ápr 012018
 

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt, és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.

Jn 20,1-9

Szent három nap

 Szerző: - 11:15  Vélemény? »
Már 292018
 

NAGYCSÜTÖRÖTÖK

Jézus Krisztus szenvedésének és feltámadásának szent három napja az utolsó vacsora miséjével kezdődik. Az utolsó vacsorán történt az Oltáriszentség és a papi rend szentségének alapítása.

A székesegyházakban nagycsütörtök délelőtt tartja a püspök papjaival együtt ünnepélyes krizmaszentelő misét, amelyen megszenteli a keresztelésnél, bérmálásnál, betegek keneténél, templomszentelésnél használatos szent olajakat, illetve krizmát. Régen ezen a napon történt a bűnösök visszafogadása.

Az esti szentmise, az utolsó vacsora miséje a szenvedésre induló Jézus búcsúja övéitől. Jézus Krisztus ekkor adta át búcsúajándékait: szeretetének jelét a lábmosásban, Testének és Vérének szentségét, a papi átváltoztató hatalmat, s mintegy végrendeletül elmondta búcsúbeszédét és főpapi imáját egyházáért.

A misében a glória után a harangok megszólalnak, de azután elnémulnak a nagyszombati vigília glóriájáig, s helyüket a fakereplők foglalják el. E némaság a Krisztus kínszenvedésekor elnémult apostolok félelmét és a gyászt jelképezi. A mise végeztével az Oltáriszentséget ünnepélyesen az e napokra fenntartott őrzési helyre viszik és a húsvéti vigíliamise áldoztatásáig ott őrzik. Ezután következik az oltárfosztás.

A nap szertartásához tartozik a sötétzsolozsma elimádkozása is. Az oltárra helyezett gyertyatartón minden zsoltárvers után eloltanak egy gyertyát. A gyertyák kioltása az ószövetségi próféták megölését és a szenvedő Krisztust magára hagyó tanítványok hűtlenségét jelképezi.

Nagycsütörtökön elhallgatnak a templomokban a harangok, „a harangok Rómába mennek”, s legközelebb csak nagyszombaton szólalnak meg újra.

NAGYPÉNTEK

Nagypénteken a római katolikus egyházban nem mutatnak be teljes szentmisét, mert a katolikus hagyomány szerint ezen a napon maga Jézus, az örök főpap mutatja be az áldozatot. A nagypénteki szertartásból ennek megfelelően az átváltoztatás (konszekráció) kimarad, csak igeliturgia van, áldoztatással. Erre utal a nagypénteki szertartást elterjedt elnevezése a csonka mise is.

A pap a szertartást piros öltözékben végzi – a piros a vértanúság liturgikus színe. A papság és a segítők teljes csendben vonulnak be a templomba, s az üres oltárszekrény (tabernákulum) előtt arcra borulnak. Ezt követi az igeliturgia: az olvasmány Isten szenvedő szolgájáról szól, majd a szentlecke után János evangéliumából olvassák fel vagy éneklik el Jézus szenvedéstörténetét, a passiót. Ezután következnek ünnepélyes formában az egyetemes könyörgések. Majd körmenetben behozzák a keresztet, amely előtt tisztelegve minden hívő kifejezheti háláját és imádatát a megfeszített Krisztus iránt. Az igeliturgiát áldoztatás követi, a nagycsütörtöki misén konszekrált kenyérrel. A szertartást egyszerű könyörgés zárja, nincs áldás, nincs elbocsátás.

NAGYSZOMBAT

Nagyszombaton a katolikus egyház papsága a hívekkel együtt Krisztus sírjánál elmélkedik az Úr szenvedéséről és haláláról. Az oltár, amit nagycsütörtökön napon minden felszerelésétől megfosztottak, üresen áll. Nem tartanak szentmisét sem.

Nagyszombat a húsvéti örömünnep kezdete. A katolikus liturgia szerint este kezdődik az ünnep a tűzszenteléssel, a tűz Krisztus jelképe, akinek feltámadásával a remény, a fény születését ünneplik a keresztény egyházak, ezt követi a keresztvíz-szentelés.A jeruzsálemi Szent Sír templomban minden év nagyszombatján éjfélkor megismétlődik a tűzszentelés szertartása.Régente az új tűz, amellyel a keresztények a húsvéti ételeiket főzték, a nagyszombati, megszentelt tűz parazsától vagy szenétől lobbant lángra. A nagyszombati szertartás keretében jönnek vissza a harangok Rómából. 7 olvasmány van, majd a prédikáció után 12 egyetemes könyörgés. Ebben a világ embereiért és vezetőiért, valamint a papságért könyörögnek. Az áldoztatás után a pap – az asszisztencia vezetésével – elindul egy körmenetre. A visszaérkezés után áldást mond, és elbocsátja a híveket. A következő mise általában éjfélkor kezdődik, de egyes egyházközségekben hajnalkor. Ez már Jézus feltámadását jelzi, ez a vigilia-mise.

(Forrás: Wikipédia)

Már 222018
 
2018. március 15. Békemenet. A hetedik… Az embernek különböző kicsengésű asszociációi támadnak. Akár az, hogy a hetes szám meseszám, akár József Attila verse az emberi élet küzdelmeiről. A Békemenet minden alkalommal a jelenlegi kormányt támogató, óvni, védeni akaró emberek demonstrációja. Az első 2012 januárjában volt, miután az Európai Unió a 2010-es választás után gyakorlatilag azonnal egy agresszív, tulajdonképpen a kormány megdöntésére irányuló támadást indított – a hazáját bármikor készséggel eláruló magyarországi balliberális oldal közreműködésével.

Fotó: Origo.hu

A mostani Békemenet kettős céllal született. Elsősorban a hazánk migrációs politikája miatti külföldi támadások, részben a „hódmezővásárhelyi színjáték”, az időközi polgármester választás manipulatív kampánya, eredménye és következményei nyomán hívták életre a szervezők.

A buszon, ahogy Budapest felé közeledtünk, egyre erősödött bennünk a legelső ilyen út emléke, hangulata. Az még nem Békemenet volt, hanem 2002. április 13., amikor Orbán Viktor először hívta össze a hazafiakat az Országház elé, az akkor még kétfordulós választás első fordulója után, hogy a Ron Werber nevével fémjelzett baloldali gyűlöletkampány ellensúlyozására lelket öntsön a keresztény, nemzeti oldal szavazóiba. Hogy összehozzon, öntudatra, önbecsülésre ébresszen, valódi politikai közösséggé alakítson minket. Sikerült. Tíz évvel később az első Békemenetet már nem ő kezdeményezte, hanem pontosan az ő támogatására rendezte ez az öntudatra ébredt civil közösség. A mostanit szintén, és valahogy megint beletrafáltunk! Éppen a kellő pillanatban történt meg ez is. Sportnyelven szólva a balliberális oldal egy „talált gól” után már a győzelemben reménykedett, de három percen belül mi újra lőttünk egyet, és ezzel helyreállt a meccs eredeti képe.

Buszaink a Bem tér mögötti Tölgyfa utcában álltak meg egy pillanatra, hogy leszállhassunk, s a Fekete sas utcán át a „Kaposvár” tábla mögött „bevonuljunk” a térre. Javában gyűlt a tömeg. Mi, maradván a Bem tér végében, nem is láttuk, hogy a Bem rakparton, s Margit hídnál mennyien lehetnek, de azt láttuk, hogy a tér teljesen tele van. Sajnos érthetetlen módon nem volt kihangosítás, így inkább csak sejtettük, mint hallottuk a lengyel csoport, s a magyar szervezők kölcsönös köszöntő beszédeit. Az eső is eleredt, de ez sem lohasztotta le lelkesedésünket. Beszélgettünk egymással és a mellettünk álló más településekről érkezett csoportokkal. Azután 1 óra körül megindult a tömeg. A Bem rakpartra kiérve tárult elénk a hömpölygő, s távolabb, már a hídon átkelő sokaság. Hát… ilyet már régen láttam (igaz többször is). Mit mondjak: tényleg sokan voltunk. A hídon kígyózó tömeg eleje elveszett a pesti oldalon Szent István körút házai között, s visszanézve a Bem rakpartra még mindig zárt sorokban áramlott a nép. A lengyelek ekkorra már nem képeztek egységes csoportot, itt is, ott is fel-feltünedeztek zászlóik, transzparenseik a magyarokéi között. A hol erősödő, hol alábbhagyó esőben időnként a Kossuth nótát, vagy a Gábor Áron rézágyúját énekeltük. A tömegben mindenfelé fiatalok cikáztak a Minority Safe Pack – az őshonos kisebbségek jogainak európai parlamenti napirendere tűzéséért aláírást gyűjtve. Egyre jobb lett a hangulatunk, már készültünk a Kossuth téri nagy találkozásra. A hídon a középső, a közlekedési sávokat elválasztó korlátokra itt-ott fiatalok kapaszkodtak fel, és álmélkodva fényképezték, videózták okostelefonjaikkal a vonulást.

Amikor átértünk, kissé megbomlott a rend. A Békemenet eredeti útvonala bevezetett a Nyugati térig, hogy onnan a Bajcsy Zsilinszky úton jussunk el az Országházzal szembeni Alkotmány utcába, de sokan már a pesti hídfőnél, a Jászai Mari téren, vagy valamelyik következő keresztutcán befordultak az Országház felé, hogy minél közelebb lehessenek a színpadhoz. Mi a kijelölt útvonalon haladókkal tartottunk, aminek két negatív következménye lett. Először is az Alkotmány utca sarkától nem messze az egyik ellenzéki párt, a korábbihoz gyakorlathoz hasonlóan egy tribünt állított fel, ahonnan őrült hangerővel kommunista mozgalmi indulókat játszottak, s Kádárék mintájára integettek, jelezve, hogy a felvonulást kommunista csökevénynek tartják. Ők! Mind a nyolcan, ötven rendőrrel körülvéve, hogy bántódásuk ne essék! Komolyon mondom, nem igaz, hogy nem érezték, hogy ez mennyire nevetséges! Az ellenzék gúnyol minket, miközben tudjuk: savanyú a szőlő! Mindenüket odaadnák, ha ennek a tömegnek csak a tizedét össze tudná hozni a tüntetésein! A másik kellemetlenség az volt, hogy ekkora kerülőt téve olyan későn érkeztünk meg, hogy már csak az Alkotmány utca kb. feléig jutottunk el az „embertengerben”. Meglepve tapasztaltuk, hogy egyáltalán nincsenek kivetítők csak hangszórók voltak. Akik kiszorultak a Kossuth térről, vagy ott az emelvénytől távol álltak, nem láttak semmit, csak hallották a történéseket. Pedig igen szép verses, zenés, táncos műsort állított össze Vidnyánszky Attila! De mindenki tudta: itt és most nem az a fontos, hogy mi lássunk, hanem, hogy minket lássanak. Az embertömeget, a hullámzó piros-fehér-zöld zászlóerdőt. Ország-világ ránk csodálkozzon, és akár megrettenjen: az országot jó irányba vezető kormányhoz és miniszterelnökhöz, a nemzet fogalmához hű tömeg nem fogy! Nem olvad, nem fásul el, nem veszíti el a hitét – és a józan eszét! Hátborzongató volt együtt szavalni a Nemzeti dalt az egyik előadóval, de főleg a Himnuszt Orbán Viktor miniszterelnök úrral – a mi Viktorunkkal!

A buszokhoz visszatérve is a régről ismert jelenet: az induló buszokon ülők és a még csak társaikra várók búcsúzkodása, integetés kézzel, zászlóval, transzparenssel. A sok álldogálástól és hosszú meneteléstől kissé bágyadt, mégis fellelkesült mosolyok! Elképesztően jó érzés!

Egy biztos: a Békemenet méltó volt március 15-éhez! Békés, de hihetetlen erőt sugárzó demonstráció nemzetünk függetlensége mellett! Az nem lehet, hogy ne mi nyerjünk április 8-án!

feb 042018
 

„Így a táncház – kifejezve egy nemcsak a magyarság, hanem az emberiség számára szükséges, természetes életérzést, modern életfilozófiát – világszerte példaként szolgál(hat) az eltűnőfélben lévő vagy „ki tudja mivé” átalakuló tradicionális kultúrák megfelelő, a jövőben is alkalmazható elemeinek továbbéltetésére. Ilyen felfogásban hozzájárulhat az örökölt nemzeti hagyományok és a formálódó egyetemes világkultúra között ma még fennálló feszültségek feloldásához és egy működőképes kapcsolatrendszer kiépítéséhez. Ez nem hipotézis, hiszen a táncházmozgalom eddigi gyakorlatából származó hazai és külföldi tapasztalatok, visszajelzések összessége.” – Halmos Béla

Az idézet forrása

Ismét sor került fiam középiskolájában a hagyományos néptáncbemutatóra. Az általános iskolából érkező diákok számára az első évfolyamban kötelező a néptánc, ezt követően a gyermekeken múlik a folytatás, aki kedvet kapott a tánchoz, végig kísérheti az a gimnáziumi évek alatt. Az egy tanéven át tartó ízelítő sokukat folytatásra ösztönzi. Nemcsak a néptánc kerül így figyelmük fókuszába, hanem a hangszeres muzsika, a népi kéz- és iparművészet, ezeken a területeken is kiteljesedhetnek a diákok. A néptánc átnyúlik gúnyhatárok fölött, ezen a bemutatón felléptek a szamosújvári testvériskola diákjai is!

Talán joggal felmerülhet a kérdés, hogy a szinte befogadhatatlan mennyiségű tananyag elsajátítása mellett, van e létjogosultsága a felsoroltakkal is foglalkozni. A válasz egyértelműen igen! A tánclépesek megismerésével együtt, nő a közösséghez tartozás élménye, hiszen párjukhoz, majd valamennyi színpadon lévőhöz, a muzsikához alkalmazkodniuk kell. A gyönyörű viseletek megszépítenek mindenkit. Kellő gyakorlás után, a nézőtérről áramló elismerés és szeretet valamennyi ifjú önbizalmát növeli. A fiú-lány, férfi-nő kapcsolat is új dimenzióba emelkedik táncot ropva.

A tánc megtanulása sokszor gyötrelmes. De még a csetlő-botló diákok is képesek elsajátítani azt, ezzel áttörhetik korlátaikat. A viseletek felkelthetik a varrás, hímzés iránti érdeklődést; nemezelés, fafaragás, cserepezés, batikolás (stb.) mind javítják a kézügyességet, képzelőerőt, sikerélményt adnak.

Az iskolai szalagavató bálon pedig olyan felszabadultságot érezhettünk, amely röviddel az érettségi és felvételi vizsgák előtt kevés diáknak adatik meg. Az ifjú emberek arcán boldogságot láttunk, ez még a legmélyebb tantárgyi ismereteknél is jóval több útravalót ad a további élethez. Köszönet illeti az iskola pedagógusait, hogy mindezeket lehetővé teszik gyermekeink számára, így őrizve Atilla király szellemiségét is.

Rövid részlet a 2017-es Fölszállott a páva döntőjéből

jan 212018
 

1989. január 22-étől ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.

Miért január 22-én?

Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz megírását.

Ez a nap, ez az ünnep talán alkalmat ad arra, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk a magyar nép évezredes kulturális hagyományaira, az eddig megőrzött érték továbbadására…


Füst Milán: A magyarokhoz


Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Termeté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar.
Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd hát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott

…és észrevegyük a mai kor alkotó értékeit…


Tamás István: Tiéd ez az ország


Még gyermek voltam, s apám megfogta kezem.
Megmutatta nekem, hol él a nemzetem.
Mutatta az erdőt, a zöldellő réteket,
Ahol szebb jövő vár rám, és boldogan élhetek.


Mutatta az alföldet, a Duna – Tisza közét,
A Jászságot a Bakonyt, a hatvannégy vármegyét!
Mutatta az utat, a nádasok között,
ahová hős őseink lelke költözött.


Nézd fiam a folyókat, nézd a völgyeket,
a nyíló virágokat, réten a fényeket.
Ez mind a tiéd fiam, óvd és vigyázz rá,
ne hagyd az idegent, hogy hazád elrabolják!


Érintsd meg a követ, mert az is a tiéd.
Tiéd a folyó a part, el ne add semmiért!

Tiéd ez az ország, múltja és jelene.
Neked teremtette, a magyarok istene!

…mert

“Az ember nem a jelen pillantat, nem a pillantati szükség rabja; értelmi eszméletekre lévén alkotva, nem veszti el a múltat szem elől; s ezáltal mind a jelennek több díszt szerezhet, mind a jövőre kiszámított hatással tud munkálni.” /Kölcsey Ferenc: Parainesis/

1943. január 22-én született Cseh Tamás, ma lenne 75 éves.

Évkezdet

 Szerző: - 11:27  2 hozzászólás »
jan 012018
 

Kinek mit jelent az “ünnep” fogalma? Bizonyára mindenkinek mást. Karácsonykor a Megváltó megszületése okán érzett örömünket kiáltanánk a világba, összejön a szűkebb, tágabb család, fenyőfát díszítünk, megajándékozzunk szeretteinket, az asztalra finom étkek, a poharakba gyönyörű italok kerülnek. Mindazok, akiknek ez nem adatik meg, lelküket ünneplőbe öltöztethetik, ülhetnek akár Titok-karácsonyt. Ám előtte heteken át rohangálunk, idegesek, túlhajszoltak vagyunk, de Szentestén,  minden a helyére kerül, megnyugodhatunk.

Az év vége, év eleje engem régóta hidegen hagy. Az egyetemi évek alatt mindig beárnyékolta a vizsgaidőszak, nem volt alkalmas a gondtalan mulatozásra. Később, munkába állva, igyekeztem ilyenkor ügyeleteket vállalni, ha ezen áron tehettem szabaddá Karácsonyt. Igazából, hogy december után januárt írunk, annyira érint meg, mint bármely más hónapforduló, az sem izgat, hogy a dátum elejére eggyel nagyobb szám kerül. A tűzijátékesőt sem élvezem, egyedül háziállatainkat sajnálom, igaz tudom, az óévtől századok óta zajosan búcsúznak, elűzendő a gonoszt. Egy év múlttá válik, a jövőt meg talán jobb, ha nem ismerjük. A mögöttünk hagyott szilveszter annyiban volt más, vasárnap lévén a Szent Család Ünnepére emlékeztünk templomainkban, s vihettük haza saját családunkra is az áldást. Ez tette számomra különlegessé ezt a napot.

Gondolkoztam, miről lehetne írni, egy finom kávé kortyolgatása közben? Lehetne marasztalni az óévet, ahogyan jó tolla miatt, számomra egyik legkedvesebb publicistánk míves írásában megtette, ám sorai sokkal veretesebbek annál, mint arra én képes lennék. Az írásban felvázolt gondolatok jelentős részével azonosulni tudok; ha saját életünkre gondolok, bizony akkor csodálkozik rá az ember a múlt értékeire legjobban, amikor azok vészesen elillanni látszanak… Lehetne írni az újévi népszokásokról, babonákról és hiedelmekről, de vannak nálam avatottabb ismerői a témának. Górcső alá vehetnénk a jövőt, de a tárgylemezt takaró fedi, minden nappal többet mutat magából, miközben a múlt részévé válik. Amit fel kell értékelnünk az a jelen. Már reggel nyolckor, Hitvesemmel egymás kezét fogva, szentmisén köszönthettük az év első napját. Odakinn hamiskásan süt a Nap, hideg sincs, jólesik a fűtött szobában ülni a billentyűzet előtt, örülni annak, hogy van mit, van min és van hová írni, hogy működik egy kávéház, ami az enyém, s ahová bárki betérhet. Jólesik azokra gondolni, akik esetleg néha benéznek, beleolvasnak ebbe, abba. A jövőt nem látjuk, de bízhatunk Szent II. János Pál pápa sokat idézett szavaiban: “Ne féljetek!”; a múltat nem tudjuk megváltoztatni, ezért érdemes agyunkkal a jelenre, a most megélt pillanat varázsára összpontosítanunk.

Dalba öntött Régi magyar áldással kívánok mindenkinek boldog újesztendőt!

dec 202017
 

Wass Albert írásával és a Kormorán varázslatos muzsikájával kívánok valamennyi látogatónknak Istentől áldott, boldog Karácsonyt!

“Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette.

Az erdélyi nagy gyász éveiben nálunk otthon elfelejtették az ünnepet. Nem volt karácsony és nem volt újév, nem volt húsvét és pünkösd, mint ahogy vasárnapok sem voltak. Viselő ruháinkat s nehéz gondjainkat szakadatlan hordtuk, bármit mutatott a naptár. Keserűség tanyázott otthon, s én hiába küzdöttem az ünnepekért, ünnepi öltözetet s ünnepi arcot éveken át nem látott a házunk.

Egyszer fellázadtam. Karácsony volt. De nagyon emlékszem még arra a karácsonyra! Tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem. Karácsonyi szabadságra küldött haza a város, és Sándor bácsi ünnepes háza után olyan volt a miénk, mintha halottat őriztek volna benne.

Apámék egy-egy könyvbe temetkezve naphosszat hallgattak sötéten, és nem volt szabad előttük karácsonyról szólni. Évek óta nem járt nálunk az angyal. Súlyos gond nyomta a szárnyait, és nem tudott elröpülni hozzánk. Akkor öregedtek meg apámék. Nem akartak ünnepre gondolni, mert eszükbe jutottak a régi és gondtalan ünneplések, s a jövő ködös volt, nem láttak előre. Pedig ha tudtak volna ünnepelni, a karácsonyfa gyertyái mellett az ünnepi gondolatok magasságából meglátták volna az utat, mely már akkor is egyenesen vezetett a reménység felé. De gyászba s ünneptelen hallgatásba rejtőztek az idő elől, pedig az idő azért múlott, éppen úgy.

Karácsony szombatja volt. Kint nagy puha hó, a kerti fákat belepte egészen. Olyan csöndes volt kereken a világ, mintha a békesség készült volna megszületni akkor.

Egyedül lézengtem a kertben. A szürkület már meglepte a fenyvest, s kereken a dombok is belevesztek a lehulló estébe. Lent a faluban egy-egy lámpa kigyúlt. Fájt, hogy karácsony estéje van. Máshol izgalommal lesik az angyalt, ünneplő ruha van és karácsonyi szag és boldog rejtelmesség a levegőben. Hallottam a csilingelést, s láttam gyertyafényben úszó szép karácsonyfákat, pedig ahogy ott kószáltam a behavazott fák közt, végtelen egyedülléttel a szívemben, tudtam, hogy mindez csak álmodozás, mert nálunk sötétek a szobák, s a régi gyűrött ruháinkban éppen olyan magányosan töltjük el ezt az estét is, akár a többit.

Esteledett nagyon. Lent a faluban egyre több lámpa égett s a papnál megkezdték a kántálást is. Megálltam a fenyők alatt és hallgattam a felszűrődő éneket. Románok kántáltak. Az egyhangú dallamot búsan itta föl a szétterülő este s én arra gondoltam, hogy románok kántálnak. Románok ünnepelnek. Mindig csak a románok.

Sokáig álldogáltam ott, közben sötét lett egészen. Fázni is kezdtem, hűvös szél támadt a fák közül, éreztem, hogy haza kell már menni. De ugyanakkor valami fájdalmasan a torkomba markolt. A tudat, hogy karácsonyeste van, s én ott ülök majd egyedül, és nem lesz senki, akivel beszéljek, és nem lesz semmi ünnep. Az öregek olvasnak a lámpa alatt, olvasnak zord szótlan arccal, mintha olyan nap lenne ez is, mint a többi. Úgy szorította a torkomat, hogy könnyeket préselt ki a szememen. Hát csak a románok?

S ekkor valami bátor, nagy dolog jutott az eszembe. Hirtelen, hogy szinte beleszédültem. Nem csak a románok! Miért csak ők? Karácsonyt csinálok én is magamnak! Karácsonyt, titokban, hogy senki se lássa!

Volt a fenyves szélén nehány kicsi fenyő. Csak akkorák, hogy a derekamig sem értek. A kerti színből kiloptam egy ásót, meg egy ládát s kiástam egyet, egy szépet a fenyőcskék közül. Sok földdel vettem ki, betettem a ládába, elrendeztem a gyökereit is, hogy baja ne essék, s megindultam vele a ház felé.

Vert a szívem az izgalomtól. Hátha meglátnak? Hátha baj lesz ebből? De sötét volt, nem látott meg senki. Egyedül laktam, a ház végében. Úgy osontam be a szobámba, mint a tolvaj. Meggyújtottam a lámpát, a ládát a fával az asztalra tettem s hozzáfogtam a feldíszítéshez. Izgalmas, nagyszerű munka volt. Színes papirosból láncokat faricskáltam, nehány szál aranyozott zsinórt is leltem hozzá s öt darab maradék gyertyavéget. A gyertyavégeket drótra kötöttem rá a fenyőre, idétlenül is álltak rajta, az igaz. A színes papírlánc sem sikerült úgy, ahogy akartam. Csúnya lett nagyon a karácsonyfám. De karácsonyfa volt!

Mikor elkészültem a díszítéssel, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem mozdult senki. Előszedtem gyorsan az ünneplő ruhámat, s felöltöztem úgy, ahogy illik. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkokat. Elfújtam a lámpát. Sötét lett egyszeribe, csak az öt kis sárga láng dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyra és ünnepeltem.

Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam, s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak, s most már nem csak románok ünnepelnek ebben a faluban.

Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység, meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába. S talán, azt hiszem, úgy is volt.

Ültem ünneplő ruhámban az ágyon, s néztem a szegényes kis karácsonyfát, és gondoltam mindenfélét össze-vissza, szépet és szomorút, ahogy ilyen szép és magányos, de különösen nagy ünnepeken szokás, amíg lassan leégtek a gyertyavégek. Leégtek és elaludtak egyenként, csöndesen. Még éppen csak egy lángocska őrizte hűségesen az ünnepet a legalsó ágon, aztán elaludt az is.

Még ültem az ágyon egy keveset s néztem az elsötétülő szobát, mert a kályhában is roskadt már a tűz és alig világított. A sötétséggel együtt éreztem lassan a hétköznapot is visszatérni, s emlékszem jól, ez csúnya és keserű érzés volt.

Aztán meggyújtottam újra a lámpát, levettem az ünnepi ruhát, s felvettem a régit. Leszedtem a fenyőről a ráaggatott holmit, s visszadugtam mindent a fiókba. Aztán kabátba bújtam s visszavittem a fenyőfát oda, ahonnan kiástam.

Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Borzasztó sötét volt a fenyves, és szél suhogott az ágak között. Kint a tisztásokon derengve világított a hó. Féltem. Kísérteties volt a hószínű sötétség és a suhogó fenyves.

Sietve tettem helyére a fát. Gyökere körül ledöngöltem a földet, s havat is kapartam köréje. A csöndesség felől veszekedés hallatszott. Románul veszekedtek. A hangok felverték a falut, aztán belefagytak újra a csendbe. Kántálás már nem hallatszott sehol. Hideg, néma téli este volt.

Ásót, ládát visszacipeltem a kerti házba, aztán hazamentem. Ideje volt már, hívtak vacsorázni.

Mikor bementem, az asztalnál ültek. Fáradtan és rosszkedvűen kérdezte meg apám.
– Mit csináltál?
– Semmit – feleltem.
Apám szája széle megrándult, de nem kérdezett többet. Ő maga is a semmivel foglakozott abban az időben. Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor: hogy nekem karácsonyom volt mégis.

Véletlenül jutott az eszembe minap ez a régi történet. Karácsonyfát néztem fiaim számára, s megtaláltam közben azt a fenyőt is, amit akkor egy estére kiloptam a kertből. Megsínylette az ünneplést. Évekig csenevész maradt, volt idő, hogy azt hittem kipusztul. De aztán mégis erőre kapott. S ma már sudáran és magasan szökik az ég felé, erősen túlnőtt engem s mindnyájunkat, kik akkor éltünk.”