Már 232015
 

Az abai Atilla Király Gimnázium kilencedik osztályának tagjaként, március 2-tól öt napot voltunk Erdélyben. Az első napunkat jóformán végig a buszon töltöttük, Nagyváradon megnéztük a katedrálist. Későn este érkeztünk meg Torockóra, ahol elfoglaltuk szállásunkat és kaptunk egy finom vacsorát.

(A diasorozatok fekete keretére kattintva az oldal elhagyása nélkül is megjelennek a felvételek.)

Reggeli után kemény fába vágtuk fejszénket: gyalogtúrára indultunk a Székelykő tetejére. Mintegy három óra hosszat kapaszkodtunk felfelé, sziklás talajon, komoly emelkedőkön. Célunkat elérve gyönyörű kilátást élvezhettünk. Egy óra pihenés után elindultunk lefelé, ez a szakasz volt utunk nehezebb része, erős szél fújt és a köves talajon lefelé haladás nehezebb volt, mint felkapaszkodni. Szép teljesítmény volt felmenni, a kilátás miatt is megérte az erőfeszítést. Aznap még megnéztük a helyi Néprajzi Múzeumot, beszélgetéssel ütöttük el az időt, sétálgattunk a faluban.

Másnap reggel elbúcsúztunk Torockótól és buszunkkal Kalotaszentkirály felé vettük az irányt. Először a Tordai-hasadékon gyalogoltunk végig, a jeges, csúszós talaj nagyon nehézzé tette dolgunkat, páronként, egymást segítve, támogatva tettük meg a túrát.

Következő állomásunk a tordai Sóbánya volt, 172 lépcsőfokon jutottunk a mélybe, elcsodálkoztunk a fények játékán és a föld alatt ennyire mélyen található tavacskán. Lifttel utaztunk a felszínre, összességében nagy élmény volt látni a Sóbányát. Este elfoglaltuk szállásunkat Kalotaszentkirályon, vacsora után fáradtan dőltünk ágyba.

A negyedik napon ismét gyalogtúrára indultunk, a Vigyázó-hegységben található Rekettyési vízeséshez. Egy darabig busszal mentünk, mintegy 3 órát gyalogoltunk a havas talajon, amíg elértük a befagyott vízesést, nagyjából egy órát töltöttünk úti célunknál. Visszafelé útközben megnéztünk egy fakazettás református erődtemplomot a tiszteletes úr vezetésével. Visszamentünk a szállásra, ahol helyi népzenei muzsikusok előadását hallgattuk.

Az ötödik napon ismét buszon ültünk, Nagyvárad érintésével délután megérkeztünk Székesfehérvárra. Valamennyien nagyon jól éreztük magunkat, amennyi pár napba belefért, azt tartalmasan töltöttük, köszönjük tanárainknak és iskolánknak a szervezőmunkát és a sok élményt!

aug 262014
 

Öröm és hiányérzet kavargott bennem, amikor letettem Ősi János váci történelemtanár nemrégen megjelent könyvét. Igaz, mikor alig több mint két napja belekezdtem, mindössze annyit tudtam róla, hogy kortárs szerző regényét tartom kezemben, aki Szent László életét regénybe szőtte. Legnagyobb gondom az volt, hogy a mű befejezetlennek tűnt, a Lovagkirály életének korai szakaszát dolgozta csak fel. Azután megtaláltam a magyarázatot: trilógia első részével végeztem, a másik két kötet megjelenésre vár, alighanem legkésőbb jövőév elején polcokra kerül a második rész is.

A hiányérzettől eltekintve, nagyszerű élmény volt a könyv elolvasása. Élvezetes, olvasmányos stílusban ír a szerző, szinte letehetetlen letenni a kötetet. Bár az ifjú Szent László áll a cselekmény középpontjában, sok egyebet láthatunk: a kor életét, falvak, városok rendjét, kiszolgáltatottságát; folyamatosan dúló harcokat és küzdelmeket; besenyők pusztítását; kivégzéseket, az egyházi tized beszedését, őshitű magyarok és keresztények küzdelmét, akár szellemi, akár fizikai síkon. Cselszövések, alkalmi szövetségek, párbajok tartják ébren figyelmünket, az sem baj, hogy az író elrugaszkodik a szigorúan vett történelmi eseményektől, és szabadon engedi szárnyalni fantáziáját.

A cselekményből nem hiányzik a szerelmi szál sem, László és Rásdi, a pogány jósnő beteljesült szerelme, amely tragédiába torkollik, elvégre Béla király, aki hitszegő módon lemészárolta Fehérváron az őshitű magyarokat, másodszülött fia kedvesét éhhalálra ítéli. De a Rásditól kapott, keresztet formázó Turulmadár kíséri és védi Lászlót rögös útja során. Maradva a szerelmi szálnál, később a Váradot építő László feleségül veszi a gyönyörű Rékát, aki leánygyermekkel ajándékozza meg a herceget, de belehal a szülésbe. Mindeközben szemünk előtt építik fel vallon mesterek Váradot, székesegyházzal, várfalakkal.

Ott vagyunk Nándorfehérvár ostrománál, ahol a széthúzó vazallusok összevesznek a prédán, látjuk, ahogyan László párbajozik a hitvány kölyökkirály helyett annak vitézével, ám a küzdelem eldöntetlen marad. A trilógia első kötetének befejező része a mogyoródi csata, ahol Salamon és Géza ütköznek meg, László bátyja oldalán harcol, sebesülten, Koronát hozó angyalok álomképével fejeződik be a trilógia első része.

Számomra azonban nem ezek nyújtották a legnagyobb élményt, hanem László kijevi követi útja, ahogyan vágtatnak a végtelen sztyeppéken, majd magyarokkal találkoznak, akik nem követték Árpádot a négy folyó völgyébe, elmondják Lászlónak, hogy sok magyar él elszórtan a sztyeppéken és a Kaukázus lábánál. László fejében azonnal megfogan az a gondolat, hogy egyesíteni kellene a szétszórtan élő magyarokat! A kijevi udvarban is megjelenik a szerelmi szál: az uralkodó egy éjszakára Lászlónak ajándékozza a szépséges mohamedán rabszolgalányt, akivel szerelem szövődik, ám ármány és cselvetés végül örökre elválasztja őket. László küldetése nem jár sikerrel,  annak ellenére sem, hogy  kisded lányát nőül ígéri a kijevi fejedelem hét éves fiának. Úton hazafelé, hóviharban, lázasan, látomások közt gyötrődve elveszti kísérőit, majd a Kárpátok keleti lankáin élő székely falunagy házában ébred, aki furcsa beszéde közben, folyamatosan nyílvesszőket készít… Tőle tudja meg László, hogy létezik egy kódex, valahol Erdély mélyén, egy régi kolostorban, abban írva vagyon, hol van Atilla kardja. Felépülve hazatér Váradra, amint kitavaszodik útra kél, hogy megkeresse a Gyulafehérvár környékén található kolostort. Nagy nehezen szót ért az öreg szerzetesekkel, közülük a titkok őrzője, amint megosztja azokat Lászlóval, nyomban meghal. A kódexet már régen elrabolták, ám megtudjuk, hogy különös írásjelekkel – talán rovásírással – önmagától íródik tovább, ha a titokzatos karddal valami történik.

Nagyon várom a folytatást. Ősi János teret engedett szárnyaló fantáziájának, fikció és történelem kavarog regényében, mindezeket kiváló, élvezetes stílusban tárja olvasói elé. A mű irodalmi értékén túl, arra is kiválóan alkalmas, hogy felébressze az olvasó érdeklődését egy rendkívül izgalmas történelmi korszak iránt.

Végül ne felejtkezzünk el a könyvben írt eseményeket megjelenítő nagyszerű tusrajzokról, melyek P. Szathmáry István alkotásai.

Mindenkinek elolvasásra ajánlom a művet és izgatottan várom a folytatást!

(Kritikát, ismertetőt és beszélgetést a szerzővel, kiadóval itt találtok, valamint itt is.)

jún 112014
 

Akit egyszer megérintett, az vágyik vissza. Vasúton, busszal, személyautóval, motorral, kerékpárral, vagy gyalogszerrel, keresztaljban taposva az út porát… visszavágyik. Aki nem tudja megfogalmazni okát, az lelkében érzi. Mi is visszavágytunk, ezért indultunk Székelyföldre. Utunk lényege, legfontosabb célunk a csíksomlyói találkozás volt, egyben megpróbálok megosztani veletek valamennyit többi élményünkből is. (A fényképek fekete keretére kattintva, az oldal elhagyása nélkül elindul a vetítés.)

1. Június 3. Úton Kolozsvárra

Nem kapkodtuk el az indulást, most először a 4-es főúton tartottunk Nagyvárad felé. (Máskor az M3-ast választottuk.) Jó volt elkerülni Budapestet, az úttal sem volt gondunk. Már erősen alkonyodott, amikor zuhogó esőben megérkeztünk Kolozsvárra. A navigátor nem ismerte szálláshelyünk utcájának nevét, de azért nagy nehezen odataláltunk.

2. Június 4. Kolozsváron

Reggeli után taxival indultunk a Fő térre. A forgalom lüktető, parkhely alig, a taxi pedig kifejezetten olcsó volt. Első utunk Fadrusz alkotta Mátyás szobrához vezetett, nem volt szerencsénk, Kolozsváron filmfesztivál volt, a szobor előtti tér tele rendezvénysátrakkal. Megcsodáltuk a Szent Mihály Székesegyházat – Erdély második legnagyobb méretű gótikus templomát – majd a Fő teret körbesétálva, letértünk Mátyás szülőházához. Innen gyalogszerrel mentünk a Farkas utcai Református templomhoz, hatalmas építkezés, felújítás folyik, nem tudtunk bemenni.

Elindultunk Kolozsvár nekropoliszába, a Házsongárdi temetőbe. Valahol azt olvastam, hogy elhanyagolt, az enyészeté, pusztulásra ítélt – szerintem ez nem igaz. Rengeteg helyen dolgoztak munkások, amíg ott voltunk négy gyászmenet, négy temetés volt. A temető hangulata leírhatatlan… felkúszik a dombra, árnyas fák őrzik a holtak álmát, mindenféle korból látni sírokat, románok, magyarok, németek békében alusszák álmukat. Különös, hogy mennyire sűrűn vannak a sírok, de sok a családi sírbolt, egy-egy família számára vasráccsal körbevett terület. Elképzeltük, milyen lehet Mindenszentekkor a lombot hullató fák alatt, amikor gomolyog a köd… Sok nagy magyart fed Házsongárd földje, volt kit könnyen, volt kit nehezen találtunk meg, volt, akit nem sikerült. Némán, magunkba fordulva léptük át a temető küszöbét: “Memento mori…”

Elindultunk az Agapé vendéglő felé, ahol kényelmesen, Balla Géza ménesi szőlőbirtokának borát kortyolgatva ebédeltünk, közben az eső is csöpögött egy kicsit, de nem komolyan, csak úgy ijesztésül. Taxival keltünk át a Szamos túlpartjára, a Fellegvárhoz, hogy madártávlatból is megcsodáljuk a várost. Lassan visszasétáltunk a Szent Mihály Székesegyházhoz, hiszen este 6-kor szentmise volt. Június 4-én, Kolozsváron, a Székesegyházban találkozni az Úrral – egyszerre volt szívszorító és felemelő…

Fáradtan, taxival tértünk vissza szálláshelyünkre. Milyen érzésekkel? Különösekkel. Kolozsvár a történelmi Magyarország egyik legnagyobb városa volt. Minden utcakő a magyar múltról mesél, mégis ma már kevesebb mint egyötöde az összlakosságnak a magyarok száma; magyar szót elvétve hallani, magyar felirat szinte sehol. Fájó ezt írnom. Ugyanakkor gyönyörű fekvésű, nagyon szép építészeti emlékeket őrző város. Reméljük, az a 60 000 magyar, aki ott él, menti, ami még menthető. Vannak magyar könyvesboltok, színház, kulturális és tudományos élet. Megmaradásunk zálogai.

3. Június 5. Úton Kolozsvárról Székelyvarságra

Torda

Lassú kényelmes utat terveztünk. Reggel kilenckor már Tordán, a sóbányánál voltunk, amely nem mindennapi látványosság! Magyar csoporthoz csatlakoztunk, fél órás idegenvezetést hallhattunk. Már a XIII. századból vannak emlékek, hogy sóbányászat volt ezen a helyen, jelenleg nincs kitermelés, múzeum, gyógyhely és idegenforgalmi látványosság, részleteket itt olvashattok róla. Nagyon érdekes volt, a visszhangnál kezdtünk, – tizenötszörösen veri vissza a hanghullámokat – felel a bánya… amikor vezetőnk bekiabálta, hogy “ALKOHOL!!!”, a bánya tizenötször kérdezte: “HOL, HOL…???” Majd 13 emelet mélységbe sétáltunk le, a 90 m mély akna aljában játszótér, föld alatti élet… és egy óriáskerék, amelyre egyedül szálltam, családom inkább megvárt… Még lejjebb, legalul sós vizű tó, körülötte meredek sófalak, lehetett volna akár csónakázni is. Érdekesen alakították ki a fényeket, egy tudományos-fantasztikus filmet is lehetne forgatni odalenn. Lifttel pillanatok alatt a felszínen voltunk.

Torockó

Alig 40 km-t autóztunk a pár éve már meglátogatott gyönyörű településig, ahol jóízűen megebédeltünk. Egy nappal korábban érkeztünk, mint az ott koncertező Ismerős Arcok… A Székelykő döbbenten nézhette a falu közepén épített ortodox katedrálist, Torockón alig él román… A házak gyönyörűen rendben vannak, szépek, ilyen hely aligha van a világon máshol. Csak azt templomot tudnám feledni…

Marosvásárhely

100 km-t autóztunk, megálltunk rövid pihenőre. Sétáltunk a Rózsák terén, kávéztunk, majd hirtelen besötétedett, mikor beültünk az autóba, leszakadt az ég, elkezdett zuhogni az eső. Még bő két órás út állt előttünk.

Székelyvarság

Este nyolckor megérkeztünk… barátaink finom vacsorával vártak ránk, örültünk a viszontlátásnak. Fűteni kellett, a Hargita lábánál, a völgyek között megpihent még egy gondolatra a tavasz. Másnap testben és lélekben készültünk a szombati napra. (Azért Oroszhegy és az ott bőségesen termő szilvából készült jóféle párlatok beszerzése nem maradt el 🙂 ).

4. Június 7. Pünkösdi szentmise Csíksomlyón, a Nyeregben

Összefüggő kocsisor vánszorgott Székelyudvarhely és Csíkszereda között. Többet álltunk, mint haladtunk, közben barátainktól szöveges üzenet érkezett telefonunkra: meghibásodott az autójuk, várják az autómentőt… rossz érzés volt, hogy a célegyenesben szólt közbe a technika ördöge.

Csíkszeredában viszonylag könnyen kaptunk parkhelyet, de 4 km-es gyalogos hegymenettel, a szentmise kezdete előtt fél órával értünk fel a Nyeregbe. Ekkora embertömeget még soha nem láttam. Egyházi és nemzeti zászlók alatt, hosszan kígyóztak a sorok,  csak jöttek, végeláthatatlan sorban zarándokoltak magyarok, székelyek. Mi az oltártól 200 m-re tudtunk letelepedni, vártuk a találkozást Máriával, Krisztussal, a Lélekkel és az Úrral. Képtelen vagyok elmondani ennek a misének a lelkiségét, az érzéseket, amelyek mint hívőt és magyart hatalmukba kerítettek. Segítségül fogom hívni Csaba testvér sorait, itt és itt olvashatjátok azokat; érdemes elmélyedni a szentbeszéd gondolatiságában, lelkiségében is.

Himnuszainkkal zártuk a misét.

Iszonyatosan nehéz volt a tömegben visszatérni autónkhoz, majd több mint két órát állni Csíkszeredán a dugóban, de ezek egyáltalán semmit nem számítanak! Ott voltunk, mert ott kellett lennünk, ha az Úr is úgy akarja, nem utoljára. Hihetetlen, emberi ésszel megmagyarázhatatlan a vonzalom, de úgy tűnik nem csak minket, hanem magyarok százezreit keríti hatalmába. Ez nem lehet más, mint a Magyarok Nagyasszonyának és az Úrnak akarata. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

5. Június 7-8. Kalandos pihenés Varságban, fárasztó hazaút Pünkösdhétfőn

Vasárnap verőfényesen sütött a nap, beszereztünk vagy 3 kg, előttünk, a tóból merített pisztrángot, azután elkezdett úgy zuhogni az eső, ahogyan csak nagy hegyek között tud. A kertünkben folyó patak megduzzadt, zúgva áradt lefelé, talán egyenesen a víztározóba. Autónkkal közelebb mentem a házhoz, hogy kihordjuk a csomagokat… nem volt jó ötlet. A felázott talajon elásta magát a gumi, de a jó székelyek mindig segítenek, a szomszédból egy kb. 15 éves srác traktorra pattant és kirántott a sárból. Mikor felmentünk megköszönni, pálinka és akkor sülő palacsinta volt a jutalmunk, mert megköszöntük. Ilyenek ezek a népek ott, a mi székely testvéreink!

Hajnali indulás, már jócskán Kolozsvár után érkezik a telefon barátainktól: ott hagytuk a forgalmi engedélyt! Na ezután összeszorult a gyomrom, nagyon szabályosan vezettem, nem állított meg egy derék közeg sem. Úgy határoztunk, az M3 felé vesszük az irányt, ott kevesebb az esélye, hogy igazoltassanak, mikor fél öt felé beálltunk udvarunkba, görögtek a kövek szívünkről! Varságban 8 °C-ban indultunk, Budapesten 34-et mutatott az autó. Fárasztó és stresszes út volt. Gondoljátok, megérte? Ha lehetne, most azonnal újra útra kelnék. Csodálatos volt, köszönet ezért családomnak, velünk lévő barátainknak, minden erdélyi magyarnak, akikkel ÖSSZETARTOZUNK!

jún 042014
 

Erről a napról még fogok szólni. Úton vagyunk. A Királyok Városából megállókkal – írhatnám stációkkal – Csíksomlyóra, hogy megkeressük a Fényt, az éltetőt. Helyettem meséljenek a fényképek, azután ha összeáll minden, elmondom mindazt, amely már immár múlttá vált számunkra, és mindazt, amely most még előttünk áll. Kattintsatok a fekete keretre, utazzatok velünk, hallgassátok meg Wass Albert versét a Kormorán feldolgozásában! (Amint tudom folytatom.)

jún 032014
 

Az Élet néha különös játékot űz velünk. Számtalan erdélyi utunk során, Kolozsvár valahogy mindig kimaradt, ezért úgy határoztunk, idén felkeressük. Pont június 4-én fogunk egy teljes napot a városban bolyongani, félek, különös érzés lesz. Ezeket a sorokat már Kolozsvárról írom, ma este szerencsésen megérkeztünk, holnap városnézés, majd csütörtökön utazás tovább Csíksomlyó felé.

Ha lesz időm rá, holnap töltök fel képeket, de a végleges úti beszámolót lehet csak otthon tudom majd megírni.

Addig legyen miénk az a dal, amelyet itt és most közelebb érzek magamhoz, jobban megérint, mint eddig valaha…

Már 032014
 

Mi történt Szigetszentmiklóson? Csaba testvér Google-plus bejegyzéséből és az Ismerős Arcok honlapjáról szereztem tudomást a készülő eseményről, bár a plakáton szerepelt, hogy “jegyek igényelhetők…”, nagy jelentőséget nem tulajdonítottam ennek. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy jobb lett volna, mert előre elkelt mind az 1800 belépőjegy, pontosabban, mivel díjtalan rendezvény volt, inkább az elfogyott kifejezés pontos. Kétségbeesve mondtuk az egyik rendező hölgynek, hogy Székesfehérvárról jöttünk, ő szólt a főnökének, aki ígéretet tett arra, ha lesz hely beengednek. Talán tíz perc sem telt el, máris a kezünkbe nyomtak két jegyet, ezúton is köszönjük!

2012 óta működik a minden igényt kielégítő szigetszentmiklósi Sportcsarnok, tágas tereivel méltó színhelye volt a rendezvénynek. Az est két szigetszentmiklósi polgár kezdeményezésére, a helyi plébános és önkormányzat támogatásával jött létre.

Köszöntések után Csaba testvér által megálmodott gyergyószárhegyi otthon diákjai mutattak be varázslatos télbúcsúztató néptánc-összeállítást, majd őket követte Csaba testvér közel egy órás tanítása.  Az ősszel kezdődő csíksomlyói Mária év köré fűzte szavait, a máriás lelkület tükrében feszegette a mai világ kérdéseire, a ma emberének problémáira adandó válaszainkat. Ne rémüljünk meg a nehézségektől, a legyőzhetetlennek látszó akadályoktól, mert ha magunkat legyőzzük, az Úr is segítő kezet nyújt. Az is teljesen világossá vált, hogy milyen óriási jelentőséget tulajdonít a gyermekeknek, Magyarországnak “gyermekesőt” kívánt. Amíg beszélt, úgy éreztem, hogy kettesben vagyunk, nagyon sok, engem foglalkoztató kérdésre felelt. A tőle megszokott módon, mondandóját rengeteg humorral, anekdotával fűszerezte. Tanítása végén, mind a jelen lévő 1800 ember együtt imádkozott Kárpáthaza magyarságáért. Egyszerre volt torokszorító és felemelő érzés, éreztem Isten jelenlétét.

Az Ismerős Arcok előadásán is érződött az est hangulata. Nyerges Attila invitálására a színpad előtti teret több tucat vidáman hancúrozó kisgyermek lepte el, így találkoztak Csaba testvér gyermekekről mondott szavai és a művészet, bizonyára nem véletlenül! Bő egy órát játszottak, majd a Fenyők és a Nélküled alatt a helyi József Attila Általános Iskola Gyermekkórusa – közel száz gyermek – együtt énekelt a zenekarral. A közös munka nem új keletű: a MOM-ban tartott, szimfonikus kísérettel előadott hangversenyen is ennek az iskolának a diákjai énekeltek. (Irigylem a kórusvezető énektanárnőket, hogy ilyen dalokat taníthatnak!)

Az előadás végén Csaba testvér fáradhatatlanul dedikálta legújabb könyvét.

Íme egy már megjelent írás erről a felejthetetlen estéről, és még egy.

jan 012014
 

Csodálom Jézus Krisztust, ahogyan a földre jön, és saját kezébe veszi a dolgokat. Nem mást küld, hogy Ő fáradt cinizmussal a mennyei trónusán ülve szemlélje és kommentálja az emberiség vergődését. Ő közénk jött, és szembe ment az akkori világ sodrásával, az erőszakos, kapzsi, lusta, élvhajhász semmittevéssel.

Utat keres, építkezik, társakat gyűjt, megtanítja őket csendben lenni, befelé fordulva imádkozni, felfedezni a mennyei Atya vágyaink által szívünkbe írt álmait. Naponta útra kel, bejárja a szülőföldjét, bátran nyíltan szóba áll az emberekkel, meghallgatja őket, vigasztal, bátorít, segít. Egyetlen kérdés, egyetlen gond se jelent számára akadályt, lendületesen vállalja azokat és megoldja. Keresztelő Szent János lefejezése, egy-egy kudarc,nem bénítja le, nem ül félre duzzogva, hanem kitartó szívóssággal megy a szeretet útján előre. Nem gyűjt kincseket, vagyont, nem áll be egyetlen politikai irányzatba sem, szabadon száll, hiszi, hogy jósága, szeretete az egész világot megmozgatja. Egyszóval Jézus él, alkot és szeret, megy előre! Már önmagában ezért a tevékeny, lendületes életéért, én Jézus Krisztus mellé állok.

Olyan döbbenetes látni, hogy sok sok ember csak a saját pitiáner szórakozásáért mozdul meg. Csak korlátolt létének a fenntartását vállalja, önmagáért él, és nagyon sokan még azt is csak ímmel-ámmal teszik… Annyira szeretném ezeket az embereket felrázni, rádöbbenteni arra, hogy drága, egyetlen életüket pocsékolják el. Hogy lehetne az embereket a félénk, helyben tipegő, önzés burkában besavanyodott életükből kimozdítani? Felszabadítani a szeretet, az alkotás, a valós létezés csodálatos szép világára? Hogy tudnám elmondani érthetően, megmutatni azt a tiszta örömet, mely melyet a szeretet útján, botladozva is, de elinduló ember megtapasztalhat?
Lehet, hogy izgalmas egy számítógép előtt ülve vezetni egy autót, szimulált hajtűkanyarokat bevenni, de mennyivel izgalmasabb becsületes munkád gyümölcseként megvásárolt autódat vezetve családodnak megmutatni gyermekkorod szép, mesés tájait. Lehet bekeseredve, szárnyszegetten reménytelenségbe ostorozni ezt a világot, de mennyivel jobb leülni és megfogalmazni egy verset, egy gondolatot, mely mind egy langyos szellő belekapaszkodik embertársad csüggedten logó vitorlájába, és elindítja őt a reális létezés hatalmas óceánján.

Jó dolog megérezni a kis magban feszülő élni akarást és azt szelíden jó földbe tenni, a szerető szolgálat alázatával öntözgetni. Jó dolog meghallani egy kis gyermek ki sem mondott panaszát és egy otthon, intézményecske létrehozásával, óvodával, gyermekvédelmi központtal válaszolni a kibontakozás utáni néma vágyra. Jó dolog mint egy láthatatlan angyal e világon keresztül suhanni, itt ott csendesen megállva, az életet szolgálni, szeretni az alkotás Istenét. Nagyon jó dolog élni és alkotni! Ha az Isten maga mondaná, hogy nincs túlvilág, és nem tartják számon a szeretetből adott pohár vizet, a jó szót, a lehajló gyöngédséget, a másokért végzett munkát, én akkor is ezen az úton mennék tovább, mert jó dolog a létezés örömét megosztani embertársaiddal. Jó dolog a kis homokból várat építeni, a téglából templomot az Istennek, otthont az embereknek. Jó dolog a földet feltörni, és tarka virágot, hatalmas fákat ültetni csak úgy, hogy legyenek, hogy létükkel tanúskodjanak az élet, a kibontakozás, a folyamatosan mozgásban lévő Isten irántunk való végtelen szeretetéről.

Megéri? Építed, szépíted a világot, és észre se veszed: magadat építed, bontakoztatod ki, minden egyes kapavágás nemcsak a földet teszi lakhatóbbá, hanem magadat is. Mindennapjaid szeretetének tüzében kiégő tégláidból nemcsak kint a világban épül ház, otthon a családodnak, hanem belülről építkezve megszületik benned, a családjáért felelős felnőtt, az apa, ki életet ad. Csodálatos életet adni, gyermeket szülni, és azt becsülettel, türelemmel az öntudatra ébredésig felnevelni, majd imádságos szeretettel az útját mindvégig egyengetni, és öreg fejjel az általad ásott kútból felbuggyanó tiszta vízben megmosakodni.

Te ástad a kutat, de annak életet adó tiszta vizét nem te teremtetted, általad születik valami, ami nem te vagy, mely életet ad sokaknak, s melynek tükrében megláthatod végre te is az igazi, szép arcodat. Persze, hogy megéri a teremtő Istennek társává válva magadat e világban kiteljesíteni. Semmiből a végtelen létbe felnőni, úgy lenni hatalmas fává, hogy forró nyarakban érett magvaid ezreiben, erdővé válsz.

Minden egyes perc, óra mit Isten jóságosan neked adott, s melyet te jó szándékú munkával, alkotással nem kamatoztatsz, melyet a semmittevés, az önsajnálat, a meddő poénkodás, a helyben topogás céltalan kocsonyájában töltesz, elvesztett, soha vissza nem térő lehetőség. Tiszta szívemből sajnállak téged, ki évekig célozgatsz, de nem mered meghúzni a ravaszt. Igen sajnállak téged, ki olyan szellemi, lelki, anyagi erőket gyűjtesz, melyekből nem épül, vers, szerelem, ház, haza, melyek csak poros raktárrá teszik életed, s téged értelmetlen limlomjaid őrzőjévé, egy karikás szemű, betörőktől rettegő éjjeliőrré.

Mi vagy te?

Egy szárnyatlan sas, a porban kapirgáló tyúkok között? Nem haragszom rád, csak szánlak, mind azt a vándort, ki balgán megáll és tikkadtan szomjazik az életadó kút mellett. Izgalmas, érdekes az élet, és ne azért buggyanjon ki szívedből a dal, mert általa unatkozó emberek sztárja lehetsz, hanem csak azért mert jó énekelni, társa lenni a korán kelő pacsirtának, ki dalával ébreszti a hajnalt, és a vándort. Jó alkotni, a vásznon megragadni egy mozdulatot, egy csak általad megsejtett hajlatát a tájnak, és azt amit csak te egyedül látsz, alkotó munkáddal alázatosan láthatóvá tenni az egész világnak.

A mozgásban lévő Istennek szolgája vagyok. És mint a gyermekkorod játékában a szaladó gyermek, szeretnélek életadó simogatással megérinteni, hogy életed legyen, és te is mozgásba lendülj, hogy merj magadba fordulva álmokat látni, és azokat társakat keresve bátran megvalósítani. Megtapasztalni azt, hogy milyen csodálatos társa lenni a világot, tiszta, szép vágyaid által beléd irt irányban tovább teremtő Istennek.

Krisztus Isten reális válasza volt az emberiség évezredes adventjére. Jézus léte örök válasz, nem csak a megannyi miértre, hogyanra, hanem a te alapvető örök kérdéseire is. Az élő hit, az erőt adó remény válságban van, és persze ez újabb és újabb politikai, gazdasági kríziseket szül. Hogyan tovább? A kérdés az, hogy mersz-e magadba nézni, mered kimondani, megfogalmazni a végtelen utáni tiszta sóvárgásaidat? Mered félrelökni a kufár, csak a vagyonukat halmozni akaró kereskedők csillogó reklámjait, és kimondani mindazt miért érdemes élned, dolgoznod, meghalnod? Mered alázatos partnerségben Istennel tovább teremteni ezt a szép világot? Mersz a gondolkodó, kereső embertársaid sorába állni, hogy te is akár egyetlen dallammal gazdagabbá tedd magadat, és társaidat? Mersz a holnapban nézni, és talán milliók által, a csendes adventi imában kértekre, Isten simogató válasza lenni?

Karácsony után mersz szeretetből mások számára megtestesülni? Újból útra kelni? Mosolyogva az emberek kérdéseire, kéréseire, megnyugtató válasz lenni?

Egyetlen dolgot kívánok az új esztendőbe: Merj ezekre a kérdésekre bátran IGENT mondani.

Szeretettel,
Csaba testvér

Forrás