Összeszorult szívvel tettem el újabb esztendőre a kokárdát, innen A mi Pilvaxunkban elfoglalt helyéről is. Mi lett Március 15-ből, mivé tették ezt az ünnepet hazátlan bitangok? Petőfi, Kossuth, Széchenyi, Batthyány, Táncsics és a többiek… érdemes volt akkor, ezért, az utókorért kokárdát tűzni, vértelen forradalomban zászlót ragadni, majd kardot rántani és elesni a harcmezőn?
Voltak idők, amikor Március Idusa nemzeti ünnep volt és nem idióta pártpolitikusok valóságshowja… Wass Albert üzenetét alább már olvashattátok, de kérlek hallgassátok meg vitéz Nagybányai Horthy Miklós Kormányzó Úr egykori beszédét és véssétek szívetekbe szavait!
Hogyan lehet kibírni ezt az önpusztításba taszító gennyes jelent? Elmenni barátokkal, elmenni régmúlt helyekre, szembenézni a történelemmel, hogy valaha élt itt egy nép, amely nemzetet alkotott… mert másképp nem bírjuk ki!
Visszagondolok a tavalyi évre, amikor a Krakkói vonat repített minket és elfog a vágyakozás. Az idén nem jutunk messzire, egyre inkább fárasztanak a távolságok, mégis, vágytunk régen látott barátokkal találkozni, akik egy esztendeje olyan szeretettel fogadtak bennünket és mutatták meg Felvidéken azt, ami még ma is az övék és egykor mindannyiunké volt. Már februárra terveztük, hogy közösen meglátogatjuk Pannonhalmát, de a tél nem engedte, hogy útra keljünk, így ezen a hosszú hétvégén pótoltuk.
Pannonhalma, a több mint ezer éves bencés apátság. A monostor épülete uralja a tájat, odafentről ellátni Győrig, Komáromig, a távolban kéklenek a Bakony hegyei, odébb a Vértes sejthető. Találkozni barátainkkal, ez volt a legfőbb cél, de előtte megebédeltünk az apátsághoz tartozó vendéglő teraszán, majd közösen jártuk végig idegenvezető kalauzolásával a monostort. Csodálatos élmény volt, az apátság belső terei, a gimnázium épülete, a könyvtár. Mind-mind a magyar múlt egy-egy apró szeglete. „Ora et labora”, így éltek és élnek ma is a bencések. Imádkoztak és dolgoztak, a munka része volt a szőlőművelés és a borászat is.
A hagyományokat folytatva a fiatalon elhunyt Gál Tibor egri borász útmutatása alapján született újjá a bencés szőlőművelés, borkészítés. Visszavásárolták az államosítással elrabolt területeket, a régi fajtaszerkezet megtartása mellett kékszőlőt telepítettek, palackban érlelődnek az első évek termései. Már másodszor láttam a pincészetet, bár ultramodern, nekem valami hiányzik belőle… túlgépesített, lelketlen technológia mindenütt. Számítógép vezérelte óriási erjesztőtartályok, reduktív technológia. Kóstolásnál is ezt éreztem: túl steril borokat ittunk, kifogástalanok voltak, mégis… lélek egyedül a vörösborban volt. Ha ez a jövő útja, egyszer-egyszer belekóstolok, de inkább maradok a hagyományos, fahordós érlelésű boroknál, amelyekben ott van a szőlőt telepítő, már régen halott nagyapa emléke is…
Mégsem ez volt ennek a napnak a lényege, hanem az, hogy kölcsönös akarattal nem hagytunk semmivé foszlani egy remek barátságot! Íme a képek, amelyek őrzik a nap emlékét:
Másnap Körmend felé vettük az irányt, hogy kedves barátaink által szervezett íjászversenyen vehessünk részt. Annyira jó volt érezni, ahogyan a tavaszi szél kifújja fejünkből a tél minden mocskát, reptetni a nyílvesszőket, együtt lenni barátokkal, közben gyönyörködni a Batthyány-kastély vadregényes parkjában, a 700 éves platánban, megcsodálni a nyugodtan folydogáló Rábát… Ha valakit érdekelnek a verseny részletei itt olvashat bővebb anyagot róla, A mi Pilvaxunk asztalai mellett meséljenek helyettem inkább a képek.
Megérintett bennünket a Tavaszi Szellő és ez már mindörökké a miénk marad…
