„…lett egy nagy család, lesz mit elmesélni…”

„Ma már csak emlék” címmel, az Örökség pécsi fellépésének kapcsán, Kriszta felvillantotta a múlt néhány mozaikkockáját. Írása bennem is elindított pár gondolatot, ám más nézőpontból.

Különösen furcsa érzés lesz visszamenni a MOM-ba, hiszen valamikor – közel tíz éve – számunkra egy adventi Kormorán koncerten kezdődött minden. Kétszer nem lehet ugyanabba folyóba lépni, mégis sok a párhuzamosság. Régi-új a koncerthelyszín, régi-új a zenekar, régi-új arcok tűnnek majd fel a közönség soraiban. Mi az ami alapvetően megváltozott? A bennünket körülvevő világ.

2010. nyarának közepétől, az Örökség megalakulásáig szétfoszlott egy illúzió. „Lett egy nagy család…” énekeltük együtt a zenekarral a koncerteken, úgy éreztük valóban, ők kilencen fenn a színpadon, mi a színpad előtt egy családot alkotunk. Amikor megindult a bomlás, megjelentek az első törésvonalak, talán joggal éreztük sokan, hogy álomvilágban éltünk és a király meztelen…

Teltek múltak a hónapok, majd jött a jó hír, lett Örökség és vannak Örökösök. A folytatást ismeritek, nem ragozom tovább. „Lett egy nagy család…” énekeltük annyiszor. Egyre többször gondolok arra, hogy ami velünk történt, abban nincs semmi rendkívüli, az élet természetes rendje érvényesült. Hiszen a család sem állandó, a dédikék, nagyikák elmennek, a szülők lassan öregszenek, a gyerekek felnőnek, kirepülnek, családot alapítanak, a szülők nagyszülőkké válnak és kezdődik előröl az örökös körforgás. Persze van amikor elkergetik a családtagokat, van amikor  bírósági házassági bontóperben hal el a család…

Mi történt velünk? Lényegtelen immár. Fogjuk fel úgy, hogy kirepültek a gyerekek, a család szanaszét, de mégis egy család maradt. Tágult a kör, ma már ne kilenc muzsikusra gondoljunk, ha halljuk, hogy „lett egy nagy család…”

2004. december 4-ét írtunk, a Budai Várban gyűltünk össze. Ez volt életem első TransylMania koncertje. Leírhatatlan érzés volt ott lenni, telve reménnyel, hittel. Még 24 óra sem telt el, minden porba hullt, máig feldolgozhatatlan trauma ért bennünket. De a TransylMania ott, akkor, és azóta is tagja a családnak. Azután feltűnt a Szkítia , egyre érettebb, letisztult, gyönyörű muzsikával simogatja lelkünket. Egy hideg őszi estén, a Lónyay utcában, a „Hajrá Magyarország” klubba Wass Albert estet szervezett a Kormorán Baráti Kör. Akkor hallottam először Nyerges Attilát és Galambos Nándit muzsikálni, majd többször a TF-en bontogatta szárnyait az Ismerős Arcok – emlékezzetek csak, Családi Nap volt a neve, amikor egybegyűltünk… Jött a Kormorán Memory Band a Fonóba, ahol karnyújtásnyira állhattunk a színpadtól, mindig elhangzott a Zöld szemű rózsa, amit úgy egyedül Margit Józsi tud elénekelni… Végül, de nem utolsó sorban megszületett a család Öröksége, most már nem a napokat, hanem az órákat számoljuk, hogy újra együtt legyünk Advent kezdetén. Történhetett volna másképp is, de talán nem baj, hogy így lett.

Közben… a színpad előtt és a világhálón is szinte minden megváltozott. Eltűntek kedves arcok, szeretett ismerősök, „rajongók”. Jöttek helyettük mások, mindenki hozott magával valamit. Voltak nagyszerű kirándulások, táborok, együttlétek és voltak – ma már teljesen értelmetlennek tűnő – viszályok is. Születtek új honlapok, hogy ne mondjam… „rajongói blogok”, kialakult egy új egyensúly. Ahogy hallom, a korábbi oldott beszélgetések mára a közösségi oldalakra tevődtek át, bár húztam magam elé egy vasfüggönyt és elhatároztam, hogy abba a világba nem lépek be, ez felveti a kérdést, hogy szükség van-e a jövőben Pilvaxra, vagy ha úgy tetszik „rajongói blog”-ra? A kérdést a jövő megválaszolja majd.

Haladunk az életünk ösvényén és sokszor már csak visszatekintve csodálkozunk rá, hogy elhagytunk útkereszteződéseket, tudattalanul indultunk erre, vagy arra. Néha nemcsak útkereszteződések állítanak választás elé, hanem leküzdhetetlennek látszó akadályokba ütközünk, ilyenkor hidak épülnek, tiszta szavakból, egymás felé…

Nem akarok újra a politika mocsarába lépni, de tény, hogy az én és talán sokunk életében 2002., vagyis az önként vállalt kommunista restauráció, soha nem múló sebet ejtett. A politika azt kérte tőlünk alakítsunk polgári köröket. Lelkesen nekifogtunk, pár hónapig tartott a lendület, azután – mint annyiszor – a politika cserben hagyott bennünket, pedig akkor megindulhatott volna a társadalom alulról történő újjászerveződése… de hagyjuk, mert ez messze vezetne.

Ellenben aki akarta, megtalálta helyét. A családi, baráti, emberi kapcsolatokba, munkába menekülve, vagy a világhálós fórumokba írogatva, hangversenyekre járva. Mi akkor a MOM Kupolatermében megtaláltuk a Kormoránt és a Kormorán Baráti Kört. A megtorpant életünk, összeroppant lelkünk gyógyírra lelt. Elkezdtek hidak épülni, vannak olyanok amelyek elkészültek, szilárdan állnak és vannak olyanok, amelyekről kiderült, vagy olyan gyenge anyagból készültek, hogy összeroskadnának, ha rájuk lépnénk, vagy a semmibe vezetnek.

Mindenek előtt barátokra találtunk. Olyan barátságok születtek, amelyek kiállták az idő próbáját. Összejövünk, hetente felhívjuk egymást, beszélgetünk… Talán ez a legfontosabb. Elindultunk Erdélybe, mert meghívott minket A Napba Öltözött Leány, a szerelem a Tündérkert iránt azóta is tart, számtalanszor elmentünk újra és újra Erdélyországba, és ha nem vagyunk ott, fáj, mint a távoli kedves hiánya.

Azon a bizonyos „fekete” honlapon olvasgattam először íjászatról; itt a környéken élők – Geigi, Varga Jani, Dávid, Bence – szinte egyszerre vettünk íjat és kezdtünk el versenyekre járni, majd Norkáék, Macitappancsék is csatlakoztak. Ez a híd átvitt minket az íjászat világába és ma már számomra ez jelenti az életet, a családom, a hitem és a hivatásom mellett. A híd túloldalán rengeteg új barát várt, mégis sajnálom, hogy egyedül mi mentünk végig rajta…

Isten, család, hivatás, barátok, zenék, íjászat… „Egy élet kell, amit érdemes élni…” – énekelte az Európa Kiadó. Nem sajnálom, sőt még ma is boldogsággal tölt el, hogy ott voltunk azon az Adventen a MOM Kupolatermében. Lehet, hogy 2011. december 3-án semmi különös nem történik majd, de az is lehet, hogy hidat avatunk, amelynek túloldalán egy újabb csodálatos úton mehetünk tovább.

Ahogy az imént a televízióban Géczi Erika, Tóth Reni és Szabó Miklós beszélt, több mint valószínű, hogy így fog történni!