Egyik hetilapunkban olvastam érdekes írást az egykori Sziklakórházról, ma múzeumról. Ennek hatására Benedekkel elhatároztuk, hogy megnézzük a semmihez sem hasonlítható, különleges tárlatot. Arra azonban amit ott tapasztaltunk, nem számíthattunk!
A Sziklakórház honlapján elég sok fénykép és alapvető tudnivalók találhatók (javaslom nézzétek meg az „Archívum”-ot), a történetét jól összefoglalja a Wikipédia, ezért inkább saját benyomásainkat osztom meg Veletek.
A Széll Kálmán tértől, a Bécsi Kapu irányába mentünk, a Vár bejárata előtt indul a Lovas utca, amelybe abból az irányból tilos behajtani, így a legelején hagytuk autónkat. A rövid séta a Múzeumig a várfal tövében, de magasan a Vérmező fölött vezetett. Minden óra egészkor indulnak a csoportok, értő, kétnyelvű kalauzolás mellett. Bevezetésül mintegy ötperces filmvetítést láttunk a Várhegy alatti barlangrendszer kialakulásának mikéntjéről és a kórház, majd óvóhely, később atombunker történetéről. Ennek végén felajánlották, hogy kórházi pelerint („malaclopót”) vehetünk magunkra, elvégre odabenn mindössze 15 °C van.
Már az első pillanatban látszott, hogy minden az eredeti, megnéztük a betegfelvételi rendelőket, a melegítőkonyhát, a röntgent, a műtőt, a mellékhelyiségeket, a kórtermeket. Mindenhol tökéletesen élethű viaszfigurák segítségével mutatták be a különböző jeleneteket, a saroglyán fekvő vérző sérültet, a fölé hajoló nővért… Az eredeti szekrényekben százával láttunk sebészeti kéziműszereket, korabeli kötszereket, gyógyszereket. A műtő berendezése is tökéletes volt, két műtőasztalon dolgoztak egyidőben, rendes altatógépes narkózisban operáltak! A kórtermek látványa sokkoló volt: eredetileg 60 sérült befogadására tervezték a kórházat, majd emeletes ágyakkal megduplázták a kapacitást, azonban az ostrom alatt annyi sérült volt, hogy az egymás mellé tolt négyszemélyes ágyakon nyolc embert ápoltak! Ez volt a Sziklakórház működésének első szakasza, vagyis a Székesfőváros ostromának ideje. Az annyit gyalázott korabeli arisztokrácia olyan tagjai ápolták a sérülteket, mint pl. özvegy Horthy Istvánné gr. Edelsheim-Gyulai Ilona, gr. Apponyi Gizella, gr. Széchenyi Ilona, gr. Andrássy Ilona! Dr. Kovács István frontot megjárt sebész vezette a kórházat, amely szervezetileg a Szent János Kórházhoz tartozott. A legnagyobb gondok akkor következtek be, amikor az ostromlók elvágták az összeköttetést az anyaintézettel, majd egy felrobbantott vízvezeték miatt megszűnt a vízellátás, a sebesültek nem a sérülésük, hanem szepszis miatt haltak meg. Az egész kórház, élethűségével, a viaszfigurákkal megdöbbentő volt.
Én úgy tudtam, hogy a ruszkik belángszóróztak ’45-ben, de ez nem igaz, az a vár alatt húzódó barlangrendszer másik szakaszán történt. A kórházi rész után történelmi jelenetek elevenedtek meg, ifjabb Horthy Miklós elrablása, haditanács a magyar és német hadvezetés között, megnézhettük a légoltalmi központot, a híradósokat. A Sziklakórházban rendezte be irodáját a svájci Friedrich Born, aki a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti képviselője volt, 15000 zsidó honfitársunknak állított ki menlevelet, – ennyit Horthy Miklós antiszemitizmusáról, nem csoda, hogy nem citálták Nürnbergbe háborús bűnösként!
’45 után a Sziklakórházban oltóanyaggyár működött, de mindvégig készenlétben tartották mint hadikórházat és óvóhelyet, sőt bővítették is. 1956-os Forradalmunk idején működött másodszor hadikórházként, a Vár körül komoly harcok dúltak, mindenkit, beleértve a ruszki agresszorok sérültjeit is válogatás nélkül ellátták. Az ápolást az akkor már fizikailag megsemmisített, vagy deportált, vagy külföldre emigrált arisztokrácia hölgytagjai helyett, az Állami Védőnőképző Iskola hallgatói végezték. A Forradalom napjai alatt mintegy féltucat gyermek született a föld mélyében! Az egészségügy ismét hősiesen helytállt!
A Forradalom vérbefojtása után, a hidegháborús hisztéria miatt „pártunk és kormányunk” atombunkerré bővítette a Sziklakórházat. Úgy gondolták, Észak-Olaszországból érkezik a nukleáris csapás, a bomba 23 perc alatt csapódik be Budapesten, így 15 perc állt rendelkezésre, hogy a gyógyítók és a túlélésre kijelöltek megérkezzenek… Mindenre fel voltak készülve, sugármérők (GM-csövek), a szellőztető rendszerbe vegyvédelmi szűrők, több napra elegendő víztartalék, az áramfejlesztéshez aggregátorok álltak készenlétben. Az objektum ekkor már szupertitkos volt, mindössze egy karbantartó gondoskodott a gépek meghatározott ütemterv szerinti járatásáról. A Tóth Árpád sétányon egy virágágyás takarta azt a csövet, amelyen az ott rendszeresen megálló „locsolókocsiból” leengedték a gázolajat az áramfejlesztőkhöz, a kipufogógáz pedig az Úri utcában, a Hadik lovasszobor mellett esőcsatornának álcázva távozhatott.
Szerencsére a Jóisten akaratából nem kellett soha élesben használni ezután a Sziklakórházat, ma múzeumként működve fontos küldetést tölt be: megismertet a közelmúlt történelmével, a háborús viszonyok közötti betegellátással, az orvosok, ápolók hősiességével. Végül, de nem utolsósorban a mába is pillanthattunk: egy teljesen felszerelt honvédségi mentőhelikoptert rejt a föld gyomra, láthatjuk a légideszantosok felszerelését, végül egy Afganisztánban történt jelenetet, amikor honvédeink mentették meg amerikai bajtársaik életét, egy gerillatámadás során.
A másfél órás időutazás végén, odakinn mélyet szívtunk a langyos budai levegőből, jó érzés volt a várfal tövéből látni az élő, lüktető várost, a hegyeket, az életet…
Odabenn tilos volt fényképezni, csak az előtérben engedték, de azért pár fotót készítettem, íme:
Ezek szerint mégsem teljesen kukába való bulvárinternet szegmens ez a honlap… örülök, hogy a számunkra is igen nagy élményt jelentő múzeumlátogatásról szóló beszámolóm másokat is arra késztetett, hogy felkeressék ezt a maga nemében páratlan kiállítást!
Természetesen első helyen bennünket is a történelmi emlékek ragadtak meg, az orvostörténeti-technikai rész számomra már csak „hab a tortán” volt, az épületgépészeti résznél (vízellátás, szellőzés, sugárvédelem, fűtés stb.) gépész apósomat emlegettük sokat Benedekkel.
Kriszta szóba hozta a műszereket: van ott olyan altatógép, amelyet medikus koromban még láttam működni, természetesen olyan fejlődésen ment át az orvostechnika, hogy azóta ezeket már ezerszer korszerűbbek váltották fel. Egy műtétnél alkalmazott kampón nincs mit fejleszteni, a szike is szike maradt, de ma már a vágóélet cserélik, egyrészt az új éles, másrészt steril. Az egyszer használatos eszközök (tűk, fecskendők) egyértelműen hasznosak, hiszen amíg ezeket sterilizálták, mindig megvolt a veszélye a tökéletlen csírátlanításnak, így akár az AIDS, akár a fertőző májgyulladás is terjedhetett. Az érem másik oldala az, hogy csak egy átlagos házi gyermekorvosi praxisban irgalmatlan mennyiségű veszélyes hulladék keletkezik, ennek ártalmatlanítása komoly feladat, és elkerülhetetlenül környezetkárosító.
Visszakanyarodva a múzeumhoz, az is érdekes volt, hogy milyen hatalmas mennyiségű kötszert és gyógyszert tudtak raktározni, illetve sokáig egy melegítőkonyhával is biztosíthatták az ápoltak élelmezését.
Köszönöm Kriszta beszámolódat, mindenkinek bátran ajánlom, ha teheti ne hagyja ki a Sziklakórház felkeresését, életre szóló élmény!
Röviden visszakanyarodnék a Sziklakórház témájához. Nagyon köszönöm, Csizi, így utólag is a részletes beszámolót, amely annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy elhatároztam, idén nem fogjuk kihagyni a fővárosban járva. Úgy véltem, ez a budapesti családi hétvégénkben olyan program lehet, amely nem kizárólag az én érdeklődésemre tarthat számot (lévén ráadásul rajtam kívül mindenki férfinemű, akik tudvalevő, általában vonzódnak minden olyasmihez, ami a hadászati témával kicsit is kapcsolatban van). Nem is saccoltam rosszul, mindenki szívesen ráállt a programra, nem kellett őket sokáig győzködnöm és utólag sem bánták meg, mindenkinek sajátos (és részben megdöbbentő) élményt jelentett. A kiállítás konkrétumain túl nekem egy plusz „büszkeség-élmény” volt, amikor a lenti „labirintusban” bolyongva egy olyan terembe értünk, ahol középen a múzeum illetve a barlangrendszer makettja volt látható. A vezetőnk játékos kérdése az volt, hogy amíg ő elmondja az oda kapcsolódó bemutató szöveget, mindenki próbálja megkeresni rajta, épp hol tartózkodunk. Még két szót sem szólt, a fiam máris mutatta, melyik helyiségről van szó – én sem vagyok egy rosszul tájékozódó alkat, de ez a gyorsaság azért meglepett, és persze büszkén veregettem a vállát! 🙂
Ami konkrétabban magához a múzeumhoz kapcsolódó tapasztalat: talán kicsit eltért a szemléletmódunkban, hogy míg Csizinek orvosként ez egyfajta szakmatörténeti kuriózum lehetett, bennünket elsősorban mint a világháború majd a forradalom (illetve a hidegháborús korszak) történetének egy speciális szegmense ragadott meg. Ettől függetlenül nagyjából azonos érzésekkel jöhettünk ki a tárlatvezetés végén a föld alól, mint amelyeket ő is leírt. Talán annyi különbséggel, hogy ő akkurátusan meg tudta állapítani a műtő berendezéséről, hogy ott mi micsoda, vagy a szekrényekben elhelyezett műszerekről, hogy mi mire való, míg nekünk, laikusoknak ebben csupán a kihelyezett feliratok, illetve a vezetést tartó – egyébként igen szimpatikusan, lelkesen és érthetően beszélő, a kérdésekre készségesen válaszoló – hölgy elbeszélései jelentettek eligazítást. Ami meglepőnek tűnt, hogy az orvosi eszközökről elmondta, java részben gyakorlatilag még ma is ilyeneket használnak. Bár ha az ember belegondol, hogy vannak eszközök, amelyeket nem lehet eldobhatóra cserélni, mint a fecskendőt, illetve annak ellenére, hogy ma már az orvosok munkáját számtalan gép segíti, ám bizonyos műveleteket ugyanúgy manuálisan kell végrehajtani, mint évtizedekkel vagy akár évszázadokkal ezelőtt, akkor már nem is csodálkozunk, hogy ezekhez megalkották már a leginkább használható, megfelelő, a funkcióhoz igazodó formájú eszközt is. A tanulság: ami jó, az jó, akár évszázados viszonylatban is.
Örök nyugalomra helyezték özvegy Horthy Istvánnét. Nyugodjék békében! „Mindenek felett hitt az igazságban.”
Első kézből tudom a hírt:Ilona asszony földi maradványait a jövő pénteken szeretnék haza szállítani és szombaton valamelyik budapesti templomban felravatalozni,majd még aznap levinni szándékoznak Kenderesre és rövid,szűk körű szertartással elhelyezni a családi kripitában.
Ez a terv.István fiával beszélt telefonon Péter barátom,aki mindvégig kapcsolatbann van a családdal.
Elmondta,milyen halála volt Ilona asszonynak,de nem szeretném részletezni.Annyi publikus,hogy szép,emberséges volt hozzá a sors élete utolsó pillanataiban…
„Becsület és kötelesség” – nem pusztán visszaemlékezéseinek a címe, hanem hánytatott sorsának vezérfonala volt. Majd’ egy évszázadot átölelő élete végén, bizonyára a Jóisten akaratában megnyugodva távozott, lelke odafenn, teste Kenderesen, szerettei körében talál örök békességre. Misét mondatunk, ha lesz időpont tudatom veletek, hogy együtt imádkozhassunk érte és családjáért.
Bár földi élete befejeződött, mégsem távozott közülünk, kétkötetes visszaemlékezéseiből megismerhetjük azt e rettenetes világot, amelyben családtagjaival, hitvesével Horthy Istvánnal, apósával Horthy Miklóssal becsülettel, kötelességtudattal próbáltak az élhetetlen világban élhető Magyarországot teremteni. Akit érdekel a közelmúlt egyik legfontosabb kordokumentuma, feltétlenül olvassa el!
„Elhunyt Horthy Istvánné
Életének 96. évében,tegnap reggel Angliában elhunyt Horthy Istvánné gróf Edelsheim Gyulai Ilona-közölte a család.
Horthy Miklós kormányzó menyét-aki fiával az angliai Lewisben élt-várhatóan Magyarországon,Kenderesen helyezik örök nyugalomra…”
Új Szó,2013.április 19.
Nyugodjon békében
A Sziklakórház története öt részre osztható: hadikórház az ostrom és Forradalmunk idején, a köztes időben oltóanyaggyár, titkos atombunker és végül múzeum. Amikor a Forradalom után, a Hidegháború idején NATO atomcsapástól tartottak, bővítették a Sziklakórházat és ellátták olyan épületgépészeti berendezésekkel, amelyek néhány hetes időtartamra biztosították az ivóvizet, a levegőt és az áramot. Persze ehhez jöttek a raktár funkciók: tartós élelmiszerek, gyógyszerek, kötszerek stb. Mindezek mellé megszervezték a vegy- és sugárvédelmet. Utóbbinak az is része volt, hogy a kiválasztottak egy zsiliprendszeren mehettek be, ahol megmérték sugárfertőzöttségük mértékét! Az nagyon érdekes, hogy az egészet egy házaspár gondozta, a hölgy takarított és rendszeres időközönként ágyneműt cserélt, férje pedig meghatározott ütemterv szerint beindította a máig működőképes épületgépészeti berendezéseket. Mindezzel azt akarom mondani, hogy nem volt ez egy különösebben őrzött objektum.
Ami a titkosságát illeti… a Vár környékén lakók bizonyára élénken emlékeztek a Sziklakórházra, nem beszélve az ott gyógyultakról. Már a bunker időszakban is csak ki kellett néha cserélni a lejárt gyógyszereket, kötszereket, a gépekhez üzemanyagra, alkatrészekre volt szükség. Állítólag a János Kórházból rendszeresen jártak gyakorlatozni… tudjuk, hogy Magyarországon az a titok, amit egy ember tud csak :-). Ennek ellenére nehezen tudom elképzelni, hogy egy kisgyerek csak úgy bejuthatott volna, lévén egy (ismert) bejárata volt. Viszont az egész Várhegy alatt húzódik az a barlangrendszer, amelynek a Sziklakórház is része, ha jól emlékszem a Mátyás-templom felújításakor is találtak két addig ismeretlen üreget.
Én igazából a „titkos bunker” időszakról hallottam többet, és épp nemrég került szóba egy társaságban. Egy ismerősöm azt mesélte, hogy pici gyerekként egyszer véletlenül addig csavargott, hogy bebújt ott valami rácson, amikor otthon elmesélte, egészen elképedtek – nem tudom, hogyan fordulhatott elő egy szigorúan őrzött objektumnál, mindenesetre utána rettegett a család, hogy ha kiderül, jön a retorzió, bár ez azért már a 70-es évek végén történt valamikor.
Nekem gróf Edelsheim Gyulai Ilona éltrajz-műve által volt tudomásom a Sziklakórházról és a háború végén történtekről.
A ” Becsület és Kötelesség” c.könyvek ,azt hiszem,az első részben említik az ide kapcsolható eseményeket.Horthy Istvánné aktívan részt vett a kórház életében,mint ápoló nővér.
Köszönöm Krisztián, természetesen igyekszem megosztani Veletek hasonló élményeimet. Elgondolkoztattál Székesfehérvárral kapcsolatban… ilyen az ember, ahol nap mint nap megfordul, ott sokkal kevésbé látja meg a szépet… Köszönöm a hivatkozást is!
A többi látogatónkat, barátainkat, törzsasztaltársainkat is arra biztatom, ha vannak hasonló élményeitek, osszátok meg velünk! Ha nem is részletes beszámoló, de két-három figyelemfelhívó mondat is sokat jelenthet!
Még egy gondolat erejéig visszatérve a Sziklakórházhoz, egyáltalán nem volt nehéz írni erről. Őszintén szólva nem vagyok nagy múzeumlátogató; ha elindulunk, akkor inkább azért, mert próbálom Benedek látókörét szélesíteni. Sokszor untat, amikor öt termen át pl. cserépdarabok vannak kiállítva. Írtam A mi Pilvaxunkba Doborjánról, Liszt szülőházáról (a honlap legfelső sorából elérhető). Ott volt az épület, ahol a Mester meglátta a napvilágot, jónéhány hangszer, partitúra, viselet, használati tárgy ,a három egykori szobában kiállítva… érdekes volt, de – nehéz ezt megfogalmazni -, valahogy a lélek hiányzott belőle. Vitrinek, bennük tárgyak… sokkal inkább maga a szülőház volt, ami megfogott az egészben.
A Sziklakórház viszont azt hiszem a világon egyedülálló (mondhatnám hungaricum…)! Biztos, máshol is voltak segélyhelyek, kórházak, óvóhelyek, talán vannak amelyek megmaradtak és múzeumként látogathatók. A Sziklakórházban az a fantasztikus (túl elhelyezkedésén, a Budai Várral való összeköttetésével), hogy minden megmaradt eredeti állapotában, ehhez rengeteget hozzátesznek a panoptikumi figurák, tényleg csak a hangok és a kórházi szag hiányoznak, így – jobb szó híján – elképesztően impresszionáló, szinte átélhetők a látogatók számára a korabeli viszonyok. Ifjabb Horthy elrablását mutató jelenetben az akciót irányító Skorzeny ezredes figurája a világ bármelyik panoptikumában megállná a helyét! Az egész kiállítás kézzelfoghatóvá, átélhetővé teszi a háborúk borzalmait! Tökéletesen professzionális munkát végeztek, akik ebben a formában alkották meg a múzeumot; az is nagyon fontos, hogy a látogatókat kísérő hölgy rendkívül felkészülten és jól mutatta be a látnivalókat, lehetett kérdezni, semmi sem maradt megválaszolatlanul.
Ezek azok az élmények, amelyekről nem nehéz mesélni, engem segít az írás a látottak feldolgozásában és remélem kedvcsinálónak sem utolsó :-).
Köszönöm, hogy ilyet is felteszel a honlapra, amennyiben időd engedi, máskor is tegyél fel hasonló témájú írásokat, szívesen olvasnék Tőled hasonló témában budapesti és székesfehérvári nevezetességekről.
Engedd meg, hogy egy blogot megosszak a Pilvax közösségével, hasonló témákat feszeget, nevezetességeket mutat be, a szerző temesvári:
http://temesvar.blogrepublik.eu/