okt 222016
 

Széchenyi Lánchídja alatt áll Ezerkilencszázötvenhat, a túlparton Kettőezertizenhat. Közöttük hatvan esztendőt sodor a hömpölyögő Duna, hajnal van, ködös pára lepi, mégis tisztán látják egymást. Ötvenhat tükröt fog a kezében, Tizenhat egy palackot tart, abban papír, néhány kézzel írt sorral. Tudja, üvegbe zárt levelet a jövőnek szokás küldeni, reméli, ha bedobja a Dunába, áttöri az idő függönyét, s átjut a túlpartra, a címzetthez. Azt is tudja, ennek a levélnek meg sem kellett volna íródnia, annyira nem fontos ma már… Arra a gondolatra, hogy bele kell néznie Ötvenhat tükrébe, félelem önti el, homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöznek.

Ötvenhat pedig áll csendesen, nem győz csodálkozni, nem érti, hogy mi történt velünk. Ötvenhatban Kárpáthazát még magyarok lakták. Ötvenhat emlékezetében elevenen él az aradi bitó fájdalma, az első kommunista rémuralom, a világháborúk minden kínja, a Trianonban elvesztett nemzet haldoklása. Ötvenhaton átgyalogoltak a náci német és a kommunista orosz hordák, halottak százezreit, porrá égetett országot hagyva maguk mögött. Ötvenhatra ráültettek moszkovita kommunista idegenszívű diktátorokat, Szabad Nép félórákra kényszerítették, felállva tapsoltatták, kínzókamrákban gyötörték, deportálták, üldözték, el akarták venni még hitét is.

Egy csendes őszi napon Ötvenhat úgy gondolta, hogy elég volt ebből. Forradalmat tetszettek csinálni? Dehogy tetszettek! Elindultak Bem tábornok szobrához, egymásba karoltak, ezzel varázsolva a történelmet lelkek forradalmává. Órák alatt eltakarították a gyűlölt szimbólumokat, Sztálin szobrát, vöröscsillagokat, kivágták a mocskos címert a lobogóból, és felemelték a lyukas zászlót a szélbe. A többi már jött magától, falra írták, hogy „Ruszkik haza!”, arra gondoltak, kezükbe veszik sorsukat, élhető, polgári Magyarországot építenek fel. Ennyire egyszerű volt!

De megszólaltak a fegyverek, lőttek, s ők visszalőttek. Elhitték: győzött a Forradalom, Karácsonyra már véget ér Magyarország visszafoglalása, elkezdődik újjáépítése. De akadt egy Csermanek nevű gazember, aki nevét adta ahhoz, ami már régen eldőlt: hívó szavára százezer ruszki zúdult ismét az országra, a srácok pedig fegyvert fogtak, amíg éltek harcoltak. Akik nem estek el a harcmezőn, bitón, börtönökben végezték, még a végtisztességet is megvonva tőlük, arccal a föld felé kaparták el őket. A maradék ellenállókra, fegyvertelen tömegre sortüzek zúdultak Mosonmagyaróvártól Salgótarjánig. Bosszúhadjárat indult, miközben megindult a világ legaljasabb „konszolidáció”-ja…

Ötvenhatnak két tévedése volt, hitt a Nyugatnak és bízott a jövőben. Nem mérte fel, hogy Trianon a Nyugat mérhetetlen gonoszságának, aljasságának és ostobaságának szörnyszülöttje, nem mérte fel, hogy Jaltában úgy odalöktek bennünket Sztálinnak, mintha nem lettünk volna majd’ ezer éven át védőbástyájuk a keleti hordákkal szemben… A Nyugat a Szabad Európa Rádió hullámhosszain áltatta őket, „érkezik a segítség”, közben jót röhögtek a markukba, mit nekik a magyar vér?!? Ez az a hitvány Nyugat, amihez mi mindig tartozni akartunk…

Ötvenhat bízott a jövőben. Abban a jövőben, amely csak szavakban vállalta a Forradalom örökségét. A tömeggyilkosok ágyban, párnák közt haltak meg, elsikkasztották felelősségre vonásukat. A kommunista utódpárt zsoldosai még az ötvenedik évfordulón is ártatlan megemlékezők vérét ontották a pesti flaszterra. Mikor emelnek vádat ezért, mikor halljuk az ügyész kérdéseit a bírói pulpitus előtt?

A Lánchíd alatt állva Ötvenhat csodálkozik, kérdéseket tesz fel. Eldobtuk az életünket magunkért, gyermekeinkért, hazánkért, de értetek is – gondolja. Örökül hagytuk nektek Forradalmunkat, mihez kezdtetek vele?

Ötvenhat nem tud Tizenhat eszével gondolkodni. Ötvenhatot Horthy, Klebersberg tanítói nevelték, nem hazugságokat tanító, cinkossá lett tanítók; Ötvenhat vasárnaponként templomba járt, esténként kezét imára kulcsolta, naponta többször beszélt Istennel. Ötvenhat emberei kollégiumi szobákban, füstös presszókban, erdők csendjében összedugták fejüket, beszélgettek egymással, gondolatokat cseréltek. Tudták, a gyermek Isten ajándéka, nekik a várandósság nem teher, hanem áldott állapot volt, a portákat gyermekzsivaly töltötte be élettel. Ők értették Vörösmarty Szózatnak üzentét, ősi táncokat, dallomokat; nem szennyezték a magyar szót; s mindig szerszámot ragadtak dologidőben. Ez a hozomány több erőt adott Ötvenhatnak, mint a megszerzett fegyverek.

A Lánchíd alatt, Ötvenhat gondolataiba mélyedve, némán megfogja tükrét, mégsem mutatja fel, a folyamra helyezi, nézi, ahogy lassacskán elsüllyed…, majd indulni készül.

A rakparti lépcsőre palackot sodor a víz, lehajol érte, elolvassa Kétezertizenhat levelét, két rövid mondat:

Köszönjük!

+
Bocsássatok meg, immár holttá váltunk magunk is.

dec 282015
 

Írva vagyon: Amennyiben azt látjátok, hogy templomaimban meggyaláznak engem és jelképeimet, tudjátok, hogy az idő hamarosan eljő…

Döbbenetes dolog történt, Advent negyedik vasárnapján, a téli napforduló idején, amikor a Fény győzelmet arat a Sötétség fölött, Pilisszántón, a Boldogasszony Kápolnában álló Boldogasszony szobor szemét ismeretlenek fekete festékkel fújták le, meggyalázták nemzeti zászlónkat is. (Részletek itt olvashatók.)

Írva vagyon: Amennyiben azt látjátok, hogy templomaimban meggyaláznak engem és jelképeimet, tudjátok, hogy az idő hamarosan eljő….
Norvégiában és Nyugat Európa számos országában, daruval szerelik le a templomokról a kereszteket, összegyűjtötték a Jézus képeket. Spanyolországban sokkal kevesebb Betlehemet állítottak, mint korábban, politikailag korrekt módon, hogy ne irritálják az igazhitűeket. Szakítva a hagyományokkal, a Pápa Urbi et Orbi áldását sem mondta el hatvan nyelven, “Mert hát, nem szabad beemelni az Urbi et Orbi áldásába a nemzeti hitvallást és büszkeséget többé. Le kell parancsolni a világ színpadáról az ott évente kétszer, egy-egy pillanatra fellépő nemzetet, hazát és nemzeti nyelvet is.” (Bayer Zsolt)

Amikor Csíksomlyón Pünkösdkor összegyűlünk, azzal azonos időben Pilisszántón is szentmisét imádkoznak. Pilisszántó szakrális hely. Pilisszántón meggyalázták hitünket, hazánkat, mindent ami szent számunkra.

Azt gondolom, nincs tovább, nincs miről beszéljünk. Vége van.

“Az idő közel van, készüljetek!”

Vajon milyen lesz?

 Szerző: - 12:50  Vélemény? »
okt 312015
 

Mottó 1.

“…mit mutatunk fel,

ha nálunk pihen meg a halál?”

(Ismerős Arcok zenekar)

Mottó 2.

“…nincs élet, a halál előtt.”

(Európa Kiadó zenekar)

Mottó 3.

“…de ha ennyi az élet,

az enyém túl szép lett,

és ha most lenne vége,

én már azt is csak megköszönném!”

(Ismerős Arcok zenekar)

 

A halál diadala, Id. Pieter Bruegel festménye (1562)

Talán a tegnapi este után más írásra számított az a néhány ember, aki még be-be kukkant az egyre porosodóbb kávéházi asztalok mellé, ám semmi akadálya nincs annak, hogy egy ilyen helyen akár halotti tort üljünk. Elvégre a temetőkbe hordott krizantémok pompája és a sírokon pislákoló mécsesek fénye gondolatokat hív elő, életről, de leginkább halálról, múlandóságról, végzetről.

Nő és férfi szerelméből, vonzalmából, két sejt találkozásából új emberi élet sarjad, élet indul, már a fogantatás pillanatától kezdve. Ugyanebben a pillanatban születik az ítélet, ezt az életet is a halál egyszer le fogja  zárni. Vajon milyen lesz?

Évtizedeken keresztül sulykolták agyunkba az anyagelvű világnézetet, mely szerint “az anyag tudatunktól függetlenül létező objektív valóság”, magyarul az élet sem más, mint az anyag egyféle létformája, a halállal nem történik más, mint mindaz, ami valaha érzett, szeretett, gyűlölt, gondolkodott és lélegzett átalakul, szépen lebomlik, egy csontváz, sírkő, tábla, felirat őrzi emlékét mindannak, ami egykor az anyag különös játéka volt és életnek neveztük.

A legősibb vallások azonban mind állítják, hogy a halál az egyik létforma vége, ám egyben egy másik kezdete. Van amelyik lélekvándorlásban képzeli el a folytatást; a mi keresztény-keresztyén hitünk szerint a Túlvilágon, Isten ítélőszéke előtt dől el lelkünk továbbélésének módja. Ha életünket Isten világosan megfogalmazott elvárásai szerint éljük, ha bűneinket, botlásainkat őszintén megbánjuk, jó eséllyel az örök boldogság lesz osztályrészünk, ha nem így teszünk, kárhozat vár ránk, közöttük a Tisztítótűz… Akár hívők, akár ateisták vagyunk, nem járunk rosszul sem mi, sem a környezetünkben élők, ha életünket Isten tanítása szerint igyekszünk élni, a Tízparancsolatban minden elvárást megtalálunk.

Eljön a pillanat, amikor megáll a szívünk, leáll a légzésünk, oxigén hiányában elpusztulnak agyunk szürkeállományának sejtjei – az élet véget ér. Vajon milyen lesz? Vannak esetek, amikor el tudjuk indítani a leállt légzést és keringést, ha agysejtjeink még életben vannak, az újraélesztés sikeres volt. Akik így visszatértek, hasonló élményekről számolnak be: boldogság, fényes alagút, megnyugvás, a múló élet filmjének lepergése… Vajon ez a lélek üzenete, vagy az agykéregbe előre kódolva van, mint szívünkbe a ritmusszabályozás? A halál csak vég, vagy új kezdete?

Minden egyes elmúló nappal, fogy a ránk szabott idő. Reggel, mikor felkelünk, nem tudhatjuk, hogy este újra saját ágyunkban térünk-e majd nyugovóra, este, lefekvéskor nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy meglátjuk majd a reggel fényét. Nem tudjuk mikor, melyik pillanatban fejeződik be életünk. “Ha szólít az Úr, légy készen, indulnod kell!” Azt gondolom, hogy az az életszakasz, amelyet halálnak hívunk, nagyon nem mindegy, hogyan fog megtörténni! Eltekintve a fatális balesetektől, a hirtelen szívhaláltól (ez esetekben is készen kell állnunk), ha Isten engedi, hogy felkészüljünk, élnünk kell a lehetőséggel! Egész életünk egyfajta felkészülés az elmúlásra. Ha jól csináljuk, akkor lesz aki ápol, lesz aki fogja a kezünket, lesz akinek szemébe könny szökik, amikor kialszik életünk lángja. Örökké élhet a remény, az elválás csak átmeneti, a viszontlátás majd megtörténik egyszer és örömteli lesz!

Nehéz megszokni a gondolatot, hogy egyszer végleg elmegyünk és semmit nem viszünk magunkkal. Most nagyon keserű szavakat rakhatnék egymás mögé, de inkább hagyjuk… Csak legyen ott és akkor, abban a ma még nem ismert pillanatban valaki, aki fogja a kezünket…

okt 232015
 

Március 15-re és Szent István ünnepére is elszoruló szívvel gondoltam, ’56-ról, pedig különösen fájdalmas emlékező sorokat írni. Fájdalmas, mert tévedés “ünnep”-ről beszélni! 1956-ban, még zömmel Horthy Miklós kormányozta Magyarországon felnőtt és szocializálódott, Klebelsberg iskoláiban tanult, Trianon fájdalmát, a Don-kanyart, a náci, majd a ruszki megszállást túlélt, minden elnyomás ellenére nemzetet alkotó sokaság kelt fel, hogy lerázza a rabigát. “Nemzet” mondom, mert az akkor itt élők, Rákosi és tettestársai minden igyekezete és terrorja ellenére, még nemzetet alkottak!

Feltehetjük a kérdést: ha 59 év távlatából visszanézünk, megérte, akárcsak egyetlen csepp vért ontani ezért a jövőért? A Forradalom 50. évfordulóján ártatlan emberek vére festette ismét vörösre a pesti aszfaltot. A tettesek szabadon ágálnak a parlamentben, továbbra is ott ártanak, ahol tudnak! Soha ne felejtsük el: a báb Kádár hívó szavára ruszki tankok gázolták le ismét hazánkat, de az a Nyugat, amely 1849-ben orosz segítséggel törte le szabadságvágyunkat, amelyik 1920-ban úgy szétdarabolta az országot, hogy az a csoda, nem pusztultunk bele, az a Nyugat 1956-ban az éterben uszított, miközben vállát sajnálkozva húzogatva, ölbe tett kézzel menedzselte a szuezi válságot. Cserben hagytak bennünket, mint mindig!

Cserben hagynak bennünket most is, amikor háború dúl Európában. Mert ami napjainkban zajlik, az háború, Európa fegyver nélküli megszállása. Azok a politikusok, akik ezt felismerték – igen többek között Orbán Viktorra gondolok – kiátkozottak lettek. Az elhazudott, elcsalt rendszerváltozással, a Nyugat piacot szerzett magának, esztelen, zombi fogyasztókat. Ahogy Kádár és lakájai kiszolgálták a mindenkori szovjet akaratot, itt vannak közöttünk a politikában, a sajtóban, a kultúrában és ezernyi helyen azok a gerinctelen szemetek, hazátlan bitangok, akik örömmel nézik Európa megszállását, iszlamizálását! Ma már a nemzetek teste immunis, védekezésre képtelen.

1956 olyan példa, amelyből erőt meríthetnénk, mert ha csak napokra is, de átjárta tüdőnket a szabadság levegője, már is ennyi is elég volt, hogy túléljük a kádári vérbosszút, a gennyes konszolidációt és az ellopott rendszerváltozást. Nyertünk egy kis időt, ám közeleg Halottak Napja, ez lesz a mi igazi napunk, valódi ünnepünk, amikor a Semmibe Vezető Folyosón átlépve, átjutunk egy más közegbe, mert nincs élet a halál előtt…

Ha ’56-ra mégis méltóan akarunk emlékezni, arra egyedül a művészeti alkotások alkalmasak. Ezekből viszünk egy csokrot a kopjafákhoz, a Pesti Srácokhoz, a meggyilkoltakhoz, köszönetünk és emlékezetünk jeleként. A győzelem nem Rajtatok múlott, hálás szeretettel gondolunk Rátok, kérünk Benneteket, ha tudtok, segítsetek rajtunk, abból a jobb, másik Világból…

okt 052015
 

Emlékezzünk az 1849.október 6-án Aradon kivégzett honvédparancsnokokra! Bár többségük nem magyar származású volt, hősiesen harcoltak hazánkért, szabadságunkért, függetlenségünkért. Katonák voltak, akik teljesítették hivatásukat, gyalázatos, aljas megtorlás áldozataivá váltak. Történelem? Igen történelem, de minden tett áthatol az idő folyásán, minden mindennel összefügg. Arad nemcsak jelképesen, hanem fizikai valójában is Trianon előfutára volt! Azok az aljas osztrákok, akik jutalmul megkapták I. világháborús vereségük ellenére Őrvidéket, akik “megajándékozták” a világot Hitlerrel – aláírom erről nem tehet sem a nép, sem a nemzet -, ma Magyarországot fasisztázzák. Haynau szelleme még mindig köztünk van?  Soha ne felejtsük el Aradot, büszkén emlékezzünk a hazáért vérüket adó mártírjainkra!

Kevéssé ismert adat, hogy valójában 16 honvédot végeztek ki Aradon! 1849 augusztus 22-én elsőként Ormai (Auffenberg) Norbertet akasztatta fel Haynau.

Október 25-én lőtték agyon Aradon Kazinczy Lajost.

1850 február 11-én gyilkolták meg Ludwig Haukot, aki a legenda szerint éppen fogolytársaival kártyázott, amikor a porkoláb érte jött, s közölte vele, hogy a felesége anyja beteg, emiatt neki el kellene vele utaznia. Ha Hauknak nincs ellenére, szeretné egy nappal korábban kivégeztetni. Hauk udvarias ember volt, megsajnálta a porkolábot, “s megtette neki azt a kis szívességet, hogy tizenkét órával a határidő előtt engedte magán Haynau ítéletét végrehajtatni” – írja Hermann Róbert. Sajnos ismert kép nem maradt fenn róla.

1850 február 7-én az aradi vár fogdájában megtébolyodva halt meg Lenkey János, borzalmas körülmények között. Mivel számára a hóhér munkája megváltás lett volna, az osztrákok hagyták szenvedni, amíg az Úr magához nem szólította.

aug 262015
 

Athéni szél és spártai eső,
Ülünk a tűznél, én meg az idő,
Az éneklés évei lassan elmúlnak,
A nagyra nôtt lelkek a pincékbe bújnak.

Európa kiadó, Európa kiadó,
Európa kiadó, Európa kiadó…

Megrémülök a hangomtól,
El fogok tűnni a rock and rollból,
Olyan már mint egy menekülttábor,
Mindenki itt van, aki nem elég bátor.

Európa kiadó, Európa kiadó,
Európa kiadó, Európa kiadó…

A jövő idő merénylete,
A tinédzserek vad élete,
Megszülettél, védd meg magad,
Temesd el a halottakat!

Európa kiadó, Európa kiadó,
Európa kiadó, Európa kiadó…

A hírnök jön, és integet,
Hírek már rég nincsenek,
Rég nem háború, rég nem béke,
Felizzik a vágy villamosszéke…

Európa kiadó, Európa kiadó,
Európa kiadó, Európa kiadó…


Fotó: NASA

“Rég nem háború, rég nem béke…” 1983-at írtunk, amikor az Európa Kiadóról először hallottunk, közel negyedszázad elrohant… Itt akár megállhatnánk, rácsodálkozva a dalba öntött, megvalósuló látomásra, amelynek minden sora ma aktuálisabb, mint amikor megszületett. MINDEN SORA!

“Megrémülök a hangomtól…” Nem akarok és nem is szeretek politikáról beszélni, ez az oldal nem azért született, nem azért él, már ameddig élhet… Ami immár hónapok óta zajlik, nem politika, hanem háború. Tudtuk, hogy a lassan elkorcsosuló Európa – mert elkorcsosul az a népesség, amely lusta, kényelmes, impotens ahhoz, hogy gyermekeket nemzzen, legalább annyit, hogy saját magát reprodukálja -, ezért míg itt a drámai népességfogyás, addig ott a túlszaporulat rövidesen megoldhatatlan probléma okozói lesznek. Arra azonban senki sem számított, hogy mindez ennyire rövid idő alatt bekövetkezhet és elindul az újkori népvándorlás. Elindultak az új honfoglalók, most úgy tűnik, semmi nem állíthatja meg őket, Európa ugyanúgy megszállási övezetté válik, mint a II. Világháborút követően a szovjetek, vagy a szövetségesek által a náciktól visszafoglalt területek.

“Felizzik a vágy villamosszéke…” Aki csak egy kicsit is szereti hazáját, aki úgy érzi az jó dolog, hogy van tizenötmillió ember, akivel azonos nyelven beszél, aki értéknek tartja évezredes kultúránkat, aki úgy szeretné továbbadni honunkat gyermekeinknek, mint ahogyan azt őseink ránk hagyták, az nem nézheti a híradásokat rettegés nélkül. Százezrek jönnek, de százezrek zarándokolnak minden évben Csíksomlyóra is! Nekünk ez a hazánk, ez az otthonunk, ahogy töröknek, tatárnak, ruszkinak, osztráknak nem volt itt semmi keresnivalója, úgy a “menekültek” sokaságának sincs!

“Megszülettél védd meg magad…” Ennél aljasabb háborút soha nem látott a világ. Mert fegyvertelen tömegek jönnek, fiatal, jól táplált, jól öltözött, pénzzel gazdagon ellátott emberek. Bár ma még hazánk “tranzitország”, de ha már megtelik Európa nyugati és északi része, “célországgá” fog válni. Úgy tűnik, tehetetlenek vagyunk. Macedónia tett egy vérszegény kísérletet, hogy visszatartsák őket, de a fegyvertelen tömeg áttörte a fegyveresek sorfalát, Macedónia kapitulált, azóta egyetlen célja, hogy minél gyorsabban áthaladjanak a “menekültek” az országon. Az első ütközetet Európa megalázóan elveszítette. Szerbiát is egyedül az mozgatja, hogy minél előbb a magyar határra terelje a tömeget.

“Athéni szél és spártai eső…” Az ideérkező emberek zöme az EU tag Görögországban lépnek Európa földjére. Az európai jogrend alapján regisztrálniuk kellene a menekülteket, de Görögországban súlyos gazdasági és politikai válság van, és Brüsszel máskor oly’ szigorú bürokratái szemet hunynak. Így hát akadálytalanul folyik a tömeg a magyar határra, hiába a szögesdrót, feltartóztathatatlanok. Úgy tűnik a kerítés sem jelenthet akadályt. Hiába vezényeljük ki a katonaságot, fegyverrel nem lehet fegyvertelenek ellen harcolni. Tehetetlenek vagyunk.

“Olyan már, mint egy menekülttábor…” most még elsősorban a budapesti pályaudvarok környéke, de ahogyan nő a tömeg, úgy nő az elfoglalt terület is. A vonattal Budapestre dolgozni és iskolába járóknak nap mint nap a menekülttáboron keresztül kell menniük, kitéve magukat kitudja milyen fertőzéseknek, erőszaknak, tolvajlásnak, rablásnak. Ördögi helyzet!

“Hírek már rég nincsenek…” Ma Magyarországnak demokratikusan választott vezetése van, ennek ellenére szuverenitása erősen korlátozott. Önként vállalt korlát ez, hiszen mi kéredzkedtünk be a mára teljesen csődöt mondott Európai Unióba. Kérdés, hogy a mai helyzet és a működésképtelen brüsszeli vezetés viselkedése miatt nem lenne érdemes ezt felülvizsgálni? Nekünk Csehországgal, Lengyelországgal, Szlovákiával, Bulgáriával és – igen – Romániával kellene sokkal szorosabban együttműködnünk, elvégre ők is “tranzitországok”, vagy napokon belül azzá válhatnak.

“Mindenki itt van aki nem elég bátor…”. Nem tudom mi a megoldás, de azt tudom, hogy ez nem maradhat így. Mást nem tudunk még tenni, mint rácsodálkozni az Európa Kiadó 1983-as látomására… vajon honnan tudhatták?