jún 032013
 

Valami nagyon fennköltet, kellene most… „Vesszen Trianon!”-tól, a Nemzeti Összetartozás Napjáig érzelmek, indulatok, fájdalmak és gondolatok kaleidoszkópját látom… Fájó kiáltásnak, tenyérbe szorított ökölnek, tehetetlen dühnek, maró kínnak éppúgy helye van, mint annak a gondolatnak, hogy a gyász emléknapja arról is szóljon, hogy tizenötmillió magyar egy és oszthatatlan.

A mögöttünk hagyott sok-sok hónapban Böjte Csaba volt rám legnagyobb hatással. Az egyik közösségi oldalon naponta több új bejegyzést olvashatok tőle: járja útját, létrehozza a Szeretet Otthonait, ahol árvák ezrei születnek újjá. Újjászületés! Ez lehet az egyik válaszunk Trianonra. Aligha véletlen, hogy éppen egy székely ferences szerzetes mutatja a helyes irányt! 2013-ban Úrnapja és a Nemzeti Összetartozás Napja nagyon közel esnek egymáshoz. Csaba testvér küldött egy felvételt, Eperjes Károly Babits Mihály „Eucharistia” című versét szavalja. A művész bevezető gondolatait, verselemzését és a költeményt figyelve, minden egészen más megvilágításba kerül. Hallgassátok végig, érdemes!

Aligha akad olyan művészeti ág, amely ne tükrözné Trianon fájdalmát…Az Ismerős Arcok zenekar is muzsikába öntötte…

Minden nap érkezik hívó szó. Milyen sokszor nem halljuk! Az Ismerős Arcok a felvidéki Somorján adott hangversenyt, a hívó szó Kohus Petiéktől érkezett!

Úrnapjára ébredtünk tegnap, az gondoltuk, mivel északnyugati végek felé vesszük az irányt, akkor Pannonhalma, mert az Úr hív bennünket, szenteljük meg napját. Tíz órakor ott voltunk az apátsági Székesegyházban, bencés szerzetesek közösen celebráltak szentmisét. Lehetetlen szavakkal visszaadni azt az emelkedettséget, amely az eucharistiában jelenlévő Krisztusból áradt… Felújított katedrálisban, gótikus boltívek alatt, bencés szerzetesek közös miséjén, gregorián énekszó hangjára összekapcsolódott Ég és Föld. Ugyanekkor Ferenc pápánk hívására, világszerte szentségimádáshoz járultak a hívek. Gondoljatok Eperjes Károly szavaira… Mit mondott Mindszenty bíboros? „Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem félek a jövőtől!” Hívó szó, halljuk meg végre!

Fél tizenkettőkor még Pannonhalmán voltunk és egykor már Somorján, gyönyörűen terített asztalnál ebédeltünk barátainknál. Úgy suhantunk át a „határon”, hogy egyedül a málló őrbódék emlékeztettek rá… Ez még nem gyógyír Trianonra, de egy kis lépés előre!

Alkonyatkor a somorjai Művelődési Ház színháztermébe léptünk, hogy részt vegyünk életünk eddigi legkülönlegesebb Ismerős Arcok hangversenyén. Egyszerre volt felemelő és hátborzongató. Pedig a koncertről, mint művészi élményről semmi rendkívülit nem tudnék írni, a zenekartól megszokott magas színvonalon szólaltak meg a jól ismert dalok… Mégis, eddig még soha át nem élt lelkisége volt ennek az előadásnak. A teremben túlnyomórészt Felvidékről érkezett magyarok voltak, akik éppúgy ismerték a dalokat, mint az anyaországbeliek, nem hiányoztak nemzeti lobogóink, a viseletekről nemzeti jelképeink… még a koncert harmada sem telt el, amikor a közönség talpra szökkent, a színpad elé tódult, elkezdődött a katarzis… mert egyszerre volt szívszorító és felemelő… a „tér és az idő keresztjén állva”, ott és akkor, a dalok egészen más megvilágításba kerültek, a zászlók másképpen lengtek, és mikor felcsendült a koncert befejezéseként a „Nélküled”, nemcsak az eszünkkel értettük, nemcsak a szívünkkel éreztük, hanem átéltük, hogy egy vérből valók vagyunk!

Himnuszaink eléneklésével oldódtunk fel a somorjai éjszaka csöndjében.

jan 062013
 

Januártól decemberig, gyászos emlékű napok koporsószögei borítják sötétbe elménket. Évente megemlékeztünk a doni áttörés január 12-i évfordulójáról, június 4-ről, október 6-ról, november 4-ről, december 5-ről… így is csak a felszínt karcolgatjuk… Ideje volna már félretolni az önsajnálatot, befejezni az önostorozást, levonni a történelem tragikus fejezeteinek tanulságait, minden gyászunk és gyötrelmünk ellenére felemelt fejjel, nemzetként élni… ideje volna végre!

Annak ami 1764. januárjában, a székelyföldi Madéfalván történt, több üzenete van a mához! Az egykori eseményekről a csíkszeredai Role zenekar Székely Golgota című rockoperájának nyitányaként az alábbiakat tudhatjuk meg:

1764-ben Mária Terézia brigantijai ágyútűzzel lemészároltak 500 alvó, fegyvertelen, ártatlan embert; a túlélők közül sokan a Moldvában élő csángókhoz menekültek a további megtorlások elől.

Íme a “művelt Nyugat” barbarizmusa… Ezek a barbárok fojtották vérbe az 1848-as Forradalmat, ezek akasztottak Aradon… Ferencz Ferdinánd trónörökös annyira utálta a magyarokat, hogy lefüggönyözött hintón hajtatott keresztül az országon, a meggyilkolása okán kitört világégésben hűséges fegyverhordozóként harcoltunk a Monarchia zászlója alatt, míg a vesztes Magyarország kétharmad részét elcsatolták a szűk látókörű barbárok, addig a vesztes Ausztriának koncként odadobták Őrvidéket, és ha nincs a Rongyos Gárda, Sopron is az övék lenne. A barbár Nyugat Trianonnal lökte az országot Hitler karjaiba, az akkori erőviszonyok között egyedül tőle remélhettünk revíziót. Ismerte a gazember az oszd meg és uralkodj elvet, visszaadta Észak-Erdélyt, majd benyújtotta a számlát: német ágyútöltelékként veszett oda a Donnál a II. Magyar Hadsereg… De ez sem volt elég, Jaltában egész Közép-kelet Európával együtt dobott a postarabló Dzsugasvili sötét diktatúrájának áldozatául, míg a Hitler iránt nagy lelkesedést mutató osztrákok megúszták pár év ruszki megszállással! 1956-ban azután ígéretekből sem volt hiány, “Harcoljatok! Tartsatok ki!” uszítottak az éterben, hiába kiáltott egy ruszki lánctalpak alatt vergődő nép, hogy “Segítsetek!!!”, nem segítettek.

Azután megszűnt a vízumkényszer, újra “sógorok” lettünk, hogy átjárjanak ide bestoppoltatni  fogaikat, szemüveget készíttetni, megkurtíttatni, vagy ondoláltatni a hajukat, az éttermekben szinte ingyen jóllakni… Majd jött a “rendszerváltozás”, mi magyarok bedugtuk a 80 éves mamikát az autóba és hosszú sorokban mentünk, hogy elvigyük a raktáraikból a porlepte hűtőszekrényeket… Már az EU teljes jogú tagjaként, az itt tanyázó osztrák tulajdonú bankok, anyaországukban elképzelhetetlen kegyetlenséggel lakoltatják ki azokat a magyarokat, akik belefulladtak a devizahitelbe.

Nagyívű utazás ez Madéfalvától a devizahitelekig… sok minden változott, de egy nem: a magyar kérdés végső megoldásának szándéka, jó, ha ezzel tisztában vagyunk!

Amire emlékeznünk kell, azt soha nem szabad felednünk, ígérem, 2013-ra esedékes kesergést ezennel befejeztem. (Feltéve, ha nem történik valami erre okot adó gyászos fordulat…).

Visszatérve Madéfalván történtekhez, felfigyeltek egy különös dologra: ha SICULICIDIUM szóban megtalálható római számokat összeadjuk, 1764 a végeredmény. Vajon ez a véletlen játéka csupán?

Befejezésül: Nyírő József Madéfalvi veszedelem című történelmi regényét akár itt is elolvashatjátok.

2004. december 5.

 Szerző: - 09:14  Vélemény? »
dec 042012
 

Tragikus hátraarcnak kell ahhoz történnie, hogy még egyszer szó essék A mi Pilvaxunkban 2004. december 5-ről, vagyis a kettős állampolgárságról szóló sikertelen népszavazásról.

Nyolc év nagyon rövid idő, egyszer majd történészek kiderítik az igazságot. Kiderítik, hogy kiknek állt érdekükben – az akkori játékszabályok szerint – eleve kudarcra ítélt népszavazás kikényszerítése? Tényként rögzíthetjük: a kettős állampolgárságra igennel szavazók voltak többségben, az alacsony részvétel miatt volt eredménytelen a referendum. A történelem megítéli majd, hogy miért kampányolt a politikai alvilág a kettős állampolgárság ellen, hogy miért riogattak huszonhárom-millió román munkavállaló inváziójával? A vészhírek termékeny talajra hullottak, az évtizedek alatt elbutított átlagemberre jól hatott gyalázatos propagandájuk, a közöny pedig mindig ezek szövetségese…

Rettenetes érzés volt átélni azt a napot, idehaza is, azt csak sejthetjük, hogy odahaza, magyar testvéreink lelkében mekkora rombolást okozott…

2010-ben azután a politika megtette azt, ami kutyakötelessége volt: a parlament hatalmas többséggel mondott igent. Jól jegyezzük meg, kik szavaztak 2010-ben nemmel: Gyurcsány Ferenc, Molnár Csaba, Szanyi Tibor; tartózkodott: Baracskai József, Oláh Lajos, Vitányi Iván, valamint az LMP-s Dorosz Dávid és Szabó Tímea; Lendvai Ildikó akkori MSZP pártelnök pedig lekéste a szavazást. (Forrás)

ÖSSZETARTOZUNK! Ez volt az igennel kampányolók érve. Ez akkor is így van, ha a választójogi rendszer miatt, 2004-ben nem ölthetett testet néhány paragrafusban. Aki volt Csíksomlyón, aki csak egyetlen egyszer bejárta Erdélyt, Székelyföldet, Felvidéket, Délvidéket, Muravidéket, Őrvidéket, aki csak egyszer szót váltott ott élő testvéreinkkel, annak számára ez nem kérdés, ehhez nem kell jogi csűrés-csavarás.

Az érzés nem elég, tettek kellenek! Olyan cselekedetek, amelyeket odahaza és idehaza folyamatosan végeznek tenni akarók! Gúnyhatárokon átívelő legfontosabb híd, a kultúra. Az elszakított országrészek magyarjai őrzik nyelvünket, irodalmunkat, verseinket, muzsikánkat, építészetünket, képzőművészetünket, gasztronómiánkat. Ebből a kristálytiszta forrásból idehaza is egyre többen meríthetünk, a honi művészeti élet is átível a határokon. Nemcsak a kultúra, a közös nyelv, hanem a lélek is ÖSSZETART! Összetart Csaba testvér munkássága, a csíksomlyói közös imádság, amely előbb-utóbb meghallgatásra talál! Hinnünk és tennünk kell egymásban, egymásért!

A Székely-kálvárián, Székelyudvarhely fölött, az utolsó stáció a Sírban, 2004-re utal. Ezzel fejeződik be a Passió, hogy a feltámadással új időszámítás kezdődjék. Feltámadunk!

Felejtenünk pedig soha nem szabad! Nincs helye további kesergésnek, önostorozásnak! Ez az írás december 6-ig marad címlapon, hogy utána a következő adventi gyertyagyújtásig még az Örökség palásti hangversenyének emléke díszítse kávéházunkat. Azután újabb gyertya lángja lobban,  a fény legyőzi a sötétséget!

okt 052012
 

Három évszázad, négy requiem… Október 6-a, November 4-e, December 5-e; talapzatuk és esszenciájuk pedig Június 4-e… vajon mikor és hol lesz a folytatás…? Lesznek-e még, kik Kárpáthazában emlékeznek majdan…?

Az aradi vértanúk utolsó mondatai

Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.

Aulich Lajos

*
Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.

Damjanich János

*
Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.

Dessewffy Arisztid

*
Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.

Kiss Ernő

*
Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.

Knézich Károly

*
Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom!

Láhner György

*

Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.

Lázár Vilmos

*
A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.

Leiningen-Westerburg Károly

*
De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.

Nagy-Sándor József

*
Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.

Poeltenberg Ernő

*
A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.

Schweidel József

*
Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.

Török Ignác

*
Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.

Vécsey Károly

*

>

aug 212012
 

Nem volt tervbe véve… két egymást követő nyáron (mint arról eddig mindig részletesen beszámoltam), Székelyföld szívében, a Hargita lábánál, Ivóban nyaraltunk. Pünkösdkor már voltunk Erdélyországban, a cserépváraljai íjásztábor is tizennégy napossá bővült, ezért nem volt ez a hét előre tervbe véve… Júliusban Erdélyben barangoló barátom naponta küldött egy-egy levelet, hírt magáról, elfogott a vágyakozás… miért ne indulnánk újra? Gyors telefon a két évvel korábbi szállásadónknak, van szabad hely augusztus második hetére! Akkor… kalandra fel!

2012. augusztus 12. Az utazás

Cserépváraljához Ivó majd’ 200 km-rel közelebb van, mint lakhelyünkhöz. Fájdalmas búcsú íjászbarátainktól és szállásadónktól, az íjászfelszerelés hazajuttatásának megszervezése, csomagolás, majd indulás… Cserépváralja, Mezőkövesd, M3, Berettyóújfalu útvonalon közelítettünk a gúnyhatár felé, a román matrica megvásárlása után, pillanatok alatt átléptük azt.

Mentük vagy 400 km-t, közben megcsodáltuk a kőrösfői templomot; Kolozsvár előtt rátértünk az 50 km hosszú autópályára, lassan elértük Balavásárt, ahonnan egyre szebb tájakon, Szováta, Parajd, Korond, Farkaslaka, Szejkefürdő érintésével ereszkedtünk le a hegyek felől Székelyudvarhelyre. Innen már csak egy rövid út volt a zetelaki Dagi vendéglőig, ahol vacsorára a nem túl bőséges kínálatú, ám rendkívül ízletes, hatalmas adagot mérő, kiváló konyha által készített étkeket fogyasztottuk. Bő negyed óra múlva megérkeztünk Ivóba, Szálláshelyünkre az AktívRelax panzióba. Hosszú, fárasztó, ám zökkenőmentes út után, jól esett ágyba zuhannunk.

(A diák fekete keretére kattintva, az oldal elhagyása nélkül is megtekintheted a fényképeket. Ha a zöld nyílra mész, megjelenik a tárhely, javaslom a bal felső sarokban a “Diavetítés”+F11 választását. Vannak panoráma fényképek is, azokat érdemes rájuk kattintva külön megnézni.)

*

2012.augusztus 13. Székelyudvarhely, Oroszhegy

Székelyudvarhely Székelyföld fővárosa, ez a város a miénk, színmagyar, otthon érezzük magunkat benne. Apró bevásárlások – vettünk a piacon frissen szedett erdei áfonyát -, a hiányzó felszerelések pótlása, ebéd, kávézás után Oroszhegy felé vettük az irányt, hogy Ambruséknál bevásároljunk párlatokat és jóféle erdei gyümölcsökből készült ágyas pálinkákat. Sikerrel jártunk… Tibód, Székelyszentkirály felé kapaszkodva feltűnt valami, – egy építmény (kilátó?) a hegygerincen – erre majd még visszatérünk. Este – amíg Márti sok-sok lekvárt főzött áfonyából – elmentünk Benedekkel megnézni, hogy működik-e a pisztrángozó tavacska Ivóban, sajnos nem.

*

2012. augusztus 14. Pisztrángozás Varságban

Szállásadónk javasolta, ha annyira vágyunk pisztrángfogásra, menjünk el Varságba, a befelé vezető úton található vendéglő mögött, találunk tavakat. Így is volt, kaptunk botokat, kukoricát, javasolták, hogy fogjunk szöcskét csalinak. A víz feketéllett a domolykóktól, de mi pisztrángra vágytunk. Nagy nehezen, elsősorban a tulajdonos fiának segítségével, sikerült három darab, összesen 80 dkg súlyú halacskát fogni, lemérték, megpucolták, vihettük haza megsütni. Közben azért betértünk Pünkösdkor megismert Jenőékhez fantasztikus havasi mézet vásárolni. Leesett az állunk: a májusban még kátyús földút helyén tükörsima leaszfaltozottat találtunk!

Estére nem maradt más, mint Ivóban megsütni a halat, székelyesen, kukoricadarába panírozva. Előtte egy pálinka, utána egy sör, következett a mély, pihentető alvás reggelig…

*

2012. augusztus 15. Nagyboldogasszony ünnepén Csíksomlyón, búcsú Csíkkarcfalván

Érdekes a sors játéka. Csíksomlyó, a Mária Út kezdő, vagy végpontja, ha onnan indulunk, vagy oda érkezünk. Hívő embert mágnesként vonzza a hely szakralitása. Számba vettem: voltunk Csíksomlyón Boldogasszony Anyánk színe előtt Nagyszombat vigíliáján, Szent Istvánkor, Pünkösdkor, Mindenszentekkor… a piros betűs egyházi ünnepek közül még Karácsony van hátra. Talán majd egyszer…

A délelőtti nagymisére érkeztünk meg a templomba. Romániában Nagyboldogasszony ünnep, munkaszüneti nap! Elképesztő tömeg tódult a templom irányába, bő félórával a szentmise kezdete előtt, örülhettünk, hogy sikerült leülnünk! A szertartás rendkívül felemelő volt, Mária-kegyhelyen ünnepelni Nagyboldogasszonyt… Lehetetlen szavakat találni erre.

Mise után bementünk Csíkszeredára, Nagyi cukrászdájában haraptunk egy kis édességet, majd Csíkkarcfalva felé vettük az irányt. Nem tudtuk, hogy Nagyboldogasszony ünnepén van a falu búcsúja, az erődtemplom tornyát felállványozva találtuk, érkezésünkkor a szentmise még tartott, a templom melletti szabadtéren.

Előre egyeztettünk a helyi gyapjúfeldolgozó manufaktúra tulajdonosával, mert szerettük volna megnézni, illetve vásárolni tiszta gyapjút. Sikerrel jártunk, követhettük, hogyan válik a tisztított birkaszőrből – ügyes gépek segítségével – tiszta gyapjú, amelyből azután fonál, a fonálból viselet, szőnyeg, cserge, takaró készül. A kis emeleti üzletben vásárolhattunk volna késztermékeket is.

Visszaindultunk Csíksomlyóra. Csíkkarcfalva a Csíkszeredát Gyergyószentmiklóssal összekötő főút mellett van. Emlékszem, 2006-ban, amikor Csengével és Geigivel először jártunk arra, nem győztük a kátyúkat kerülgetni. Az utat azóta tökéletesen megcsinálták, tükörsima, útburkolati jelekkel ellátott, a falvakban figyelemfelhívó jelzések a zebrák előtt – a 8-as út minőségére gondolva, elfogott a sárga irigység!

Mivel a délelőtti szentmise után nem fértünk a tömegtől Babba Máriához, visszatértünk hozzá, hálát adni és könyörögni.

Homoródfürdőn van egy borvízforrás, mellette a Lobogó vendéglő. Ott költöttük el estebédünket, majd hazamentünk Ivóba.

*

2012.augusztus 16. Ágotával a Hargitán, medvelesen Ivó fölött

 

Ágotával (Ágicával) az egyik Örökössel, a világhálón ismerkedtünk meg, első ivói nyaralásunk alkalmával együtt mentünk Perkőre Szent Istvánt ünnepelni, tavaly pedig, javaslatára, együtt néztük meg a Csaba Királyfi rockopera ősbemutatóját. Idén is sikerült megbeszélnünk egy találkozást, ezúttal a Madarasi-Hargita felkeresését tűztük célul. Zetelakán szállt le a buszról, Ivóból, a panziónktól indult a terepjáró, amely felvitt a Hargitára. (Senkinek sem javaslom, hogy városi forgalomra tervezett autóval Ivó felől elinduljon, az út rosszabb, mint valaha, állítólag nyertek pályázati pénzt a rendbetételéhez.) A menedékháztól mintegy órás gyalogtúra még az 1800 m magas bérc. Ivóból úgy tűnt, tiszta időnk lesz, ám odafenn elég párás volt, de így is gyönyörködhettünk a nem mindennapi kilátásban. Zászlók, emlékoszlopok, kopjafák tömegét találtuk odafenn…

Sofőrünk meglehetősen szűkre szabta időnket, így fél órát voltunk odafenn, viharos szélben, hűvösben, utána visszaballagtunk a menedékházhoz, majd legurultunk Ivóba. Ágicával jókat beszélgettünk, együtt megebédeltünk, majd visszavittük Zetelakára, ahol megállt a Gyergyószentmiklós felé tartó busza. Az újabb találkozás reményében búcsúztunk el egymástól.

Este Benedekkel medvelesre indultunk. Ugyanaz a sofőr vitt kettőnket és még három útitársat az Ivó fölötti egyik hegyre, állítólag Ceausescu vadászleséhez! Ivóból szűk 15 percet mentünk egy erdei úton felfelé, majd a terepjáróból kiszállva, a napfényes tisztáson máris megláttuk a hasát süttető egyik medvét! Jöttünkre megriadt, eltűnt.

Bementünk a leshelyként szolgáló kalyibába, két ágy, egy szék és egy kályha volt a berendezés, kis ablak nézett a tisztásra. Síri csendben kellett maradnunk, pisszenni sem volt szabad, nehogy elriasszuk a vadakat. Persze mindenki szerette volna fényképen megörökíteni a látottakat, nálam is volt két fényképezőgép, itt szembesültem azzal, hogy mindegyik csipog, csattog, vörös fénnyel méri a távolságot. Jöttek-mentek a medvék, gyönyörű példányok. Úgy voltam vele, hogy hagyjuk a fenébe a fényképezést, gyönyörködjünk inkább a macikban. A hatalmas állatok meglepően fürgén mozogtak, időnként eltűntek, majd visszajöttek. Észre sem vettük, hogy a szürkület lassan sötétséggé válik, visszaindultunk. Egyet sajnáltam: Márti nem osztozott velünk ebben a felejthetetlen élményben, de sebaj, másnap ő ment Benedekkel!

*

2012. augusztus 17. Pihenés Ivóban, majd újabb medvelesen

 


Gyönyörű reggelre ébredtünk. Ott maradtunk a szálláson, kiültünk a napra, társasoztunk. Elfelejtettük a zaklatott hétköznapokat, mennyei békesség költözött lelkünkbe. Magunkba szívtuk a csendet, a kristálytiszta levegőt, beszélgettünk, egymásra összpontosítottunk, egyszóval úgy töltöttünk el együtt egy napot, ahogyan mindig kellene… Nagyot sétáltunk Ivóban, élvezettel fényképeztem.

Este pedig Márti és Benedek indultak medvét lesni, ugyanoda, ahol előző este jártunk. Bendi ügyesebb volt nálam, telefonjával sikerült (csendben) felvennie a látottakat.

Ezen idő alatt, én pedig jó társaságot találtam az oroszhegyi szilvórium és a Csíki sör „személyében”, kiültem a házunk elé, gyönyörködtem a naplementében, próbálgattam fényképeken megörökíteni hangulatát…

Családom többi tagja nagy lelkesedéssel érkezett vissza, hiszen sikerrel jártak, medvéket láttak természetes életkörülményeik között!

*

2012. augusztus 18. Krisztus-kilátó, Atyha, születésnapi vacsora, búcsú Ivótól

Oroszhegyről pillantottuk meg a hatalmas alakot, felrémlett bennünk, hogy valahol láttuk, olvastuk, hogy óriási, Krisztust formáló kilátót építettek a székelyek, talán hogy még jobban vigyázzon reájuk… Elhatároztuk, megnézzük.

Farkaslaka előtt van Szentlélek, onnan vezet fel az út… földút, helyenként murvás, rettenetes kátyúkkal. Roppant módon megnehezíti a feljutást, terepjáró kellene hozzá, de – ha nehezen is – a Zafirával is felértünk.

„Kelet-Európa legnagyobb Krisztus-szobra áll 2011 augusztusa óta a Farkaslaka és Székelyszentlélek fölötti Gordon hegyen.

A 20 méter magas alkotás, ami egyben kilátó is Zavaczki Walter székelyudvarhelyi szobrászművész tervei alapján készült. A szoborállítás 200 ezer euróba kerül, amit adományokból fedeznek. A szobor valójában egy fémszerkezet, amelybe belülről lehet majd felmenni – egyelőre erre még nincs lehetőség -, így válik egyben kilátóvá. A hétszintes váz galvanizált vasból, a szobor feje, keze és palástja pedig rozsdamentes acéllemezekből készült. A vélemények nagyon megoszlanak a szobor művészi értéke körül, az építkezés ellenzői szerint Pléhkrisztusnak csúfolt alkotás ízléstelen és a grandiózus terv nem illik a tájba.” (Forrás)

Én másképp látom, mint a fenti írás szerzője! Tagadhatatlan, hogy az építmény egy kb. 2 m magas csonka-gúla alakú betontalapzaton áll, ahova nem vezet fel lépcső, de egy összetákolt fa grádics segítségével fel lehet mászni, teljesen elkészült csigalépcsőn akár a fejig eljuthatunk. Valaki Krisztus glóriájára nemzeti színű szalagot kötött! (Aligha volt tériszonya…)

Az alkotást szobornak nem nevezném, sokkal inkább Krisztust formázó kilátónak! Bennem is ambivalens érzéseket keltett, ugyanakkor lenyűgöző! Krisztus kitárt karjai átölelik Székelyföldet, óvják, vigyázzák, a kilátás körben csodálatos! Azt hiszem egy művészi alkotás – amely éppen egy éves – értékét az idő dönti el. Mikor felmentünk még én is „Pléhkrisztusként” említettem, de lefelé megbeszéltük, Krisztus-kilátónak fogjuk hívni.

Következő úti célunk a Korond melletti hegyen található Atyha, 750 m-rel a tengerszint felett, az ősi székely építészetet megőrző, ma már 300 lakosnál kevesebb lélekszámú, a túlélésért, megmaradásért küzdő, fogyatkozó népességű település. Egyszerre van jelen az élet és az enyészet, a szépen karbantartott és málló épületek, a székely építészet emlékei, a régi településszerkezet. Mindehhez páratlan kilátás társul, fentről, szinte a felhők közül tekinthetünk le Korondra és a környező hegyekre, településekre.

Atyháról szépen lassan visszatértünk Ivóba, majd elmentünk a szombat esti misére Zetelakára, ahonnan egy kedves ivói vendéglő asztalainál ülve ünnepeltük meg születésnapomat. Fájó szívvel búcsúztam a mögöttem hagyott és összeszoruló szívvel gondoltam az előttem álló (?) évekre, egyben fájt, hogy vacsora után máris csomagolni kell és mindaz, amit átéltünk a mögöttünk hagyott három hétben, másodpercek alatt a múlt részévé vált…

*
2012.augusztus 19. Hazatérés

Reggel 6 órakor keltünk útra, 7 °C fokban. A kelő nap sugarai intettek búcsút, Udvarhely, Marosvásárhely, Kolozsvár, Királyhágó, Nagyvárad felé haladtunk rövid pihenőkkel. A Királyhágón szokatlanul meleg volt, a határon „schengeni” módon léptünk át, meg sem nézték a papírjainkat. Debrecen, M3-as. Budapest előtt már 32 °C volt, nem bírtuk tovább, elindítottam a klímát. Gödöllő után nagyívben kikerültük a várost, Érdnél kanyarodtunk rá az M7-esre, célegyenesbe fordultunk.

Itthon szeretettel fogadtak bennünket, jól esett három hét után látni édesanyámat, saját ágyamban aludni. A hatalmas hőmérsékletkülönbség embert próbáló, Ivóban néha befűtöttünk esténként, itt meg szenvedünk a hőségtől. Már csak szűk két hét van a szabadság végéig, a tanévnyitóig.

Ez is letelik, helyt kell állnunk a mindennapokban. Eddigi úti beszámolóimat eléggé borúlátó hangulatban zártam, ideje van az óvatos derűlátásnak, talán lassan-lassan felemelkedünk, van miért dolgozni – ha másért nem, akkor legalább azért, hogy viszontlássuk Székelyföldet és Ivót!

Júl 082012
 

El sem merem mondani, már mióta megígértem Péternek, hogy írok néhány sort egy számomra fontos eseményről, de most már itt az ideje, hogy betartsam szavam, és bepótoljam lemaradásom.

Nagy örömömre én is végre kezemben tarthatom a kettős állampolgárságomat bizonyító okiratot, hiszen nem olyan régen behívtak a konzulátusra, hogy letegyük az esküt. Nagyon vártam már ezt a pillanatot, de hát ki nem közülünk? Az ünnepség gyönyörű volt. Bevallom őszintén, én sokkal szárazabb, sablonosabb szervezésre számítottam, de nagyon kellemes meglepetés volt, mikor belépve egy szép terembe, Bartók és Liszt muzsikát hallgatva várhattuk a nagykövetet. 🙂

Életemben nem hallottam szerintem ilyen, enyhén szólva szerényen énekelni a magyar himnuszt egy teremnyi embertől, de azt hiszem mégis ez a himnusz volt a legszebb számomra az elmúlt időben. Ott, akkor, abban a teremben mindenki örült, mert számunkra már biztos volt egy olyan tulajdon megszerzése, amelyet nem kézbe kaptunk, hanem a szívünkbe. Rövid beszéd, és az adminisztratív dolgok ismertetése után meghallgattuk a Szózatot is, valamint elénekeltük a Székely Himnuszt is, utána meg mindannyiunk külön vehette át oklevelét.

Kilépve a teremből pezsgővel koccintva ünnepeltünk és fényképeket készítettünk, amire néhányan már reagáltak is a facebook-on, hogy „te is magyar lettél?” Én erre csak annyit, hogy az is voltam eddig is, csak hát a formalitások…:-)

144 éve született Vitéz nagybányai Horthy Miklós, hazám kormányzója

 Szerző: - 16:41   144 éve született Vitéz nagybányai Horthy Miklós, hazám kormányzója bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
jún 172012
 

“Bármit is hoz a jövendő,kérve kérek minden magyart, aki e névre méltó, és akár otthon szenved némán az idegen uralom alatt, akár kiüldözötten keres magának és családjának fedelet meg falatot széles e világon: temessen el minden pártviszályt és személyes perpatvart, és csak egyetlen egy célra vesse tekintetét, fordítsa minden erejét, és csakis ezért dolgozzék, meg imádkozzék. Ez a cél mindannyiunk közös szent célja: Magyarország felszabadítása. Gondoljunk szüntelenül azokra, akik a legtöbbet, életüket áldozták édes hazánkért, és hadifoglyainkra, akik még mindig idegenben szenvednek – hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló.

A magyar népnek (…) Istenbe vetett hitét, tiszta erkölcsét, katonai vitézségét és szorgos munkakedvét a terror és az idegen megszállás megpróbáltatásai közt is megőrzi, ha nem támogatja a hatalomra éhes politikai törtetőket, akik osztálygyűlöletet hirdetnek és a tömegek alacsony ösztöneit ingerlik, akkor majd egy napon ismét valóra válik a magyar szabadság.

E szabadság védelmének és megőrzésének szenteltem életemet.”

(Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa Könyvkiadó 2011.)