feb 092017
 

Hatvan éve, 1957. február 9-én hunyt el Horthy Miklós. Hajlott kora ellenére, nem betegség okozta végzetét, hanem megszakadt a szíve. Két hónap telt el Forradalmunk leverése után, évtizedes portugáliai száműzetése idején, utoljára ébredt fel a remény, hogy még életében láthatja hőn szeretett hazáját. Azok az aljas bitangok, akik ruszkikat hívtak a világ legtisztább Forradalmának letiprására, nem mellesleg Magyarország kormányzóját is meggyilkolták! Mert adódhatnak olyan alkalmak, amikor a fájdalom nem túlélhető…

Horthy Miklós mellszobra Csókakőn

Horthy Miklós történelmi szerepe – mint megannyi másé – sok nézőpontból értékelhető. Kevés olyan vezetője volt hazánknak, akire ekkora terhet rakott az Úr. A trianoni megfosztás, majd az első kommunista diktatúra után, egy gazdaságilag, morálisan, katonailag kivérzett hazát kellett talpra állítania, teljesen jogos revíziós igényekkel, az áruló, ostoba Nyugat, a sztálini Szovjetunió és a hitleri Németország szorításában. Csak rossz és még rosszabb között választhatott. Fia a fronton halt hősi halált.

Nem ültették Nürnbergben a vádlottak padjára, nem volt miért. Élete utolsó éveit Portugáliában töltötte, ám lélekben akkor is velünk volt. Emberi tisztességéhez semmilyen kétség nem férhet, egyetlen, azóta hatalomba került országvezető sem léphet nyomdokába. Nagyon kevés szobra van, nincsenek közterületek elnevezve róla, mégis, sokan szívünkben őrizzük emlékét.

Miután az utolsó megszálló ruszki katona is eltakarodott, földi maradványai a kenderesi családi birtokon pihennek. A Jóisten áldja őt, nyugodjék békében!

feb 052017
 

2016 december 16-án ünnepeltük az Uránia Nemzeti Filmszínházban, a Kormán zenekar megalakulásának negyvenedik évfordulóját. Régi szokás szerint, a nagy eseményeket, évfordulókat ünnepélyesen, terített asztal mellett ülve, méltó étkekkel koronázzuk meg. S nem volt ez másként 2017 január 29-én sem, Pilisszentivánon, a Csali csárdában sem.

Összegyűltünk, a Kormorán zenekar jelenlegi tagjai, szeretteik, sokan a Kormorán Baráti Körből, hogy ünnepeljünk. Volt mit… negyven évet, amelynek gazdag termése immár örökre beégett a magyar kultúra történetébe. Függöny választja el színpadot a nézőtértől, muzsikust közönségtől, de amikor véget ér a hangverseny, ideje lehet a szónak. Ennyi történt ezen a vasárnap estén. Terített asztalhoz ültünk, jókat beszélgettünk, jól éreztük magunkat.

Köszönet Koltay Gergőnek és valamennyi zenésztársának ezért a negyven esztendőért, azokért a dallamokért és gondolatokért, amelyek nélkül valamennyien sokkal szegényebbek lennénk. Köszönet mindazoknak a lelkes kobakos társainknak, akik megszervezték az ünnepi együttlétet!

(Fotó: Székely György)

nov 182016
 

Vannak, akik elmennek közülünk, mégis velünk maradnak. Bár a búcsú fájdalmára alig gyógyír a múló idő, ám a fizikai lét szétfoszlik, a szellem pedig marad. Így gondolunk vissza szeretteinkre, s nemzetünk nagyjaira. Papp László minden idők legnagyobb magyar sportolója volt. Nemcsak három olimpiai győzelme, nemcsak a profi világban szerzett két Európa-bajnoki aranya, számtalan felejthetetlen mérkőzése tette halhatatlanná, hanem emberi nagysága, szerénysége, a lényéből áradó szeretet. Ember maradt az elállatiasodott világban, úgy, hogy a ringben, a kötelek között, hatalmas ütéseket osztott, s néha kapott is.

Hazafiként élt akkor, amikor a kommunista rémuralom ezt nem tűrte, akkor, amikor a gennyes puha diktatúra aljas elvtársai nem engedték, hogy harcba szálljon a világbajnoki címért. Bár ez az ütés megrendítette, életen át tartó fájdalmat okozott számára, mégsem fogott padlót, mégsem emigrált, hanem úgy tett, ahogyan azt később megénekelték: “Ha ide születtél, akkor bírni muszáj…”

Papp Lászlóra emlékeztünk tegnap este.

papp-laszlo-emlekest-meghivo

Íme egy példa, Laci bácsi gondolkodásáról. 1961-ben, Párizsban így felelt a New York Times riporterének kérdésére:

The New York Times (1961. február 21., Párizs)

– Mit szeret, és mit gyűlöl az életben?
Feleségemet, fiamat, anyámat és az otthonomat szeretem. A hazugságot és a hitványságot utálom.
– Miért nem marad Párizsban?
Szeretem Párizst, mindig jól érzem magam itt. Sok mindent szeretek, de hazamegyek. Tudja miért? Az emberek sokat gondolnak rám szerte Magyarországon. Ott az én helyem.

Papp László életének legtöbb idejét a budai Hegyvidéken töltötte. A kerület díszpolgárává választották. Hegyvidék polgármestere ennek kapcsán elmondta, hogy nem Papp László emlékének, családjának, barátainak van szüksége a címre, hanem a kerület polgárainak, azért hogy legyenek követendő példaképeik, legyenek körülöttük olyanok, akikre felnézhetnek, akik kijelölik számukra a helyes irányt. Hozzáteszem: nemcsak Hegyvidék polgárainak, hanem egész nemzetünknek szüksége volna erre!

Ifjabb Papp László emlékezett édesapjára és édesanyjára, Zsóka nénire, köztünk voltak Laci bácsi unokái, dédunokája is. Nemcsak a kilencvenéves évfordulóra gondoltunk, hanem arra, hogy 1956 december 1-én, a melbourne-i olimpián szerezte meg sorrendben harmadik olimpiai aranyát. Nagyon nehéz dolga lehetett, hiszen eljutottak a távoli kontinensre a Forradalom eltiprásáról szóló hírek, az olimpiai csapat harmada ezután nem tért haza! Torres-szel bokszolt aznap, aki egy rövid filmbejátszásban emlékezett élete legnehezebb mérkőzésére. Idézetek hangzottak el kortársaktól, ezek közül itt találtok néhányat.

Az emlékműsor Palotással vette kezdetét, majd komolyzenét hallgattunk, zongorához ült Presser Gábor; két dal között felelevenítette emlékeit. “Valaki mondja meg…” Presser Gábor kisgyerek volt, ám kétszer is kapott fejére barackot Laci bácsitól… s 1992-ben, amikor az LGT négy egymást követő koncertjén megtöltötte a Nyugati pályaudvart, az “Ilyen a boksz…” alatt Laci bácsinak is jutott feladat, így emberileg is közel kerültek egymáshoz. “Gondolj rám…” fejezte be Presser Gábor megemlékezését.

Ezt követően Tátrai Tibusz és Szűcs Antal Gábor varázsolt el bennünket szenzációs gitárjátékukkal. A hangszerekből ezúttal latinos dallamok szálltak. Végül ismét táncosok léptek színpadra, szatmári táncuk hatalmas sikert aratott.

Jól esett ott lenni, jó volt visszaemlékezni, jó volt érezni Laci bácsi és Zsóka néni közelségét. Jó gondolni rájuk, jó ápolni emléküket, jó lesz egykor újra találkozni velük!

nov 122016
 

Véget ért az 1700 esztendeje született Szent Márton Emlékéve. Életét idézzük fel szülővárosában nevét viselő templom homlokzatára vetített fényjátékkal!

Lássuk a Márton napi hiedelmeket, népszokásokat!

„Elterjedt népszokás Szent Márton napján, november 11-én libát sütni. De miért pont Szent Mártonhoz kapcsolják a lúdat?

Szent Márton és a libaól

„A kissé prózainak tűnő ok, hogy a régi paraszti gazdaságokban ekkorra nőtt meg és hízott süthető állapotúvá az „idei”, a fiatal liba. A közmondás úgy tartja, „aki Márton napján libát nem eszik, egész éven át éhezik.” Hogy Márton napra igencsak meghíznak a lúdak jól jelzi az elhízott emberekre használt hasonlat: „olyan kövér, mint Szent Márton lúdja”.

Ennél emelkedettebb magyarázat Szent Márton tisztelete. A legenda szerint, amikor Szent Mártont Tours püspökévé akarták szentelni, a szerény természetű férfiú elrejtőzött rajongói elől egy libaólba, ám hollétét a gágogó libák elárulták. (Köztudott, hogy a lúd nemcsak konyhai felhasználásra és paplanfeltöltésre, de házőrzésre is alkalmas.)

A népszokás Franciaország egyes régióiban is ismert, Párizsban például a Saint-Martin-des-Champs apátság közelében egy egész utcát elfoglaltak a libasütők, akiknél készen vehették meg a csemegét a lusta vagy sütőkemencével nem rendelkező háziasszonyok. Az utca most is megvan, de egy nyelvi félreértés következtében ma már Medve utcának nevezik, de medvét nem sütnek benne.

A lúdsütést az angolok ismerik, ám ők mindent másként csinálnak, mint a kontinens lakói: ők Szent Mihály napján sütik a libát, állítólag azért, mert amikor nagy győzelmet arattak a spanyol hadiflotta, a “rettenthetetlen ármádia” fölött, éppen Mihály napja volt, és Erzsébet királynő éppen sült libát evett, amikor jelentették az örömhírt.

Szent Márton, az időjós

A Márton-napi lúdsütés Magyarországon is elterjedt. A hagyomány szerint a fiatal libát megtisztítják, kibelezik, besózzák és meghintik friss majoránnával, kívül-belül. Befűtik a kemencét, és lehetőleg nagy cserép- vagy öntöttvas tepsiben betolják a libát. Szép pirosra, ropogósra sütik. Amikor elkészült, kiszedik, fatáblára fektetik és feldarabolják.

A melle csontjáról óvatosan lefejtik a húst (úgy át kell sülnie az állatnak, hogy ez könnyen elvégezhető legyen), és szemügyre veszik a mellcsontot, hogy megjósolják belőle, milyen lesz a tél. Ha a mellcsont fehér; kemény, havas tél várható. Ha szürkés, akkor latyakos, enyhe télre kell számítani.

Ha Márton napján havazik, gyakran elhangzott: „Eljött Márton szürke lovon.” „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” Sokfelé azt tartják a Márton napi idő a márciusi időt mutatja.

Szent Márton, a borász

Márton az új bor bírája is, ilyenkor ugyanis már iható az új bor. A Márton-napi lúdpecsenyés vacsora végén már kiforrott újborral szokás koccintani, ezt hívják Márton poharának.

Márton napján rendszeresek voltak a lakomák, bálok, vásárok. Dologtiltó nap volt. Tilos volt mosni, teregetni, mert a jószág pusztulását okozta volna. A néphit szerint Márton napján kell lezárni a gazdasági évet. A munkaszerződések eddig a napig szólnak, ekkor hajtják be a jószágot, és ekkor számolnak el a pásztorok. Az utolsó piaci nap is ekkor van az évben.

A püspökfalat és a Márton-napi álmok

A liba húsából szokás volt küldeni a papnak is, mégpedig az állat hátsó részéből. Innen ered „püspökfalat” szavunk is.

Magyar hiedelem, hogy aki Márton éjszakáján álmodik, boldog lesz. Aki spicces lesz a bortól Márton-napján, az a következő évben megmenekül a gyomorfájástól és a fejfájástól. Aki Márton napján csak répát eszik, ágyba vizelő lesz.”

Az idézett írás forrása

okt 092016
 

Két telefonhívás, majd egy elektronikus levél invitált:

„Kedves  Kormoránt szerető, egykori szimpatizáns, volt KoBaK-os, vagy egyszerűen csak barátunk… Azért jutott el ez a levél hozzád, mert a fent felsoroltak közé tartozol. Biztos te is hallottál róla, idén 40 éves az együttes. Ebből az alkalomból szeretnénk felidézni a „régi” időket egy hétvégén, aminek az ideje 2016. október 8 – 9. Helye – Verőce, Csattogó völgy, – a Magyar sziget  – … Ha megmozdult benned valami, ne várj, az idő kevés, jelentkezz még ma…”.

Megmozdult bennem valami, úgy éreztem a hívó szó nem lehet véletlen, mint ahogy az sem volt véletlen, hogy 2002. Adventjén a MOM Kupolatermébe vezette Isten léptünket.

Verőcén varázslatos környezetben, hűvös, ám verőfényes őszi idő várt. Régen látott ismerősökkel szorítottunk kezet, köztük azokkal, akikkel még mindig szorosan őrizzük barátságunkat. Ott voltak a muzsikusok, Isten adta tehetségükkel annyi értékkel halmoznak el minket: Nóra, Álmos, Gergő, Pisti, Tomi… Nem volt közöttünk színpadot nézőtértől elválasztó tér, amíg főtt a gulyás, volt időnk felidézni a múltat, koncerteket, kirándulásokat, kobakos élményeket. Lassan elkészültek az étkek, leszállt az este, csípős hideg búcsúztatta a napfényt, behúzódtunk a tábor ebédlőjébe, jóízűen kanalaztuk a gulyást. Kötött volt indulásunk ideje, az utolsó komp Visegrádra, így fél nyolc felé elköszöntünk.

Sok baráti beszélgetés között kaptam néhány kérdést, olyanokat, amelyeket mindeddig azért nem tettem fel magamnak, mert a válasz  magától értetődőnek tűnt. Mitől jó egy Kormorán koncert, mit jelent számomra a KOBAK? Érdemes ezeket átgondolni és megfogalmazni a válaszokat!

Most annyi tűnik biztosnak, hogy december 16-án, az Uránia Nemzeti Filmszínházban ott a helyünk a 40 éves Kormorán zenekar ünnepi hangversenyén. Komoly indíttatást kaptam, hogy elővegyem a régi fényképeket, s közkinccsé tegyem. Abban maradtunk, évente megismételjük a tegnapi találkozást, remélem nem lesz akadálya!

Nyitott kérdések tornyosulnak, válaszra várva. S a válaszok bennem élnek, pontosak, tiszták, csak szavakká, mondatokká kell formálni azokat. Ez a közeljövő fontos feladata!

ápr 102016
 

Április 11-e, József Attila születésének időpontja, 1964 óta a magyar költészet napja. Mint minden ünnep, ez is jó alkalom arra, hogy megálljunk egy pillanatra és átgondoljunk néhány dolgot!

(Fotó: Megyeridoki)

Hatalmas tehernek és fölöslegesnek éreztük akkoriban, hogy majd’ minden magyarórára fejből kellett megtanulnunk egy verset. Mai eszemmel már sajnálom, hogy csak egyet kellett, s nem többet… Most már tudom, hogy mennyire pallérozta elménket, mennyire megkönnyítette a tanulást, figyelmünk összpontosítását, a megjegyzést és előadást. Egyetemi vizsgákon köszöntek vissza a verstanulás eredményei. Pedig szüleinkhez képest, mi csak töredékét kaptuk feladatként…

Kézbe venni egy verseskötetet, elolvasni, ízlelgetni a sorokba szőtt gondolatokat csodálatos kaland! Értő színész, zenész pedig még hozzáadhat a műhöz, hallgassuk Sinkovits Imrét szavalni! Amikor befogadunk egy verset, a költő visszatér, életre kel, mondhatjuk feltámad, szemtől szembe, a múltból visszatekintve, évszázadokat átlépve szól hozzánk! Rajtunk múlik, hogy értjük-e őt, magunkévá tesszük-e gondolatait? Ez a lehetőség a költemény és költő legnagyobb csodája!

Magyar életünk, túlélésünk kulcsa nyelvünk megőrzése. Talán nem véletlen, hogy az elszakított országrészekben legnagyobb erővel a magyar feliratokat, kultúrát, oktatást támadják, hiszen jól tudják, ha a nyelvünket elveszik, mindenünket elvették. Ám a veszély nemcsak ott, hanem itt is nagy! Óvnunk, védenünk kell édes anyanyelvünket, ehhez a feladathoz verseink kincsestárából erőt gyűjthetünk. Elolvasni gyönyörű nyelvünkön egy verset, olyan, mint kortyolni egy tiszta vizű forrásból, ne engedjük, hogy bárki beszennyezze azt!

Íme, közkinccsé teszek egy verset prózában és dalban:

Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.