okt 162015
 

Az Alkotás útra merőleges keskeny zsákutca választotta el középiskolámat, a Táncsics Mihály Gimnáziumot, a Testnevelési Főiskolától. Évfolyamonként négy osztály járt ide, vagyis összesen tizenhat, ennyi tanuló tornaóráját volt hivatott kiszolgálni az egyetlen tornaterem és egy fél kézilabda-pályányi leaszfaltozott terület. Jól emlékszem, amíg az időjárás engedte, rendszeresen átjártunk a TF szabadtéri pályáira, testnevelés órákra. Akármennyire is próbálom előhívni agyam rejtett zugaiból, a csarnokra nem emlékszem. Lehet, hogy utána építették, nem tudom…

Elrohantak az évek, 2002-őt írtunk, országgyűlési választásokat tartottak. Úgy tűnt, lassan magunk mögött hagyjuk a kommunista múltat, közeledünk az annyira vágyott szabadsághoz. Senki sem akarta elhinni, hogy a kommunista őskövület D209-es legyőzheti a csírázó polgári demokráciát. Ma még nem tudjuk biztosan, de sejthetjük, hogy választási csalás és a globalista háttéruralom akarata érvényesült, ezek nélkül, nem történhetett volna meg! A két választási forduló között, 2002 április 9-én, a Testnevelési Főiskola Sportcsarnokában mondott Orbán Viktor történelmi beszédet – igaz már későn. Nemcsak a Sportcsarnok, hanem az Alkotás utca, a Déli pályaudvarig megtelt emberekkel. Ha jobban belegondolunk, ezek a pillanatok valami újnak voltak a kezdetei, bár akkor kudarcot vallottunk, így nyolc gennyes év következett. A polgári Magyarország azon a napon és helyen szembesült azzal, hogy mit veszíthet, mit vesztett 1945-től, az akkori időkig.

Ahogyan a polgári Magyarország felébredt, úgy kelt életre nemzeti kultúránk. Elmenni egy Kormorán, Ismerős Arcok, Transylmania, Kárpátia, Lord (stb.) koncertre ünnepnapok voltak, mindig adtak annyi erőt, hogy elviseljük a hétköznapok szellemi nyomorát!

2004 június 12-én volt először Kormorán Családi Nap, a most leégett Sportcsarnokban. Akkor Koltay Gergő is utalt rá, hogy “Mindannyian akik itt vagyunk, szerintem úgy gondoljuk, az újkori magyar történelem egy szakrális pontján ülünk, egy olyan ponton, ahonnan valami elindult, és ahonnan valahová el fogunk érni. Ehhez méltó tisztelettel játsszuk el dalainkat.” Íme az akkori koncert dupla albumának (amely tudomásom szerint nem került kereskedelmi forgalomba) a borítója:

Elszoruló szívvel gondolok vissza azokra Családi Napokra, amelyek leírhatatlanul pozitív energiákat hívtak elő belőlünk. Sokkal többet jelentettek, puszta kulturális eseménynél, rockkoncerteknél. Nagyon sokan itt találkoztunk először a Transylmaniával, a Szkítiával és az Ismerős Arcokkal. Vásári forgatag, íjászat, finom étkek, lovagoltatás színezték az eseményt, de a lényeg az együttléten és a baráti kézszorításokban, egy-egy elejtett szóban, a mindent átható szeretetben rejtőzött.

Nem tudok erről többet és mást írni, meséljenek az egykori fényképek, amelyek nagy részét nem én készítettem, köztük vannak Kriszta, a tatabányai Pisti felvételei is, köszönet értük! Ezúttal nem a koncertjelenetekre helyzetem a hangsúlyt, hanem a Családi Nap többi eseményére. (A képek 2006-ban és 2007-ben készültek.)

(A fekete keretre kattintva az oldal elhagyása nélül indul a vetítés.)

A Csarnok azokon a napokon a Reménység Templomává vált. Leégett, csak reménykedhetünk, hogy fatális rövidzárlat, elháríthatatlan baleset és nem emberi mulasztás, hanyagság volt a tűz oka. A Reménység Temploma újjá fog épülni, mert újjá kell épülnie! Ahogyan a Budapest Sportcsarnok üszkös romjaiból kinőtt a Papp László Sportaréna, úgy a Testnevelési Egyetem hallgatóinak is lesz új sportcsarnoka, ahová talán néha egy-egy koncertre is elmehetünk majd.

A Reménység Temploma pedig állni fog!

okt 052015
 

Emlékezzünk az 1849.október 6-án Aradon kivégzett honvédparancsnokokra! Bár többségük nem magyar származású volt, hősiesen harcoltak hazánkért, szabadságunkért, függetlenségünkért. Katonák voltak, akik teljesítették hivatásukat, gyalázatos, aljas megtorlás áldozataivá váltak. Történelem? Igen történelem, de minden tett áthatol az idő folyásán, minden mindennel összefügg. Arad nemcsak jelképesen, hanem fizikai valójában is Trianon előfutára volt! Azok az aljas osztrákok, akik jutalmul megkapták I. világháborús vereségük ellenére Őrvidéket, akik “megajándékozták” a világot Hitlerrel – aláírom erről nem tehet sem a nép, sem a nemzet -, ma Magyarországot fasisztázzák. Haynau szelleme még mindig köztünk van?  Soha ne felejtsük el Aradot, büszkén emlékezzünk a hazáért vérüket adó mártírjainkra!

Kevéssé ismert adat, hogy valójában 16 honvédot végeztek ki Aradon! 1849 augusztus 22-én elsőként Ormai (Auffenberg) Norbertet akasztatta fel Haynau.

Október 25-én lőtték agyon Aradon Kazinczy Lajost.

1850 február 11-én gyilkolták meg Ludwig Haukot, aki a legenda szerint éppen fogolytársaival kártyázott, amikor a porkoláb érte jött, s közölte vele, hogy a felesége anyja beteg, emiatt neki el kellene vele utaznia. Ha Hauknak nincs ellenére, szeretné egy nappal korábban kivégeztetni. Hauk udvarias ember volt, megsajnálta a porkolábot, “s megtette neki azt a kis szívességet, hogy tizenkét órával a határidő előtt engedte magán Haynau ítéletét végrehajtatni” – írja Hermann Róbert. Sajnos ismert kép nem maradt fenn róla.

1850 február 7-én az aradi vár fogdájában megtébolyodva halt meg Lenkey János, borzalmas körülmények között. Mivel számára a hóhér munkája megváltás lett volna, az osztrákok hagyták szenvedni, amíg az Úr magához nem szólította.

Záróra

 Szerző: - 13:39  1 hozzászólás »
Sze 052015
 

“Záróra” – ezt a címet választottam írásomnak – amely feltételezi, hogy eljön a hajnal, amikor kinyit a kávéház, akár másnap, hogy a züllött korhelyek lezárják erkölcsös  éjszakájukat, a koránkelők pedig hozzájussanak első kávéjukhoz, briósukhoz. De a “zárórában” az is benne van, hogy jön egy harckocsi, vagy egy munkagép, és még a nyomát is eltakarítja annak a helynek, ahol tegnap még kávéház állott.

Élhet kávéház a gyorsbüfék világában? Úgy tűnik nem. Ez egy avitt lap, manapság a világhálós “élet” a közösségi oldalak gyorséttermeiben zajlik, nem kell kapucíner, nem kell briós, jó a stanecliba csomagolt, ki tudja milyen fehérje- és szénhidráthalmaz is.

Álljunk meg most egy pillanatra, egy dal erejéig.

Mindezek ellenére nem húzzuk le a rolót, reméljük a tankok és a dózerek elkerülnek bennünket, de bizonytalan időre – talán örökre? – felfüggesztem A mi Pilvaxunk működését.

Bő öt éves fennállása alatt kialakultak kávéházi beszélgetések: koncertbeszámolók, a sportvilág eseményei, örömei és bánatai, úti élmények, néha egy-egy film, vagy könyv, olykor színház, ünnepek és történelmi évfordulók, egy csipetnyi gasztronómia, benne a borok világával, vagy pusztán az élet apró dolgai kerültek terítékre. Mivel ezek az írások már évek óta szinte kizárólag az én tollamból születnek, csak akkor tudok írni, ha van miről, ha olyan élményekben van részem, amelyek arra ösztönöznek, hogy megosszam azokat.

Ennek most vége. Ma Magyarország az 1956-os Forradalom leverése utáni Szabadságharc és kommunista vérbosszú utáni történelmének legsúlyosabb válságának napjait éli!!! Ez nem a sport, nem a koncertek, nem a borkóstolók ideje. Nem kávéházi kor.

“Íme az utolsó kínrím:
Ez egy nedves kor,
Nappal vér folyik,
Éjjel bor.”

Azt gondolom, az előző írásban, egy dal okán, körüljártuk a válságot, de az események elsodornak minket, gyorsabban romlik a helyzet, mint azt követni tudnánk. Nem lehetünk okosak, egyik oldalon az új honfoglalók milliói, másik oldalon a pipogya európai vezetők, az életképtelen Unió. Az USA, a gazdag arab olajállamok, Ausztrália kőkeményen megvédi határait és az ott élőket. Az Unió eddig egy ötlettel állt ellő: osszuk szét a bevándorlókat az tagállamok között. Arra érzéketlenek, ha egy “menekült” például Belgiumban szeretne letelepedni, annak nem lesz jó Lengyelországban. Az ötlet azt veszi alapul, hogy idejött x ember, de az, hogy naponta 5-10 000-rel nő a számuk, nem éri el ingerküszöbüket. Schengen és a dublini egyezmény nem erre a helyzetre készült, alkalmatlan és elaggott jogszabályokkal nem lehet a problémát kezelni! Ha megoldható, hogy teljes biztonsággal ki lehessen a gazdasági menekültek és a terroristák közül szűrni a valódi rászorulókat, ennek Európa kapujában kellene megtörténnie. Igaza van a magyar kormányfőnek: az utánpótlás kimeríthetetlen, ma tízezrek, holnap milliók indulnak felénk.

Szerencsétlen magyar kompország, ismét a vízen hányódik, a békés építkezésbe kezdő magyar nemzet már megint sodródik a világtörténelem viharában, olyan erők által elragadva, amelyeknek ez a kis lélekvesztő nem tud ellenállni. Süllyedünk, el fogunk pusztulni. Ez tehát nem kávéházi kor.

Ennek ellenére, az oldalt nem zárom be, felfüggesztése is csak annyit jelent, hogy magam részéről nem írok új cikkeket. Ha a meglévőkhöz bárki hozzászólna, nyugodtan megteheti, ha valaki úgy érzi, olyan gondolatokat tud leírni, melyeknek címlapon a helyük, nincs akadálya megjelenésüknek.  Egyelőre felfüggesztem a Programajánló működését, a címlapon mindössze ez az írás marad látható. Semmiféle derűlátás nincs bennem a jövőt illetően, de aligha lenne nálam boldogabb ember, ha hamarosan ott folytathatnánk, ahol a válság kitörése előtt befejeztük. Akkor is, ha ez amúgy egy avitt kávéház, egy korszerűtlen oldal!

Isten óvja, védje hazánkat és nemzetünket!

aug 262015
 

Athéni szél és spártai eső,
Ülünk a tűznél, én meg az idő,
Az éneklés évei lassan elmúlnak,
A nagyra nôtt lelkek a pincékbe bújnak.

Európa kiadó, Európa kiadó,
Európa kiadó, Európa kiadó…

Megrémülök a hangomtól,
El fogok tűnni a rock and rollból,
Olyan már mint egy menekülttábor,
Mindenki itt van, aki nem elég bátor.

Európa kiadó, Európa kiadó,
Európa kiadó, Európa kiadó…

A jövő idő merénylete,
A tinédzserek vad élete,
Megszülettél, védd meg magad,
Temesd el a halottakat!

Európa kiadó, Európa kiadó,
Európa kiadó, Európa kiadó…

A hírnök jön, és integet,
Hírek már rég nincsenek,
Rég nem háború, rég nem béke,
Felizzik a vágy villamosszéke…

Európa kiadó, Európa kiadó,
Európa kiadó, Európa kiadó…


Fotó: NASA

“Rég nem háború, rég nem béke…” 1983-at írtunk, amikor az Európa Kiadóról először hallottunk, közel negyedszázad elrohant… Itt akár megállhatnánk, rácsodálkozva a dalba öntött, megvalósuló látomásra, amelynek minden sora ma aktuálisabb, mint amikor megszületett. MINDEN SORA!

“Megrémülök a hangomtól…” Nem akarok és nem is szeretek politikáról beszélni, ez az oldal nem azért született, nem azért él, már ameddig élhet… Ami immár hónapok óta zajlik, nem politika, hanem háború. Tudtuk, hogy a lassan elkorcsosuló Európa – mert elkorcsosul az a népesség, amely lusta, kényelmes, impotens ahhoz, hogy gyermekeket nemzzen, legalább annyit, hogy saját magát reprodukálja -, ezért míg itt a drámai népességfogyás, addig ott a túlszaporulat rövidesen megoldhatatlan probléma okozói lesznek. Arra azonban senki sem számított, hogy mindez ennyire rövid idő alatt bekövetkezhet és elindul az újkori népvándorlás. Elindultak az új honfoglalók, most úgy tűnik, semmi nem állíthatja meg őket, Európa ugyanúgy megszállási övezetté válik, mint a II. Világháborút követően a szovjetek, vagy a szövetségesek által a náciktól visszafoglalt területek.

“Felizzik a vágy villamosszéke…” Aki csak egy kicsit is szereti hazáját, aki úgy érzi az jó dolog, hogy van tizenötmillió ember, akivel azonos nyelven beszél, aki értéknek tartja évezredes kultúránkat, aki úgy szeretné továbbadni honunkat gyermekeinknek, mint ahogyan azt őseink ránk hagyták, az nem nézheti a híradásokat rettegés nélkül. Százezrek jönnek, de százezrek zarándokolnak minden évben Csíksomlyóra is! Nekünk ez a hazánk, ez az otthonunk, ahogy töröknek, tatárnak, ruszkinak, osztráknak nem volt itt semmi keresnivalója, úgy a “menekültek” sokaságának sincs!

“Megszülettél védd meg magad…” Ennél aljasabb háborút soha nem látott a világ. Mert fegyvertelen tömegek jönnek, fiatal, jól táplált, jól öltözött, pénzzel gazdagon ellátott emberek. Bár ma még hazánk “tranzitország”, de ha már megtelik Európa nyugati és északi része, “célországgá” fog válni. Úgy tűnik, tehetetlenek vagyunk. Macedónia tett egy vérszegény kísérletet, hogy visszatartsák őket, de a fegyvertelen tömeg áttörte a fegyveresek sorfalát, Macedónia kapitulált, azóta egyetlen célja, hogy minél gyorsabban áthaladjanak a “menekültek” az országon. Az első ütközetet Európa megalázóan elveszítette. Szerbiát is egyedül az mozgatja, hogy minél előbb a magyar határra terelje a tömeget.

“Athéni szél és spártai eső…” Az ideérkező emberek zöme az EU tag Görögországban lépnek Európa földjére. Az európai jogrend alapján regisztrálniuk kellene a menekülteket, de Görögországban súlyos gazdasági és politikai válság van, és Brüsszel máskor oly’ szigorú bürokratái szemet hunynak. Így hát akadálytalanul folyik a tömeg a magyar határra, hiába a szögesdrót, feltartóztathatatlanok. Úgy tűnik a kerítés sem jelenthet akadályt. Hiába vezényeljük ki a katonaságot, fegyverrel nem lehet fegyvertelenek ellen harcolni. Tehetetlenek vagyunk.

“Olyan már, mint egy menekülttábor…” most még elsősorban a budapesti pályaudvarok környéke, de ahogyan nő a tömeg, úgy nő az elfoglalt terület is. A vonattal Budapestre dolgozni és iskolába járóknak nap mint nap a menekülttáboron keresztül kell menniük, kitéve magukat kitudja milyen fertőzéseknek, erőszaknak, tolvajlásnak, rablásnak. Ördögi helyzet!

“Hírek már rég nincsenek…” Ma Magyarországnak demokratikusan választott vezetése van, ennek ellenére szuverenitása erősen korlátozott. Önként vállalt korlát ez, hiszen mi kéredzkedtünk be a mára teljesen csődöt mondott Európai Unióba. Kérdés, hogy a mai helyzet és a működésképtelen brüsszeli vezetés viselkedése miatt nem lenne érdemes ezt felülvizsgálni? Nekünk Csehországgal, Lengyelországgal, Szlovákiával, Bulgáriával és – igen – Romániával kellene sokkal szorosabban együttműködnünk, elvégre ők is “tranzitországok”, vagy napokon belül azzá válhatnak.

“Mindenki itt van aki nem elég bátor…”. Nem tudom mi a megoldás, de azt tudom, hogy ez nem maradhat így. Mást nem tudunk még tenni, mint rácsodálkozni az Európa Kiadó 1983-as látomására… vajon honnan tudhatták?

jún 032015
 

Az alábbi irodalmi és zenei részletekkel emlékezünk a gyalázatos trianoni békediktátumra. A Magyar Szent Korona Országainak 325 400 km2-es területéből  232 400 km2 került „külföldre”. Ez egyúttal az ország több mint 20 milliós népességéből 13 millió lakos elvesztését jelentette a csonkán maradt ország számára. Ezek a legfőbb adatok, de hol vannak azok a veszteségek, amelyek a mezőgazdaságot, az ipart, a kultúrát, a nyersanyagkincseket, a vasúti és közúti hálózatot – és még hosszan sorolhatnánk – érintették?

A felsorolt veszteségek eltörpülnek a lelkekben okozott károk mellett! Hontalanok, deportáltak, vasúti kocsikban lakók, szétszakított családok, nemzedékek is Trianon hozadékai! Trianon fájdalma beégett génjeinkbe, míg magyar szó hallatszik Kárpáthazában, a fájdalom örök. Köszönhetjük mindezt annak a Nyugatnak, amely mindig cserben hagyta Magyarországot a történelem folyamán, ma, egy minden tekintetben elvetélt, életképtelen “Unió” leple alatt nyomorít meg bennünket. Magyarok százezrei mennek ki serpának, takarítónak, miközben az itthon előállított és megtermelt értékeink jelentős részét adósságtörlesztés és kamatok címén kiszivattyúzzák tőlünk. Trianon, Jalta, Európai Unió – ugyanannak az éremnek az oldalai!

Trianonnak köszönhetjük, hogy a nemzetiszocialista Németország oldalán sodródtunk abba a Világháborúba, amelyhez semmi érdekünk nem fűződött, de a katonai és politikai erőviszonyok alapján egyedül Hitlertől remélhettünk revíziót. Ez vezetett Jaltához, amikor Sztálin kezébe adtak bennünket, ennek köszönhetjük a máig ható négy évtizedes kommunista rémuralmat, 1956-os Forradalmunk leverését, akkor is ölbe tett kézzel nézték, hogy ruszki hordák immár másodszor ontják a vért és gázolnak át rajtunk.  Szégyelljék magukat! Mi, akik mindezek elszenvedői vagyunk, tehetetlenül állunk. Pedig Prónay Pál és a Rongyosgárda bebizonyították, hogy a tettek erejével, Sopront és néhány környező falvat még meg lehetett menteni. Ma már Trianont történelmi távlatból  is vizsgálhatják, de hatását máig nyögjük éssoha el nem múló fájdalmat okoz!

Hajtsunk fejet és forduljunk illő tisztelettel gúnyhatárokon kívülre rekedt honfitársaink felé, akik idegen uralom alatt, közel egy évszázada őrzik magyarságukat! A feléjük sugárzó, határokon átívelő szeretet tompíthatja egyedül fájdalmunkat, itt és ott!

Nem, nem, soha !

 

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,

Nem lehet, nem, soha ! Oláhország éke !

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret !

Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett !

 

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak felp

Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,

Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,

Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk !

 

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk majd a határkőre

És mindent letiprunk ! – Az lesz a viadal !! –

Szembeszállunk mi a poklok kapuival !

 

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

Teljes egészében, mint nem is oly régen

És csillagunk ismét tündöklik az égen.

 

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,

Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk !

Felhatol az égig haragos szózatunk:

Hazánkat akarjuk ! vagy érte meghalunk.

 

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen !

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha ! soha Árpád honát !

József Attila sokáig elhallgatott verse Trianonról.

 

máj 072015
 

Amióta eszemet tudom, előfizetői voltunk a Magyar Nemzetnek. Még a Sváb-hegyen laktunk, amikor minden reggel kihalásztuk a levélszekrényből, de a Sukorón töltött nyarakon is járattuk. Kirepülve a családi fészekből, a pécsi egyetemi évek alatt is előfizettem, az albérleti időkben, majd kollégiumban lakva is. Természetesen székesfehérvári címünkre is járt, negyedévente adtuk fel a díját. A februári változások óta, közfelkiáltással úgy döntöttünk ELÉG VOLT, nem fizetjük tovább, lemondjuk. Ennek kapcsán szeretnék megosztani Veletek néhány gondolatot!

Nem szeretnék belemenni a lap múltjába, akit részletesebben is érdekel, a világhálón talál forrást, ám annyit említsünk meg, hogy a kiadvány életének első szakasza 1899-ben Jókai Mór nevéhez fűződik és 1913-ig működött. Pethő Sándor 1938-ban élesztette újjá, a német megszállás idején nem jelent meg, szerkesztőségét feldúlták. 1945. május elsején indult újra.

A Kádár-korszakban négy országos politikai napilap volt: a Magyar Hírlap a kormány, a Népszava a szakszervezetek, a Népszabadság az állampárt lapja volt; a Magyar Nemzet pedig a Hazafias Népfronté. Hazafias Népfront… kérlek ízlelgessétek, értelmezzétek magatokban ennek a szervezetnek a nevét… A teljesség kedvéért említsük meg a Népsportot, amely a foci- és sportrajongók számára a legfontosabb kiadvány volt. Ne menjünk el szó nélkül a megyei napilapok mellett sem, ezek a helyi pártbizottságok irányítása alatt álltak, az országosok tartalmát összefoglalva, rövidebben, helyi aktualitásokkal kiegészítve jelentek meg. Tele voltak közhasznú információkkal, megtalálható volt bennük moziműsor, a helyi sportélet eseményei és gyászhírek. Tapasztalatból mondom, a Vas Népe és a Dunántúli Napló egész  olvashatók, míg a Fejér Megyei Hírlap és a Somogyi Néplap gyalázatosan szerkesztett újságok voltak – utóbbiban talán Rudipapa is megerősíthet. Kádárék pontosan tudták a propaganda fontosságát, a felsorolt sajtóorgánumok ennek a célnak voltak alárendelve. Némi ellensúlyt a SZER, egy-egy Nyugatról a vasfüggönyön átcsúszott Nemzetőr jelentett, amely a nyugati emigráció lapja volt.

Visszatérve az országos politikai napilapokhoz, mind a négy egy nyelven, a mindenható MSZMP nyelvén beszélt, ugyanazokat közölte, kicsit eltérő hangsúlyokkal. A Magyar Nemzetnek azonban volt vasárnapi melléklete (akkor még hétfőn nem jelentek meg az újságok), ebben kiváló riportokat, publicisztikákat, irodalmi alkotásokat és néha grafikákat találtunk. Elsősorban az értelmiség számára voltak befogadhatók, azt gondolom, hogy Budapesten Budán és Hegyvidéken jóval többen olvasták a Magyar Nemzetet, mint a munkáskerületekben.

A rendszerváltozás idején a lap napról napra alakult át, az egyetlen volt, amely szó szerint leközölte a történelmi jelentőségű Lakiteleki Nyilatkozatot; soha nem fogom elfelejteni, amikor elkezdték megjelentetni a Szabad Európa Rádió műsorainak időpontjait. Egyre több teret kaptak ellenzékiek. Az utána következő évek kaotikusak voltak, hiszen a lapok is a piacgazdaság áldozataivá, vagy haszonélvezőivé váltak, ennek megfelelően alakult tartalmuk. Széles Gábor nagytőkés színrelépésével a Magyar Hírlap – ellenkező előjellel – éppen olyan fordulatot vett, mint most a Magyar Nemzet.

Bár a címben azt írtam, hogy “Rekviem egy napilapért”, úgy tűnik, a nyomtatott sajtó egyre inkább háttérbe szorul, hiszen a világháló és televízió nem napra-, hanem másodpercrekész források, ha valaki informálódni szeretne. Pedig semmihez sem fogható érzés, reggel, az első kávét szürcsölgetve, kézbe venni a jellegzetes illatú, nyomdából frissén kikerült újságot, átlapozni, átfutni a bennünket érdeklő sorokat!

Lemondtuk a Magyar Nemzetet, mert azt tapasztaltuk, hogy távol került mindazoktól az eszméktől, amelyeket akár az alapítók – Jókai Mór és Pethő Sándor – szellemisége, akár a keresztény-polgári értékrend megkíván. Ha a laptulajdonos trágár jelzőkkel illeti hazájának mindenkori, demokratikusan választott miniszterelnökét (függetlenül annak pártállásától), az messze alulmúlja a bulvármédia színvonalát, szégyenletes, gyalázatos, akkor is, ha egy vélt vagy valós gazdasági érdeksérelem okozta. Ahogy az ott dolgozó szerkesztők jelentős része hátat fordított ennek a posványnak, úgy éreztük, hogy tovább mi sem fizetünk érte. Nem csak politikai, hanem erkölcsi okok miatt sem. Nagyon remélem, hogy leszünk mi még Magyar Nemzet előfizetők, mert bár május végéig még megkapjuk, de utána hiányozni fog, Jókai, Pethő, Márai, Barankovics, Illyés szellemisége által képviselt keresztény-konzervatív napilapunk. Feltámadásáig nyugodjék békében!

Befejezésül idézzük fel a Lakiteleki Nyilatkozat szövegét, amelynek megjelentetéséhez nem kevés bátorságra volt szükségük a lapot akkoriban szerkesztőknek!

NYILATKOZAT

“A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.

Az ország és a magyarság sorsáért érzett felelősségtől áthatva az egybegyűltek szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozását, amelyek arra szolgálnak, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a közmegegyezés kialakításában. Viták után a résztvevők egyetértettek abban, hogy egy ilyen közmegegyezés csak valamennyi progresszív társadalmi erő összefogásával teremthető meg. Az a véleményük, hogy csak a társadalom részvételével lehet megoldani a válságot, mégpedig mind a társadalom, mind az ország politikai vezetőinek részvételével. A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése.

Ezért javasolják a Magyar Demokrata Fórum létrehozását, amely a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne. Ez a fórum alkalmas lenne súlyos gondjaink megvitatására, egy-egy témakör elemzésére, alternatív megoldási javaslatok elkészítésére. A fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek. Munkájában különböző világnézetű és pártállású emberek együttműködésére számítanak. Fontosnak tartanák, hogy ezeknek az eszmecseréknek és elemzéseknek az anyagát megismerhesse az ország közvéleménye. Ezért szükségesnek érzik alkotmányos keretek között működő, független sajtóorgánumok létrehozását.

Hisszük, hogy a megújhodás erőinek széleskörű összefogásával kijuthatunk a válságból.

 

Lakitelek, 1987. szeptember 27.

 

Bíró Zoltán s. k.

Csengey Dénes s.k.

Csoóri Sándor s.k.

Csurka István s.k.

Joó Rudolf s.k.

Fekete Gyula s.k.

Für Lajos s.k.

Kiss Gy. Csaba s. k.

Lezsák Sándor s. k.”

ápr 012015
 

„A jó Pásztor életét adja juhaiért” – lehetnének Mindszenty bíboros idézett szavai, akár nagyheti gondolataink vezérfonala, nem véletlen, hogy kinyilatkoztatása fényében emlékezünk a 70 évvel ezelőtt történtekre, hiszen Nagypénteken lőtték le a megszálló szovjet katonák Apor Vilmos győri püspököt, aki testével védte meg a püspökvárba menekült lányokat, asszonyokat a megbecstelenítéstől. Segesvár szülöttje, vértanúságáig nagyívű életpályát futott be, amelyről itt olvashattok.

Bár nem szokásom más oldalakon megjelent írásokat egy az egyben publikálni, úgy gondolom, hogy Faggyas Sándornak a mai Magyar Hírlapban megjelent vezércikkét azoknak is érdemes megismerniük, akik egyébként nem olvasnak napilapokat. Apor Vilmos vértanúsága – mint Krisztusé – utat mutat minden hívő számára!

Íme a cikk, teljes terjedelmében:

Faggyas Sándor: Apor Vilmos tanúságtétele

A hetven évvel ezelőtti nagypéntek nem csupán Krisztus kereszthalála miatt volt sötét nap Győrben.

“Már harmadik napja tartott a város ostroma, s a szovjet katonáknak a front átmeneti megállása miatt volt idejük és alkalmuk a „városnézésre”, csellengésre és zabrálásra, nők hajkurászására. Aki tehette, kitért előlük. Így sok asszony és lány menekült a püspökvárba. Apor Vilmos püspök a pincébe bujtatta őket, s ha orosz katona jött, elébe ment a kapuba. A megszálló katonák viselkedése – mint általában mindenütt a világon – változó volt. Egyikük megcsókolta a püspök reverendáját, mások azonban le akarták húzni a gyűrűjét az ujjáról. Nagypénteken a püspök a pincében felolvasta a Passiót, és megáldoztatta a híveket. Ezen a napon böjtölt: nem evett semmit, csak egy csésze teát ivott…

A késő délutáni órákban erősen ittas katonák három fiatal, 15-16 éves lányt találtak az egyik pincében, akiket magukkal akartak hurcolni, de ezt a püspök eléjük állva erélyesen megakadályozta. Ezután a szovjetek ötven fiatal nőt követeltek tőle „málenkij robotra”, úgymond krumplipucolásra, ám ezt a püspök szintén megtagadta, és elállta a torony alatti borospincébe vezető utat, ahol éppen több száz menekült szorongott, közöttük asszonyok, lányok, gyerekek. Az egyre hevesebb szóváltás, majd dulakodás azzal végződött, hogy az egyik szovjet tiszt pisztolyt rántott, és többször Apor Vilmosra lőtt. A püspököt három golyó érte, megdöbbentően úgy, ahogy keresztet vetni szokás: egyik a homlokát súrolta, a másik a hasüregbe hatolt be, míg a harmadik a jobb karján reverendáját és inge kézelőjét lyukasztotta át.

A meglőtt püspök az aula igazgatójára és titkárára támaszkodva még saját lábán ment le a nagy pince boltíves bejáratáig, majd összecsuklott. Papjai pokrócokkal letakarva hordágyra fektették és kórházba szállították. Amikor titkára arról érdeklődött: vannak-e fájdalmai, kezében rózsafüzért tartva ennyit mondott: „Hálát adok Istennek, hogy ilyen szép nagypénteket adott.” A szintén jelen lévő nővéreknek pedig azt mondta: „Ha megmenekül minden nő, akkor érdemes volt!”

Hál’ Istennek, megmenekültek, mert a katonák hirtelen elhagyták a püspökvárat. Aport hordágyon a nádorvárosi kórházba szállították, ahol – petróleumlámpa fényénél – azonnal elvégezték a műtétet, a hasüregbe fúródott lövedéket azonban nem találták. Az operáció után nehezen tért magához, de nyomban arról érdeklődött: később történt-e bántódásuk a nőknek? Amikor megtudta, hogy az oroszok többé nem tértek vissza a püspökvárba, ezt válaszolta: „A Jóisten elfogadta áldozatomat.” Állapota húsvétvasárnapra, április 1-jére válságosra fordult. Ekkor meggyónt, felvette a szentkenet szentségét, majd mindenkit megáldott. Halála előtt ezt mondta: „Felajánlom szenvedéseimet az egész magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj szegény magyarokért!”

„A jó Pásztor életét adja juhaiért” – írta emlékirataiban Mindszenty bíboros Apor Vilmosról, aki „hívei védelmében szorgoskodván esett el, és húsvéthétfőn költözött Urához, hogy elvegye áldozatának jutalmát”. Április 4-én temették el ideiglenesen – azon a napon, amely évtizedeken át a „felszabadulás” ünnepe volt a magyar kommunisták jóvoltából –, de a vértanú püspök hamvai csak 1986-ban kerülhettek a végső nyughelyre, a győri székesegyház Szent László-kápolnájába.

Arról a magyar főpapról nem lehetett nyilvánosan beszélni négy évtizeden át, aki talán a legkövetkezetesebben készült a háborút követő új helyzetben a magyar katolikus egyház szociális, az emberi méltóságot védő, az embert szolgáló arcának felmutatására. „Crux firmat mitem, mitigat fortem” – azaz a kereszt erősíti a szelídet, és szelídíti az erőset. Báró Apor Vilmos, a híres erdélyi arisztokrata családból származó katolikus főpap – „a szegények püspöke” – jelmondata egész életében elkísérte és jellemezte őt. Papi életét mindvégig áthatotta a másokért való jézusi szolgálat és felelősségvállalás. Mindig a megalázottakat és megszomorítottakat védte és segítette. II. János Pál pápa 1997. november 9-én avatta boldoggá. Homíliájában a következőket mondta: „Vilmos püspök hősies tanúságtétele becsületére válik a magyar nemzet nemes történelmének, s a mai naptól fogva az egész egyház csodálattal tekint fel rá. Bátorítsa ez a híveket arra, hogy habozás nélkül kövessék Krisztust, saját életükben is.”

A boldoggá avatott püspök a magyarországi zsidóság emlékezetében mint Istennek szenvedő mártírszolgája él, aki halálos sebet kapott, de áldozata elősegítheti szellemi-lelki gyógyulásunkat, hisz az ehhez hasonló nemes példa jobbá tesz bennünket. „Apor Vilmos az egész magyar nemzet tanítója, az Isten által adott szeretet megvalósítója, példaképe: igaz, szent ember” – mondta róla a nemrég elhunyt Schweitzer József főrabbi.

Ennél többet, igazabbat mi sem mondhatunk.”

Eddig az írás, amelyhez egyetlen gondolatot fűznék: Pálffy Sándor – a püspök unokaöccse, aki akkor 17 éves volt –  nagybátyja elé ugrott és három golyót kapott. Az ő vértanúságáról se felejtkezzünk el!