okt 042016
Sze 192016
Kerékpáros körutunkat eredetileg nyári szabadságunk harmadik hetére terveztük, de féltünk a hőségtől, abban maradtunk, majd ősszel… Igen, de a nyárnak nem akart vége lenni, mintha nem tudta volna, hogy szeptember van, becsöngettek, itt maradt még egy kicsit… Szeptember harmadik hétvégéjének közepén emelte kalapját és búcsúzott, még könnye is hullott.
Nem vagyunk rutinos bringások, bár nyár elején Bugacon már kóstolgattuk a kerékpároséletet, ízlett… kellett azért ehhez még Kohus Petiék példája, Megyeridoki tanácsai, mi tagadás, a képernyő előtt, sok-sok országúti körverseny végigszurkolása. Mert bringázni jó, s ez most fényesen beigazolódott!
Sok előkészületet nem tettünk, elvittem a kerékpárokat szervizbe, megnéztem a térképen, hogy a körutat hogyan lehetne nagyjából egyforma távolságú szakaszokra osztani, mikor ez megvolt, foglaltam szállást. Az okostelefon hasznos is lehet, vannak olyan alkalmazások, amelyek szinte műszerfalként szolgálnak, látható a térkép, a megtett távolság, az aktuális sebesség; még útvonalat is lehet tervezni segítségükkel. Én a Runtastic alkalmazást választottam, de használhattam volna akár az Endomondo, akár a MapMyRide nevűeket, sok egyéb mellett. Nagyon hasznosak, túl a felsoroltakon, még regisztrálják az útvonalat és feltöltik a világhálóra is. Persze nem árt, ha van az embernél térkép, valamint telefontöltő. Vettem szerszámkészletet, tartalék belsőt a gumikhoz, pumpa, kerékpárzár már régebben megvoltak. Mivel nem csillagtúrára indultunk, kellett poggyásztartó, nagyon praktikusakat kaptunk kölcsön. 2016. szept. 16-án reggel indultunk el, Kapuváron, barátaink udvarában hagytuk az autónkat, majd nyomás, két keréken gurultunk tovább!
Első nap, Kapuvár – Pátfalu
Kapuváron belül, majd attól északra, mintegy 7-8 km-t tökéletes kerékpárúton haladtunk, onnan az alsóbbrendű utakon megszokott minőségűn tekertünk egészen a gúnyhatárig. Pomogynál (Pamhagen) mentünk át, az osztrákok ellenőrizték a belépő autókat, mikor a határőr látta, hogy fényképezni szeretnénk, mosolyogva odajött, felajánlotta, hogy elkattintja a gépet. 18 km volt mögöttünk, egy óra kellett hozzá.
Átmentünk Pomogyon, az országutat tökéletes kerékpárút követte, majd Mosonbánfalvánál (Apetlon) elkanyarodtunk a “Tó-csücske” (Seewinkel) felé, mert természeti szépségeket ígért a Nemzeti-park. Nem okozott csalódást, megérte az 5 km kerülőt. Illmicnél (Illmitz) értük el a tópartot, előtte egy csodálatos kápolna árnyékában hűsöltünk. Innen már nem volt sok hátra első szállásunkig, Pátfaluig (Podersdorf am See), ám közben háromemeletes kilátótoronyból gyönyörködtünk a tájban.
Szállásunk a strand főbejáratától 50 m-re volt, kaptunk egy-egy Őrvidék-kártyát, ezzel ingyen bemehettünk. Én azonnal fürödtem, a víz mint a Balatoné, tiszta, selymes, kellemes hőmérsékletű volt, igaz lassan mélyül, és nagyon kavicsos, de a nagy hajtás-tekerés után hatványozottan felüdített. Hitvesem fürdőruha hiányában csak térdig frissítette magát.
Alkonyodott, elindultunk sétálni. A világítótorony ikonikus jelképe Pátfalunak, mellette kikötő. Elsétáltunk a falu központjába, ettünk bécsi szeletet (amely klasszikus recept szerint, borjúból készült), majd beültünk egy roppant hangulatos borozóba, ahol öt vörösborból álló borsort kóstoltam. Volt két évjáratú Zweigelt, és Merlot, valamint egy számomra ismeretlen nevű Szent Lőrinc szőlőből készült tétel. Nem voltak rossz borok, utólag sajnálom, hogy nem fehér sort kértem, nálunk Villány, Szekszárd magasra teszi a mércét, s ez az őrvidéki borvidék sokkal északabbra van. (A “Zweigelt” amúgy megér pár mondatot, majd hozzászólásként leírom.)
Innen már csak egy remek fagyizás maradt, fáradtan tértünk nyugovóra. 51 km volt a hátunk mögött! A fényképeket ezúttal feliratoztam, érdemes átlapozni azokat!
Második nap Pátfalu – Fertőmeggyes
Ahogyan az időjósok jelezték, reggelre beborult, lehűlt az idő. Szakadó esőre volt vészforgatókönyvünk: hajóval Pátfaluról Fertőmeggyesre, de erre nem került sor! Kilenckor indultunk, először a tó északi oldalán fekvő Nezsider (Neusiedler am See) mólójára tekertünk, majd Fertőszéleskút (Breitenbrunn) magasságában ismét letértünk a tóhoz, innen már nyugati oldalán, dél felé haladtunk. Tőlünk jobbra lankás dombokra, varázslatos szőlőültetvények sorai kúsztak fel, javában tartott a szüret, bal felől időnként eltávolodtunk a tótól. Jöttek-mentek a bringások. 30 km-t tekertünk Rusztig, élvezettel gurultunk be a kisvárosba, ahol már sokszor jártunk korábban is, a hely a gólyák és borok hazája. Innen már csak öt kilométer laza tekerés volt hátra Fertőmeggyesig (Mörbisch am See), 200 m-re a gúnyhatártól volt a szállásunk, amint begurultunk az udvarba, óriási zápor kerekedett.
Ameddig szakadt, pihentünk egy jót, majd elsétáltunk vacsorázni; a tóra néző hatalmas teraszunkról, egy üveg fehérburgundit elszopogatva néztük, ahogyan a Trianonban nekünk hagyott egytizednyi vízfelületen úrrá lesz az éjszaka. 62 km volt mögöttünk.
Harmadik nap Fertőmeggyes – Kapuvár
Akár délről is megkerülhettük volna a tavat, de eleve úgy terveztük, hogy hajóval térünk vissza Illmicbe, majd a már jól ismert úton vissza, Kapuvárra. Az Őrvidék-kártyának köszönhetően a hajójegy árának felét elengedték, nagy a bicajosélet, a ladikhoz utólag hozzátoldott fedélzetre állítottuk a kerékpárokat. Mögöttünk hagytuk Meggyest, karnyújtásnyira délre Fertőrákos templomtornya fehérlett, feltűnt a meggyesi szabadtéri színház, amely színpadja a tóra épült; ahogy haladtunk középfelé, megláttam a soproni tévétornyot, gondolatok fakadtak…
Eszembe jutott, hogyha nincs Prónay Pál, Francia Kiss Mihály, Maderspach Viktor és bajtársaik, a Rongyos Gárda hősiessége, hogy fegyverrel szállt szembe a trianoni diktátum következményeivel, kicsikarva a népszavazást, amely azt eredményezte, hogy Sopron a Hűség Városa lett, akkor ma Sopront Ödenburgnak hívnák, s magyar szó, emlék ugyanannyira nem lenne, mint az egykor hazánkhoz tartozó Fertő-tó körüli településeken. “Amiről nem mondunk le, az mindig a miénk marad” hallottam lelkemben Nyerges Attila énekét; igen Székelyföldön ezt érzem, Felvidéken már kevésbé, de még mindig, Őrvidék azonban elveszett. Sehol egy magyar emlék, egy magyar felirat, egy magyar szó! Igen a felszolgáló és a fagylaltos magyarul beszéltek, de ők átjárnak ide, idegenbe. Metternich, Haynau utódai hatékonyabbak voltak, mint az oláh diktátor… Népszavazás… Ha van áthallás napjaink feszítő gondjai és az egykori eredményes népszavazás között, ha Trianon helyére Brüsszelt írjuk, tudjuk mit kell tennünk október 2-án! Ha ez kevés lesz, a Rongyos Gárda szellemisége is újra feltámadhat !
Hajózzunk békésebb vizekre… Illmic után kissé eltévedtünk. Bár a B10-es kerékpárút jól van táblázva, az alternatívákat nem igazán jelöli, véletlenül a már odafelé bejárt kerülőútra tértünk a “Tó-csücske” felé… Itt még nem volt vészes a szembe fújó szél, de a gyúnyhatáron átkelve már annyira erős erős volt, hogy a Kapuvárig hátralévő 16 km-t szenvedve tettük meg. 48 km-t hajtottunk. A háromnapos út összesen 161 km volt!
Megérkeztünk, barátaink finom ebéddel vártak. Felpakoltuk a bringákat az autó tetejére, elindultunk otthonunk felé. Ha valaki megkérdezné, hogy legközelebb mikor mennénk, ha lehetne, akár holnap! Új szerelem született, amíg bírunk tekerünk…
Már 292016
Sokan siratják a Gutenberg-galaxist, talán nem alaptalanul. Zaklatott, rohanó életünk nem kedvez a könyvek világának, újságot sem olvasunk sokat, hírportálokon futjuk át inkább a világ történéseit. Hosszú vonatozások idején az utasok olvastak, vagy rejtvényt fejtettek, ma több ember kezében látni telefont, mint nyomtatott írást. Fülhallgató zár be végleg a digitális világba, kirekesztve a hangokat…
Pedig olvasni jó! Egy csendes sarok, olvasólámpa, kis ellazulás, s a kézbe vett könyvben a betűk életre kelnek, agyunk filmmé formálja azokat, nem a sorokat látjuk, hanem peregnek előttünk az események. Hol vannak már azok a gyerekkori idők, amikor a Pál utcai fiúkat, az Egri csillagokat, a Winettou-t tízszer, hússzor elolvastuk, vagy éppen Rejtő Jenő semmihez sem hasonlítható humorával megírt regényein nevettünk, hogy még a könnyünk is kicsordult? Az Y és a Z generációk nem tudják mit veszítenek, mi, akik könyvek között nőttünk fel, sokan hajlamosak vagyunk szakítani az olvasás örömével…
Az elmúlt napokban két könyvet vettem kézbe, megosztok néhány gondolatot azokról.
Fábián Janka: Búzavirág
Hitvesem kérte a könyvet Karácsonyra, ám az ünnep előtt már nem volt kapható, ez azért jelez valamit. Év elején vásároltuk meg, érdemes volt! A világhálón búvárkodva szembesültem azzal, hogy ez a kötet az írónő nem előzmények nélküli regénye, számos alkotása jelent meg korábban. Kortárs szerzőtől olvasni mindig érdekes kaland!
A történet a XIX. század végén indul, egy lány – Mimi – életét követhetjük nyomon, aki vidéki birtokon születik és nevelkedik. Vannak egyetemes emberi értékek, amelyeket mindenki keres: szeretet, szerelem, párválasztás, a tehetségünkhöz legjobban illő hivatás megtalálása. A felsoroltakhoz rögös út vezet, mi magunk, hibáinkkal, botlásainkkal, zsákutcáinkkal sokszor nem jutunk célhoz ebben a szövevényes labirintusban; tovább nehezíti dolgunkat a világ, a történelem sodrása, akarva, akaratlanul formálja életünket. “Vége van hát – gondolta Ella, kicsit szomorúan. – Beköszöntött a huszadik század. Új kezdet, új remények. Számunkra és az egész emberiség számára. Isten hozta hát! Az igazat megvallva nem is bánom. Az előzőnél a tizenkilencediknél csakis jobb lehet.” – olvashatjuk a regényben.
Főhősünk Mimi megtalálja a szerelmet Vincében és a számára rendelt hivatást a színészetben. Vince elkészíti első filmjét Mimi főszereplésével, melynek címe Búzavirág. Kitör az I. Világháború, Vince a fronton találja magát; Mimi pedig önkéntes ápolónőnek jelentkezik, némi ügyeskedés árán az olasz fronton harcoló kedvese közelében szolgál. A szerző nagyszerűen eleveníti meg a háború, a frontvonal, a hadikórház és a hátország borzalmait. Mimi és Vince szerelme véget ér. Nem elég a háború, közben pusztít a spanyolnátha is… A háború végén Mimi új utat keres, operettekben lép színpadra Bécsben, majd Berlin és Amerika következik, mert mindig akad valaki, aki felismeri tehetségében a lehetőséget.
Érdekes, ahogyan megelevenedik a filmvilág, a futószalagon gyártott némafilmek, majd az első hangosfilmek; Mimi szívesen foglalkoztatott, igazi filmsztárrá válik, úgy, hogy közben megőrzi önmagát. Fábián Janka magával ragadóan mutatja be a húszas évek Hollywoodját, szesztilalmat, tivornyákat, kisebb-nagyobb stikliket. A cselekmény rendkívül fordulatos, Mimihez megérkezik árván maradt, tíz évvel fiatalabb öccse, aki nagy bajba sodródik. Mimi filmes karrierje ezzel véget ér, ám megtalálja a szerelmet és a boldogságot, úgy, hogy a sors játéka folytán visszagondolhatunk az olasz hadikórház sebesültjeire. 1933-ban Mimi édesapja egykori üzlettársának birtokán, San Francisco szőlőültetvényei között ér révbe. Évtizedeket ugrunk az időben, 1998-at írunk, amikor meglepő epilógussal zárul a regény.
Élvezetes olvasmány volt, hiszen nagyon változatos, váratlan és meghökkentő fordulatokkal tarkított a cselekménye, jól megformáltak a karakterek, egyformán hitelesnek érezhetjük a századforduló Magyarországának és húszas évek Amerikájának bemutatását is. Mindeközben érezhetjük a történelem viharait, megpróbáltatásokat, fájdalmat, boldogságot. Nem mellesleg átélhetjük egy akkor új művészeti- és iparág, a filmek születésének korszakát. A regény a Koszorúfonat folytatása, Bálint életének bemutatásával akár újabb történet lehetősége is benne van. Örülök, hogy elolvastam!
***
Ősi János: Kard és kódex
A Lovagkirály keresztje című regényről már esett szó honlapunkon, türelmetlenül vártam a folytatást, amely – mi tagadás – csalódást okozott.
A cselekmény kissé zavaros, nehezen követhető, a karakterek elnagyoltak. Bár igyekszik a király emberi arcát mutatni, ebben a formában nehezen hozható össze a bennem élő Szent László képpel. (Bizonyára én élek tévedésben…).
István szentté avatásáról olvasva majdnem végleg letettem a könyvet… Miközben László Atilla kardja után kutat – mindig csak majdnem sikerül megszereznie – a fegyverhez tartozó hun rovásírással íródó könyvnek végképp nyoma vész, nem tudjuk Szentföldön, vagy Zárán rejtőzik? Számomra nagyon hiányozott, hogy még utalást sem olvashattunk a Lovagkirály legendáiról. Népszerű kifejezéssel élve, karaktergyilkosságnak nem rossz a második kötet, mivel a Király halálával végződik, nem tudhatjuk mit hoz majd a készülő harmadik? Kérdés, hogy érdemes-e mítoszokat – hisszük vagy sem – porba dönteni?
okt 052015
Emlékezzünk az 1849.október 6-án Aradon kivégzett honvédparancsnokokra! Bár többségük nem magyar származású volt, hősiesen harcoltak hazánkért, szabadságunkért, függetlenségünkért. Katonák voltak, akik teljesítették hivatásukat, gyalázatos, aljas megtorlás áldozataivá váltak. Történelem? Igen történelem, de minden tett áthatol az idő folyásán, minden mindennel összefügg. Arad nemcsak jelképesen, hanem fizikai valójában is Trianon előfutára volt! Azok az aljas osztrákok, akik jutalmul megkapták I. világháborús vereségük ellenére Őrvidéket, akik “megajándékozták” a világot Hitlerrel – aláírom erről nem tehet sem a nép, sem a nemzet -, ma Magyarországot fasisztázzák. Haynau szelleme még mindig köztünk van? Soha ne felejtsük el Aradot, büszkén emlékezzünk a hazáért vérüket adó mártírjainkra!
Kevéssé ismert adat, hogy valójában 16 honvédot végeztek ki Aradon! 1849 augusztus 22-én elsőként Ormai (Auffenberg) Norbertet akasztatta fel Haynau.
1850 február 11-én gyilkolták meg Ludwig Haukot, aki a legenda szerint éppen fogolytársaival kártyázott, amikor a porkoláb érte jött, s közölte vele, hogy a felesége anyja beteg, emiatt neki el kellene vele utaznia. Ha Hauknak nincs ellenére, szeretné egy nappal korábban kivégeztetni. Hauk udvarias ember volt, megsajnálta a porkolábot, “s megtette neki azt a kis szívességet, hogy tizenkét órával a határidő előtt engedte magán Haynau ítéletét végrehajtatni” – írja Hermann Róbert. Sajnos ismert kép nem maradt fenn róla.
1850 február 7-én az aradi vár fogdájában megtébolyodva halt meg Lenkey János, borzalmas körülmények között. Mivel számára a hóhér munkája megváltás lett volna, az osztrákok hagyták szenvedni, amíg az Úr magához nem szólította.
jún 032015
Az alábbi irodalmi és zenei részletekkel emlékezünk a gyalázatos trianoni békediktátumra. A Magyar Szent Korona Országainak 325 400 km2-es területéből 232 400 km2 került „külföldre”. Ez egyúttal az ország több mint 20 milliós népességéből 13 millió lakos elvesztését jelentette a csonkán maradt ország számára. Ezek a legfőbb adatok, de hol vannak azok a veszteségek, amelyek a mezőgazdaságot, az ipart, a kultúrát, a nyersanyagkincseket, a vasúti és közúti hálózatot – és még hosszan sorolhatnánk – érintették?
A felsorolt veszteségek eltörpülnek a lelkekben okozott károk mellett! Hontalanok, deportáltak, vasúti kocsikban lakók, szétszakított családok, nemzedékek is Trianon hozadékai! Trianon fájdalma beégett génjeinkbe, míg magyar szó hallatszik Kárpáthazában, a fájdalom örök. Köszönhetjük mindezt annak a Nyugatnak, amely mindig cserben hagyta Magyarországot a történelem folyamán, ma, egy minden tekintetben elvetélt, életképtelen “Unió” leple alatt nyomorít meg bennünket. Magyarok százezrei mennek ki serpának, takarítónak, miközben az itthon előállított és megtermelt értékeink jelentős részét adósságtörlesztés és kamatok címén kiszivattyúzzák tőlünk. Trianon, Jalta, Európai Unió – ugyanannak az éremnek az oldalai!
Trianonnak köszönhetjük, hogy a nemzetiszocialista Németország oldalán sodródtunk abba a Világháborúba, amelyhez semmi érdekünk nem fűződött, de a katonai és politikai erőviszonyok alapján egyedül Hitlertől remélhettünk revíziót. Ez vezetett Jaltához, amikor Sztálin kezébe adtak bennünket, ennek köszönhetjük a máig ható négy évtizedes kommunista rémuralmat, 1956-os Forradalmunk leverését, akkor is ölbe tett kézzel nézték, hogy ruszki hordák immár másodszor ontják a vért és gázolnak át rajtunk. Szégyelljék magukat! Mi, akik mindezek elszenvedői vagyunk, tehetetlenül állunk. Pedig Prónay Pál és a Rongyosgárda bebizonyították, hogy a tettek erejével, Sopront és néhány környező falvat még meg lehetett menteni. Ma már Trianont történelmi távlatból is vizsgálhatják, de hatását máig nyögjük éssoha el nem múló fájdalmat okoz!
Hajtsunk fejet és forduljunk illő tisztelettel gúnyhatárokon kívülre rekedt honfitársaink felé, akik idegen uralom alatt, közel egy évszázada őrzik magyarságukat! A feléjük sugárzó, határokon átívelő szeretet tompíthatja egyedül fájdalmunkat, itt és ott!
Nem, nem, soha !
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha ! Oláhország éke !
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret !
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett !
Ha eljő az idő – a sírok nyílnak felp
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk !
Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk ! – Az lesz a viadal !! –
Szembeszállunk mi a poklok kapuival !
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk !
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk ! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen !
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha ! soha Árpád honát !
József Attila sokáig elhallgatott verse Trianonról.
máj 072015
Amióta eszemet tudom, előfizetői voltunk a Magyar Nemzetnek. Még a Sváb-hegyen laktunk, amikor minden reggel kihalásztuk a levélszekrényből, de a Sukorón töltött nyarakon is járattuk. Kirepülve a családi fészekből, a pécsi egyetemi évek alatt is előfizettem, az albérleti időkben, majd kollégiumban lakva is. Természetesen székesfehérvári címünkre is járt, negyedévente adtuk fel a díját. A februári változások óta, közfelkiáltással úgy döntöttünk ELÉG VOLT, nem fizetjük tovább, lemondjuk. Ennek kapcsán szeretnék megosztani Veletek néhány gondolatot!
Nem szeretnék belemenni a lap múltjába, akit részletesebben is érdekel, a világhálón talál forrást, ám annyit említsünk meg, hogy a kiadvány életének első szakasza 1899-ben Jókai Mór nevéhez fűződik és 1913-ig működött. Pethő Sándor 1938-ban élesztette újjá, a német megszállás idején nem jelent meg, szerkesztőségét feldúlták. 1945. május elsején indult újra.
A Kádár-korszakban négy országos politikai napilap volt: a Magyar Hírlap a kormány, a Népszava a szakszervezetek, a Népszabadság az állampárt lapja volt; a Magyar Nemzet pedig a Hazafias Népfronté. Hazafias Népfront… kérlek ízlelgessétek, értelmezzétek magatokban ennek a szervezetnek a nevét… A teljesség kedvéért említsük meg a Népsportot, amely a foci- és sportrajongók számára a legfontosabb kiadvány volt. Ne menjünk el szó nélkül a megyei napilapok mellett sem, ezek a helyi pártbizottságok irányítása alatt álltak, az országosok tartalmát összefoglalva, rövidebben, helyi aktualitásokkal kiegészítve jelentek meg. Tele voltak közhasznú információkkal, megtalálható volt bennük moziműsor, a helyi sportélet eseményei és gyászhírek. Tapasztalatból mondom, a Vas Népe és a Dunántúli Napló egész olvashatók, míg a Fejér Megyei Hírlap és a Somogyi Néplap gyalázatosan szerkesztett újságok voltak – utóbbiban talán Rudipapa is megerősíthet. Kádárék pontosan tudták a propaganda fontosságát, a felsorolt sajtóorgánumok ennek a célnak voltak alárendelve. Némi ellensúlyt a SZER, egy-egy Nyugatról a vasfüggönyön átcsúszott Nemzetőr jelentett, amely a nyugati emigráció lapja volt.
Visszatérve az országos politikai napilapokhoz, mind a négy egy nyelven, a mindenható MSZMP nyelvén beszélt, ugyanazokat közölte, kicsit eltérő hangsúlyokkal. A Magyar Nemzetnek azonban volt vasárnapi melléklete (akkor még hétfőn nem jelentek meg az újságok), ebben kiváló riportokat, publicisztikákat, irodalmi alkotásokat és néha grafikákat találtunk. Elsősorban az értelmiség számára voltak befogadhatók, azt gondolom, hogy Budapesten Budán és Hegyvidéken jóval többen olvasták a Magyar Nemzetet, mint a munkáskerületekben.
A rendszerváltozás idején a lap napról napra alakult át, az egyetlen volt, amely szó szerint leközölte a történelmi jelentőségű Lakiteleki Nyilatkozatot; soha nem fogom elfelejteni, amikor elkezdték megjelentetni a Szabad Európa Rádió műsorainak időpontjait. Egyre több teret kaptak ellenzékiek. Az utána következő évek kaotikusak voltak, hiszen a lapok is a piacgazdaság áldozataivá, vagy haszonélvezőivé váltak, ennek megfelelően alakult tartalmuk. Széles Gábor nagytőkés színrelépésével a Magyar Hírlap – ellenkező előjellel – éppen olyan fordulatot vett, mint most a Magyar Nemzet.
Bár a címben azt írtam, hogy “Rekviem egy napilapért”, úgy tűnik, a nyomtatott sajtó egyre inkább háttérbe szorul, hiszen a világháló és televízió nem napra-, hanem másodpercrekész források, ha valaki informálódni szeretne. Pedig semmihez sem fogható érzés, reggel, az első kávét szürcsölgetve, kézbe venni a jellegzetes illatú, nyomdából frissén kikerült újságot, átlapozni, átfutni a bennünket érdeklő sorokat!
Lemondtuk a Magyar Nemzetet, mert azt tapasztaltuk, hogy távol került mindazoktól az eszméktől, amelyeket akár az alapítók – Jókai Mór és Pethő Sándor – szellemisége, akár a keresztény-polgári értékrend megkíván. Ha a laptulajdonos trágár jelzőkkel illeti hazájának mindenkori, demokratikusan választott miniszterelnökét (függetlenül annak pártállásától), az messze alulmúlja a bulvármédia színvonalát, szégyenletes, gyalázatos, akkor is, ha egy vélt vagy valós gazdasági érdeksérelem okozta. Ahogy az ott dolgozó szerkesztők jelentős része hátat fordított ennek a posványnak, úgy éreztük, hogy tovább mi sem fizetünk érte. Nem csak politikai, hanem erkölcsi okok miatt sem. Nagyon remélem, hogy leszünk mi még Magyar Nemzet előfizetők, mert bár május végéig még megkapjuk, de utána hiányozni fog, Jókai, Pethő, Márai, Barankovics, Illyés szellemisége által képviselt keresztény-konzervatív napilapunk. Feltámadásáig nyugodjék békében!
Befejezésül idézzük fel a Lakiteleki Nyilatkozat szövegét, amelynek megjelentetéséhez nem kevés bátorságra volt szükségük a lapot akkoriban szerkesztőknek!
NYILATKOZAT
“A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.
Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Az ország és a magyarság sorsáért érzett felelősségtől áthatva az egybegyűltek szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozását, amelyek arra szolgálnak, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a közmegegyezés kialakításában. Viták után a résztvevők egyetértettek abban, hogy egy ilyen közmegegyezés csak valamennyi progresszív társadalmi erő összefogásával teremthető meg. Az a véleményük, hogy csak a társadalom részvételével lehet megoldani a válságot, mégpedig mind a társadalom, mind az ország politikai vezetőinek részvételével. A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése.
Ezért javasolják a Magyar Demokrata Fórum létrehozását, amely a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne. Ez a fórum alkalmas lenne súlyos gondjaink megvitatására, egy-egy témakör elemzésére, alternatív megoldási javaslatok elkészítésére. A fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek. Munkájában különböző világnézetű és pártállású emberek együttműködésére számítanak. Fontosnak tartanák, hogy ezeknek az eszmecseréknek és elemzéseknek az anyagát megismerhesse az ország közvéleménye. Ezért szükségesnek érzik alkotmányos keretek között működő, független sajtóorgánumok létrehozását.
Hisszük, hogy a megújhodás erőinek széleskörű összefogásával kijuthatunk a válságból.
Lakitelek, 1987. szeptember 27.
Bíró Zoltán s. k.
Csengey Dénes s.k.
Csoóri Sándor s.k.
Csurka István s.k.
Joó Rudolf s.k.
Fekete Gyula s.k.
Für Lajos s.k.
Kiss Gy. Csaba s. k.
Lezsák Sándor s. k.”
Már 162015
Vannak nagy időknek nagyobb nyilvánosság előtt ismeretlen személyiségei. Ezek közé sorolható Berzsenyi Lénárd, Berzsenyi Dániel harmadfokú unokatestvére. A császári hadsereg korábbi századosa, a Kemenesalján honos Berzsenyi család leszármazottja, ezredesi rangban, a VII. hadtest lovashadosztályának parancsnokaként tette le a fegyvert Világoson. 1849. novemberében 8-án Aradon előbb golyó általi halálra ítélték, majd november 17-én az ítéletet 18 év várfogságra változtatták. Berzsenyi Lénárd kettőszáztizenhat társával együtt az olmützi (ma Olomouc Csehországban) vár „vendégszeretetét” élvezhette, egészen 1856-os szabadulásáig.
Berzsenyi Lénárd kitűnő lovassági parancsnok volt, ám mégsem haditetteivel szerzett elévülhetetlen érdemeket, hanem az olmützi rabsága alatt százharmincnál több fogolytársáról készített portréval, elsősorban ceruzarajzokkal. A megrajzolt személyek nemzetiségi származása, társadalmi helyzete, katonai rendfokozata és polgári foglalkozása igen változatos. A képeket leginkább naiv ábrázolásoknak lehet minősíteni. A műveket véleményeztette a modellekkel, akik ilyen megjegyzéseket írtak a rajzok hátoldalára: „ Sok hasonlatosság van benne”, „Nem ösmerhető”, „Jól van találva”, „Meglehetős jó”, „Kevés hasonlatosság” van benne. Az eredeti opuszok mellett gyakran másolatok is készültek.
Berzsenyi Lénárdnak nem volt leszármazottja, ott halt meg, ahol született: Nemesmagasiban (ma Kemenesmagasi község Vas megyében). Hamvai a helyi temető Berzsenyi kriptájában nyugszik.
Nemcsak a könyveknek, de a képeknek is megvan a sorsuk. Ismereteink szerint három helyen lelhetők fel: legnagyobb számban a szombathelyi Savaria Múzeum őrzi őket, több mint negyven kép van kiállítva az Alsósági Általános Iskolában (ma a Vas megyei Celldömölk városrésze) és egy sorozat az egykori Aradi Ereklyemúzeum gyűjteményében ( ma Complexul Muzeal Arad) is fellelhető.
Berzsenyi Lénárd képeinek felbecsülhetetlen jelentősége van. Megörökítette a forradalom és szabadságharc mára elfelejtett, Olmützban raboskodó résztvevőinek arcképcsarnokát. Pár év múlva elmúlt a börtönvilág, megtörtént a kiegyezés. Lassan kihaltak a nagy idők nagy tanúi, akik őket követték, azoknak a dicsőséges másfél esztendő már csak írott történelemnek számít.
De megmaradtak a képek, amelyek naivan vagy torzan, de elénk varázsolják a résztvevőket. Berzsenyi ceruzája nélkül ez lehetetlen volna.
A kemenesmagasiak gondosan ápolják községük szülöttének emlékét, ami mások számára követendő példa lehet.
