Szépalma… immár sokadszor… Kőris-hegy, a Bakony legmagasabb csúcsa, bár itt állunk lábánál, most elérhetetlen messzeségben kéklik. Mindenhol jég, két napig folyamatosan zuhogó ónos eső után, csendesen törik meg lépteink alatt. A lovak… gyönyörűek. Patájukkal zúzzák a jeget, így harapdálják a fagyos füvet.
Fúj a szél, hogy kimossa belőlünk a hétköznapok megannyi mocskát. Tódulnak az emlékek, itt is, itt is, itt is… megálltunk egy fényképet készíteni, amikor Benedek még kicsi volt, és nem került be az iskola malomkövei közé… Itt vagyunk hát, de a lélek otthon maradt. Vele, aki egy napot sem hiányozhat, mert pótolni lehetetlen. Egyszer majd visszajövünk talán, együtt, úgy ahogyan nem olyan régen volt. Addig is mélyeket lélegzünk a fagyos bakonyi szélből.
A lovak álmát közben csendesen elárverezték, mi észre sem vettük…
„Megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Valami önkéntelen kiáltás jött ajakamra. Azután néztem, néztem, mereven néztem. Lelkemet bámulás, gyönyör, ihlet, kimondhatatlan érzés ragadta el. Sohase álmodtam ilyen szépséget. Sohase láttam, sohase hallottam, sohase olvastam ehhez hasonló tüneményt. Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva, erdők fekete foltjai, zöld mezők, arany vetések, száz falu, ezer hegyi hajlék, csárdák, malmok, útszéli sorfák, patakok, csatornák, magas bércek, fehér házak, korhadt és mégis fényes várromok, Szent Györgynek és Badacsonynak komoly fensége, s az a Balaton mintha rám nevetne, s az a nádas mintha nekem súgna-búgna, s a látásnak messze határán égnek, földnek, Bakonynak, Tihanynak, tengervíznek édes ölelkezése, bizalmas összehajlása, s mindez egymást kerülve, váltogatva, kergetve, egymással összejátszva s a hátam mögött nyugvó nap arany sugarával ragyogón fölékesítve: íme, ez a kép rohanta meg lelkemet. A jelennek minden élettünete, sok százados múltnak minden árnya, természetnek ősalkotásai, emberkéznek apró szép dolgai együtt, egymás mellett. Van-e még ily ragyogó foltja több a kerek világnak?”
(Eötvös Károly)
Több optimizmust!
Nem fog szétázni. Mire a Balaton felmelegszik, addigra remélem egy más világban fogok lakni.
Boldog vagyok és elnézést, hogy az engem kedvesen érintő passzuson átfutott a szemem. Alapvetően a fotókat értékeltem amikor megtetszett a kép aránya. Alapos szemrevételezés (nagyítás) során tűnt fel a felirat, mely számomra egy jó fotónál sokkal több értelmet nyert. Nagyon örülök ha még jól működik. Azért vigyázz, mert a vizet nem mindig bírják jól még ha speciális többszörös impregnálási és lakkozási technológiával is dolgoztam.
Egy bejegyzéssel feljebb az alábbi olvasható:
„Gyermekkori barátom által faragott bumeráng – bár eddig a Balaton vízéhez volt szokva -, havas focipályán is engedelmesen visszaröpült.”
Nem utólagos kiegészítés…:-(
Nagyon szépek a fotók, gratulálok. Szívemet melegség töltötte el a bumerángos kép láttán, bár lehet hogy másnak nem mond sokat. Amennyiben az általam készített fadarab száll a levegőben, nagyon örülök.
A Szépalmán töltött hét immár visszavonhatatlanul a múlt részévé vált, s ami előttünk áll, a végtelen szomorúság ideje, bekövetkezik a dal jóslata: „…meghal a szó, és meghal az ének…”. Ha a szó is meghal, meghalunk mi is, végleg csend lesz, szavak nélkül a dal is hamar lecseng, meglátjátok Ti is…
Csütörtökön reggel sűrű köd gomolygott ablakunk alatt, nem is sejtettük, hogy elernyeszti a fagy szoros ölelését. Délelőtt közepén felragyogott a napsütés, élvezettel néztük, ahogyan megcsordulnak az ereszcsatornák. Az utak jégpáncélja varázsütésre eltűnt, a vékony hókása összeölelkezett a földdel, szinte szemünk láttára adta meg magát a fagyott víz. Gyermekkori barátom által faragott bumeráng – bár eddig a Balaton vízéhez volt szokva -, havas focipályán is engedelmesen visszaröpült. A sáros turistaúton majd’ öt kilométert dagonyáztunk, pillanatokra a már soha el nem jövő tavasz illatait véltük érezni… több mint illúzió…?
Délután Zirc, Apátság… Közhely, ám – nem mondhatok mást – csodálatosan megújult! A katedrálisban idegenvezető mesélt a templom múltjáról és jelenéről; mire végigjártuk a múzeumi részt, besötétedett, fényszórók emelték ki az épületegyüttest a Bakony fekete rengetegéből. Csodálatos élmény volt, ha arra vezet utatok, ne hagyjátok ki!
Az utolsó napon kiélveztük Szépalma valamennyi ajándékát: lovaskocsikázás, billiárd, korty pillekönnyű rozé a szauna lezárásaként; gyertyafényes vacsora, – egy olyan nap, amilyenből jóval több kellene…
Amikor másnap elindultunk, felhők integettek a Kőris-hegy alatti völgyből. Azt súgta a szél: „Visszavárunk!”… Mi azt feleltük: „Visszatérünk!”
Néhány fényképpel bővült a fenti írás, s talán majd újabb felvételek is születnek.
Átölel bennünket a csönd, a tisztaság. Hétfő óta semmi sem változott, a fagy szorításából percre sem lélegezett fel a bakonyi világ. Mindent jéggé dermesztett az ónos eső, ám ahogyan a Nappal kergetőznek a fellegek, úgy vált színt a természet. Csoda ez így!
Csak ez a csoda meggátol bennünket, hogy túraútvonalakon bolyongjunk, hiszen amilyen szép az üvegvilág, legalább annyira síkos is…
Kulináris élvezetekre a közeli Zirc, Bagolyvár nevű vendéglőjében találtunk. Csodálatos, régi épület, rusztikus enteriőr, fenséges ízek. Magokba burkolt csirkemell, vagy csülkös pacal… Fantasztikus étkek köszöntenek.
Van még bő két napunk, amelyből felet az Apátság meglátogatásának szentelünk. Lesz lovaskocsikázás is… Ha érdemes lesz, folytatom talán…