Vajon milyen lesz?

 Szerző: - 12:50  Vélemény? »
okt 312015
 

Mottó 1.

“…mit mutatunk fel,

ha nálunk pihen meg a halál?”

(Ismerős Arcok zenekar)

Mottó 2.

“…nincs élet, a halál előtt.”

(Európa Kiadó zenekar)

Mottó 3.

“…de ha ennyi az élet,

az enyém túl szép lett,

és ha most lenne vége,

én már azt is csak megköszönném!”

(Ismerős Arcok zenekar)

 

A halál diadala, Id. Pieter Bruegel festménye (1562)

Talán a tegnapi este után más írásra számított az a néhány ember, aki még be-be kukkant az egyre porosodóbb kávéházi asztalok mellé, ám semmi akadálya nincs annak, hogy egy ilyen helyen akár halotti tort üljünk. Elvégre a temetőkbe hordott krizantémok pompája és a sírokon pislákoló mécsesek fénye gondolatokat hív elő, életről, de leginkább halálról, múlandóságról, végzetről.

Nő és férfi szerelméből, vonzalmából, két sejt találkozásából új emberi élet sarjad, élet indul, már a fogantatás pillanatától kezdve. Ugyanebben a pillanatban születik az ítélet, ezt az életet is a halál egyszer le fogja  zárni. Vajon milyen lesz?

Évtizedeken keresztül sulykolták agyunkba az anyagelvű világnézetet, mely szerint “az anyag tudatunktól függetlenül létező objektív valóság”, magyarul az élet sem más, mint az anyag egyféle létformája, a halállal nem történik más, mint mindaz, ami valaha érzett, szeretett, gyűlölt, gondolkodott és lélegzett átalakul, szépen lebomlik, egy csontváz, sírkő, tábla, felirat őrzi emlékét mindannak, ami egykor az anyag különös játéka volt és életnek neveztük.

A legősibb vallások azonban mind állítják, hogy a halál az egyik létforma vége, ám egyben egy másik kezdete. Van amelyik lélekvándorlásban képzeli el a folytatást; a mi keresztény-keresztyén hitünk szerint a Túlvilágon, Isten ítélőszéke előtt dől el lelkünk továbbélésének módja. Ha életünket Isten világosan megfogalmazott elvárásai szerint éljük, ha bűneinket, botlásainkat őszintén megbánjuk, jó eséllyel az örök boldogság lesz osztályrészünk, ha nem így teszünk, kárhozat vár ránk, közöttük a Tisztítótűz… Akár hívők, akár ateisták vagyunk, nem járunk rosszul sem mi, sem a környezetünkben élők, ha életünket Isten tanítása szerint igyekszünk élni, a Tízparancsolatban minden elvárást megtalálunk.

Eljön a pillanat, amikor megáll a szívünk, leáll a légzésünk, oxigén hiányában elpusztulnak agyunk szürkeállományának sejtjei – az élet véget ér. Vajon milyen lesz? Vannak esetek, amikor el tudjuk indítani a leállt légzést és keringést, ha agysejtjeink még életben vannak, az újraélesztés sikeres volt. Akik így visszatértek, hasonló élményekről számolnak be: boldogság, fényes alagút, megnyugvás, a múló élet filmjének lepergése… Vajon ez a lélek üzenete, vagy az agykéregbe előre kódolva van, mint szívünkbe a ritmusszabályozás? A halál csak vég, vagy új kezdete?

Minden egyes elmúló nappal, fogy a ránk szabott idő. Reggel, mikor felkelünk, nem tudhatjuk, hogy este újra saját ágyunkban térünk-e majd nyugovóra, este, lefekvéskor nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy meglátjuk majd a reggel fényét. Nem tudjuk mikor, melyik pillanatban fejeződik be életünk. “Ha szólít az Úr, légy készen, indulnod kell!” Azt gondolom, hogy az az életszakasz, amelyet halálnak hívunk, nagyon nem mindegy, hogyan fog megtörténni! Eltekintve a fatális balesetektől, a hirtelen szívhaláltól (ez esetekben is készen kell állnunk), ha Isten engedi, hogy felkészüljünk, élnünk kell a lehetőséggel! Egész életünk egyfajta felkészülés az elmúlásra. Ha jól csináljuk, akkor lesz aki ápol, lesz aki fogja a kezünket, lesz akinek szemébe könny szökik, amikor kialszik életünk lángja. Örökké élhet a remény, az elválás csak átmeneti, a viszontlátás majd megtörténik egyszer és örömteli lesz!

Nehéz megszokni a gondolatot, hogy egyszer végleg elmegyünk és semmit nem viszünk magunkkal. Most nagyon keserű szavakat rakhatnék egymás mögé, de inkább hagyjuk… Csak legyen ott és akkor, abban a ma még nem ismert pillanatban valaki, aki fogja a kezünket…

máj 242015
 

„Legyünk hűek őseink szent hitéhez és erényeihez, vagyis katolikus keresztény szent hitünkhöz, legyünk hűek nemzetünkhöz és szülőföldünkhöz, és legyünk hűek anyanyelvünkhöz, anyanyelvi kultúránkhoz.” (Jakubinyi György érsek)

„A hűségről szólt ez a szentbeszéd, amit mindannyian megszívlelhetünk. A hit hűségéről, a szülőföldhöz és a nemzethez tartozás hűségéről, és az anyanyelv megtartásának hűségéről. Nehéz lenne ehhez bármit is mondani, azt gondolom, hogy ez pont elegendő útravaló mára, holnapra és holnaputánra mindannyiunknak, hogy ki-ki a pünkösdi ünnepeket e gondolatok jegyében töltse, továbbadva e gondolatok magvas tartalmát hozzátartozóknak, barátoknak, ismerősöknek.” (Áder János, köztársasági elnök)

Szavakkal lehetetlen megfogalmazni azt az érzést, amelyet csak fölsőbb akarat hívhatott elő belőlem, az érzést, hogy ott a helyem. Kétszer már elzarándokoltunk Pünkösdkor Csíksomlyóra, vívódtam, barátaink sem biztos, hogy tudtak volna jönni, elhatároztam, ha kell, akár egyedül is nekiindulok. Ahogy Benedek fiam igent mondott hívó szavamra, már április végén megvettem vonatjegyünket.

Amikor tegnap reggel leszálltunk a Corona gyorsvonatról, éreztem, hogy jó döntés volt elindulni. Pünkösd a katolikusok, de talán az egész kereszténység számára a legnagyobb események egyike, a Szentlélek eljövetelének ünnepe, a Húsvét utáni ötvenedik napon. Csíksomlyó 1444 óta búcsújáró hely. Szent István Szűz Mária oltalmát kérte Magyarországra, nemzetünkre; a templom őrzi Mária Kegyszobrát, amely 500 éve készült, megformázva a Napba Öltözött Asszonyban, a magyarság és székelység Mária szeretetét. A Szentlélek kiáradásának ünnepe és Mária tisztelete ötvöződik Pünkösdkor Csíksomlyón. A zarándokok teljes búcsút nyerhetnek, ez azt jelenti: “a bűnbánat, illetve a gyónás visszavezet a kegyelem állapotába, az isteni életbe. De a bűn “nyomai”, a kialakult rossz szokások megmaradnak bennünk (lelkünkben, pszichénkben, reflexeinkben); ezért van szükségünk megtisztulásra, vezeklésre, illetve ezért jutnak emberek az ideigtartó büntetésre, a “tisztítótűzbe”. A teljes búcsú az “ideigtartó” büntetéstől, vagyis (ha most meghalnánk) a tisztítótűztől szabadit meg minket, illetve a tisztítótűzben szenvedőket a mennybe juttatja. A teljes búcsút így felajánlhatjuk a tisztítótűzben szenvedő lelkekért vagy önmagunkért.” Szakralitásán túl, Pünkösdkor a Somlyó-hegyi Nyereg az összmagyarság találkozóhelye, ahová százezrek zarándokolnak.

Úton a hegyre, özönlöttek az  emberek, egyesével, ám mint a vízcseppek, eret, patakot, folyót, a Nyeregben már folyamot alkottak.  3-4 órával a szentmise kezdete előtt, zarándokok ezrei, a keresztaljak népei, egyházi énekeket énekelve tartottak fel a hegyre. A Nap aranylóan ragyogott, csak mentünk, mentünk, csecsemőktől aggastyánokig, olyanokkal, akiknek talán már a második emeletre felmenni is embert próbáló feladat. De az, Úr, a Lélek és Mária hívó szavára nincs, nem lehet kifogás, ha ott kell lennünk, akkor indulunk!

Bár a szentmise fél egykor kezdődött, mi röviddel tíz óra után megérkeztünk a Nyeregbe, bőven jutott időnk nézelődésre. Sok zarándokcsoportot név szerint köszöntöttek, közben imádkoztunk, számos helyen lehetett gyónni. A szentmise szertartása felemelő volt, erről most többet nem tudok mondani, hiszen annyi minden kavarog bennem, hogy a gondolatok, benyomások, érzések feldolgozásához hetek, hónapok kellenek. Azt azonban már most is tudom, hogy ismét – mint korábban annyiszor – kegyelmi ajándékokkal szívünkben, lelkünkben megerősödve, feltöltődve indultunk lefelé, azzal a kéréssel, hogy jövőre is újra itt lehessünk.

A fekete keretre kattintva indul a vetítés.

Szeretném hangsúlyozni, hogy zarándoklaton voltunk, ehhez képest minden egyéb teljesen másodlagos, ezért olvashattátok eddig csak utunk legfőbb céljáról beszámolómat, láthattátok a fényképeket is. Élményeink azonban nemcsak a zarándoklat szakrális részén voltak, essék szó azokról is!

Menetrend szerint, május 22-én, pénteken 16 óra 40 perckor indult a vonatunk a Keleti pályaudvarról. Szakadó esőben szálltunk fel Székesfehérváron, a 4-es Metróval nagyon rövid idő alatt átértünk a Keletibe. A nyüzsgő pályaudvaron volt időnk nézelődni, ha egyetlen jelzővel kellene illetnem a látottakat, az a “balkáni” lenne. Koszos, lepusztult… Azt, hogy a vonatunk hanyadik vágányról megy, indulás előtt negyedórával írták ki. Kétszemélyes hálókocsis kupéba szólt helyjegyünk, az ablakon kívül tiszta volt minden, de ezzel együtt is iszonyatosan lepusztult az egész. Különösen ár/érték arányban nézve… két üveg 2 dl-es ásványvíz, 1-1 szappan, reggelire egy adag kávé és egy “E” betűkkel összecementezett örökké tartós croiassant fejezte ki a MÁV vendégszeretetét – pontosabban ez a része a dolognak az Utasellátó – (régebbi nevén Ittasellátó 🙂 ) – reszortja… A mosdó állapotáról jobb nem beszélni, WiFi, de még a lemerült telefonok feltöltésére egy dugalj sem volt. A határig tartó nem egészen 300 km-hez közel hat óra kellett, nem volt száguldás. Először a magyar rendőrök nézték meg igazolványunkat, majd szűk fél óra múlva a románok. Ezután nyugovóra tértünk, valamennyit aludtunk, amennyire a menetzaj és a rázkódás engedte. Fél órás késéssel, reggel 8-kor futottunk be Csíkszeredába.

Talán felmerülhet két kérdés: miért kettesben mentünk és miért vasúton? A válasz egyszerű: hitvesem alvásigényét nem elégítette volna ki két ilyen éjszaka, úgy összetörte volna, hogy regenerálódásához sok idő kellene. Azért nem autóval mentünk, mert nagyon rossz emlékeim vannak azokról a közlekedési dugókról, parkolási gondokról, amelyek a mise napján, mind oda-, mind visszafelé megkeserítették utunkat. Most már tudom mi lesz a legjobb megoldás jövőre! Ha már az utazás költségeit érintettem, két embernek jobban megéri autóval menni, mint hálókocsiban, viszont a vezetéssel járó stressz ezzel kiiktatódik, ez pedig nem elhanyagolható.

Az állomástól 6 km-t gyalogoltunk a Nyeregig, ehhez alig több, mint 2 óra kellett, íme a GPS-szel mért adatok és útvonalunk térképe:

Volt egy vágyam, Böjte atyától többször olvastam a hírt, hogy kérésére, Bíró János Antal atya, aki most 97 éves, “Magyarok Nagyasszonya, székelyek Édesanyja” címmel írt egy könyvet, az 500 éves Kegyszoborról. Minden vágyam az volt, hogy hozzájussak ehhez, a hegy lábánál, Csaba testvér örökbefogadott gyermekeinek hajléka előtt dedikált az agg szerzetes. Bár minden vágyam így teljesülne!

Lefelé a tömeg nagyjából egyszerre indult meg, de a legszélesebb gyalogösvényen akkora volt a tumultus, hogy mi Benedekkel a füvön, párhuzamosan mentünk. A katedrális mögött beszorult a tömeg, a templomig tyúklépésben lehetett csak menni. Onnan már jobban haladtunk, egy-egy árus portékáit is volt időnk megnézni. Amikor már nagyon szomjasak és éhesek voltunk, betértünk egy kertbe, ahol az IGAZI CSÍKI SZÉKELY SÖRT mérték, üvegesen, csapolva 🙂 . Bár én már hónapok óta nem ittam sört, nem tudtunk ellenállni, még Benedek is bedöntött egy flaskával. Közben kaposvári barantásokkal elegyedtünk szóba, pár mondat után kiderült, hogy egyikük első munkahelyemen, Mosdóson kardiológus. Ilyen kicsi a világ! Bennem az merült föl, hogy a szomszédjával, jó ha köszönőviszonyban van az ember, itt meg bátran szóba elegyedtünk mindenkivel. “Mi egy vérből valók vagyunk!” olvastam az egyik zarándok pólóján, ennek jegyében pár mondatot még Mazsival is válthattam 🙂 .

A sörkerttel szemben parázson micset sütöttek, ezt a fasírthoz, vagy inkább csevapcsicsához hasonlító étket Benedek nagyon szereti, vásároltam belőle két adaggal, jól esett a sörhöz. Lefelé haladva ketten megettünk egy szintén parázson sült kürtős kalácsot, az is remek volt.

Ezután egy kicsit elszúrtuk a dolgot, beülhettünk volna fagyizni valahol a belvárosban, de már két órával vonatunk indulása előtt az állomáson voltunk, a tapasztaltakat láthatjátok a képeken… Helyi idő szerint este fél kilenckor indult vissza a vonatunk, a kupéban azonnal elaludtunk, valamikor hajnali négykor jöttek előbb a román, majd fél óra múlva a magyar rendőrök, hogy megnézzék iratainkat. Utána még aludtunk egy sort, a vonat pontosan menetrend szerint, 9 óra 5 perckor befutott a Keletibe! Metrózás után, 9 óra 37 perckor Kelenföldön felszálltunk a gyorsra, amely 50 perc alatt Székesfehérvárra hozott bennünket. Hitvesem várt ránk, röviddel 11 óra előtt otthonról, hazaértünk… Alig több mint 12 órát töltöttünk Csíkszeredán, nagyjából 30-31 órát rázkódtunk a vonatokon. Ha valaki megkérdezné, hogy megérte-e, az felelném, igen, megérte, ha holnap újra indulnunk kellene, nem tétováznánk!

ápr 052015
 

Juhász Gyula – Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

ápr 032015
 

“Kedves Híveim!

Szemben áll Nagypéntek és Húsvét vasárnapja. Mindkettő a maga eseményében. Nagypénteken az emberi gonoszság látszatra – de csak látszatra – diadalmat aratott Jézus Krisztuson. A számvetés azonban rosszul sikerült a tettesek oldalán. A hamis számvetés az volt: No, elintéztük ezt a Krisztust, letöröltük az élet vonaláról, elkerült a sírba, ez az ügy is be van fejezve, be van végezve.

A Megváltóban, Jézus Krisztusban, az Isten-Emberben az embert valóban megölték, de csak egy és egy darab napra és két éjszakára. Csapásaik alatt meghalt Jézus, de legyőzötten is győz a húsvéthajnali föltámadással. Ezek a tettesek szemük tanúsága szerint elfogadták a Megváltóban, Jézus Krisztusban az embert, az emberi természetet, az emberi értelmet és az emberi akaratot. De ezzel lezárták az felsorolást. Többet nem láttak, többet nem hittek Jézus Krisztusban. Itt volt a csalódásuk, amiben nem hittek, az ő istensége emberségével húsvét hajnalán megjelent. És ha eddig örültek annak, hogy az Ember-Krisztust elintézték, most találkoztak Jézussal, az Istennel a föltámadásban, de találkozni fognak az utolsó ítéleten és azt megelőzőleg az egyéni ítéleten, – hacsak meg nem tértek. Ők elfelejtették azt, hogy Jézus hangsúlyozottan rámutatott az ő istenségére a három éves működése alatt. Ő mondotta, hogy az Atya küldötte és ez az ő Atyja és a Megváltásnak csak isteni érdemmel van értelme, az ember kell a szenvedéshez, mert Isten nem szenved, de a végtelen érdem a megváltáshoz csak az Istentől jöhet. Ezt is mondotta az Üdvözítő: „Ha nemek nem hisztek, higgyetek a cselekedeteknek!” Mik ezek a cselekedetek? Az Evangélium. Két-három esztendőnek a tanítása és a tettei. Ott vannak benne azok az oktatások, amiket fönn a hegyen és lenn a síkon adott az apostoloknak és az őt kereső lelkeknek. Ott van az a sok gyógyítás. Az Evangélium így alig 200 szokványos oldal és több mint 100 csoda van benne az Úr Jézus oldalán. Ilyen például 4-5000 embert két különböző lakalommal jól tartott a pusztában, mert meg is érdemelték, de rá is szorultak erre a jótéteményre, a csodálatos kenyérszaporítással. Azután ott volt három halottnak a feltámasztása – csak ennyit sorol fel az Evangélium – Lázárnak, Jairus leányának és a naimi ifjúnak. A három föltámasztás után a saját föltámadása az orom és ezekből kellett tanulnia és hinnie az emberi nemnek. A tettesek nem hittek. Kevés akadt közöttük, aki Istenhez tért.

Mi azonban fölindítjuk a hitet ma, Húsvét reggelén. Hiszünk Jézus Krisztusban, nemcsak az emberben, de hiszünk az Istenben is, hiszen ez a személy isteni és nem csak emberi személy. És mi hiszünk abban is, hogy ahogy ő föltámadott, mi is az Ő ígérete szerint föl fogunk támadni.

Istenem, mi áll előttünk! Itt van ez a zenebona világ körülöttünk és az a szellem, amelyik Nagypénteken diadalmas volt, most megint mintha diadalmaskodnék. Minekünk egy fogódzónk van, az értünk szeretetből meghalt, Húsvét hajnalán diadalmasan föltámadt Jézus Krisztus és mi az ő föltámadásához kapcsoljuk Szent Pálnak a levele értelmében a mi testünk föltámadását. Legyen ezzel a megveszekedett világgal akármi, egy lelkünk van, azt a lelket mentsük meg és ezen a megmentésen dolgozzunk minden egyes napon kivétel nélkül: munkában, imádságban, egyedül és emberek között. Ez a föltámadott Krisztus lobogójának a fölirata és ettől soha el ne térjünk.

Amen.”

/1975. március 30, Húsvét Bécs, Pázmáneum/

ápr 012015
 

„A jó Pásztor életét adja juhaiért” – lehetnének Mindszenty bíboros idézett szavai, akár nagyheti gondolataink vezérfonala, nem véletlen, hogy kinyilatkoztatása fényében emlékezünk a 70 évvel ezelőtt történtekre, hiszen Nagypénteken lőtték le a megszálló szovjet katonák Apor Vilmos győri püspököt, aki testével védte meg a püspökvárba menekült lányokat, asszonyokat a megbecstelenítéstől. Segesvár szülöttje, vértanúságáig nagyívű életpályát futott be, amelyről itt olvashattok.

Bár nem szokásom más oldalakon megjelent írásokat egy az egyben publikálni, úgy gondolom, hogy Faggyas Sándornak a mai Magyar Hírlapban megjelent vezércikkét azoknak is érdemes megismerniük, akik egyébként nem olvasnak napilapokat. Apor Vilmos vértanúsága – mint Krisztusé – utat mutat minden hívő számára!

Íme a cikk, teljes terjedelmében:

Faggyas Sándor: Apor Vilmos tanúságtétele

A hetven évvel ezelőtti nagypéntek nem csupán Krisztus kereszthalála miatt volt sötét nap Győrben.

“Már harmadik napja tartott a város ostroma, s a szovjet katonáknak a front átmeneti megállása miatt volt idejük és alkalmuk a „városnézésre”, csellengésre és zabrálásra, nők hajkurászására. Aki tehette, kitért előlük. Így sok asszony és lány menekült a püspökvárba. Apor Vilmos püspök a pincébe bujtatta őket, s ha orosz katona jött, elébe ment a kapuba. A megszálló katonák viselkedése – mint általában mindenütt a világon – változó volt. Egyikük megcsókolta a püspök reverendáját, mások azonban le akarták húzni a gyűrűjét az ujjáról. Nagypénteken a püspök a pincében felolvasta a Passiót, és megáldoztatta a híveket. Ezen a napon böjtölt: nem evett semmit, csak egy csésze teát ivott…

A késő délutáni órákban erősen ittas katonák három fiatal, 15-16 éves lányt találtak az egyik pincében, akiket magukkal akartak hurcolni, de ezt a püspök eléjük állva erélyesen megakadályozta. Ezután a szovjetek ötven fiatal nőt követeltek tőle „málenkij robotra”, úgymond krumplipucolásra, ám ezt a püspök szintén megtagadta, és elállta a torony alatti borospincébe vezető utat, ahol éppen több száz menekült szorongott, közöttük asszonyok, lányok, gyerekek. Az egyre hevesebb szóváltás, majd dulakodás azzal végződött, hogy az egyik szovjet tiszt pisztolyt rántott, és többször Apor Vilmosra lőtt. A püspököt három golyó érte, megdöbbentően úgy, ahogy keresztet vetni szokás: egyik a homlokát súrolta, a másik a hasüregbe hatolt be, míg a harmadik a jobb karján reverendáját és inge kézelőjét lyukasztotta át.

A meglőtt püspök az aula igazgatójára és titkárára támaszkodva még saját lábán ment le a nagy pince boltíves bejáratáig, majd összecsuklott. Papjai pokrócokkal letakarva hordágyra fektették és kórházba szállították. Amikor titkára arról érdeklődött: vannak-e fájdalmai, kezében rózsafüzért tartva ennyit mondott: „Hálát adok Istennek, hogy ilyen szép nagypénteket adott.” A szintén jelen lévő nővéreknek pedig azt mondta: „Ha megmenekül minden nő, akkor érdemes volt!”

Hál’ Istennek, megmenekültek, mert a katonák hirtelen elhagyták a püspökvárat. Aport hordágyon a nádorvárosi kórházba szállították, ahol – petróleumlámpa fényénél – azonnal elvégezték a műtétet, a hasüregbe fúródott lövedéket azonban nem találták. Az operáció után nehezen tért magához, de nyomban arról érdeklődött: később történt-e bántódásuk a nőknek? Amikor megtudta, hogy az oroszok többé nem tértek vissza a püspökvárba, ezt válaszolta: „A Jóisten elfogadta áldozatomat.” Állapota húsvétvasárnapra, április 1-jére válságosra fordult. Ekkor meggyónt, felvette a szentkenet szentségét, majd mindenkit megáldott. Halála előtt ezt mondta: „Felajánlom szenvedéseimet az egész magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj szegény magyarokért!”

„A jó Pásztor életét adja juhaiért” – írta emlékirataiban Mindszenty bíboros Apor Vilmosról, aki „hívei védelmében szorgoskodván esett el, és húsvéthétfőn költözött Urához, hogy elvegye áldozatának jutalmát”. Április 4-én temették el ideiglenesen – azon a napon, amely évtizedeken át a „felszabadulás” ünnepe volt a magyar kommunisták jóvoltából –, de a vértanú püspök hamvai csak 1986-ban kerülhettek a végső nyughelyre, a győri székesegyház Szent László-kápolnájába.

Arról a magyar főpapról nem lehetett nyilvánosan beszélni négy évtizeden át, aki talán a legkövetkezetesebben készült a háborút követő új helyzetben a magyar katolikus egyház szociális, az emberi méltóságot védő, az embert szolgáló arcának felmutatására. „Crux firmat mitem, mitigat fortem” – azaz a kereszt erősíti a szelídet, és szelídíti az erőset. Báró Apor Vilmos, a híres erdélyi arisztokrata családból származó katolikus főpap – „a szegények püspöke” – jelmondata egész életében elkísérte és jellemezte őt. Papi életét mindvégig áthatotta a másokért való jézusi szolgálat és felelősségvállalás. Mindig a megalázottakat és megszomorítottakat védte és segítette. II. János Pál pápa 1997. november 9-én avatta boldoggá. Homíliájában a következőket mondta: „Vilmos püspök hősies tanúságtétele becsületére válik a magyar nemzet nemes történelmének, s a mai naptól fogva az egész egyház csodálattal tekint fel rá. Bátorítsa ez a híveket arra, hogy habozás nélkül kövessék Krisztust, saját életükben is.”

A boldoggá avatott püspök a magyarországi zsidóság emlékezetében mint Istennek szenvedő mártírszolgája él, aki halálos sebet kapott, de áldozata elősegítheti szellemi-lelki gyógyulásunkat, hisz az ehhez hasonló nemes példa jobbá tesz bennünket. „Apor Vilmos az egész magyar nemzet tanítója, az Isten által adott szeretet megvalósítója, példaképe: igaz, szent ember” – mondta róla a nemrég elhunyt Schweitzer József főrabbi.

Ennél többet, igazabbat mi sem mondhatunk.”

Eddig az írás, amelyhez egyetlen gondolatot fűznék: Pálffy Sándor – a püspök unokaöccse, aki akkor 17 éves volt –  nagybátyja elé ugrott és három golyót kapott. Az ő vértanúságáról se felejtkezzünk el!

feb 242015
 

Szent XIII. János pápa élete alkonyán, tíz gondolatban fogalmazta meg a lelki nyugalomhoz alapvetően szükséges teendőinket. Nagyböjt csendjében, hívők és nem hívők is elgondolkodhatnak rajtuk, próbálhatják követni a múltszázad közepén született pápai útmutatást.

A lelki nyugalom 10 pontja, melyet Szent XXIII. János pápa fogalmazott meg:

1. Csak a mával foglalkozom, a napot megélem anélkül, hogy életem nagy problémáit egyszerre akarnám megoldani.

2. Csak a mai napon, a legnagyobb gondot fordítom a másokkal való kapcsolatomra és viselkedésemre. Senkit sem kritizálok. Nem arra törekszem, hogy másokon javítsak, hanem magamra figyelek, hogy jobb legyek.

3. Csak ma boldog leszek a bizonyosságban, hogy a boldogságra teremtettem, nemcsak a túlvilági, hanem az evilági boldogságra is.

4. Csak ma alkalmazkodom a körülményekhez, és nem várom el, hogy a körülmények igazodjanak hozzám.

5. Csak ma tíz percet fordítok egy jó olvasmányra, mert ahogy e testnek is szüksége van jó táplálékra, úgy a jó olvasmány élteti a lelket.

6. Csak ma véghez viszek egy jócselekedetet, és senkinek sem mesélem el.

7. Csak ma tenni fogok valamit, amihez semmi kedvem sincs, még ha gondolataim háborognának is ellene, és ügyelek rá, hogy senki ne vegye észre.

8. Csak ma egy pontos tervet állítok fel. Lehet, hogy nem tartom majd magam hozzá, de azért felállítom, és óvakodom majd beleesni a kapkodás vagy a határozatlanság hibájába.

9. Csak ma szilárdan hiszek abban, hogy Isten jóságos gondoskodása vesz körül, úgy, mintha rajtam kívül senki más nem volna a világon.

10. Csak ma nem fogok félni, hanem örülni mindennek, ami szép és jó, és hinni fogok a jóságban. Rendelkezek 12 órával, hogy jótettekkel töltsem meg, de ha arra gondolnék, hogy egész életemben így kellene élnem, elbátortalanítana.

***

Muzsika, egy másik kultúrkörből, amely számomra a zene nyelvén erősíti meg a szent pápa gondolatait; mindkettőhöz illenek a zenefilm alkotójának gyönyörű képi illusztrációi.

Csak ma… most és mindörökké!

feb 172015
 

 

2015. február 17-ét írjuk. Húshagyókedd. Határkő. Farsang immár véget ér, Hamvazószerdán veszi kezdetét Nagyböjt nagyven napja, Virágvasárnappal indul Nagyhét, Húsvétkor Urunk feltámadását ünnepeljük. Utóbbi mozgó ünnep, ideje a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnap. Hamvazószerdán és Nagypénteken az Anyaszentegyház böjtöt hirdet: szigorú hústilalom mellett csak háromszor szabad enni és egyszer jóllakni.Nagyböjt többi péntekén hústilalom van. Hat hét, a szellemi, lelki és fizikai megtisztulás és megújulás ideje. Katolikus hívek gyóntatószékben dobhatják el bűneiket, kérhetnek bűnbocsánatot.

„Emlékezzél meg ember, hogy porból lettél és porrá leszel” – mondja a pap, miközben hamuból keresztet rajzol homlokunkra. A test elrohad, de a lélek… Éppen ezért zárom írásomat egy dallal, mely a test romlására emlékeztet, de a kép alatt Ferenc pápa nagyböjti üzenetét olvashatja, akit érdekel.

Kedves Testvéreim!

A nagyböjt a megújulás ideje az Egyház, a közösségek és minden egyes hívő számára. Legfőképpen azonban a kegyelem ideje (vö. 2 Kor 6,2). Isten nem kér tőlünk semmi olyat, amit előtte már meg ne adott volna nekünk: „Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket” (1 Jn 4,19). Nem közömbös velünk szemben. Mindannyiunk életét szívén viseli, név szerint ismer minket, gondoskodik rólunk és keres minket, akkor is ha elhagyjuk Őt. Mindannyiunk élete külön-külön érdekli Őt. Szeretete az, amely megakadályozza, hogy közömbös legyen az iránt, ami történik velünk. Csakhogy előfordul, hogy amikor jól vagyunk, jól érezzük magunkat, bizonnyal elfelejtkezünk másokról (amit az Atya Isten soha sem tesz), nem érdekelnek a problémáik, szenvedéseik, az igazságtalanságok, amiket elszenvednek… ilyenkor szívünk közömbössé válik: amíg én viszonylag jól vagyok és jól érzem magam, elfelejtkezem azokról, akik nincsenek jól. Ez az önző, közömbös magatartás mára világméreteket öltött olyannyira, hogy a közömbösség globalizációjáról beszélhetünk. Olyan visszás helyzetről van szó, amivel keresztényként szembe kell néznünk. Continue reading »