2014. januárjának egy esős vasárnapján útra keltünk, hogy megnézzük a Szépművészeti Múzeumban Caravaggiotól Canelettoig című kiállítást. A festményeket látva, erős vágyakozás fogott el, hogy ismét lássam Rómát, Firenzét, hogy világunkban található páratlan kincsek kézzelfogható élményét megosszam kamaszodó gyermekemmel. A vágyakozást csak fokozták azok a város- és tájleírások, amelyeket Passuth László Medúzafej című regényében olvastam Caravaggio élettörténetének megismerésekor.
Édesanyámmal nem tudtuk kideríteni, hogy a ’60-as évek végén, vagy a ’70-es évek legelején voltunk együtt Olaszországban. Kisiskolás voltam, Baselből mentünk vonattal, Róma, Firenze, Rimini, Velence, Basel útvonalon. Merész vállalkozás volt, ültünk a római Termini pályaudvaron a bőröndön, amíg édesapám szállást hajkurászott. Ez így ment valamennyi városban… Arra emlékszem, hogy iszonyú meleg volt, cipeltük a bőröndöket, néztük a nevezetességeket, de legjobban Rimini homokos fövenyén éreztem magam, kerek szemmel csodálkoztam, hogy a velencei utcákon nem villamosok, hanem gondolák közlekednek.
1996-ban fiatal házasok voltunk, hitvesemmel Róma felé vettük az irányt. (Akkor is egy könyv, Karinthy Ferenc Naplója adta meg a végső indíttatást az utazáshoz.) Felnőtt fejjel már egészen másképp láttam mindent. Rómából mentünk először Jesoloba, azután sok-sok éven át ott töltöttük nyári szabadságunkat. Mindig felkerestük Velencét, egyszer Padovát, következő évben 2,5 hónapos kisfiunkkal indulhattunk Jesoloba 🙂 . Azután Horvátország, majd a Balaton kínálta a víz melletti nyaralások élményét. Talán öt év eltelt, hogy utoljára voltunk a napfényes Itáliában, már nagyon hiányzott…
A Forradalom évfordulójának ünnepével meghosszabbított őszi szünetet választottuk utazásunk idejének, abban a reményben, hogy jobban tudunk közlekedni, és az ősz időjárása megkímél bennünket a római forróságtól. Számításunk bevált. Október 25-én indultunk és november 2-án értünk haza.
Ma egy hete ilyenkor még javában róttuk Róma utcáit. Nehéz helyzetben vagyok, amikor úti beszámolót írok, hiszen nem idegenvezetésre szeretnék vállalkozni, hanem élményeinket akarnám megosztani, ahogyan az utazó, hazatérvén, kávéházi törzsasztala mellett mondaná el barátainak.
1. Utazás, közlekedés
Székesfehérvár – Firenze. Autóval mentünk, mivel előző héten vizsgázott, a szerelő tökéletes állapotba hozta. Az M7-esen hajtottunk Tornyiszentmiklósig, úgy suhantunk át Szlovéniába, hogy észre sem vettük, átléptük a határt! Szlovéniában tökéletes a pálya, néhány rövid szakaszon volt sebességkorlátozás, mert zajvédő falakat építettek. Déli szomszédunknál 40 centtel olcsóbb a benzin, mint az olaszoknál, Trieszt előtt még jól megtankoltunk. Ekkor voltunk az út felénél, még 500 km várt ránk Firenzéig! Az olasz pályán is akadálytalanul haladtunk, szombat lévén nem voltak kamionok. Firenze előtt hegyes-völgyes, kanyarokkal, alagutakkal szabdalt részen különösen figyelnünk kellett. Szállásunk a Belvárosban volt, olyan részen, ahová autó csak célforgalom esetén hajthat be; a szálloda foglaláskor küldött egy térképet. A szombat délutáni forgalomban így is vagy fél órát bolyongtunk, amíg célba értünk. Szálláshelyünk olyan közel volt minden látnivalóhoz, hogy legközelebb csak induláskor ültünk autóba.
Firenze-Róma ez volt a legrövidebb szakasz (300 km) viszont munkanap volt (hétfő). Rómát körgyűrű öleli, az Aurelián vitt a GPS, navigált szállásunkig. Róma közlekedése kaotikus, becslésem szerint háromszor annyi autó nyüzsög és dudál állandóan, mint amennyit elbírna a város. Beálltunk szállásunk udvarára és mindvégig ott maradt az autónk.
Róma tömegközlekedése. Az elmondottakból következik, hogy busz, villamos és metró volt az egyetlen lehetőségünk a város bejárására. Szállásunk a város szélén volt, bármilyen közlekedési eszközt választottunk, legkevesebb egy óra kellett az oda- és visszautazáshoz. A telefonomra letöltöttem a római “BKV” applikációját, bárhonnan akartunk bárhová menni, az indulóhely és a célállomás között megtervezte az utat, járatszámok, megállók száma, átszállások. Nagyon hasznos volt.
Rómában mindössze két metróvonal van, a hárommilliós világvárosban jóval többre lenne szükség; állítólag akárhol elkezdik a fúrást, az a hely rövid időn belül régészeti feltárássá változik… A meglévő metró is katasztrófa, jobban le van rohadva, mint a pesti 3-as, a kocsik talán modernebbek, de az összkép szörnyű. Csúcsforgalom idején, mint a heringek a dobozban, úgy utaztunk. Villamosvonal sincs sok, ellenben rengeteg buszjárat közlekedik. Mindenhová el lehet jutni. Jegyárak? 1,50 euró a vonaljegy, de ez 100 percig érvényes, akár 3-4 átszállásra! De kapható 24 órás és 72 órás jegy is, napra számítva pár centtel kevesebbért. A Roma Pass szintén 72 órára, korlátlan mennyiségű utazást biztosít a római tömegközlekedési hálózaton.
Róma – Padova – Székesfehérvár. Hazafelé Padováig 500 km-t mentünk, majd onnan kevéssel több, mint 600 km-t hazáig. Sima, gondtalan utazás volt, Mártival felváltva vezettünk, így kevésbé volt fárasztó. Elgondolkoztató, hogy a szlovén és olasz üzemanyaggal mintegy 1,5 l-rel kevesebbet fogyasztott a kocsi 100 km-en. Az autópályák időben lényegesen lerövidítik a távolságot. Nincs az a rettenetes száguldozás mint régen, tele vannak az utak telepített sebességmérőkkel, a gyorshajtóknak nincs kegyelem!
Néhány rideg számadat:
Megtett út: 2416,8 km
Átlagsebesség: 96 km/h
Elhasznált üzemanyag: 189 l
Átlagfogyasztás: 7,8 l/100 km
Nettó menetidő: 25 óra 50 perc (vagyis a 8 napból egy utazással telt!)
Gyaloglás: 104 171 lépés (Polar aktivitásmérő pántom szerint)
Szálláshelyeink bemutatásával folytatom, de pihenésképpen 26 firenzei kép (a diák fekete keretére kattintva az oldal elhagyása nélkül indul a vetítés).
2. Szállások
Valamennyi szálláshelyet előre lefoglaltam a világhálón. Firenzében két éjszakát töltöttünk a Hotel Crocini nevű ódon épületben. Az Arno menti sétánnyal párhuzamos utcában volt, beállhattunk a szálloda udvarára. Antik bútorzat kellő kényelmet biztosított, a lift sem volt mai darab… Reggelire fantasztikus svédasztal várt bennünket. Csendes utcában, a legtávolabbi látnivaló is fél óra járásra volt.
Rómában a Szent István Házban töltöttünk öt éjt. 1996-ban is itt szálltunk meg hitvesemmel, akkor még a Kalocsai Apácarend működtette, azóta ez változott. Hárman nagyon szűken voltunk, nem volt megfelelő szekrény, nem tudtunk az utazótáskáinkból kipakolni, megérkezésünkkor még nem foglalhattuk el a szobánkat… De ennél is nagyobb gond volt, hogy az öt nap alatt tíz óránk elment a város látnivalóihoz történő utazgatással. Reggelit pedig nem kértünk, 15 euró/nap lett volna hármunknak…
Padovában a Hotel Igeaban töltöttünk egy éjszakát, ez volt a legjobb szállás, a Belvárosban, kényelmes, ragyogó tisztaságú, bőséges reggelivel. Futóvendégek voltunk, elvégre még 24 órát sem töltöttünk a városban.
3. Zarándoklat?
Hívő embernek szakrális helyeket bejárni csodálatos töltekezés. Latin nyelvű szentmise Firenzében, a Duomoban; szerdai pápai Audiencia Rómában, a Szentatya karnyújtásnyi távolságban, Krisztus derűje árad belőle; Szent Péter Székesegyház, Vatikáni Múzeum; Laterani és a S. Maria Maggiore Bazilikák; Szent Lépcső (Scala Sancta), amelyen Jézust vezették Pilátus elé, azon vezekelve, térdelve felmenni (felmentünk); az antik isteneknek épült, ám katedrálissá vált Pantheon; Trastevere templomai – S.Maria in Trastevere, ahol olaj tört fel a földből Jézus születésekor, ugyanebben a városrészben Szent Cecília nyughelye fölé épült templom; végül szentmise Mindenszentekkor Padovában, karnyújtásnyira ülve annak a Szent Antalnak a sírjától, akinek életünk értelmét köszönhetjük… Egyszóval hívő utazó, olyan megerősítést kaphat hitében, hogy útja nem lehet más, mint zarándoklat is egyben. (Ugyanúgy, mint Székelyföldön Csíksomlyó.)
4. Bolyongásaink
Firenzében megérkezés után busszal felmentünk a Piazetta Michelangelora, ahonnan csodálatos panoráma nyílik a városra, ott esteledett ránk. Másnap bejártuk a legfőbb nevezetességeket, Duomo, Ponte Vecchio, Basilica Santa Croce, Palazzo Pitti, Városháza, délután Uffizi Múzeum – (ahová a bejutásért olyan tömeg áll sorban, hogy én még itthonról megváltottam a belépőjegyet, mindenkinek ajánlom, ha oda készül!) Firenzének semmivel sem összehasonlítható hangulata van. Ódon épületek, sikátorok, eldugott kávézók, fagylaltozók…
Rómában a négy pápai katedrális közül háromban voltunk, megnéztük a Vatikánt, a Vatikáni Múzeumot (szintén itthonról vásárolt jeggyel!), Angyalvár, Angyalok Hídja, Róma legrégebbi piaca a Campo de’ Fiori, Pantheon, Spanyol Lépcső, renoválás alatt álló Trévi-kút; Termini pályaudvar; Capitolium tér és Múzeum; Colosseum, Forum Romanum; Viktor Emanuel emlékmű, S.Maria in Aracoeli temlom; Piazza Navona a három híres szökőkúttal, köztük a Fontana dei Quattro Fiumi (Négy folyó); közben menni, menni, időnként lerogyni, szívni magunkba ennek a koszos, kaotikus, zűrös, hangos, graffitis, ám minden porcikájában kápráztató városnak a hangulatát – varázslatos, semmivel sem összehasonlítható érzés! Sok helyet bejártunk, mégis úgy érzem, csak a felszínt karcolgattuk. Kicsit olyan, mint az első székelyföldi utazás, persze, Gyilkos-tó, Békás szoros, Medve-tó, Csíksomlyó, ezer éves határ (stb.), azután amikor az utazó sokadszor indul el, akkor kezdi felfedezni a “láthatatlan” Székelyföldet. Így vagyunk Rómával, hetek, hónapok kellenének… de így is csodás volt!
Padovában csak futóvendégek voltunk, mégis talán ez volt számunkra az út legfontosabb pontja.
5. Kulináris élmények és epilógus
Számomra a kávé, ahogyan én szeretem, forrón, nagyon rövidre főzve, kis bárokban, piacokon… Sok helyen ettünk szendvicset, mindig átmelegítik kissé; kihagyhatatlanok a tészták: olyan pizzát nem ettünk, amely a nálunk kapható igazi olasz pizzát felülmúlta volna; Márti evett gnocchit (leginkább a mi nudlinkra emlékeztet), ugyanott én remek spagetti carbonarat (a tésztáját a vendéglőben készítették, varázslatosan finom volt); végül a fagylaltok, kiválóak, hatalmas adagokat adnak. Egyszer ettünk tiramisut is, hasonló van idehaza is, nagyon finom volt. Reggelire mindig a boltban vettünk elemózsiát, nagyon jók a kenyerek és péksütemények; sajtok, felvágottak; mindenféle zöldség és gyümölcs hegyekben áll. Bár Toszkánában szívesen ittam volna jóféle vörösborokat, de anyagi lehetőségeink ezt nem engedték. Az olasz sörök nem tettek rám mély benyomást, csapolva kifejezetten borsos az áruk.
Ezer szónak is egy a vége… nyolc napot töltöttünk a napfényes Itáliában, rengeteget utaztunk és rengeteget láttunk. Mi tagadás, fárasztó volt. A lényeg azonban nem itt keresendő! Nyolc napig együtt voltunk, minden pillanatban, ahogy a hitet a zarándokút, úgy a családot is erősítik az ilyen együttlétek. Benedek fiam 16. évében van, lassan eljön az idő, amikor már nélkülünk indul világot látni. Itthoni életünk, a mindennapok taposómalma, a tornyozódó feladatok és tennivalók erodálnak bennünket. Kellenek az együttlétek. Ez volt számomra a legfontosabb!
Ha valaki eljutott idáig az olvasásban, megtekintheti azt a 75 képből álló diavetítést, amelyben megpróbáltam sokkal inkább a hangulatokat visszaadni, sem mint a világhálón ezer számra található profi felvételeket reprodukálni. Ilyen volt a mi Firenzénk, Rómánk és Padovánk 2014 októberének utolsó hetében.
Csodálatos beszámoló, csodálados képek. Andalító érzelmeket keltenek, és utazási vágyakat ébresztenek. Igy érdemes utazni, így lehet valóban feltöltödni és szeretetben megujúlni, el nem engedni egymás kezét, és Istennek hálát adni ía ” Családért ” Vigyázzatok rá !
Irigylésre méltó kirándulás volt és le a kalapot a bátorságért,hogy megtámadtátok Rómát autóval…legendák keringenek a dugókról és a káoszról,amely már a körgyűrűn ki tud alakulni a reggeli és délutáni csúcsban.
A látottak meg lenyűgöznek.Ha nagy leszek,én is elviszem az asszonyt Firenzébe és Rómába.Ha sokat járatja a száját,ottfelejtem…
Peti, ha már hozzászóltál, még néhány gondolat ennek kapcsán. Legjobban én is Rómától féltem mint sofőr. Kaotikus. Ahol két sáv van, ott simán hárommá alakul, állandóan nyomják a dudát, a parkoló autók mellé beállva, az elakadásjelzővel simán megállnak és kiszállnak, tovább fokozva a káoszt. Az így lezárt sávról viszont engednek besorolni. Nem is tudom, hogy műholdas navigátor nélkül hogyan boldogultunk volna. Pedig a Szent István Ház a város szélén van, mondjuk pesti viszonylatban a Svábhegy közepén, 4-5 km-re a városmagtól. A római gyűrűn ehhez eső legközelebbi kijáraton navigált be. De amikor leállítottuk a kocsit, akkor is elképesztő volt gyalogosként látni a forgalmat, nem beszélve az ezernyi motorosról, akik vérfagyasztó dolgokat produkálnak. Bár szerintem aki ott él, az megszokja.
Itt merül fel az a dilemma, amely sokáig várt válaszra. Bár nem számoltam ki, hogyha egy fapados repülőjárattal megyünk, az hármunknak összességében mennyibe került volna, de csak a repülőtéri transzfer a Szent István Háztól oda-vissza 90 eurót kóstált, pont annyit, amennyit autópályadíjként fizettem Trieszttől Rómáig és vissza! Az egy hónapos szlovén matrica dupla annyiba került, mint az ugyanannyi ideig érvényes magyar díj. Az autózás – bár 26 óra volt az az idő, amíg gurult alattunk a kocsi, ebben a pihenőidők nincsenek benne – lehetővé tette, hogy lássuk Firenzét. Lett volna még egy alternatíva, a társasutazás. Ennek is lett volna előnye, de busszal még hosszabb az utazással töltött idő, repülővel pedig még drágább, akkor teljesen kötött lett volna a program. Ma már a csoport tagjainak nyakában egy füldugós kütyü lóg, az idegenvezető szavait ennek segítségével hallják. Csak a felemelt esernyőt kell követni!
Minden utazásnak vannak tanulságai. Legközelebb, ha csak Rómába mennénk, repülőt választanám, valami belvároshoz közeli szálláshelyen. Ha most egy varázsló felajánlaná, hogy költségére visszamehetnénk egy hétre Rómába, vagy Firenzébe, utóbbit választanám. Kár lett volna egy rövid és kényelmes repülőút miatt kihagyni!
Mint minden úton, érik az embert negatív hatások is. Bár – különösen a mostani esőzésekről hallva – nagyon jó időt választottunk, ám tömegből így sem volt hiány. Rengeteg távol-keleti turistacsoporttal találkoztunk. A tömeg sokszor akkora volt, hogy rontotta az élményt. Bár mi sorban állás nélkül bejutottunk a Róma Pass-szal a Colosseumba, de akik ott 2-3 órát várakoznak, azoknak ez szörnyű lehet. Sajnos ugyanez volt az Uffizinál, a Szent Péter Bazilikánál, érdekes módon, a Vatikáni Múzeumnál nem, a kordonokat látva, ez csodával határos. Nagyon jó volt, hogy mindenhová megvettem itthon a belépőt!
Ami a turisták viselkedését illeti, elképesztő az az őrület, amely a “fotózzunk le mindent” szándékban megnyilvánul. A legtöbben telefonnal, vagy táblagéppel nyomultak, az iPhone6 ezeknek a japán, koreai, kínai (?) utazóknak a kezéhez nőtt. Nekem úgy tűnt, hogy nem az a lényeg, hogy mi az a műtárgy, hanem gyorsan fényképezzük le, osszuk meg, és haladjunk tovább! Ehhez kapcsolódik, ami mindig irritált Olaszországban: a bóvliárusok hada! Most a “szelfizésre” szolgáló kb. 40 cm-es rúd volt a sláger, amelynek a végén telefontartó szolgálta, hogy “szelfi” fénykép háttérben látszódjék mondjuk az Angyalvár… Főleg Firenzében pedig 2-3 négyzetmétert elfoglaltak a zsúfolt járdán azok a “festmények”, amelyek kétségtelenül jó minőségű színes nyomtatóval készültek, akár a Mona Lisa is megvásárolható volt, hogy legyen egy kis párizsi hangulat is 🙂 . De a tengerparti homokon sem lehetett úgy elnyúlni, hogy 2-3 percenként ne jött volna egy árus, akinek a portékája a kutyát sem érdekelt! 20 euróért meg aligha lehet valódi Rolex karórát venni…
Persze mindezek semmit nem vonnak le élményeink értékéből, de furcsa, hogy az olasz hatóságok nem tesznek semmit, hogy a bóvliárusok ne háborgassák a turistákat. Persze ez is lehet a “feeling” része…
Igazából könyvbeszámolónak szánom a sorokat,de szorosan összefüggnek az utazással is.Ki ne hallott volna még a nagy utazóról,a Sánta Dervisként is emlegetett Vámbéry Árminról?
Röviden annyit róla,a Pozsony melletti Szentgyörgyön született,majd Dunaszerdahelyen nevelkedett,innen indult később a Közép-Ázsiai vándorútra,hogy megismerje az akkor még számunkra szinte ismeretlen népeket,kultúrákat.A muszlim világ rengeteg titkát szánta feltérképezni Vámbéry kalandos és nagyon veszélyes utazásai során az európai népeknek erről a különös világról.
Dervisnek álcázva,karavánnal utazott,több évet élt keleten.Mivel több ottani nyelvet beszélt,ezért tudott szinte észrevétlen maradni a moszlimok bezárt világban.
Bevallom, a biciklizés szeretete is szerepet játszott abban,hogy kikölcsönöztem egy útleírást, amely egy bringás utazását hivatott bemutatni nem akármilyen kalandjai által.
Bujna Zoltán:A biciklis dervis és A harmadik út című útleírásait szeretném ajánlani mindenkinek,akit egy kicsit is érdekel a Közel-Kelet,Közép-Ázsia és nem utolsó sorban maga az élménybeszámoló az utazásról,sűrűn dokumentálva képekkel a csodálatos,bringával meghódított és bejárt tájakról,országokról.
Zoli nem kevesebbre vállalkozott immár 2 alkalommal,mint hogy bejárja a Vámbéry által is megtett utat bringával,Dunaszerdahelytől egészen valahol Iránig az első út alkalmával (2005),majd később,2013-ban Iránon is túltekerve,követve Vámbéry 3. expedícióját,az afgán és kínai határok mellett eljutni Tadzsikisztánba és onnét visszajutni épségben,egészségben.Az első “kiruccanás ” 80 napig tartott és 13 000 km hosszú volt,a második útja 107 napos volt és több,mint 15 ezer kilométert gyűrt le Zoli.
Ezeket a nem mindennapi túrákat könyv formájában szeretném ajánlani mindenkinek,aki szeret utazni,bringásoknak meg egyenesen kötelező olvasmányként ajánlom elolvasni,mert egyben a szerző elszántsága az,amiért érdemes beletekinteni ezekbe a kalandokba.
Azt hiszem,egy weboldal még él és elérhető a http://www.aharmadikut.sk címen.Érdemes rákeresni.
Köszönjük a könyvajánlót! Valóban merész vállalkozás egy szál bringával nekivágni egy ekkora útnak.
A Cseh Tamás íjász Emlékverseny kapcsán -talán itt is beszámoltam róla – nagy élvezettel hallgattuk mi is Csepin Péter (Bakonyi Poroszkálók) színes élménybeszámolóját, aki több lovastúrán Európa északi déli, nyugati és délkeleti részéig jutott, igaz lóháton.
Bujna Zoltán bringával messzebbre indult, igaz a drótszamárnak nem kell takarmány :-), mert az emberi erő, akarat és kitartás hajtja. Jó belegondolni, hogy akár Vámbéry, akár Kőrösi-Csoma, Vagy Bölöni Farkas Sándor a korabeli zord utazási viszonyok között is mekkora teljesítményre voltak képesek!
Hát,aki ilyenbe belevág,annak nagyon elszántnak kell lennie-akár manapság,akár a múltban vállalkozott az expedícióra.
Nem tudom megfogalmazni,illetve felfogni,hogy mi az az erő,ami ekkora elhatározásra késztet embereket.
Bele az ismeretlenbe-fajjal a falnak.Vámbéry,Körösi,Amundsen-és a sok-sok felfedező-nem rendelkeztek átfogó ismeretekkel a leendő utazásaikról.Annál inkább csodálatos dolgokat vittek véghez azzal,hogy vállalkoztak a kalandra.
Pillanatnyilag a Hodossy fivérek,Tamás és Péter gyalogos zarándokutuk beszámolóját olvasom,akik a történelmi Magyarországot szelték át Dévénytől Gyimesbükkig,37 nap alatt.
2010 április 17-én indultak és2010 május 23-án érkeztek meg Gyimesbükkre az 1000 éves határhoz.
Az eredeti zarándokút szülőfalujuktól,Csallóközkürttől Csíksomlyóig tartott,de egy elhatározás után kitolták a határokat,némi vonatozás és autózás segítségével a srácok.
Szerintem a Hodossy fivérek teljesítménye is elismerésre méltó,de a fiúk mégiscsak ” hazai pályán” gyalogoltak,a média és ismerőseik,barátaik figyelő tekintete égiszében.
Elvenni Tőlük a zarándokút lehetséges veszélyeit,kihívását,nehézségeit nem szeretném és nem is akarom azzal,hogy összevetettem a bujnazolis kerékpárúttal.
Az útról készült kiadvány(ok) szintén a Lilium Aurum kiadó jóvoltából elérhető határon innen és túlról egyaránt.
Ne felejtkezzünk a Mária Útról sem, amely Mariazelltől Csíksomlyóig szeli át az országot, honlapjukra mutató hivatkozás jobb oldalon alul itt is megtalálható. Természetesen csodálatos az országos kék túra, amelyet felejthetetlen sorozattal mutatott be Rockenbauer Pál Másfélmillió lépés Magyarországon címmel.