máj 242015
 

„Legyünk hűek őseink szent hitéhez és erényeihez, vagyis katolikus keresztény szent hitünkhöz, legyünk hűek nemzetünkhöz és szülőföldünkhöz, és legyünk hűek anyanyelvünkhöz, anyanyelvi kultúránkhoz.” (Jakubinyi György érsek)

„A hűségről szólt ez a szentbeszéd, amit mindannyian megszívlelhetünk. A hit hűségéről, a szülőföldhöz és a nemzethez tartozás hűségéről, és az anyanyelv megtartásának hűségéről. Nehéz lenne ehhez bármit is mondani, azt gondolom, hogy ez pont elegendő útravaló mára, holnapra és holnaputánra mindannyiunknak, hogy ki-ki a pünkösdi ünnepeket e gondolatok jegyében töltse, továbbadva e gondolatok magvas tartalmát hozzátartozóknak, barátoknak, ismerősöknek.” (Áder János, köztársasági elnök)

Szavakkal lehetetlen megfogalmazni azt az érzést, amelyet csak fölsőbb akarat hívhatott elő belőlem, az érzést, hogy ott a helyem. Kétszer már elzarándokoltunk Pünkösdkor Csíksomlyóra, vívódtam, barátaink sem biztos, hogy tudtak volna jönni, elhatároztam, ha kell, akár egyedül is nekiindulok. Ahogy Benedek fiam igent mondott hívó szavamra, már április végén megvettem vonatjegyünket.

Amikor tegnap reggel leszálltunk a Corona gyorsvonatról, éreztem, hogy jó döntés volt elindulni. Pünkösd a katolikusok, de talán az egész kereszténység számára a legnagyobb események egyike, a Szentlélek eljövetelének ünnepe, a Húsvét utáni ötvenedik napon. Csíksomlyó 1444 óta búcsújáró hely. Szent István Szűz Mária oltalmát kérte Magyarországra, nemzetünkre; a templom őrzi Mária Kegyszobrát, amely 500 éve készült, megformázva a Napba Öltözött Asszonyban, a magyarság és székelység Mária szeretetét. A Szentlélek kiáradásának ünnepe és Mária tisztelete ötvöződik Pünkösdkor Csíksomlyón. A zarándokok teljes búcsút nyerhetnek, ez azt jelenti: “a bűnbánat, illetve a gyónás visszavezet a kegyelem állapotába, az isteni életbe. De a bűn “nyomai”, a kialakult rossz szokások megmaradnak bennünk (lelkünkben, pszichénkben, reflexeinkben); ezért van szükségünk megtisztulásra, vezeklésre, illetve ezért jutnak emberek az ideigtartó büntetésre, a “tisztítótűzbe”. A teljes búcsú az “ideigtartó” büntetéstől, vagyis (ha most meghalnánk) a tisztítótűztől szabadit meg minket, illetve a tisztítótűzben szenvedőket a mennybe juttatja. A teljes búcsút így felajánlhatjuk a tisztítótűzben szenvedő lelkekért vagy önmagunkért.” Szakralitásán túl, Pünkösdkor a Somlyó-hegyi Nyereg az összmagyarság találkozóhelye, ahová százezrek zarándokolnak.

Úton a hegyre, özönlöttek az  emberek, egyesével, ám mint a vízcseppek, eret, patakot, folyót, a Nyeregben már folyamot alkottak.  3-4 órával a szentmise kezdete előtt, zarándokok ezrei, a keresztaljak népei, egyházi énekeket énekelve tartottak fel a hegyre. A Nap aranylóan ragyogott, csak mentünk, mentünk, csecsemőktől aggastyánokig, olyanokkal, akiknek talán már a második emeletre felmenni is embert próbáló feladat. De az, Úr, a Lélek és Mária hívó szavára nincs, nem lehet kifogás, ha ott kell lennünk, akkor indulunk!

Bár a szentmise fél egykor kezdődött, mi röviddel tíz óra után megérkeztünk a Nyeregbe, bőven jutott időnk nézelődésre. Sok zarándokcsoportot név szerint köszöntöttek, közben imádkoztunk, számos helyen lehetett gyónni. A szentmise szertartása felemelő volt, erről most többet nem tudok mondani, hiszen annyi minden kavarog bennem, hogy a gondolatok, benyomások, érzések feldolgozásához hetek, hónapok kellenek. Azt azonban már most is tudom, hogy ismét – mint korábban annyiszor – kegyelmi ajándékokkal szívünkben, lelkünkben megerősödve, feltöltődve indultunk lefelé, azzal a kéréssel, hogy jövőre is újra itt lehessünk.

A fekete keretre kattintva indul a vetítés.

Szeretném hangsúlyozni, hogy zarándoklaton voltunk, ehhez képest minden egyéb teljesen másodlagos, ezért olvashattátok eddig csak utunk legfőbb céljáról beszámolómat, láthattátok a fényképeket is. Élményeink azonban nemcsak a zarándoklat szakrális részén voltak, essék szó azokról is!

Menetrend szerint, május 22-én, pénteken 16 óra 40 perckor indult a vonatunk a Keleti pályaudvarról. Szakadó esőben szálltunk fel Székesfehérváron, a 4-es Metróval nagyon rövid idő alatt átértünk a Keletibe. A nyüzsgő pályaudvaron volt időnk nézelődni, ha egyetlen jelzővel kellene illetnem a látottakat, az a “balkáni” lenne. Koszos, lepusztult… Azt, hogy a vonatunk hanyadik vágányról megy, indulás előtt negyedórával írták ki. Kétszemélyes hálókocsis kupéba szólt helyjegyünk, az ablakon kívül tiszta volt minden, de ezzel együtt is iszonyatosan lepusztult az egész. Különösen ár/érték arányban nézve… két üveg 2 dl-es ásványvíz, 1-1 szappan, reggelire egy adag kávé és egy “E” betűkkel összecementezett örökké tartós croiassant fejezte ki a MÁV vendégszeretetét – pontosabban ez a része a dolognak az Utasellátó – (régebbi nevén Ittasellátó 🙂 ) – reszortja… A mosdó állapotáról jobb nem beszélni, WiFi, de még a lemerült telefonok feltöltésére egy dugalj sem volt. A határig tartó nem egészen 300 km-hez közel hat óra kellett, nem volt száguldás. Először a magyar rendőrök nézték meg igazolványunkat, majd szűk fél óra múlva a románok. Ezután nyugovóra tértünk, valamennyit aludtunk, amennyire a menetzaj és a rázkódás engedte. Fél órás késéssel, reggel 8-kor futottunk be Csíkszeredába.

Talán felmerülhet két kérdés: miért kettesben mentünk és miért vasúton? A válasz egyszerű: hitvesem alvásigényét nem elégítette volna ki két ilyen éjszaka, úgy összetörte volna, hogy regenerálódásához sok idő kellene. Azért nem autóval mentünk, mert nagyon rossz emlékeim vannak azokról a közlekedési dugókról, parkolási gondokról, amelyek a mise napján, mind oda-, mind visszafelé megkeserítették utunkat. Most már tudom mi lesz a legjobb megoldás jövőre! Ha már az utazás költségeit érintettem, két embernek jobban megéri autóval menni, mint hálókocsiban, viszont a vezetéssel járó stressz ezzel kiiktatódik, ez pedig nem elhanyagolható.

Az állomástól 6 km-t gyalogoltunk a Nyeregig, ehhez alig több, mint 2 óra kellett, íme a GPS-szel mért adatok és útvonalunk térképe:

Volt egy vágyam, Böjte atyától többször olvastam a hírt, hogy kérésére, Bíró János Antal atya, aki most 97 éves, “Magyarok Nagyasszonya, székelyek Édesanyja” címmel írt egy könyvet, az 500 éves Kegyszoborról. Minden vágyam az volt, hogy hozzájussak ehhez, a hegy lábánál, Csaba testvér örökbefogadott gyermekeinek hajléka előtt dedikált az agg szerzetes. Bár minden vágyam így teljesülne!

Lefelé a tömeg nagyjából egyszerre indult meg, de a legszélesebb gyalogösvényen akkora volt a tumultus, hogy mi Benedekkel a füvön, párhuzamosan mentünk. A katedrális mögött beszorult a tömeg, a templomig tyúklépésben lehetett csak menni. Onnan már jobban haladtunk, egy-egy árus portékáit is volt időnk megnézni. Amikor már nagyon szomjasak és éhesek voltunk, betértünk egy kertbe, ahol az IGAZI CSÍKI SZÉKELY SÖRT mérték, üvegesen, csapolva 🙂 . Bár én már hónapok óta nem ittam sört, nem tudtunk ellenállni, még Benedek is bedöntött egy flaskával. Közben kaposvári barantásokkal elegyedtünk szóba, pár mondat után kiderült, hogy egyikük első munkahelyemen, Mosdóson kardiológus. Ilyen kicsi a világ! Bennem az merült föl, hogy a szomszédjával, jó ha köszönőviszonyban van az ember, itt meg bátran szóba elegyedtünk mindenkivel. “Mi egy vérből valók vagyunk!” olvastam az egyik zarándok pólóján, ennek jegyében pár mondatot még Mazsival is válthattam 🙂 .

A sörkerttel szemben parázson micset sütöttek, ezt a fasírthoz, vagy inkább csevapcsicsához hasonlító étket Benedek nagyon szereti, vásároltam belőle két adaggal, jól esett a sörhöz. Lefelé haladva ketten megettünk egy szintén parázson sült kürtős kalácsot, az is remek volt.

Ezután egy kicsit elszúrtuk a dolgot, beülhettünk volna fagyizni valahol a belvárosban, de már két órával vonatunk indulása előtt az állomáson voltunk, a tapasztaltakat láthatjátok a képeken… Helyi idő szerint este fél kilenckor indult vissza a vonatunk, a kupéban azonnal elaludtunk, valamikor hajnali négykor jöttek előbb a román, majd fél óra múlva a magyar rendőrök, hogy megnézzék iratainkat. Utána még aludtunk egy sort, a vonat pontosan menetrend szerint, 9 óra 5 perckor befutott a Keletibe! Metrózás után, 9 óra 37 perckor Kelenföldön felszálltunk a gyorsra, amely 50 perc alatt Székesfehérvárra hozott bennünket. Hitvesem várt ránk, röviddel 11 óra előtt otthonról, hazaértünk… Alig több mint 12 órát töltöttünk Csíkszeredán, nagyjából 30-31 órát rázkódtunk a vonatokon. Ha valaki megkérdezné, hogy megérte-e, az felelném, igen, megérte, ha holnap újra indulnunk kellene, nem tétováznánk!

Már 232015
 

Az abai Atilla Király Gimnázium kilencedik osztályának tagjaként, március 2-tól öt napot voltunk Erdélyben. Az első napunkat jóformán végig a buszon töltöttük, Nagyváradon megnéztük a katedrálist. Későn este érkeztünk meg Torockóra, ahol elfoglaltuk szállásunkat és kaptunk egy finom vacsorát.

(A diasorozatok fekete keretére kattintva az oldal elhagyása nélkül is megjelennek a felvételek.)

Reggeli után kemény fába vágtuk fejszénket: gyalogtúrára indultunk a Székelykő tetejére. Mintegy három óra hosszat kapaszkodtunk felfelé, sziklás talajon, komoly emelkedőkön. Célunkat elérve gyönyörű kilátást élvezhettünk. Egy óra pihenés után elindultunk lefelé, ez a szakasz volt utunk nehezebb része, erős szél fújt és a köves talajon lefelé haladás nehezebb volt, mint felkapaszkodni. Szép teljesítmény volt felmenni, a kilátás miatt is megérte az erőfeszítést. Aznap még megnéztük a helyi Néprajzi Múzeumot, beszélgetéssel ütöttük el az időt, sétálgattunk a faluban.

Másnap reggel elbúcsúztunk Torockótól és buszunkkal Kalotaszentkirály felé vettük az irányt. Először a Tordai-hasadékon gyalogoltunk végig, a jeges, csúszós talaj nagyon nehézzé tette dolgunkat, páronként, egymást segítve, támogatva tettük meg a túrát.

Következő állomásunk a tordai Sóbánya volt, 172 lépcsőfokon jutottunk a mélybe, elcsodálkoztunk a fények játékán és a föld alatt ennyire mélyen található tavacskán. Lifttel utaztunk a felszínre, összességében nagy élmény volt látni a Sóbányát. Este elfoglaltuk szállásunkat Kalotaszentkirályon, vacsora után fáradtan dőltünk ágyba.

A negyedik napon ismét gyalogtúrára indultunk, a Vigyázó-hegységben található Rekettyési vízeséshez. Egy darabig busszal mentünk, mintegy 3 órát gyalogoltunk a havas talajon, amíg elértük a befagyott vízesést, nagyjából egy órát töltöttünk úti célunknál. Visszafelé útközben megnéztünk egy fakazettás református erődtemplomot a tiszteletes úr vezetésével. Visszamentünk a szállásra, ahol helyi népzenei muzsikusok előadását hallgattuk.

Az ötödik napon ismét buszon ültünk, Nagyvárad érintésével délután megérkeztünk Székesfehérvárra. Valamennyien nagyon jól éreztük magunkat, amennyi pár napba belefért, azt tartalmasan töltöttük, köszönjük tanárainknak és iskolánknak a szervezőmunkát és a sok élményt!

aug 262014
 

Öröm és hiányérzet kavargott bennem, amikor letettem Ősi János váci történelemtanár nemrégen megjelent könyvét. Igaz, mikor alig több mint két napja belekezdtem, mindössze annyit tudtam róla, hogy kortárs szerző regényét tartom kezemben, aki Szent László életét regénybe szőtte. Legnagyobb gondom az volt, hogy a mű befejezetlennek tűnt, a Lovagkirály életének korai szakaszát dolgozta csak fel. Azután megtaláltam a magyarázatot: trilógia első részével végeztem, a másik két kötet megjelenésre vár, alighanem legkésőbb jövőév elején polcokra kerül a második rész is.

A hiányérzettől eltekintve, nagyszerű élmény volt a könyv elolvasása. Élvezetes, olvasmányos stílusban ír a szerző, szinte letehetetlen letenni a kötetet. Bár az ifjú Szent László áll a cselekmény középpontjában, sok egyebet láthatunk: a kor életét, falvak, városok rendjét, kiszolgáltatottságát; folyamatosan dúló harcokat és küzdelmeket; besenyők pusztítását; kivégzéseket, az egyházi tized beszedését, őshitű magyarok és keresztények küzdelmét, akár szellemi, akár fizikai síkon. Cselszövések, alkalmi szövetségek, párbajok tartják ébren figyelmünket, az sem baj, hogy az író elrugaszkodik a szigorúan vett történelmi eseményektől, és szabadon engedi szárnyalni fantáziáját.

A cselekményből nem hiányzik a szerelmi szál sem, László és Rásdi, a pogány jósnő beteljesült szerelme, amely tragédiába torkollik, elvégre Béla király, aki hitszegő módon lemészárolta Fehérváron az őshitű magyarokat, másodszülött fia kedvesét éhhalálra ítéli. De a Rásditól kapott, keresztet formázó Turulmadár kíséri és védi Lászlót rögös útja során. Maradva a szerelmi szálnál, később a Váradot építő László feleségül veszi a gyönyörű Rékát, aki leánygyermekkel ajándékozza meg a herceget, de belehal a szülésbe. Mindeközben szemünk előtt építik fel vallon mesterek Váradot, székesegyházzal, várfalakkal.

Ott vagyunk Nándorfehérvár ostrománál, ahol a széthúzó vazallusok összevesznek a prédán, látjuk, ahogyan László párbajozik a hitvány kölyökkirály helyett annak vitézével, ám a küzdelem eldöntetlen marad. A trilógia első kötetének befejező része a mogyoródi csata, ahol Salamon és Géza ütköznek meg, László bátyja oldalán harcol, sebesülten, Koronát hozó angyalok álomképével fejeződik be a trilógia első része.

Számomra azonban nem ezek nyújtották a legnagyobb élményt, hanem László kijevi követi útja, ahogyan vágtatnak a végtelen sztyeppéken, majd magyarokkal találkoznak, akik nem követték Árpádot a négy folyó völgyébe, elmondják Lászlónak, hogy sok magyar él elszórtan a sztyeppéken és a Kaukázus lábánál. László fejében azonnal megfogan az a gondolat, hogy egyesíteni kellene a szétszórtan élő magyarokat! A kijevi udvarban is megjelenik a szerelmi szál: az uralkodó egy éjszakára Lászlónak ajándékozza a szépséges mohamedán rabszolgalányt, akivel szerelem szövődik, ám ármány és cselvetés végül örökre elválasztja őket. László küldetése nem jár sikerrel,  annak ellenére sem, hogy  kisded lányát nőül ígéri a kijevi fejedelem hét éves fiának. Úton hazafelé, hóviharban, lázasan, látomások közt gyötrődve elveszti kísérőit, majd a Kárpátok keleti lankáin élő székely falunagy házában ébred, aki furcsa beszéde közben, folyamatosan nyílvesszőket készít… Tőle tudja meg László, hogy létezik egy kódex, valahol Erdély mélyén, egy régi kolostorban, abban írva vagyon, hol van Atilla kardja. Felépülve hazatér Váradra, amint kitavaszodik útra kél, hogy megkeresse a Gyulafehérvár környékén található kolostort. Nagy nehezen szót ért az öreg szerzetesekkel, közülük a titkok őrzője, amint megosztja azokat Lászlóval, nyomban meghal. A kódexet már régen elrabolták, ám megtudjuk, hogy különös írásjelekkel – talán rovásírással – önmagától íródik tovább, ha a titokzatos karddal valami történik.

Nagyon várom a folytatást. Ősi János teret engedett szárnyaló fantáziájának, fikció és történelem kavarog regényében, mindezeket kiváló, élvezetes stílusban tárja olvasói elé. A mű irodalmi értékén túl, arra is kiválóan alkalmas, hogy felébressze az olvasó érdeklődését egy rendkívül izgalmas történelmi korszak iránt.

Végül ne felejtkezzünk el a könyvben írt eseményeket megjelenítő nagyszerű tusrajzokról, melyek P. Szathmáry István alkotásai.

Mindenkinek elolvasásra ajánlom a művet és izgatottan várom a folytatást!

(Kritikát, ismertetőt és beszélgetést a szerzővel, kiadóval itt találtok, valamint itt is.)

jún 112014
 

Akit egyszer megérintett, az vágyik vissza. Vasúton, busszal, személyautóval, motorral, kerékpárral, vagy gyalogszerrel, keresztaljban taposva az út porát… visszavágyik. Aki nem tudja megfogalmazni okát, az lelkében érzi. Mi is visszavágytunk, ezért indultunk Székelyföldre. Utunk lényege, legfontosabb célunk a csíksomlyói találkozás volt, egyben megpróbálok megosztani veletek valamennyit többi élményünkből is. (A fényképek fekete keretére kattintva, az oldal elhagyása nélkül elindul a vetítés.)

1. Június 3. Úton Kolozsvárra

Nem kapkodtuk el az indulást, most először a 4-es főúton tartottunk Nagyvárad felé. (Máskor az M3-ast választottuk.) Jó volt elkerülni Budapestet, az úttal sem volt gondunk. Már erősen alkonyodott, amikor zuhogó esőben megérkeztünk Kolozsvárra. A navigátor nem ismerte szálláshelyünk utcájának nevét, de azért nagy nehezen odataláltunk.

2. Június 4. Kolozsváron

Reggeli után taxival indultunk a Fő térre. A forgalom lüktető, parkhely alig, a taxi pedig kifejezetten olcsó volt. Első utunk Fadrusz alkotta Mátyás szobrához vezetett, nem volt szerencsénk, Kolozsváron filmfesztivál volt, a szobor előtti tér tele rendezvénysátrakkal. Megcsodáltuk a Szent Mihály Székesegyházat – Erdély második legnagyobb méretű gótikus templomát – majd a Fő teret körbesétálva, letértünk Mátyás szülőházához. Innen gyalogszerrel mentünk a Farkas utcai Református templomhoz, hatalmas építkezés, felújítás folyik, nem tudtunk bemenni.

Elindultunk Kolozsvár nekropoliszába, a Házsongárdi temetőbe. Valahol azt olvastam, hogy elhanyagolt, az enyészeté, pusztulásra ítélt – szerintem ez nem igaz. Rengeteg helyen dolgoztak munkások, amíg ott voltunk négy gyászmenet, négy temetés volt. A temető hangulata leírhatatlan… felkúszik a dombra, árnyas fák őrzik a holtak álmát, mindenféle korból látni sírokat, románok, magyarok, németek békében alusszák álmukat. Különös, hogy mennyire sűrűn vannak a sírok, de sok a családi sírbolt, egy-egy família számára vasráccsal körbevett terület. Elképzeltük, milyen lehet Mindenszentekkor a lombot hullató fák alatt, amikor gomolyog a köd… Sok nagy magyart fed Házsongárd földje, volt kit könnyen, volt kit nehezen találtunk meg, volt, akit nem sikerült. Némán, magunkba fordulva léptük át a temető küszöbét: “Memento mori…”

Elindultunk az Agapé vendéglő felé, ahol kényelmesen, Balla Géza ménesi szőlőbirtokának borát kortyolgatva ebédeltünk, közben az eső is csöpögött egy kicsit, de nem komolyan, csak úgy ijesztésül. Taxival keltünk át a Szamos túlpartjára, a Fellegvárhoz, hogy madártávlatból is megcsodáljuk a várost. Lassan visszasétáltunk a Szent Mihály Székesegyházhoz, hiszen este 6-kor szentmise volt. Június 4-én, Kolozsváron, a Székesegyházban találkozni az Úrral – egyszerre volt szívszorító és felemelő…

Fáradtan, taxival tértünk vissza szálláshelyünkre. Milyen érzésekkel? Különösekkel. Kolozsvár a történelmi Magyarország egyik legnagyobb városa volt. Minden utcakő a magyar múltról mesél, mégis ma már kevesebb mint egyötöde az összlakosságnak a magyarok száma; magyar szót elvétve hallani, magyar felirat szinte sehol. Fájó ezt írnom. Ugyanakkor gyönyörű fekvésű, nagyon szép építészeti emlékeket őrző város. Reméljük, az a 60 000 magyar, aki ott él, menti, ami még menthető. Vannak magyar könyvesboltok, színház, kulturális és tudományos élet. Megmaradásunk zálogai.

3. Június 5. Úton Kolozsvárról Székelyvarságra

Torda

Lassú kényelmes utat terveztünk. Reggel kilenckor már Tordán, a sóbányánál voltunk, amely nem mindennapi látványosság! Magyar csoporthoz csatlakoztunk, fél órás idegenvezetést hallhattunk. Már a XIII. századból vannak emlékek, hogy sóbányászat volt ezen a helyen, jelenleg nincs kitermelés, múzeum, gyógyhely és idegenforgalmi látványosság, részleteket itt olvashattok róla. Nagyon érdekes volt, a visszhangnál kezdtünk, – tizenötszörösen veri vissza a hanghullámokat – felel a bánya… amikor vezetőnk bekiabálta, hogy “ALKOHOL!!!”, a bánya tizenötször kérdezte: “HOL, HOL…???” Majd 13 emelet mélységbe sétáltunk le, a 90 m mély akna aljában játszótér, föld alatti élet… és egy óriáskerék, amelyre egyedül szálltam, családom inkább megvárt… Még lejjebb, legalul sós vizű tó, körülötte meredek sófalak, lehetett volna akár csónakázni is. Érdekesen alakították ki a fényeket, egy tudományos-fantasztikus filmet is lehetne forgatni odalenn. Lifttel pillanatok alatt a felszínen voltunk.

Torockó

Alig 40 km-t autóztunk a pár éve már meglátogatott gyönyörű településig, ahol jóízűen megebédeltünk. Egy nappal korábban érkeztünk, mint az ott koncertező Ismerős Arcok… A Székelykő döbbenten nézhette a falu közepén épített ortodox katedrálist, Torockón alig él román… A házak gyönyörűen rendben vannak, szépek, ilyen hely aligha van a világon máshol. Csak azt templomot tudnám feledni…

Marosvásárhely

100 km-t autóztunk, megálltunk rövid pihenőre. Sétáltunk a Rózsák terén, kávéztunk, majd hirtelen besötétedett, mikor beültünk az autóba, leszakadt az ég, elkezdett zuhogni az eső. Még bő két órás út állt előttünk.

Székelyvarság

Este nyolckor megérkeztünk… barátaink finom vacsorával vártak ránk, örültünk a viszontlátásnak. Fűteni kellett, a Hargita lábánál, a völgyek között megpihent még egy gondolatra a tavasz. Másnap testben és lélekben készültünk a szombati napra. (Azért Oroszhegy és az ott bőségesen termő szilvából készült jóféle párlatok beszerzése nem maradt el 🙂 ).

4. Június 7. Pünkösdi szentmise Csíksomlyón, a Nyeregben

Összefüggő kocsisor vánszorgott Székelyudvarhely és Csíkszereda között. Többet álltunk, mint haladtunk, közben barátainktól szöveges üzenet érkezett telefonunkra: meghibásodott az autójuk, várják az autómentőt… rossz érzés volt, hogy a célegyenesben szólt közbe a technika ördöge.

Csíkszeredában viszonylag könnyen kaptunk parkhelyet, de 4 km-es gyalogos hegymenettel, a szentmise kezdete előtt fél órával értünk fel a Nyeregbe. Ekkora embertömeget még soha nem láttam. Egyházi és nemzeti zászlók alatt, hosszan kígyóztak a sorok,  csak jöttek, végeláthatatlan sorban zarándokoltak magyarok, székelyek. Mi az oltártól 200 m-re tudtunk letelepedni, vártuk a találkozást Máriával, Krisztussal, a Lélekkel és az Úrral. Képtelen vagyok elmondani ennek a misének a lelkiségét, az érzéseket, amelyek mint hívőt és magyart hatalmukba kerítettek. Segítségül fogom hívni Csaba testvér sorait, itt és itt olvashatjátok azokat; érdemes elmélyedni a szentbeszéd gondolatiságában, lelkiségében is.

Himnuszainkkal zártuk a misét.

Iszonyatosan nehéz volt a tömegben visszatérni autónkhoz, majd több mint két órát állni Csíkszeredán a dugóban, de ezek egyáltalán semmit nem számítanak! Ott voltunk, mert ott kellett lennünk, ha az Úr is úgy akarja, nem utoljára. Hihetetlen, emberi ésszel megmagyarázhatatlan a vonzalom, de úgy tűnik nem csak minket, hanem magyarok százezreit keríti hatalmába. Ez nem lehet más, mint a Magyarok Nagyasszonyának és az Úrnak akarata. Dicsértessék a Jézus Krisztus!

5. Június 7-8. Kalandos pihenés Varságban, fárasztó hazaút Pünkösdhétfőn

Vasárnap verőfényesen sütött a nap, beszereztünk vagy 3 kg, előttünk, a tóból merített pisztrángot, azután elkezdett úgy zuhogni az eső, ahogyan csak nagy hegyek között tud. A kertünkben folyó patak megduzzadt, zúgva áradt lefelé, talán egyenesen a víztározóba. Autónkkal közelebb mentem a házhoz, hogy kihordjuk a csomagokat… nem volt jó ötlet. A felázott talajon elásta magát a gumi, de a jó székelyek mindig segítenek, a szomszédból egy kb. 15 éves srác traktorra pattant és kirántott a sárból. Mikor felmentünk megköszönni, pálinka és akkor sülő palacsinta volt a jutalmunk, mert megköszöntük. Ilyenek ezek a népek ott, a mi székely testvéreink!

Hajnali indulás, már jócskán Kolozsvár után érkezik a telefon barátainktól: ott hagytuk a forgalmi engedélyt! Na ezután összeszorult a gyomrom, nagyon szabályosan vezettem, nem állított meg egy derék közeg sem. Úgy határoztunk, az M3 felé vesszük az irányt, ott kevesebb az esélye, hogy igazoltassanak, mikor fél öt felé beálltunk udvarunkba, görögtek a kövek szívünkről! Varságban 8 °C-ban indultunk, Budapesten 34-et mutatott az autó. Fárasztó és stresszes út volt. Gondoljátok, megérte? Ha lehetne, most azonnal újra útra kelnék. Csodálatos volt, köszönet ezért családomnak, velünk lévő barátainknak, minden erdélyi magyarnak, akikkel ÖSSZETARTOZUNK!

jún 042014
 

Erről a napról még fogok szólni. Úton vagyunk. A Királyok Városából megállókkal – írhatnám stációkkal – Csíksomlyóra, hogy megkeressük a Fényt, az éltetőt. Helyettem meséljenek a fényképek, azután ha összeáll minden, elmondom mindazt, amely már immár múlttá vált számunkra, és mindazt, amely most még előttünk áll. Kattintsatok a fekete keretre, utazzatok velünk, hallgassátok meg Wass Albert versét a Kormorán feldolgozásában! (Amint tudom folytatom.)

jún 032014
 

Az Élet néha különös játékot űz velünk. Számtalan erdélyi utunk során, Kolozsvár valahogy mindig kimaradt, ezért úgy határoztunk, idén felkeressük. Pont június 4-én fogunk egy teljes napot a városban bolyongani, félek, különös érzés lesz. Ezeket a sorokat már Kolozsvárról írom, ma este szerencsésen megérkeztünk, holnap városnézés, majd csütörtökön utazás tovább Csíksomlyó felé.

Ha lesz időm rá, holnap töltök fel képeket, de a végleges úti beszámolót lehet csak otthon tudom majd megírni.

Addig legyen miénk az a dal, amelyet itt és most közelebb érzek magamhoz, jobban megérint, mint eddig valaha…

Már 032014
 

Mi történt Szigetszentmiklóson? Csaba testvér Google-plus bejegyzéséből és az Ismerős Arcok honlapjáról szereztem tudomást a készülő eseményről, bár a plakáton szerepelt, hogy “jegyek igényelhetők…”, nagy jelentőséget nem tulajdonítottam ennek. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy jobb lett volna, mert előre elkelt mind az 1800 belépőjegy, pontosabban, mivel díjtalan rendezvény volt, inkább az elfogyott kifejezés pontos. Kétségbeesve mondtuk az egyik rendező hölgynek, hogy Székesfehérvárról jöttünk, ő szólt a főnökének, aki ígéretet tett arra, ha lesz hely beengednek. Talán tíz perc sem telt el, máris a kezünkbe nyomtak két jegyet, ezúton is köszönjük!

2012 óta működik a minden igényt kielégítő szigetszentmiklósi Sportcsarnok, tágas tereivel méltó színhelye volt a rendezvénynek. Az est két szigetszentmiklósi polgár kezdeményezésére, a helyi plébános és önkormányzat támogatásával jött létre.

Köszöntések után Csaba testvér által megálmodott gyergyószárhegyi otthon diákjai mutattak be varázslatos télbúcsúztató néptánc-összeállítást, majd őket követte Csaba testvér közel egy órás tanítása.  Az ősszel kezdődő csíksomlyói Mária év köré fűzte szavait, a máriás lelkület tükrében feszegette a mai világ kérdéseire, a ma emberének problémáira adandó válaszainkat. Ne rémüljünk meg a nehézségektől, a legyőzhetetlennek látszó akadályoktól, mert ha magunkat legyőzzük, az Úr is segítő kezet nyújt. Az is teljesen világossá vált, hogy milyen óriási jelentőséget tulajdonít a gyermekeknek, Magyarországnak “gyermekesőt” kívánt. Amíg beszélt, úgy éreztem, hogy kettesben vagyunk, nagyon sok, engem foglalkoztató kérdésre felelt. A tőle megszokott módon, mondandóját rengeteg humorral, anekdotával fűszerezte. Tanítása végén, mind a jelen lévő 1800 ember együtt imádkozott Kárpáthaza magyarságáért. Egyszerre volt torokszorító és felemelő érzés, éreztem Isten jelenlétét.

Az Ismerős Arcok előadásán is érződött az est hangulata. Nyerges Attila invitálására a színpad előtti teret több tucat vidáman hancúrozó kisgyermek lepte el, így találkoztak Csaba testvér gyermekekről mondott szavai és a művészet, bizonyára nem véletlenül! Bő egy órát játszottak, majd a Fenyők és a Nélküled alatt a helyi József Attila Általános Iskola Gyermekkórusa – közel száz gyermek – együtt énekelt a zenekarral. A közös munka nem új keletű: a MOM-ban tartott, szimfonikus kísérettel előadott hangversenyen is ennek az iskolának a diákjai énekeltek. (Irigylem a kórusvezető énektanárnőket, hogy ilyen dalokat taníthatnak!)

Az előadás végén Csaba testvér fáradhatatlanul dedikálta legújabb könyvét.

Íme egy már megjelent írás erről a felejthetetlen estéről, és még egy.