Mi ébresztő kiáltás helyett, suttogunk csak a szélben
„Apák és fiúk” – Nyerges Attila Székesfehérváron
2 hozzászólás
Nehezen találok szavakat, hogy a mai találkozásról szóljak… Zenés, irodalmi estként hirdetve, de ennél sokkal, de sokkal több volt… ,,Apák és fiúk” címet kapta az előadás.
Nyerges Attila leült a kávéházi asztal mellé és mesélt, miközben Leczó Szilveszter halk zongorafutamokkal, szinte észrevétlenül, háttérben maradva, muzsikával festette az égre Attila szavainak árnyait. Nagyszülőkről, bátaszéki nyarakról, a háromszor megvett kenyérről, egy sapkarózsáról, amelyet egy öreg honvéd dobott a fűbe, miközben a ruszkik hurcolták ki tudja hová… a Dontól soha haza nem tér unokanagybácsiról… arról, hogy mikor válunk magunk is felnőtté és miként éljük meg, hogy apánk megöregedett… Torokszorító volt, így karnyújtásnyira Nyerges Attilától, élőszóban hallani a már korábban sokszor elolvasott történetet kisgyermeke, Balázs elvesztéséről. Nem tudom megfogalmazni, nem tudom visszaadni azt a pillanatot, amikor a fájdalom szétáradt a teremben és szem nem maradt szárazon.
Régóta tudom, hogy az Ismerős Arcok számunkra Isten ajándéka, mert olyan muzsikát alkotni, amelyre ők hivatottak, csak kiválasztottak képesek. Tudom, hogy nemcsak zenekar, hanem olyan művészek is, akiktől az irodalom sem áll távol. Mikor először hallottam Nyerges Attilát énekelni, az egy kobakos est volt, még a Lónyay utcában. Vannak művészek, Isten adta tehetséggel megáldva, de vannak olyanok is, akik ennél többet hordoznak magukban… Ez a mai este minden gátat átszakított, annyira mélyen tartalmas, annyira emberi volt, hogy minden ami Ismerős Arcok volt eddig, új, sokkal mélyebb értelmet kapott.
Örömmel osztom meg mindenkivel a hírt, hogy a frissen megjelent koncertalbumot június 2-án dedikálja a zenekar a Mind-Zenében!
Csak az előadás helyszínének tiszteletére teszek közzé néhány fényképet az én Székesfehérváromról, amely Pünkösd tiszteletére és örömére virágba borult. Elgondolkoztam azon, hogy ezer kilométereket utazunk híres helyek megtekintéséért, közben a szürke hétköznapok során úgy elmegyünk a körülöttünk álló csodák mellett, hogy meg sem látjuk azokat…
Nehezen találok szavakat, hogy a mai találkozásról szóljak… Zenés, irodalmi estként hirdetve, de ennél sokkal, de sokkal több volt… ,,Apák és fiúk” címet kapta az előadás.
Nyerges Attila leült a kávéházi asztal mellé és mesélt, miközben Leczó Szilveszter halk zongorafutamokkal, szinte észrevétlenül, háttérben maradva, muzsikával festette az égre Attila szavainak árnyait. Nagyszülőkről, bátaszéki nyarakról, a háromszor megvett kenyérről, egy sapkarózsáról, amelyet egy öreg honvéd dobott a fűbe, miközben a ruszkik hurcolták ki tudja hová… a Dontól soha haza nem tér unokanagybácsiról… arról, hogy mikor válunk magunk is felnőtté és miként éljük meg, hogy apánk megöregedett… Torokszorító volt, így karnyújtásnyira Nyerges Attilától, élőszóban hallani a már korábban sokszor elolvasott történetet kisgyermeke, Balázs elvesztéséről. Nem tudom megfogalmazni, nem tudom visszaadni azt a pillanatot, amikor a fájdalom szétáradt a teremben és szem nem maradt szárazon.
Régóta tudom, hogy az Ismerős Arcok számunkra Isten ajándéka, mert olyan muzsikát alkotni, amelyre ők hivatottak, csak kiválasztottak képesek. Tudom, hogy nemcsak zenekar, hanem olyan művészek is, akiktől az irodalom sem áll távol. Mikor először hallottam Nyerges Attilát énekelni, az egy kobakos est volt, még a Lónyay utcában. Vannak művészek, Isten adta tehetséggel megáldva, de vannak olyanok is, akik ennél többet hordoznak magukban… Ez a mai este minden gátat átszakított, annyira mélyen tartalmas, annyira emberi volt, hogy minden ami Ismerős Arcok volt eddig, új, sokkal mélyebb értelmet kapott.
Örömmel osztom meg mindenkivel a hírt, hogy a frissen megjelent koncertalbumot június 2-án dedikálja a zenekar a Mind-Zenében!
Csak az előadás helyszínének tiszteletére teszek közzé néhány fényképet az én Székesfehérváromról, amely Pünkösd tiszteletére és örömére virágba borult. Elgondolkoztam azon, hogy ezer kilométereket utazunk híres helyek megtekintéséért, közben a szürke hétköznapok során úgy elmegyünk a körülöttünk álló csodák mellett, hogy meg sem látjuk azokat…