„Legyen, béke, szabadság és egyetértés!”

Jókai Anna ünnepi beszéde 2008.március 15-én (részlet):

„1848. március jelenben is érvényes kívánalmai, ha végignézzük, hogy mit kíván a magyar nemzet, milyen pontokat sorolt fel. Tulajdonképpen ma is érvényesek. Kettőt emelnék ki közülük. Igen, az úrbéli viszonyok megszűntek, nincsen jobbágyság Magyarországon, de megmaradt a lelkek jobbágysága. Ma Magyarországon nagyon sok ember él úgy, hogy nem tudta a lelkét felszabadítani. Jobbágyságban tartják, és olyan láncon, ami kilátástalan lét felé vezeti őket. A lelkek felszabadítása az új feladat ebben az országban. A másik pedig az úgynevezett közteherviselés. Hogy ez a közteherviselés igazságos legyen, ne a vétlenekkel, a gondokkal küszködőkkel fizettessék meg a gondtalan pazarló politikának az árát. Az igazi közteherviselés az lenne. Persze az igazságot nem elég gondolni, ki kell mondani, és cselekedni kell érte.

Gondoljanak arra, hogy nemsokára egyik ragyogó és korán eltávozott színészünk, Kaszás Attilának az előadásában meg fogjuk hallgatni újra a Nemzeti dalt. Ennek a szövege valamikor egy közös nemzet esküjébe torkollott. Ha arra gondolunk, hogy ma mire kellene esküdnünk, ez valahogy így szólna: segíteni és gyámolítani fogjuk az elesetteket és a szegényeket, esküszünk, esküszünk, amíg élünk, így teszünk. Az áradó gyűlölettel szemben a bátorságunkat, az elszántságunkat és a határozottságunkat mutatjuk oda. Ezt az erőt használjuk, esküszünk, esküszünk, amíg élünk, így teszünk. Vigyázzunk erre a gyönyörű magyar nyelvre és mindazokra, akik ezen az áldott nyelven beszélnek. Esküszünk, esküszünk, hogy amíg élnünk, így teszünk. Megőrizzük emberi, nemzeti értékeinket és az utódainknak örökül hagyjuk. Esküszünk, esküszünk, hogy amíg élünk, így teszünk. Az ég minket úgy segéljen, ahogy mi segítünk erre a jobb sorsra érdemes hazai földért küzdeni. Esküszünk, esküszünk, esküszünk, hogy amíg élünk, így teszünk.

Emeljük fel a szíveinket, legalább a ’48-as megperzselt zászlóinknak a magasába, ’56 lyukas zászlajának a magasába, melynek a közepén még mindig átfúj a dermesztő novemberi 4-i szél. Emeljük fel a szíveinket, mi magyarok a végre éltető reményben, és gondoljunk arra, ami jelszava lehetne a mai létünknek és az előttünk álló időknek, hogy amióta az ember megkezdte vándorlását ezen a keserves, de ilyenkor tavasszal oly tündöklő földön, mindig megszólalt a válságban lévő ember mellett a biztatás, az ígéret: ne féljetek, ne féljetek, ne féljetek.”

A teljes beszéd és forrása