Jobb velünk a világ – koncert a Papp László Sportarénában

„Tudtam, hogy eljöttök!” – mondta mosolyogva és azt hiszem, boldogan Nyerges Attila november 13-án este, amikor letekintett a színpadról a Jobb velünk a világ című rendezvényen adott koncertjük során. Pontosan azt láthatta, amit mi is éreztünk: ott, a hatalmas Arénában egy mini-Csepreg egy mini Ismerős Arcok-tábor elevenedett meg dallamaik nyomán – vagy ki tudja, tán már azt megelőzően is, hogy felcsendültek volna a jól ismert Arcok-melódiák.

Hiszen a közös produkciók alkalmával már fenn láthattuk egyiküket-másikukat a rivaldafényben. Az est legnagyobb tapsorkánja és ovációja azonban mégis akkor tört ki, amikor 8 óra körül végre őket magukat szólították, majd csakhamar megjelentek a színpadon a számunkra már olyan Ismerős Arcok, kedves zenészek. Elsőként közülük Tánczos „Stevie” István, akinek a személye, fellépése ezen az estén hatványozottan hatott. Bár annak a reprezentálására, hogy sérülten is lehet otthonosan mozogni a deszkákon, és hogy szívvel-lélekkel-akarattal és persze a szívekig-lelkekig ható zene ereje által mi mindent el lehet érni, ott volt a Nemadomfel Együttes és Krizbai Teca, ám az általuk kiváltott hatást még mintegy aláhúzta, hogy lám, egy országos hírű kiváló rockzenekarban sem különleges egy ilyen együttműködés.

Az jutott később eszembe, hogy leginkább az illett volna a hangulathoz, ha az est záróműsorának és a rendezők szándéka szerint valószínűleg fénypontjának szánt Hobo-koncerten még a valahai HBB lép fel, és Bill Papa is meglengeti mankóját… Ám ez már csak a képzelet játéka. Hobo az új, fiatal bandájával volt jelen, és igazán jókedvű műsort adott, annak ellenére, hogy bizony az utolsó órákra a közönség nagy része már hazafelé indult. Elfogultság nélkül merem állítani, hogy a Jobb velünk a világ valódi sztárja az Ismerős Arcok és közössége volt. A küzdőtéren ők adták – mi adtuk – a tomboló tömeget már az imént emlegetett Nem adom fel-zenekar számára is, és azt hiszem, a fiúk-lányok igazán elégedettek lehettek a lelkesedéssel!

A Nemadomfel Együttes és a velük szereplő csoportok, zenészek, énekesek megérdemlik, hogy részletesebben is szót ejtsünk róluk. Teljességgel leírhatatlan is, amit sugároztak felénk: az a szeretet, erő és önfeledt öröm, amely jellemezte őket és produkcióikat, esetenként mélyen megindított bennünket. Többen könnyeinken keresztül, ám mégis mosolyogva figyeltük játékukat, sokszor tényleg lenyűgöző tehetségüket, humorukat, odaadásukat, átélésüket. Varázslatot hoztak létre, mintha egy másik világban lettünk volna ott, a reflektorok színes fényében. Egy olyan világban, amelynek létrejöttéről szólt ez az este, nemcsak azáltal, hogy minden jelen lévő közvetlenül is átélhette ezt az élményt, hogy fogyatékkal élők és épek, mindannyian ugyanúgy tudunk valami értékeset adni a másik embernek, hanem átvitt értelemben is, hiszen a koncertek bevétele jótékony célt szolgált: az első magyarországi sérült emberek számára létrejövő energiahatékony lakóotthon létrehozását.

Bevallom, kicsit csodálkoztam, hogy nem telt meg az Aréna, annak ellenére, hogy nem az idei volt az első ilyen koncert, tehát a kezdeményezés már nem volt ismeretlen az emberek előtt, és úgy érzem, megfelelő hírverést is csaptak körülötte, számtalan támogató állt mellé. A műsort pedig nem kisebb személy, mint Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság elnöke nyitotta meg. A fellépők listája is ígéretes volt, és nem is adtak okot csalódottságra: az eddig említettek mellett a Misztrál együttes fémjelezte még az idei hangversenyt. Versmegzenésítéseik gyönyörű hangzással nyűgözték le a hallgatóságot. Ők már évek óta mintegy jelnyelvi műfordítást biztosítanak a dalaik mellé, ezt vasárnap is megtapasztalhattuk. Ám nemcsak az ő fellépésüknek, hanem az egész estének is sajátos hangulatot teremtett a folyamatos tolmácsolás a színpad két szélén: balról valódi jeltolmács működött közre, jobb felől pedig egy aranyruhás hölgy jeltánccal fordította át a hangélményt a szem nyelvére.

Az élményt, az átélt csodát nem lehet ugyanúgy visszaadni. Az itt leírtak meg sem közelítik a szemünkbe toluló könnyeket, a lúdbőröző kart, az önfeledt nevetéseket, a csillogó tekinteteket, azt az érzést, amely eltöltött bennünket: együtt vagyunk. Együtt vagyunk, legyünk bár emberi vagy földrajzi határaink innenső vagy túlsó oldaláról. Együtt vagyunk, „s mint a régi jó barátok egyet mondunk, s egyet gondolunk…” Ez a lényeg.