Három esztendeje már esett szó kávéházi asztalaink mellett, arról, hogy „(Quentin) Django elszabadul(t)”… Epekedve vártam legújabb alkotását, amely tökéletesen illeszkedik a Mester életművébe.
Elgondolkoztam azon, hogy december elején megnéztük moziban, évtizedek óta futó, nagyon kedvelt akciófilm-sorozat legutolsó részét, ám semmi nem ösztönzött arra, hogy írjak róla. Nem volt rossz film, de a látványos akciójeleneteken kívül, az égvilágon semmi különlegessel nem szolgált. Bő egy hónap után, nagy erőfeszítést kívánna tőlem a cselekmény részletes felidézése – talán erre mondják, hogy „felejthető”. Pedig az a film sem tartozott az Álomgyár selejtjei közé!
Az Aljas nyolcasra azonban évek múlva is fogok emlékezni, akkor is, ha nem nézem meg újra! Talán itt lakozik Tarantino tudománya: lehet a filmjeit szeretni, vagy nem szeretni, ám szó nélkül lehetetlen elmenni mellettük! Az Aljas nyolcas a jó Quentin nyolcadik filmje (a Kill Bill, bár kétrészes, egynek számolja). Mind a forgatókönyv, mind a rendezés Tarantino műve, nehéz lenne műfaji kategóriába tuszkolni, talán a western áll legközelebb a helyes meghatározáshoz. A cselekménybe nem szeretnék belebonyolódni, annál inkább, hátha valakinek kedve szottyan megnézni a filmet. „Az Aljas nyolcas főhősei sokat próbált fejvadászok, akik az amerikai polgárháborút követő időszakban találkoznak egymással Wyoming erdős vidékein. Egy kemény hóvihar elől menekülve kénytelenek egy helyen meghúzni magukat, a kényszerű összezártság eredménye pedig ármány és intrika. Vajon túlélik-e a vihart az egymás megtévesztésével és átverésével boldogulni próbáló hét(nyolc)próbás gazemberek?” – írja a port.hu.
Mi lehet a titka, hogy QT filmjeire évek múlva is emlékezhetünk? Találj ki egy jó történetet, feszes cselekményt, olyat, amely a három órás film alatt végig fenntartja a néző figyelmét; alkoss karakteres szereplőket, találd meg azokat a színészeket, akik tudásukkal, egyéniségükkel megelevenítik őket; dolgozz kiváló operatőrrel; legyenek jók a jelmezek és a díszletek; mindezekhez találj filmzenét, vagy ha nincs készleten, kérd fel Ennio Morricone-t, hogy írja meg! Samuel L. Jackson szinte a legtöbb QT filmben játszik, Kurt Russell az utóbbi filmek egyik kulcsszereplője. Valójában ők ketten fejvadászok. Azonban a többi színész is ragyogóan játszik. Az operatőr munkája kezdetben a kültéri felvételeken tűnik szembe, zseniális, ahogyan a postakocsi lovainak futását mutatja, de a fogadóban is kiváló beállításokkal láttatja a cselekményt. Pedig Tarantino „…ragaszkodik a hagyományos filmes nyersanyaghoz annak ellenére, hogy a karrierje kezdete óta szinte a teljes filmipar átállt a digitális technikára. Sőt az Aljas nyolcast olyan, extra szélesvásznú 70 mm-es filmformátumban forgatta le, amit évtizedek óta nem használt senki.” (Forrás) A jelmezek és díszletek korhűek. Morricone filmzenéje tökéletes aláfestés, igaz abban nem vagyok biztos, hogy a mostani annyira maradandó lesz, mint sokkal régebbi alkotásai. Majd az idő eldönti.
Mindvégig feszes a cselekmény, sorra bontakoznak ki a konfliktusok, Major Marquis Warren fejvadász, akit Samuel L. Jackson személyesít meg, uralja a helyzetet, mi több, levezeti, hogy miért haltak meg egymás szeme láttára néhányan, a kényszerű összezártság alatt, ekkor bekövetkezik az a fordulat, amely a jó Quentin filmjeiben szinte mindig; az idő kettétörik, megtudjuk az előzményeket, miért egy mexikói helyettesíti az amúgy mexikóiakat nem toleráló távollevő fogadóst… (A Ponyvaregényben szakad szét így az idő, igaz ott sokkal több darabra, míg a végén összeáll a kép.)
Megjelenik-e véres brutalitás a vetítővásznon? Igen megjelenik, különösen a film utolsó harmadában. Ám semmivel sem brutálisabb, mint az akciófilmek világa, érzésem szerint nem öncélú, hanem mind a cselekmény, mind a karakterek megjelenítésének eszköze. Azon elgondolkozhatunk, hogy a filmipar által közvetített brutalitás deformálja-e, és ha igen, akkor mennyiben, a világról alkotott képünket, pszichénket, kapcsolatainkat? A hangsúlyt arra helyezném, hogy ebben az alkotásban nem a brutalitásért van a cselekmény, hanem pont fordítva, annak megfestését szolgálja. Mindenesetre jobb, ha akik nem bírják, inkább nem nézik meg a filmet!
Végül, de nem utolsó sorban, nem mehetek el szó nélkül a magyar szinkron mellett! Hihetetlen, amit a szinkronszínészek alkottak, mert egyetlen egy pillanatban sem érezzük, hogy ne a szereplő száján jönne ki a hang! Azt hiszem QT az akkori kor nyelvezetét használja, ezt is tökéletesen tükrözi a magyar fordítás és szinkron, megjelennek ma már alig használt szavak, nyelvi fordulatok. Reviczky Gábor, Gáspár Sándor, Csankó Zoltán, Kaszás Gergő, Schneider Zoltán, Csuja Imre, Fodor Tamás, Dévai Balázs, Zsótér Sándor kölcsönzik hangjukat a szereplőknek, közülük is kiemelném Daisy Domergue foglyot (Jennifer Jason Leigh) magyarul megszólaltató Murányi Tündét, aki szinkronszínészként zseniálisat alakított!
Nekem tetszett ez a film is, de nyilvánvalóan megosztó, mint Quentin Tarantino egész életműve. Mégis azt gondolom, hogy az ipari méreteket öltő filmtermelés produktumaiba a Mester művei nem illeszthetők be, kitűnnek közülük, ám hogy ez jó, vagy rossz, azt ki-ki döntse el maga! Végül egy utolsó gondolat: a plázavilág vetítőtermeibe szokás bevinni egy vödörnyi pattogatott kukoricát. Ne tegyük! Ha beengednék, ehhez a filmhez a véreshurka jobban illene 😀 .
4 hozzászólás - “Aljas nyolcas – Quentin Tarantino legújabb filmje”
Minden vélemény számít! Várjuk a hozzászólásokat!
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Az alábbi hírt az eredeti témához csak a rendező személye kapcsolja, mégis érdemes idézni azt az írást, amely Tarantino Ponyvaregény című alkotásával foglalkozik, hiszen a mozik ismét műsorra tűzték, ezt a több mint húsz esztendeje forgatott filmet!
Sok szó esett már erről, lehet a Mester filmjeit szeretni, vagy nem szeretni, az azonban ténykérdés, hogy számtalan mondatot, mondatrészt sokan naponta többször idézünk. „Örüljünk Vincent?” Többen kutatták, hogy az alábbi „bibliai részlet” valódi-e:„Ezékiel 25:17 Az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága és a gonoszok zsarnoksága. Áldott legyen az, ki az irgalmasság és a jóakarat nevében átvezeti gyöngéket a sötétség völgyén, mert ő valóban testvérének őrizője és az elveszett gyermekek meglelője. Én pedig lesújtok majd tereád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal, és amazokra is, akik testvéreim ármányos elpusztítására törnek, és majd megtudjátok, hogy az én nevem az Úr, amikor szörnyű bosszúm lesújt rátok!”
A fent hivatkozott írás rávilágít a Ponyvaregény néhány egyéb kulisszatitkára is! Ha időm engedi, talán újra megnézem moziban, hiszen mindeddig csak a televízió képernyőjén láttam. Ide tartozó idézet: (képernyőn, vagy moziban megnézni egy Tarantino filmet)”az k…ra nem ugyanaz”… 😉
„Tévedni emberi dolog, ám isteni érzés…” – hallom a szállóigét.
„Morricone filmzenéje tökéletes aláfestés, igaz abban nem vagyok biztos, hogy a mostani annyira maradandó lesz, mint sokkal régebbi alkotásai. Majd az idő eldönti.” – írtam vala.
Nos, nem az idő, hanem az Oscar-t adományozó zsűri, mintegy megelőlegezve, a 2015-ős év legjobb filmzenéjének díját adta az agg zeneszerzőnek. Büszkén gondolok erre, ha eszembe ötlik a 2015 évi díjazottak sora, örülök annak, hogy a jó Quentin ismét méltó munkatársat választott! Az én perspektívámból nézve, ez az Oscar’15 legnagyobb ajándéka 😉 !
A szituációról nekem is eszembe jutott Agatha Christie egyik regénye…
Keveset lehet hozzátenni Csizi profi értékeléséhez. Tarantino ismételten hozta a színvonalat. Néhány dologra felhívnám a figyelmet. A mester kíválóan alkalmazza a zárt helyszínt. Először ezzel korábbi filmjében, a Kutyaszorítóban-ban találkozunk. Ez egyébként minden krimi klasszikus eleme (pl. Agatha Christie ) melynek alapjait A.E. Poe teremtette meg a „Morgeau utcai kettős gyilkosság” című novellájában. A film egyik jelenetében Warren szinte Poirot-vá vagy Sherlock Holmes-szá alakul, amit elmagyarázza, logikailag levezeti az alkalmi Hastings kapitánynak illet Watson doktornak a történteket. Igaz, itt az alapos igazságszolgáltatás is a vászonra kerül. Nem statiszta bobbyk kísérik el a bűnöst, hanem végtelen naturalizmussal meg is történik. Én inkább az igazságszolgáltatást kiszolgáló profizmust olvastam ki a történetből, mint a bosszúállás napjainkban népszerű katarzisát. Persze ezek a borzalmak már csak kicsit tudják emelni a szörnyűségek szintjét az ártatlanok kegyetlen, de nem öncélú lemészárlása után. A klasszikus western elemei inkább külsőségesek (postakocsi, Colt, ruházat, blokkház) és az eposzi westernhősöknek sosem lövik szét a nem szervét. Magam sem tudom ennek rasszista-antirasszista értelmezését adni, de a film mindezt az amerikai polgárháború kontextusába emeli. A figurák többsége nem egyértelműen jó vagy rossz fiú, ahogy a vadnyugati történetekben az vegytisztán jelenik meg. Sőt, sokáig az sem tisztázott, ki kicsoda valójában. A westernek alapelemének számító pisztolypárbaj a maga letisztult formájában nem jelenik meg, viszont Tarantino filmjeiben kedveli a „mexikói felállást” melyet itt is alkalmaz. Az mesterre vall, hogy amikor nem történik semmi, a nézőben akkor is a jeges félelem motoszkál. A fIgyelem a 3 óra alatt nem lankad, mert ha éppen nem is történt semmi szörnyűség, majd később… biztosan. Halálbiztosan…