Júl 032017
 

Hogyan tovább Ismerős Arcok Tábor? Újabb 10 év, változatlan értékrenddel egy változó világban?

Lehet, hogy jön újabb tíz év, lehet, hogy nem, erre ma nehéz lenne válaszolni. De bárhogy is alakuljon a folytatás, az értékrend biztosan változatlan marad.” “Semmilyen széljárás nem tud megváltoztatni minket” – Interjú az Ismerős Arcok Tábor szervezőivel (Vaskarika, 2017.06.21.)

Lehet, talán ez volt az utolsó. Lehet, hogy nem. Az Ismerős Arcok zenekar, hat muzsikus, tizennyolc év alatt fantasztikusat alkotott. Olyan dalok születtek, amelyek a magyar rocktörténet legfényesebb lapjaira íródtak. Sziklaszilárd értékrend, tökéletes művészi megszólalásban. Bár még mindig bojkottálja a közmédia a zenekart, országszerte hatalmas közönsége alakult ki, talán éppen ezért is koncerteznek ilyen rengeteget.

Más dimenzióban ugyan, de azok az emberek, akik megálmodták, majd tíz éven keresztül megvalósították az Ismerős Arcok táborokat Csepregen, ugyanilyen nagyot alkottak! A Vaskarika fent idézett írásában pontosan elmesélik a tábor történetét. Lehet, voltak apróbb szervezési hibák, de a zenész is eltévesztheti a szöveget. Ennyi belefér.

Azok akik vállalva a sátorozás minden kényelmetlenségét, évente 3-4 napot töltenek az Ottó-kempingben, ők az a közönség, az a kemény mag, akikkel szinte minden koncerten találkozhatunk. Ezek azok az emberek – “rajongók” – akik tökéletesen befogadóak az Ismerős Arcok művészetének üzenetére. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy milyen korban élünk, hogy kikből csinálnak médiacelebeket, hogyan próbálják szétrohasztani nemzeti összetartozásunk egyik fundamentumát, a magyar kultúrát. Az Ottó-kemping, és benne ez a tábor oázis, amely adott esetben akár a túlélést is jelentheti. Ha mégis az volt a zárszó, tíz gyönyörű év végére, hogy “nem tudtatok egy kib…tt öltözősátrat felállítani”, az végtelenül szomorú és kiábrándító! Mert sem a tíz év, sem a zenekar, sem a tábor szervezői, sem a közönség nem ezt érdemelte!

Ezeken az oldalakon számtalanszor leírtam, most is így volt, frenetikus koncertet hallottunk. A hangversenyeket nemcsak a zenekar és technikusi segítsége hozzák létre, hanem az a közönség is, amely hihetetlenül érzi a pillanatokat, amikor bekapcsolódik, amikor tapsol, énekel, vagy óriási hangerővel száll be a műsorba. Ez az a varázslat, amely máshol ritkán tapasztalható.

Idén is jó volt Csepregen! Jó volt találkozni régen látott barátokkal, kicsit többet beszélgetni, mint amennyi egy telefonhívásba belefér, felidézni közös emlékeket. Ha lesz még tábor, koncerttel, vagy koncert nélkül, nekünk akkor is ott lesz a helyünk, ám addig is köszönjük ezt a tíz évet, a zenekarnak, a szervezőknek és a táborlakóknak! Az emlékek miénk maradnak, ezeket már nem vehetik el tőlünk…

jún 292017
 

Ha a helyi sajtó – elsősorban az útlezárások miatt – nem foglalkozott volna a “Tour de Hongrie” mezőnyének székesfehérvári áthaladásával, talán nem szereztem volna tudomást az eseményről. Így azonban, mivel munkahelyemtől száz méterre tekertek a versenyzők, kimentem, hogy megnézzem milyen, életemben először, nem képernyőn.

Ténykérdés, hogy csúcsforgalom idején gyakorlatilag az egész város megbénult, hiszen a legforgalmasabb utakon száguldottak a bringások. Morogtak is az emberek rendesen. A felvezető rendőrségi autók és motorosok után érkezett az öt tagú szökevény csoport, rá két percre a mezőny. Az egész egy szemvillanás volt, gépkocsik sebességével mentek el mellettem a versenyzők. Sikerült azért pár használható felvételt készítenem.

Minden esetre ez a néhány perc is közelebb hozta hozzám az országúti körversenyek világát. Egészen más volt karnyújtásnyira látni a mezőnyt, mint a képernyőn. Persze mentek a motorosok, csapatkocsik, mentők, rendőrség, média – egyszóval igen komoly munka egy ilyen versenyt megszervezni és lebonyolítani. Egyedül a “Tour de Hongrie” elnevezéssel van bajom, ha az olaszoknak jó a Giro, a spanyoloknak a Vuelta, nekünk sem kellene a franciákat majmolnunk. Ezzel együtt is örülök, hogy hazánkban egy pillanatra nézője lehettem egy ilyen versenynek, várom, hogy elkezdődjék az “igazi” Tour!

jún 042017
 

„Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül és verj gyökeret a tengerben! – megteszi nektek.” (Lk 17,1-6)

„Szüntessünk meg minden viszályt, haragot és széthúzást, segítsük egymást, hogy minden jó cél, minden nemes szándék közös életünk fejlődését és gazdagodását szolgálja.” (Részlet dr. Veres András győri megyéspüspök szentbeszédéből)

„Meg kell békülnünk önmagunkkal, békét kell teremtenünk családjainkban, közösségeinkben, városainkban, országainkban. Ennél fontosabb üzenete a mai prédikációnak nem lehetett. Jó lenne, ha minél többen meghallanák.” (Áder János köztársasági elnök)

Ültünk a csíkszeredai vasútállomás melletti tér szegélykövein, vártuk, hogy Brassó felől befusson hazainduló vonatunk. Többen voltunk zarándokok, szóba elegyedtünk egymással. Mellettem egy idős férfi ült, nagy hátizsákkal, cserzett arccal. Néhány mondat után kiderült: ő a legidősebb tagja annak a zarándokcsoportnak, amely április végén gyalogszerrel indult a fővárosi Anna-rétről, hogy a Mária Úton haladva érkezzenek meg a csíksomlyói pünkösdi szentmisére. Megcsinálták! Jóval hetven év fölött, ez az én szememben emberfeletti teljesítmény! Ha kitűzünk egy elérhetetlennek látszó célt, csak hit és akarat kérdése, hogy elérjük! Ha csak ez az egy élményünk lett volna, már azért is megérte elzarándokolni Csíksomlyóra!

Ám ennél sokkal többről van szó! Akik életükben egyszer részt vettek a Nyeregben tartott pünkösdi szentmisén, jól tudják milyen érzés ott lenni, azoknak akiknek ez nem adatott meg, úgysem tudom jól megfogalmazni.

A legfontosabb az esemény szakrális része, hiszen Pünkösdkor a Szentlélek kiáradását ünnepeljük. Az egész zarándoklat lényege a szentmisében sűrűsödik össze, ezen a helyen olyan erőtérbe kerülünk, ahol az Úr üzenetei felerősödve érintik meg szívünket, lelkünket. Idén volt 450 esztendeje, hogy először zarándokoltak ide csángók és székelyek, azóta évszázadok folytak el; az ünnep már szétfeszítette a Katedrális falait, egyre több magyart hív az Úr, körülöttünk a hegyek az oltár, az ég a kupola, a felhők a freskók, s mi megtöltjük a teret, ünnepi szentmisén, a Boldogságos Szűz jelenlétében búcsút nyerve erősödünk hitünkben, s lélekben gazdagodva úgy távozunk, hogy már a következő zarándoklatunkra készülünk.

Ma 97 esztendeje írták alá Trianonban a békediktátumot, Erdély, Székelyföld és a többi elszakított országrész magyarjai 97 éve idegen fennhatóság alatt élnek. A Nyereg zászlóerdejében, fekete szalagok emlékeztettek arra a napra. 97 év… iszonyatos megpróbáltatások, folyamatos beolvasztási szándék ellenére, Erdély, Felvidék, Délvidék magyarjai őrzik nemzeti önazonosságukat. Ez nem lehetne így, ha nem lenne hitük, akaratuk, közös édes anyanyelvünk és magyar kultúránk. Hány éves török megszállás után egyesült a kivéreztetett, részekre szakadt Magyarország? Nem adhatjuk fel a reményt, mert mi magyarok igenis összetartozunk, s ha Isten velünk, ki ellenünk? Csíksomlyón százezrek gyűltek össze, nemcsak a Megváltó, a Boldogságos Szűzanya és a Szentlélek tiszteletére, hanem hozzájuk imádkozva együtt énekeltük Himnuszainkat nemzetünkért, minden magyarért. Amikor százezrek éneklik, hogy „Isten  hazánkért térdelünk elédbe…”, az meghallgatást nyer, mint ahogy az is, ha esténként, elcsendesedve egymagunk fordulunk az Úrhoz. Ima, hit, akarat. Ez a csíksomlyói Pünkösd üzenete nemzetünkhöz. Ebben a hitben megerősödve kelünk útra évről évre.

Néhány emlék… Hitvesemmel Székesfehérvárról alig 40 perc alatt, klimatizált, gyönyörű vonaton suhantunk Kelenföldig, majd a 4-es Metróval a Keletihez. Itt mintha átléptünk volna a Balkánba. Elképesztő kosz, rendetlenség, káosz; a jegypénztárak előtt húszméteres sor. Két évvel ezelőtt Benedek fiammal már megtettük ezt az utat, így a hálókocsi nekem semmilyen meglepetést nem okozott, de ha a pályaudvart “balkáni” jelző illeti, erre a vonatra nehéz szavakat találni. A fülke kb. két négyzetméter, koszosnak ugyan nem mondhatnám, de mérhetetlenül lepusztult, elhasznált minden. Egy hálókocsi iránt az ember nem támaszt nagy igényeket, de az ablak olyan koszos volt, hogy nem lehetett kilátni. Az Utasellátó két deciliter ásványvízzel kedveskedik a 12 órás utazás idejére. A határon először magyar rendőrök nézték meg az iratainkat, majd húsz perc múlva a román, mindenkiét begyűjtötte, elvitte valahová. Valamennyit tudtunk aludni, pont annyit, hogy az érkezés utáni naphoz legyen kellő erőnk.

Már az ablakból láttuk a vonuló keresztaljakat, a hatalmas autóforgalmat. Negyven perces késéssel szálltunk le Csíkszeredán, tudtam, hogy kapuvári barátaink, egykori kollégiumi szobatársam feleségével is zarándokol, láttuk a vonatból a “Kapuvár” táblát. Elindultunk a jó 6 km-es gyalogútra a Nyeregbe, utolértük a kapuváriakat, örömmel üdvözöltük barátainkat. Erős napsütésben kaptattunk felfelé, a hegyen több régen látott ismerőssel is találkoztunk. Hatalmas tömeg volt, délidőben kellettek az árnyékot adó esernyők.

Mise után a tömeg egyszerre indult lefelé, a Bazilika mögötti téren teljesen beállt a menet, jóval több mint két óra alatt értünk le a Magyar Katholikus Gimnázium varázslatos épületéhez. A Székesegyház közelében az ünnephez méltó kegytárgyakat és gyönyörű kézműves tárgyakat lehetett vásárolni, de ahogy távolodtunk, úgy jelent meg a gagyi műanyag tucatáruk hada. Élelemhez és italhoz csak nagyon hosszú sorban állás után jutottunk, legtöbben kürtőskalácsot kínáltak. Hatalmas volt a tömeg mindenhol. Este hatra értünk le a sétálóutcába, addigra a nagyja elment, egy pizzériában szabad asztalhoz jutottunk, mérhetetlenül elfáradva, éhesen, szomjasan roskadtunk le. Egy órával a vonat indulása előtt már az állomáson voltunk, a hazaút is gyötrelmes volt, de a vonat ezúttal másodpercre pontosan ért a Keletibe. Innen Metró, gyorsvonat, már 11 óra körül hazaértünk.

Zarándoklaton voltunk, nem kéjutazáson. Ezek a nehézségek, kényelmetlenségek hozzátartoznak, s ha lehetne holnap újra elmenni, nem tétováznánk! Néhány kép emlékül:

***

Bár ez nem tartozik a csíksomlyói zarándoklatunkhoz, de Székesfehérváron meghonosítottak egy kedves hagyományt. “Virágálom Pünkösdkor” a Belváros színpompás virágdíszbe öltözik, megkértem Benedeket, örökítse meg, örömmel osztom meg veletek is fényképeit.

máj 242017
 

Fiam iskolája, az abai Atilla Király Gimnázium, 2017 május 23-án ünnepelte névadóját. Erre az alkalomra, már január végén meghívták Koltay Gergelyt, a Kormorán zenekar vezetőjét, aki első szóra igent mondott. Izgalommal vártuk a találkozást! Szilasy György igazgató úrtól én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy néhány kérdést fogalmazzak meg, amely a beszélgetés vezérfonala lehet.

Miután bemutattuk az iskolát, majd bejártuk Gergővel, a jurta melletti árnyat adó fa tövébe telepedtünk, kört alkotva ültünk. A diákok muzsikálásával kezdődött a találkozó és a beszélgetés. Kísérletet sem teszek arra, hogy részletesen idézzem mindazokat a gondolatokat, amelyeket Gergőtől hallottunk. Elmesélte pályájának indulását, ahogyan gyermekszínészként kezdte, majd zenét tanulva eljutott a Kormorán megalapításáig, elmondta, hogy milyen hatások vezették a folk-rock műfaj irányába. Szó esett rockoperákról és filmzenékről is. Amíg ezeket felidézte, számtalan fontos gondolatot osztott meg velünk. Körbejártuk Bálint Elemér oroszhegyi polgármester “Hivatásunk magyarnak lenni” mondatából miként született dal, majd zenealbum, hogyan tehetünk eleget feladatunknak. Ha jól belegondolunk, mit jelent ez a három szóba sűrített mondat, csodálatos világ tárul fel előttünk… Szó esett még Lámpás Emberekről, Táltosok Fiairól, őseink világáról. Még órákig tudtuk volna folytatni a beszélgetést, de időnkbe ennyi fért bele.

Elnéztem a diákokat, nagy figyelemmel, nyitott szívvel és ésszel fogadtak be Gergő szavait. Ebben az iskolában, ahol tanár, diák hivatása magyarnak lenni, ahol a muzsika, a tánc, a népi kézműves mesterségek művelése a mindennapok része, hiszem, ők megértették Gergő szavainak mélyebb értelmét. Bizonyára mindannyian lélekben gazdagodva búcsúztak el vendégüktől. Befejezésül még elénekelték Gergőnek az iskola Himnuszát, majd íjászattal folytatták a napot .

Felemelő perceket éltünk át, köszönjük Gergő, hogy megajándékoztál minket jelenléteddel, szavaiddal, gondolataiddal!

Isten áldja meg a magyart,
Tartson neve míg a Föld tart.
Paradicsom hazájában,
Éljen örök boldogságban.
Éljen örök boldogságban!

Töltse békében napjait,
Egyezve lássa fiait.
Tatár, török, s más ellenség,
Minket meg ne rendíthessék.
Minket meg ne rendíthessék!

Isten áldja meg a magyart,
Tartson neve míg a Föld tart.
Isten áldjon meg bennünket,
Minden igaz magyar embert.
Minden igaz magyar embert!

máj 122017
 

Indulnod kell… vannak élethelyzetek, amikor az ember éhezik, szomjazik s elindul, hogy enni- és innivalót keressen. Van amikor a lélek szomját kell oltani, megszólal egy belső hang, egy hívó szó… s indulnod kell!

Ezért keltünk útra, mert Sümeg hívott. Egykori tanítóm, Barsi Balázs atya 1997 óta a ferences rendházban szolgálja az Urat. Sajgó lelkünkre kerestünk gyógyírt, az Atya misére invitált bennünket. Csoda volt, amit ezen a szentmisén átéltünk! A gyönyörű barokk templomban megjelent a katolikus liturgia összes szépsége. Krisztus a szentmiséken terített asztalhoz hív bennünket, ünnepi lakomára szólít; bár a külsőségek talán kevésbé lényegesek, de az orgona varázslatos dallama, a kórus éneke, a miseruhák, a szertartás méltósága segít mélyebben megérteni mindazokat, amely a szentírási szövegekből áradnak és tanulunk belőlük. Barsi atya szentbeszéde ajándék volt számunkra, hiszen annyi nyitott kérdésre adott feleletet, hogy nemcsak egy hétre elegendő lelki munícióval bocsátotta el a híveket, köztük bennünket. Krisztus mindenhol jelen van, de szakrális helyeken – például Csíksomlyón – még erősebben érezhetjük, hogy fogja kezünket. A szentmise után elbeszélgettünk Balázs atyával, majd a szerzetesekkel közösen zsolozsmát imádkoztunk. Csodálatos volt, Istennek legyen hála!

Korán délután Somló felé vettük az irányt. Szőlők között barangolni mindenhol jó, de Somló egészen különleges hely. Kápolnák, feszületek és nemzeti lobogóink vigyázzák. Geológiai csoda, talaja és fekvése, az ültetvényekre telepített szőlőfajták különleges borokat nemzenek. Lenyűgöző volt a bimbódzó szőlőfürt, engem az anyaméhben meghúzódó magzatra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy a fürtöt egyedül a gazda védi kártevőtől, jégveréstől, fagytól, perzselő hőségtől. Bár nyitott pincére nem leltünk, de megtaláltuk a kóstolás és vásárlás lehetőségét. A Fekete pincészet 2009-es Hárslevelűje nyolc év alatt semmit nem öregedett, csak szépült: mély, aranysárga színe, testessége, illatai, íze, palackba zárva hívta elő 2009 emlékét… Remélem a varázslatot talán valamennyire tükrözik fényképeim.

ápr 132017
 

Fájdalmas húsvéti készülődés ez. Gyötrődésekkel, kétségekkel teli. Nagycsütörtök, Nagypéntek és Nagyszombat eseményei… Utolsó vacsora, kereszthalál, feltámadás…

„Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek.” – mondta Jézus. Hol találjuk meg békénket? Én csak arra vágyom, hogy legyen béke, elsősorban legbelül, másodsorban körülöttem, harmadsorban hazámban. Békét mégsem lelek. Egyiptomban a virágvasárnapi szentmisén bomba robban, közel ötvenen halnak meg. Az iszlám nevében. Ez az iszlám itt toporog határainkon, Európa katedrálisai közül nem egy mecsetté alakult, egyértelmű, hogy el akarnak pusztítani bennünket. Nemcsak vallási, hanem faji okok miatt is, életünkre, otthonunkra, hazánkra támadnak, nemcsak bombával ölnek, autókkal hajtanak a járókelők közé. Hétköznapi fasizmus. Miféle világ ez körülöttem?

Üldöztek bennünket sokszor, az Oszmán birodalom, a megszálló ateista kommunista gazemberek. Most már látszólag védekezésre képtelenek vagyunk. Már Budapestet is felforgatják, mondvacsinált okokkal, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy ne legyünk gátja az inváziónak.

Közeleg Húsvét, erőt meríthetünk belőle, mert bármennyire is fájdalmas szívünk Krisztus kereszthalálára gondolva, eljön a Világosság, a feltámadás öröme, a szeretet kiáradása! Nem lehetünk tehetetlenek! „Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem félek a jövőtől” – mondta Mindszenty bíboros. Legyünk legalább ennyien, emlékezzünk Jézus kereszthalálára és ünnepeljük feltámadását! Kulcsoljuk kezünket imára, találjuk meg Krisztus békéjét önmagunkban és a világban! Legyen ez a mi Húsvétunk, a mi feltámadásunk ünnepe!

ápr 112017
 

Arra gondoltam, talán Nagyhéten nem illendő borkóstolásról beszámolni, ám mégis úgy döntöttem, megosztom veletek szombati élményeinket. Ha Krisztus az utolsó vacsorán bor színében hagyományozta ránk vérét, a szőlőtő termése nincs távol Nagyhéttől, másrészt, ez a találkozás Kaló Imrével, messze túlmutat egy közönséges borkóstoláson.

Virágvasárnap előestéje Szomolyán

Kellemes társaságban, három autóval vettük Szomolya felé az irányt, miután elfoglaltuk szállásunkat, már 16 óra után elkezdődött a találkozó. Bemutatkoztunk, elindult a kóstolással egybekötött beszélgetés. A hangsúly a beszélgetésen van, a borok megolajozták a gondolatok útját, amelyek a szőlőművelés, borkészítés apropóján elvezettek olyan alapkérdésekhez, mint Isten, haza, család; múltunk és életünk, jövőnk és lehetőségeink, teendőink Kárpáthazában. A pincefalon függő feszület, a tufába faragott turul, a hordók, maga a borospince olyan légkört árasztottak, melyek segítettek az elhangzó gondolatok befogadásában. Mivel lehetetlen vállalkozás lenne visszaadni az elhangzottakat, íme Kaló Imre, – aki a Borászok Borásza – néhány mondata.

Kaló Imre más úton jár, mint a borászok túlnyomó többsége. Másképpen műveli a szőlőt, másképpen készíti a bort, de nem szeretnék belemenni a részletekbe, ha valakit érdekel, itt olvashat néhány gondolatot erről.

Azzal sem szeretnék részletesebben foglalkozni, hogy mit mutattak a borok. Kóstoltunk fehér- és vörösborokat, rozét, utóbbi kivételével valamennyiből száraz és édes tételeket is. A termőhelyen könnyen aszúsodik a szőlő, Kaló Imre elmondta, hogy 10 évből 7-ben van aszúsodás. Ittunk olyan Turán aszút, hogy megilleti a “Térdre, imához!” felkiáltás. Ne felejtsük nem Tokajban, hanem az Egri borvidéken voltunk! Lehetett volna akár egy borból évjáratokat összekóstolni. Meglepően széles volt a fajtaválaszték, így rengeteg tételt ízlelgethettünk. Nem szeretnék egyetlen bort sem kiemelni, de mellbevágó volt számomra, hogy a 2003-as (amúgy legendásan jó) évjárat Olaszrizlingje mennyire ragyogott. Azt is tudjuk, ahogy az embernek sem jó egyedül lennie, borok és étkek alkotnak igazi párost. Míg a pincében hordómintákat kóstoltunk, a vacsorához, amely szarvasborjúból készült kitűnő paprikás volt, palackos tételek is terítékre kerültek. Az almás réteshez kínált édes bor is megmutatta, mennyi játékosság van abban, ha étkeket és borokat jól párosítjuk. Csodálatos volt!

Megajándékozhatja az Úr a földi halandót találkozásokkal Lámpás Emberekkel. Most nem szeretném felsorolni azokat a borászokat, akiket közéjük tartozóknak gondolok, de az biztos, hogy Kaló Imre is ott van közöttük, épp úgy mint az élet más területeiről például Papp Lajos, Böjte Csaba, Koltay Gergő, Nyerges Attila, Kassai Lajos és hosszan sorolhatnám a tudományok és a művészetek Lámpás Embereit. A borász a kettő között áll, a pohárba kerülő nedű a tudományból kinőtt művészet, gondolatok formálják, miközben gondolatokat formál. Mi pedig hálás szívvel nézhetünk az Égre, hogy megajándékoz az Úr bennünket!