okt 282012
 

Az október végi napok régóta megviselnek, idén különösen nehezek számomra. Igen a Forradalom, pontosabban vérbefojtása. Film pereg a szemem előtt, mennyivel másképpen alakul minden, ha hazaáruló brigantik nem adják nevüket a ruszkik visszatértéhez, ha nem folytonos hazugságban élnénk ötvenhat éve, ha hat esztendeje – mindmáig megtorlatlanul – nem folyt volna újra vér a pesti utcán!

Fellobbannak a sírokon a mécsesek, gyönyörű fájdalmakat hív elő lelkünkből a krizantém pompája, lélekben együtt vagyunk halottainkkal. Ez sem könnyű.

Persze minden napnak megvan a maga öröme, keserűsége. Számomra komoly dilemma volt, hogy múlt héten pénteken Örökség koncertre menjünk, vagy másnap a szekszárdi íjászversenyre. Pár éve… ez még nem lett volna kérdés, ott lettünk volna mindkettőn. De szombaton, hétfőn és kedden is ügyeletes voltam, kellett az őszbúcsúztató Szekszárd mellett, hogy valamennyire kiszellőzzön belőlem az elmúlt hetek minden mocska.

Ma sem Elveszett királyságról szerettem volna beszélgetni Veletek, hanem arról, hogy “Bill a király”! Tegnap este a FEZEN-ben színpadra lépett, elővételben  jegyeket is vettem… azután itthon maradtunk. Itthon maradtunk, mert annyira elhatalmasodott rajtam a fáradtság, az eső is eleredt, metsző hideg szél szárnyán érkezett egy új évszak, nem is tudom, ősz, vagy tél…

Este arról beszélgettünk, hogy minden semmivé foszlik lassan, ami jó volt, ahogyan telnek az évek. Alig megyünk koncertre, egyre ritkábban íjászni… a két dolog, amely az elmúlt években bearanyozta életünket immár visszavonhatatlanul a végéhez közeledik. Arra gondoltam, itt a november, négy hétvége… kettőn továbbképzéseken leszek, a másik kettőre pedig egy-egy nap ügyelet esik. Az is nyitott kérdés, hogy érdemes-e továbbképezni magamat, kell valakinek az így szerzett tudás? Ekkor mondtam, hogy alighanem lassan az íjászat is véget ér.

Ma délelőtt elkezdtem az íróasztalomban rendet tenni. A fiókokból filléres emlékek bukkantak elő, mígnem a kezembe akadt ez a kerámia emlékplakett:

Feltolultak bennem az emlékek: immár nyolcadik évébe lépett íjászéletünk, Halászi, 2005. október 16-án, ez volt az első versenyünk. Talán nem véletlen, hogy az Úr éppen ebben a lemondó hangulatban üzent ezzel a régi-régi emlékkel. Azt üzente, hogy soha ne mondjunk le arról, ami jó, ami szép!

Az íjászat nekünk nem arról szól, hogy a nyílvesszőt minél közelebb röpítsük a cél közepéhez – persze arról is. Már régóta leszámoltam azzal az illúzióval is, hogy ez hagyományőrzés lenne; persze gondolunk eleinkre is, kerecsensólyom ékesíti tegezeinket; az íjunk formája is visszacsapó, de anyaga közel sem az, amivel egykor “a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!” vesszőket kilőtték. Az íjászat nekünk barátságokat, emberi kapcsolatokat, varázslatos erdőket és tájakat és Cserépváralját jelenti. Hét éve már… akkor is gyönyörű, ha nemsokára ennek is, mint mindennek az életben vége lesz!

okt 072012
 

Annyi minden történik, de a hétköznapokat valamiféle szürke monotonitás jellemzi, munka, különórák, apró bevásárlások, megoldandó problémák. Esténként egy kis tévé, egy jó meccs… könyv… már csak egy-két oldalra futja, lecsukódnak a fáradt szemhéjak. Nem panaszképpen írom, inkább azért, hogy mindezek tükrében mennyire felértékelődik egy-egy pihentető időszak, legyen szó hosszú szabadságról, másfél órás rockkoncertről, vagy négy-öt órás íjászversenyről…

Talán nem titok, hogy mindig híve voltam a kocsmakultúrának, Buda és Pécs egykori ilyen intézményeiről napokig tudnék mesélni… hangulatos sörözök, büdös csapszékek, vasúti restik, meseszép cukrászdák, finom étkeket készítő vendéglők emlékeiről pereg a filmszalag szemeim előtt…

Idestova nyolc esztendeje vált az íjászat életünk részévé. Nem tudom miért mentünk el pár éve versenyre Foktőre, erre a Kalocsától nyugatra, a Duna ártere mellett fekvő településre, ám ott voltunk. Első alkalommal szívembe zártam az alaptábornak helyt adó Fekete Horgony nevű egységet. A fogadó felé közeledve azonnal feltűnik egy magas oszlopra szerelt motorkerékpár, a kocsma falán rovásírással is olvasható a neve. Három kultúrkör esszenciája ez a kultikus kocsma: a chopper-es motorosoké, az ősmagyar világé és a dunai hajósoké. Természetesen bőven vannak átfedések ezek között.

 

ifj. Szűcs Ferenc – Franky festménye

Az épület felé közeledve, a motorkerékpárt tartó oszlop alatt egy valódi fekete horgonyba ütközik a szomjas vándor, ekkor látható, hogy a kerthelyiség horgony mögötti része egy szimbolikus hajótestet formáz. Azonnal felrémlik a Dunai Hajós (Jules Verne) és a felejthetetlen film Koncz Gáborral a főszerepben. Odabenn is érződik a felsorolt hármas kultúrkör hangulata. A kocsmával szemben színpad áll, amelyen korábban az íjászverseny zárásaként, csodálatos előadást láthattunk a Fehér Táltos Dobcsoporttól.

Tegnap élettel telt meg a Fekete Horgony máskor csendes környéke, elvégre másfélszáz íjász indult neki, hogy az ártéri erdőben elhelyezett életnagyságú, polifoam állatokat célba véve, kicsit vadásznak érezze magát. A Krónikás sokfelé lőtt már életében, az eplényi sípályától kezdve a Magas-Taxon át, Rezi várának környékéig. Minden verseny jó valamiért, de ilyen hangulatot amely Foktőn teremtődött, egyedül itt talált. Már megérkezéskor friss lángos, nevezés… bár kocsma, de nincs alkohol a verseny előtt, mert az íjászat veszélyes sport, méltósága józanságot követel.

Tegnap is így volt, nyolc fős csapatokra osztva indultunk az ártéri erdőbe. Az utolsó néhány cél a Fok patak mellett állt, az erdő sűrűjéből lőttünk a víz irányába elhelyezett célokra; majd azon a ponton, ahol a Fok a Dunába torkollik, a homokos fövenyen, fekvő párduc nézte meredten a lassan dél felé hömpölygő folyamot, ringatózó csónakkal. Október 6-át írtunk, de a verőfényes napsütés és melege nyarat idézett. Lelőttük a célt, – nekünk ez volt az utolsó -, megálltunk és néztük a vizet, amely olyan kék volt, ahogyan azt Johann Strauss zenévé festette egykor…

Lélekben ott voltam Mártival Bajorországban, Donaueschingenben, a Duna bölcsőjénél, ahol útra kél, hogy 2850 km-t folyjon a Fekete-tengerig… mennyi mindent látott már útközben: városokat, falvakat, mezőket, rakpartokat, kikötőket…

Eszembe jutott, hogy mikor nagyon nagy bajban voltunk, egy barátom által milyen megnyugvást találtunk Visegrádon; egy másik barátom Felvidékről, a part menti Kormorán szállóban szerzett szobát és mennyire megdöbbentett akkor a tónyi méretűvé duzzasztott víz látványa; s mikor gyermekként a Batthyány tér és a Kossuth tér között először suhant át velünk a Metró a folyó alatt; csodálatos látványa a Budai Várból, a Sió torkolata Szekszárdnál; a zentai strand fövenye, a rengeteg sörösüveggel; Édesanyám szavai, ahogyan elmesélte a zsilipelést Vaskapunál… Ott Foktőn, fáradtan, csapzottan, leizzadva valami földöntúli nyugalom töltött el, látva a folyam méltóságát, ahogyan évezredek óta járja az útját és teszi a dolgát… összeköt tájegységeket, népeket, embereket, ha megharagszik valamiért, kilép a medréből, városokat önt el, melyek szennyét máskor zokszó nélkül cipeli.

Így juttatott el a Fekete Horgony és a vele szimbiózisban élő folyam régen vágyott megnyugváshoz… Úton a falu felé, Dunaszentbenedek, ahová egyszer el kéne menni búcsúra… csak úgy, hálából a Teremtőnek, hogy Benedeket teremtett nekünk…

Ha valakit érdekel, térképpel illusztrált “szakmai” értékelést a versenyről itt talál, a fényképeknek pedig ezúttal A mi Pilvaxunk falait is illő díszíteniük. 🙂

máj 202012
 

Több – látszólag – nem szorosan összetartozó téma, mondom látszólag

“ÖSBŐ MEG VELEK” – Anonymus Gesta Hungarorum

“Ösbő meg Velek, valamint egész seregük, uruk parancsának engedelmeskedve, Mén-Marót leányát menyegző után átvették, a lakosok kezesül adott fiait magukkal hozták, magát Mén-Marótot pedig Bihar várában hagyták. Aztán Ösbő meg Velek nagy tisztességgel és örömmel visszatértek Árpád vezérhez. A vezér és főjobbágyai eléjük vonultak, és Mén-Marót leányát, amint ilyen nagy vezérnek a jegyesét megilleti, tisztességgel a vezéri házba vezették. Árpád vezér, valamint minden főembere menyegzőt ülve nagy lakomát csapott, és majdnem napról napra – menyegzői szokás szerint – együtt vendégeskedett a körös-körül elterülő országok vitézeivel. Ifjaik meg ott játszottak a vezér és nemesei színe előtt. Árpád vezér Magyarország főembereit és vitézeit megesketve, fiát, Zoltát, nagy tisztességgel vezérré emeltette. Azután Szalók apjának, Ösbőnek hűséges szolgálatáért Veszprém várát adományozta minden tartozékával együtt, Veleknek pedig a zarándi ispánságot adta. Hasonlóképpen a többi nemeseknek szintén tisztséget meg helységeket adományozott. Mén-Marót ez eset után a második évben fiú nélkül meghalt, s egész országát békességgel a vejének, Zoltának hagyományozta. Ezután az Úr megtestesülésének kilencszázhetedik esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére egyház épült, amelyet fejérnek hívnak.”

“A falu már a római korban is lakott volt, ebből a korból két obsit-plakett is előkerült, melyet a szolgálatukat letöltött katonák kaptak. A községtől nem messze veszprémi muzeológusok avar kori sírmezőt is találtak, melyet később fel is tártak. A honfoglalás idején Ösbő vezér kapta meg a vidéket. A falu a török korban elnéptelenedett, helyükre németeket telepítettek be, de ők továbbálltak. A 18. század elején két alkalommal is szlovákokat hívtak a vidékre, akik az idők folyamán teljesen elmagyarosodtak. Egy részük katolikus, más részük pedig evangélikus volt, így e két egyháznak van temploma a faluban.

Öskü legnevesebb szülötte Tasner Antal, aki Széchenyi István személyi titkára volt 1848-ig, majd a Lánchíd Társaság titkára lett.” (Wikipedia)

Május 19-re íjászversenyt, Dobünnepet hirdettek Ösbő vezér emlékének tiszteletére, vonzott minket a részvétel lehetősége. Bár nem az íjászverseny volt a rendezvény legfőbb része, a versenyt szervező ösküi Íjászegyesület alaposan kitett magáért! Polgármesteri megnyitóval és köszöntővel, majd az íjak megáldásával indult a verseny, amelynek részeként a Polgármester úr – aki maga is íjász és indult a versenyen – röviden bemutatta a hely történetét és az íjjal történő korabeli hadviselés jelentőségét. Minderre a kerektemplom alatti réten került sor, amelyet tiszta vizű, sebes folyású patak szelt ketté.

A versenyen mindössze tíz célt kellett leküzdenünk, a pálya nyomvonala átszelte a falut, felvitt a fölette lévő dombra, ahonnan gyönyörű volt a kilátás, ráláttunk Várpalotára és Veszprémre, a távolban kéklettek a Bakony Zirc környéki hegyei. A céltárgyak változatosak voltak, lőttünk kötélre, dobókockára, 2D-és, a múlt történetét felidéző rajzolt célokra és volt távoli, ejtett lövés is. Fél kettőre már visszaértünk az alaptáborba, ahol rendkívül ízletes babos-csülkös-körmös káposztával fogadtak bennünket.

Ezt követően megérkezett és megszólalt a dobünnep helyszínén a Világdob : 2006. Október 21.-én a Norvég Parlament előtt hívták életre „The World Drum Projekt”-et, melynek keretében a Világ Dobot bemutatták és elindították világ körüli útjára. Ezt követően a Dob a világ legkülönbözőbb helyein fordult meg – Amerika legtávolabbi pontjaitól egészen Mongóliáig.” A Dob hangja felidézte bennem az emberi szív tiszta dobogását… Ezt követően került sor egy négytagú pécsi dobcsoport előadására, majd az íjászverseny eredményhirdetésére. A cserépváraljai íjásztáborunk négy jelenlévő tagja közül mindenki szerzett érmet: Baráth Erzsébet a női, Benedek a gyermek kategóriát megnyerte, Szigetvári József férfi tradicionálisban bronzot, míg én, a “tiszteletreméltó” ezüstérmes lettem. A győztesek gyönyörű, íjat feszítő harcost ábrázoló szobrocskát kaptak.

Az eredményhirdetés után Szabadbattyán felé vettük az irányt. Fájt a szívem, hogy nem tudtuk meghallgatni a Regélő Fehér Táltos Dobcsapat előadását, de két helyen nem lehetünk egy időben… Ahogy a színpadhoz értünk, azonnal megkezdődött a koncert, amely bő egy órás volt. Néhány dal az új albumról is elhangzott, ám az egy órás előadásba inkább csak az Ismerős Arcok eddigi munkásságának keresztmetszete fért bele; azt gondolom, hogy azok körében, akik talán most hallották őket először zenélni, sok új érdeklődő figyelme ébredt fel a zenekar iránt. Nagyon jó hangulatú koncert volt!

Miért gondolom azt, hogy mindezek, amelyekről meséltem Nektek csak látszólag nem összetartozók? Azért mert bennem a sok élmény eggyé forrt: a magyar múlt felidézése, Öskü és Ösbő vezér szelleme, nyílvesszők röptetése, a Dobünnep, majd a mindezeket megkoronázó Ismerős Arcok koncert előhívta az egyre ritkábban feltörő érzést: jó magyarnak lenni, még akkor is, ha a hétköznapok iszapbirkózása ezt sajnos oly gyakran elfelejteti velünk!

Ígértem korábban, hogy írok majd pár gondolatot az Ismerős Arcok Kerítést bontok című új zenealbuma kapcsán, ám annyira fajsúlyos zenei anyag van a korongon, hogy bár két hónapja szinte csak ezt hallgatom, a gondolatok és érzések nem tisztultak le bennem annyira, hogy leírjam azokat. Mindenképpen sor kerül rá, de majd csak akkor, ha úgy érzem, hogy készen állok. Addig is figyelmetekbe ajánlom Orsó lemezkritikáját a Vaskarika.hu oldalon.

Tavaszi szellő

 Szerző: - 18:48  Vélemény? »
Már 192012
 

Összeszorult szívvel tettem el újabb esztendőre a kokárdát, innen A mi Pilvaxunkban elfoglalt helyéről is. Mi lett Március 15-ből, mivé tették ezt az ünnepet hazátlan bitangok? Petőfi, Kossuth, Széchenyi, Batthyány, Táncsics és a többiek… érdemes volt akkor, ezért, az utókorért kokárdát tűzni, vértelen forradalomban zászlót ragadni, majd kardot rántani és elesni a harcmezőn?

Voltak idők, amikor Március Idusa nemzeti ünnep volt és nem idióta pártpolitikusok valóságshowja… Wass Albert üzenetét alább már olvashattátok, de kérlek hallgassátok meg vitéz Nagybányai Horthy Miklós Kormányzó Úr egykori beszédét és véssétek szívetekbe szavait!

Hogyan lehet kibírni ezt az önpusztításba taszító gennyes jelent? Elmenni barátokkal, elmenni régmúlt helyekre, szembenézni a történelemmel, hogy valaha élt itt egy nép, amely nemzetet alkotott… mert másképp nem bírjuk ki!

Visszagondolok a tavalyi évre, amikor a Krakkói vonat repített minket és elfog a vágyakozás. Az idén nem jutunk messzire, egyre inkább fárasztanak a távolságok, mégis, vágytunk régen látott barátokkal találkozni, akik egy esztendeje olyan szeretettel fogadtak bennünket és mutatták meg Felvidéken azt, ami még ma is az övék és egykor mindannyiunké volt. Már februárra terveztük, hogy közösen meglátogatjuk Pannonhalmát, de a tél nem engedte, hogy útra keljünk, így ezen a hosszú hétvégén pótoltuk.

Pannonhalma, a több mint ezer éves bencés apátság. A monostor épülete uralja a tájat, odafentről ellátni Győrig, Komáromig, a távolban kéklenek a Bakony hegyei, odébb a Vértes sejthető. Találkozni barátainkkal, ez volt a legfőbb cél, de előtte megebédeltünk az apátsághoz tartozó vendéglő teraszán, majd közösen jártuk végig idegenvezető kalauzolásával a monostort. Csodálatos élmény volt, az apátság belső terei, a gimnázium épülete, a könyvtár. Mind-mind a magyar múlt egy-egy apró szeglete. “Ora et labora”, így éltek és élnek ma is a bencések. Imádkoztak és dolgoztak, a munka része volt a szőlőművelés és a borászat is.

A hagyományokat folytatva a fiatalon elhunyt Gál Tibor egri borász útmutatása alapján született újjá a bencés szőlőművelés, borkészítés. Visszavásárolták az államosítással elrabolt területeket, a régi fajtaszerkezet megtartása mellett kékszőlőt telepítettek, palackban érlelődnek az első évek termései. Már másodszor láttam a pincészetet, bár ultramodern, nekem valami hiányzik belőle… túlgépesített, lelketlen technológia mindenütt. Számítógép vezérelte óriási erjesztőtartályok, reduktív technológia. Kóstolásnál is ezt éreztem: túl steril borokat ittunk, kifogástalanok voltak, mégis… lélek egyedül a vörösborban volt. Ha ez a jövő útja, egyszer-egyszer belekóstolok, de inkább maradok a hagyományos, fahordós érlelésű boroknál, amelyekben ott van a szőlőt telepítő, már régen halott nagyapa emléke is…

Mégsem ez volt ennek a napnak a lényege, hanem az, hogy kölcsönös akarattal nem hagytunk semmivé foszlani egy remek barátságot! Íme a képek, amelyek őrzik a nap emlékét:

Másnap Körmend felé vettük az irányt, hogy kedves barátaink által szervezett íjászversenyen vehessünk részt. Annyira jó volt érezni, ahogyan a tavaszi szél kifújja fejünkből a tél minden mocskát, reptetni a nyílvesszőket, együtt lenni barátokkal, közben gyönyörködni a Batthyány-kastély vadregényes parkjában, a 700 éves platánban, megcsodálni a nyugodtan folydogáló Rábát… Ha valakit érdekelnek a verseny részletei itt olvashat bővebb anyagot róla, A mi Pilvaxunk asztalai mellett meséljenek helyettem inkább a képek.

Megérintett bennünket a Tavaszi Szellő és ez már mindörökké a miénk marad…

jan 122012
 

Magyar múlt, emberek, harcosok, lovak és gyönyörű lányok, asszonyok… Szabadszállásról, 2012. január 22-én, a Magyar Kultúra Napján indul útnak Somogyi György fotográfus vándorkiállítása. A beharangozó filmet ide kattintva tekinthetitek meg. A kiállítás képanyagából a www.fotogenia.hu -n (GALÉRIA mappa, „Kell, hogy Te legyél…” c. oldalon) találtok válogatást.

Az esemény részleteire a későbbiekben még visszatérünk, illetve követjük a vándorkiállítás útját.

okt 112011
 

Íjászversenyekre járni szenvedélyünk. Volt valamikor egy másik világ, amikor még részesei voltunk egy baráti körnek, a legfőbb indíttatást ott kaptuk az íjászathoz, akkor, abból a társaságból rengetegen – tucatnyian – neveztünk erre versenyre. Sőt, kialakult egy szorosabb baráti csapat, évekig együtt jártunk versenyekre, később az útjaink másfelé kanyarodtak. Volt olyan is, hogy barátok rövid időre meglátogattak minket a versenyen, sütivel, pálinkával tartották bennünk a lelket :-). Volt valamikor egy másik világ… idén ősszel utolsó mohikánokká váltunk, ahogy minden szétesik körülöttünk, hát a ez a társaság is szétszéledt.

Ugyanakkor új barátokra leltünk, olyanokra, akik végtelenül elkötelezettek az íjászat iránt, a hétvégi versenyek, együttlétek szabadítanak meg bennünket közösen, a hétköznapok alatt ránk rakódott mocsoktól. Van olyan íjászbarátunk, aki elképesztően sok munkával – és hitvese, legszorosabb baráti köre támogatásával – négy év alatt öt íjásztábort szervezett Cserépváralján, ahol a megérkezés napján, az első tábortűz mellett, hagyományosan Kormorán-est a műsor…

Idén végre az egész családunk együtt mehetett Halásziba. Ezen a helyen buliversenyt rendeznek. Sokféle íjászverseny létezik, van 3D, ahol erdőben, életnagyságú polifoam állatokat veszünk célba, terepíjászat, ahol az állatok helyett koncentrikus karikákat tartó vesszőfogó a cél, vannak történelmi- és teremversenyek. Buliversenyen bármi lehet cél – boroshordó, kincsesláda, vagy éppen toilette-csésze :-). Halászi sokadszor… igen Halászi kihagyhatatlan. Egyszer volt, hol nem volt… volt valamikor egy másik világ… amikor Benedek életében először látott olyan nyílvesszőt, amely kilőve fütyült, nagyon megtetszett neki. Már elindultunk hazafelé, amikor jött a telefon: “várjatok egy pillanatra”. Andy Benedeknek ajándékozta a fütyülős heggyel ellátott nyílvesszőt és ezt egy kisgyerek soha nem felejti el…

Volt valamikor egy másik világ… Halászi sokadszor. Most leírhatnám, amit máskor az íjásztáboros honlapra szoktam: jó belövőpálya, pontos versenykezdés, a csoportbeosztási kérelmek teljesítése, kiváló beírólap, 32 cél, célonként két lövés – vagyis magas lövésszám -, a versenynek otthont adó Babos-major, ahová hazamegyünk immár, háromféle ételből választható íjászestebéd; gyors összesítés és eredményhirdetés; a helyezetteknek kupa, tárgyjutalom, érem… baráti kézfogások és remek hangulat.

Íme a pálya, ahogyan műholdról látszik:

A verseny adatai (megtett távolság, szintkülönbség, stb.):

Volt valamikor egy másik világ… sajnálom, hogy csak volt