nov 012018
 

A sok őszi hétvégi elfoglaltságaink miatt úgy nézett ki, hogy az idén nem tudjuk körbetekerni a Velencei-tavat. Aztán – pont ma van két hete – főzés közben mondom az asszonynak: „nézd már meg, milyen időt jósolnak a következő hétvégére!” Kedvező volt az előrejelzés, ezért azonnal a tettek mezejére léptem, pár perc múlva már le is foglaltam a szobát Agárdon a Kis Szárcsa panzióban. Nem kellett sokat filózni, már visszajáró vendégek vagyunk ide. A rántotta isteni…


Volt egy kis bonyodalom a járművekkel, már pénteken fel kellett szerelnem a kocsira a bicajhordozót, meg a gépeket is, hogy ne kelljen szombaton ezért egy órával előbb felkelni. Így, felszerelt kocsival mentem el melózni – ez csak a pénteki dugók miatt érdekes – volt lehetőségem megtapasztalni, milyen közlekedni „élesben” a pozsonyi dzsungelben.


Szombaton 7-kor indultunk, a már ismert vonalon, kényelmes autókázással 9-kor már Fehérvárra értünk. Villámlátogatás barátainknál, egyeztettünk az esetleges találkozásról a későbbiekben, majd eltéptünk Agárdra. Még ide jegyezném meg, a reggeli ködös, borongós, enyhén szeles idő ekkorra már kezdett felengedni, itt-ott kibújt a napocska is, nem volt okunk aggódni azért, hogy az időjárás beleszól a terveinkbe.

A szálláshelyen a házigazda szívélyesen fogadott minket. Itt köszönöm meg azt lehetőséget, hogy korábban felmehettünk a szobára – hivatalosan 14:00-tól lehetett elfoglalni a szállást – és lepakolhattunk. A bringákat felkészítettem az útra, amíg a nejem becuccolt, tíz perc múlva már indulhattunk is.


Letekertünk a tópartra és keletnek fordultunk Velence irányába. Itt tapasztaltuk, hogy bizony van némi szél, a tó vize hullámzott rendesen, de úgy számoltam, a szél iránya-ha nem változik meg a nap folyamán – csak egy rövid szakaszon fog szembe fújni. Kolumbuszi számításaim teljes mértékben igazolták eme gondolataimat. Gyakorlatilag az egész utunk során nem volt gond, a szél észak-dél irányban fújt és csak az utolsó szakaszban, Pákozdról a 7-es főútig éreztünk szembe szelet, de a terep tagoltsága ezt is kompenzálta, mivel szinte végig lejtett ez a néhány kilométer.


Tehát az agárdi strandon kezdtük, néhány kilométert követően felhajtottunk a 7-es főúthoz, mert nem ismertük Gárdonyt és a belső bringaúton haladtunk tovább. Mivel gyér volt a gyalogos forgalom, zavartalanul haladtunk tovább. Ekkor már megszólalt a hasunk is, bár lépten-nyomon multik mellett tekertünk el, mi egy helyi kis ABC-t kerestünk. Végül Velencéig tekertünk el, míg az első ilyen kis bolt az utunkba akadt a vasútállomás magasságában. Eddig 7-8 kilométer tehettünk meg. Némi kolbász, kifli, sajt és egy kupica szilva elfogyasztása után a napocska teljes mértékben hatalmába vette az égboltot, bár Sukorót és a dombokat a túloldalon nem lehetett élesen látni, nem volt okunk aggódni.


Itt visszatértünk a tó melletti kerékpárútra. Velencében a strandon áthaladva folytattuk utunkat. Ezekben az órákban már egyre több bringással találkoztunk, sűrűsödött a forgalom. Még a reggelizés közben tapasztaltuk, mennyi sportolni vágyó emberke érkezik vonattal kikapcsolódni – nyilván Pestről – bringákkal, gyerekekkel. A nagyobbacskák már kis bicajokkal, a kisebbek pótülésen vagy utánfutóban kerülik meg a tavat. Nyugis tempóban tekertünk,i tt-ott megálltunk gyönyörködtünk, hol a tó nyújtotta látványban, hol a dombokban az északi parton. Nem kellett egyáltalán erőlködnünk, a szél segített a haladásban, mígnem elértük Sukoró határát. Itt választhattunk volna: Velencét elhagyva folytathattuk volna utunkat a tavat követve, vagy nyakunkba vesszük a dombokat Sukorón keresztül. Mi az utóbbit választottuk. Sukoró csodálatos, kár kihagyni. Szeretném mindenki figyelmébe ajánlani ezt a települést. Pazar a kilátás a tóra, takaros, ápolt község, ahol odafigyeltek a hagyományos falukép megőrzésére, nem utolsó sorban történelmünk szempontjából is nyomot hagyva az utókornak.


Természetesen eltévedtünk, domboknak felfele caplatva küzdöttük le a körutunk legnehezebb szakaszát. Érdekes volt ismeretlen helyen bolyongani, de a helyiek készségesen segítettek az eltévedt vándoroknak. Egy rövid szakaszon még erdőn keresztül is toltuk a bringát, mígnem egy vadiúj bringaúthoz értünk. Nem tudtunk erről a kerékpárútról, Sukorót köti össze a következő faluval (nem tudom a nevét, de nem Velencével), és a velencei körút nyomvonalán túl haladó útról van szó. Egyáltalán nem bántuk meg ezt a kitérőt, bár fájt a tüdőm, mire megmásztuk a dombokat, megérte. Sukoró központja, a falu melletti sziklás kilátó, az erdő a csodálatos őszi színeivel, a lehullott falevelek illata, a remek napos idő egyszerűen leírhatatlan. A nyugalomba csöppentünk magába, amikor Sukoró főterén pihentünk elgondolkodtunk azon, milyen jó nekünk itt és milyen jól döntöttünk, hogy eljöttünk. Volt bennünk rossz érzés is, mert nem mindenkinek adatik meg az, hogy felszabadultan élvezhesse az életet, mert az rohadt müdon keresztbe tesz nekik.


Sukorót a borospincék felé hagytuk el, jól lesüvítettünk a dombról (tavaly bizony fújtattunk piszkosul, mikor másztunk fel ide), aztán rátértünk a tóhoz vezető bringaútra. Szép látvány tárult elénk-illetve körénk – jobbről a sűrű nádas, balról a lomblevelű erdők, a halványzöld-sárga-vörös lombok színskálája ismét. Előre meg a katonai emlékhely, az arborétum. Ide most nem mentünk be, de a katonai emlékhelyre benéztünk és ott is maradunk. 2006-ban a Kobakkal voltunk itt egy emlékezetes összejövetel fakultatív kirándulás keretében. Akkor még csak az obeliszk volt és egy épület-múzeum, amely a Pákozdi csatára volt hivatott emlékezni. Azóta nagy változások történtek. Katonai emlékhely lett, túllépett 1848-on, van itt tank, ágyú, lövészárok, szóval emlék hadtörténetünk fontos állomásainak,1848-tól napjainkig. Meglepett,hogy mennyien látogatták meg a parkot, mire végeztünk a körünkkel, addigra ellepték a látogatók az emlékhelyet. Ismét a bringások hadát láttuk körülöttünk…


Továbbtekertünk Pákozd irányába. A távolban láttunk egy magas, csillogó valamit, lehet, hogy pléh-szobrot, ebből a távolságból bármi lehetett. Gondoltuk az utunkba akad, de tévedtünk. Úgy tekertünk át a falun, hogy elfeledkeztünk arról a “valamiről”, de visszatekintve Pákozdra ,már eltűnt a látószögből…Nem baj, jövőre megkeressük, ahogy az arborétumot sem hagyjuk ki. Ahogy azt korábban említettem, itt jött a szembe szeles szakasz, de csak a fák, lombok hajlásáról érzékeltük. A 7-es utat elérve pihentünk egy rövidet a büfében, majd a bringaúton haladva Agárdra értünk. Ekkor már 3 óra is lehetett. Annyira elszaladt az idő, hogy nem vettük észre a múlását, annyira élveztük a kirándulást. Egy uzsonnás ebéd a Gulyás csárdában, majd eltekertünk a szállásra, hogy magunkhoz vegyük a fürdőruháinkat. Át sem öltöztünk, mentünk csobbanni a termálba.


Hát ennyi volt a szombat. Másnap reggeli után Fehérvárra hajtottunk barátainkhoz ,majd haza indultunk és pontot tettünk egy remek hétvége után. Remélem jövőre ismét írhatok beszámolót a a Velencei-tó megkerüléséről.