.
Az állomástól 6 km-t gyalogoltunk a Nyeregig, ehhez alig több, mint 2 óra kellett, íme a GPS-szel mért adatok és útvonalunk térképe:
Volt egy vágyam, Böjte atyától többször olvastam a hírt, hogy kérésére, Bíró János Antal atya, aki most 97 éves, „Magyarok Nagyasszonya, székelyek Édesanyja” címmel írt egy könyvet, az 500 éves Kegyszoborról. Minden vágyam az volt, hogy hozzájussak ehhez, a hegy lábánál, Csaba testvér örökbefogadott gyermekeinek hajléka előtt dedikált az agg szerzetes. Bár minden vágyam így teljesülne!
Lefelé a tömeg nagyjából egyszerre indult meg, de a legszélesebb gyalogösvényen akkora volt a tumultus, hogy mi Benedekkel a füvön, párhuzamosan mentünk. A katedrális mögött beszorult a tömeg, a templomig tyúklépésben lehetett csak menni. Onnan már jobban haladtunk, egy-egy árus portékáit is volt időnk megnézni. Amikor már nagyon szomjasak és éhesek voltunk, betértünk egy kertbe, ahol az IGAZI CSÍKI SZÉKELY SÖRT mérték, üvegesen, csapolva 🙂 . Bár én már hónapok óta nem ittam sört, nem tudtunk ellenállni, még Benedek is bedöntött egy flaskával. Közben kaposvári barantásokkal elegyedtünk szóba, pár mondat után kiderült, hogy egyikük első munkahelyemen, Mosdóson kardiológus. Ilyen kicsi a világ! Bennem az merült föl, hogy a szomszédjával, jó ha köszönőviszonyban van az ember, itt meg bátran szóba elegyedtünk mindenkivel. „Mi egy vérből valók vagyunk!” olvastam az egyik zarándok pólóján, ennek jegyében pár mondatot még Mazsival is válthattam 🙂 .
A sörkerttel szemben parázson micset sütöttek, ezt a fasírthoz, vagy inkább csevapcsicsához hasonlító étket Benedek nagyon szereti, vásároltam belőle két adaggal, jól esett a sörhöz. Lefelé haladva ketten megettünk egy szintén parázson sült kürtős kalácsot, az is remek volt.
Ezután egy kicsit elszúrtuk a dolgot, beülhettünk volna fagyizni valahol a belvárosban, de már két órával vonatunk indulása előtt az állomáson voltunk, a tapasztaltakat láthatjátok a képeken… Helyi idő szerint este fél kilenckor indult vissza a vonatunk, a kupéban azonnal elaludtunk, valamikor hajnali négykor jöttek előbb a román, majd fél óra múlva a magyar rendőrök, hogy megnézzék iratainkat. Utána még aludtunk egy sort, a vonat pontosan menetrend szerint, 9 óra 5 perckor befutott a Keletibe! Metrózás után, 9 óra 37 perckor Kelenföldön felszálltunk a gyorsra, amely 50 perc alatt Székesfehérvárra hozott bennünket. Hitvesem várt ránk, röviddel 11 óra előtt otthonról, hazaértünk… Alig több mint 12 órát töltöttünk Csíkszeredán, nagyjából 30-31 órát rázkódtunk a vonatokon. Ha valaki megkérdezné, hogy megérte-e, az felelném, igen, megérte, ha holnap újra indulnunk kellene, nem tétováznánk!
