Íme, már eltelt az év egyhatoda. Tegnapelőtt méltóképpen búcsúzott a tél, egy napra fehérbe öltöztette a világot, ám február 29-én langyos szél hátán, viharos gyorsasággal beköszöntött a tavasz, szinte percek alatt foszlott semmivé a hótakaró. Februárban láthattuk a tél igazi arcát, érezhettük milyen a kopogós hideg, a hóesés, átélhettük hogyan melegíti át szívünket, lelkünket a kályhában lobogó láng. Az a láng, amely kinti zord világból már alig látszik…
Mi történt velünk? Élünk, megvagyunk. Ami a hivatásomat illeti, annyi terhet cipelek, hogy ennél többet nem bírnék. Mert csak így lehet összeszedni a mindennapi létfenntartás forrásait, de nincs utánpótlás, nincsenek fiatal, lelkes kollégák. Illetve vannak – határon túlra vándorolva. Mi maradunk. Az elvégzendő feladatok terhén túl, megtörtént az ami a húsz év alatt – szerencsémre – soha: egyik betegemnek le kell győznie a kórós sejtburjánzást, a halált. Harc amit vív… nehéz, emberi ésszel szinte felfoghatatlan, hogy mit kell kiállnia! A műtéten már túl van, de a neheze most zajlik: mérgekkel árasztják el a kis testet, hogy elpusztítsák az esetleg megmaradt tébolyult sejteket. Kérlek Benneteket, aki hisz, mondjon el érte egy fohászt! Csabi, győznöd kell!!!
A tél bezárt. Nem voltunk semerre, az íjak berozsdásodtak, családom többi tagjának a Yamato látványos előadása, hármunknak a Lord fehérvári látogatása hozott egy kis színt a tél szürkeségébe. Az idő pedig kérhetetlenül rohan! Még szinte látom magam előtt a karácsonyfa csillogását, hallom az újévi petárdák durranását és időben már csak adventnyi távolságra van tőlünk a Húsvét. Nagyböjt… a testi-lelki megtisztulás ideje. Nem könnyű. Szinte alig telik úgy el egy hét, hogy ne érnének kisebb-nagyobb veszteségek. Nehéz felfogni és feldolgozni, hogy vajon megint mit vétettünk mi magyarok a világnak? Pedofil állatok rontanak ránk, mint egykor asszonyainkra a részeg ruszki katonák? Semmi rosszat nem tettünk! Dolgoznánk, ha hagynának bennünket, ha lenne hol. Mi magyarok békére, élhető életre vágyunk, semmi másra! Hagyjatok békén bennünket, ne mérgezzétek tovább napjainkat!
Ebben a légkörben próbatétel az élet. A veszteségek sorát gyarapítja, hogy a mai nappal bezárt a Vinotéka, ezzel véget értek azok a borkóstolók, amelyekről de szívesen meséltem Nektek. Nemcsak a borok, borvidékek értő bemutatása foszlott semmivé, hanem egy kellemes vidám kóstoló társaság is, akiket egy asztalhoz ültetett a bor szeretete. A bor alatt most nemcsak a pohárba kerülő nedűre gondolok, hanem mindarra, ami mögötte áll, a szőlőt telepítő, gondozó, ápoló gazdára, és a mustból bort készítő borászra. Hazánk kincseinek egyik legnagyobbika a magyar bor. Szent István városában mégsem képes életben maradni egy kicsiny Vinotéka…
Tudom, borús a kép, amit eddig festettem, de simogassa lelkünket ez a virág, a tavasz hírnökének szépsége! Mert bármilyen zord a tél, mindig van kikelet! Ha előre tekintek… alig kevesebb, mint egy hét és ott leszünk Angyalföldön az Örökség tavaszköszöntőjén. Itt áll előttünk nemzeti ünnepünk, amely remélhetően valóban ünnep és nem utcai harc lesz! Azután jön Húsvét, a kereszthalál, a feltámadás, de legfőképpen a megváltás ideje. Jönnek az íjászversenyek és talán már elfelejtettnek gondolt, régi barátok is előkerülnek!
Kíváncsian várom az Év Fája verseny végeredményét; nem fogom elfelejteni a magyar szentek életéről ígért írásokat sem; ha már amolyan magán Wass Albert évet hirdettünk, illő lenne vele is legalább annyit foglalkozni, mint tettük tavaly Liszt Ferenccel! A feladatok adottak, munkára fel! Most, ahogy kinézek az ablakon, verőfényes tavaszi napsütés köszönti márciust. Elő az íjjal, van még egy edzésnyi idő, munkába indulásig! Jöjjön el a mi Országunk!
„…És mégis lovas nemzet a magyar…” – akár oda is tehettem volna, csak… ott jobb képek vannak :-); azért KIKELET, ehhez tán’ illik, az első tavaszi lovaglás néhány emlékképe. Még valami. Milyen jól emlékszem Pióra. Illetve arról, amit olvashattunk róla…
Az év első tavaszt ígérő hétvégéjén elindultunk Zirc felé, hogy vásárolgassunk a biopiacon. Adventkor már jártunk ott, meséltem róla, most szűkösebb volt a kínálat, pedig abban bíztunk, hogy a ragyogó napsütés kicsalogatja a termelőket. Mégsem voltunk csalódottak, többféle vásárfiával gazdagodva vettük az irányt Csopak felé, hogy egyik számomra legkedvesebb borásznál bevásároljunk a palackba zárt múltból, hiszen 4-5 éves tételeket vettünk.
Csopakról Balatonfüreden át egyenesen Tihanyba mentünk, a páratlan kilátással nem lehet betelni… megnéztük a templomot, az altemplomot. Onnan a rév felé haladva egy másik piacba botlottunk, a kínálat a zircihez volt hasonló (termelői sajtok, mézek, hentesáruk), de ezek mellett jelen volt néhány régiségkereskedő is. Csak az árak voltak a zircinek nagyjából háromszorosa…
A piac felől a rév felé indultunk, szerencsénk volt, pont indult Szántód felé. Áthajóztunk Somogyországba és az autópályán ebédidőre már haza is értünk. Itt van a kikelet, mondom :-). Csalódást csak az okozott, hogy nem láttuk a jéghegyeket, pedig még a Tihanyi-félsziget nyugati oldalára, Sajkodra is elmentünk… de a déli oldalon sem találtuk nyomát. (Ha esetleg valaki nem hallotta volna: két hete még vastag jégtakaró borította a Balatont, az olvadást hozó viharos szél pedig a darabokra tört jeget feltornyozta a parton. Persze attól, hogy mi nem láttuk, lehet hogy ott vannak, csak mi nem a megfelelő helyen keresgéltük.)