Sze 102013
 

Iratokat rendezgetve megsárgult paksaméta került kezembe, dísztáviratok, a Dunántúli Napló aznapi száma… feltolult egy csomó emlék, egyetemi évek, pályakezdés… gondoltam megírom, megmarad emlékül, akkor is, ha már nem fogok írni semmit sem.

Igazi nyárutó, szeptember közepe volt, amikor Pécsett, a Szigeti úton, utoljára léptem be a Pécsi Orvostudományi Egyetem aulájába, hogy ünnepélyes keretek között átvegyem diplomámat. „Orvosdoktorrá fogadom” – ezekkel a szavakkal adta át az egyetem rektora a díszes papírt. Örömöt, büszkeséget és egy csipetnyi szomorúságot éreztem, hiszen tudtam, talán ez volt az utolsó alkalom, hogy évfolyamunk együtt van, világosan láttam, a gondtalan diákévek egyszer és mindenkorra befejeződtek. Szeptember közepe volt, október elsején – a várandós lányokat kivéve -, az évfolyam valamennyi tagja munkába állt.

Nem volt egyszerű munkahelyet és munkakört találni. Bár a szocializmusnak hazudott rendszer akkor már minden eresztékében ropogott, még nem dőlt ránk, így sok helyen, nagy hatalmú személyzetiseken múlt egy-egy ember munkahelye és szakterülete. Az u.n. „hálapénz”, – az utolsó szög az egészségügy koporsójába – irányított mindent, sebésznek, nőgyógyásznak, belgyógyásznak készült az évfolyam zöme, míg országosan százával meghirdetett radiológus, patológus, laboros helyekért nem volt tolongás.

Nekem szerencsém volt, mert orvostanhallgató koromban, rövid ideig a Kaposvár melletti Mosdóson voltam gyakorlaton, a kórháznak tüdőgyógyászat volt a főprofilja, ezen belül külön gyermekosztály működött. Lenyűgöző hely volt, köszönhetően Andrásofszky Barna főorvos úrnak, aki a Gyermekosztály szakmai vezetője volt, és igazgatóként irányította az egész intézményt. Szaktudása bámulatos volt, a kort meghaladó menedzser szemléletével, igazgatóként is hatalmasat alkotott. A kórház több holdas arborétum területén áll,  gyöngyszeme Pallavicini család egykori vadászkastélya, itt volt a Gyermekosztály. A mikroklíma nagyon sok légúti beteg számára önmagában is gyógyhatású volt. Négy és fél évet dolgoztam Mosdóson, ez alatt felépült egy fedett uszoda, nyolclakásos épület szolgálati lakásoknak, előadóterem; a néha hónapokig ápolt gyerekeknek iskolát, később ágy melletti korrepetálást főállású pedagógusok biztosítottak. A kórháznak saját konyhája, mosodája, kertészete és disznóhizlaldája volt, hiszen így a moslékot is hasznosítani lehetett. Saját karbantartók dolgoztak a kórházban, az intézmény számos munkalehetőséget kínált a környező községekben lakóknak, sokan Kaposvárról, Dombóvárról jártak dolgozni. A Volán társaságok járatai minkét irányból alkalmazkodtak a munkaidőhöz. A műszerezettség a kor igényeinek megfelelő volt.


Gyermekosztály Mosdóson (A kép forrása: panoramio.com)

A felsoroltak kitűnői feltételeket nyújtottak, azonban Andrásofszky főorvos szakmailag is a lehető legjobban irányította a Gyermekosztályt. A hivatást roppant magas színvonalon művelte, annak a képességnek is birtokában volt, hogy tudását átadja, beosztottjait is folyamatos önképzésre, továbbképzésre ösztönözte. Csapatostól jártunk kongresszusokra, rengeteg előadást tartottunk, szakfolyóiratokban publikáltunk. Tapasztalt beosztottjai is nagyszerű szakemberek voltak, a mindennapi munka számomra nem volt más, mint folyamatos tanulás a kollégáktól. Két dologban volt balszerencsém, hiszen alig ismertem meg, hogy melyik ajtó hová nyílik, három héttel munkakezdés után, már a pécsi tüzérlaktanyában vedeltük a vodkát (száz frissen végzett orvos társaságában), három hónap alapkiképzés után, a taszári laktanyában találtam magam, hogy ellássam a csapatorvos nem könnyű feladatkörét. (Talán erről is írok egyszer, mindenesetre eddigi orvosi pályafutásom egyik „csúcspontja” volt, amikor temetést biztosítottam. Ugyanis díszsortűz volt, ahhoz pedig szanitéc, orvos és katonai mentő is kellett…).

Letelt az életemből ellopott év, leszerelés után kezdődött valódi orvosi pályafutásom. A másik balszerencsém az volt, hogy sok mosdósi kolléga akkoriban váltott munkahelyet, néhány kolléganő várandós lett, így mire visszatértem, alig néhányan maradtunk. Ahogyan M.M barátom és kollégám szokta mondani: „teher alatt nő a pálma” azonnal mély vízbe kerültem, következett a heti 3-4 ügyelet időszaka. Hazudnék, ha azt mondanám, ügyeletek idején beleszakadtunk a munkába , hiszen nem akut ellátást folytattunk, tevékenységünk inkább a légúti betegek kórismézésére és gondozására irányult. Szombat reggeltől, hétfő délutánig, havonta legkevesebb két alkalommal ügyeltem (plusz a hétköznapok), nem volt felemelő, miként az első munkahelyen töltött Szenteste sem…

Azzal minden végzős egyetemista tisztában volt, hogy joggal akkor biggyeszthetné neve elé azt a bizonyos két betűt, ha szakorvossá vált. Természetesen számomra is ez volt a célkitűzés: szakvizsgát tenni csecsemő- és gyermekgyógyászatból. Mivel Mosdóson kizárólag légúti betegekkel foglalkoztunk, kötelező volt két évet eltöltenem olyan helyen, amely lefedte a gyermekgyógyászat egész spektrumát, a koraszülött-ellátástól kezdve, a sürgősségi feladatokig. Emellett három hónapot gyermekkörzetben kellett tölteni (akkor még csak házicicák voltak, háziorvosok nem…), volt három hónap fertőzőosztályos gyakorlat is előírva. Főnököm támogatásával Szombathelyre esett választásom, a Megyei Kórház Gyermekosztályát Cholnoky Péter professzor úr vezette. Zseniális gyermekgyógyász, igazi polihisztor, emberileg és szakmailag ugyanolyan sokat jelentett számomra, mint Andrásofszky főorvos úr, Mosdóson. Remek szakembergárda volt körülötte, rendkívül magas szinten, az általános színvonalat jócskán meghaladva, egyetemi klinika nívóján működött az osztály. A gyermeksebészet és -fül-orr-gégeszet is az osztály kötelékében végezte a betegellátást, volt hogy ügyeletes orvosként, a műtőben asszisztáltam a sebésznek, vakbélgyulladás műtéthez. Bár az egyik régi épület padlásán, medikus-szállón laktam, alig vártam nap mint nap a munkakezdést. Öten voltunk egy szobában, megbeszéltük a világ dolgait (mit játszott a Hali a hétvégén 🙂 ), de hangosan gondolkodtunk egymás előtt problémás betegekről, néha ezeken a rögtönzött „konzíliumokon” pattant ki az isteni szikra a fejünkből. Hamar kaptam ügyeleteket, a mosdósiakhoz képest bőven volt feladat, tucatnyi éjszakai betegfelvétel, akut ellátás, volt olyan éjszaka, hogy egy órát sem aludtam. Nem volt könnyű. Viszont… tiszta időben, az osztály ablakaiból nemcsak a Kőszegi-hegységet és a Szent Vid Kápolna fehér sziluettjét, hanem odaát a Schneeberget is láttuk, a leomló vasfüggöny túlsó oldalára, az őrvidéki Felsőőrre, vagy Felsőpulyára gyakran átjártunk dobozos sörért, megittunk egy kávét, nagyokat szippantottunk a pár hónapja még tiltott gyümölcs, a megváltónak gondolt szabad Nyugat friss, alpesi levegőjéből.  Szerettem Szombathelyen élni, már akkor is remek kávézók, kedves kisvendéglők, pezsgő kulturális élet tették otthonossá a várost.

Fájó szívvel búcsúztam, vettem az irányt a fővárosi László kórházba, fertőzőosztályra. Ott a gyakorlatban nem folytunk bele a mindennapi munkába, megelégedtek azzal, ha  nagyviziteken jelen voltunk. Két csodálatos főorvossal találkozhattam: Nyerges és Budai professzor urakkal, akik megalapozták a védőoltási rendszert és a gyermekkori fertőzőbetegségek megelőzésének és gyógykezelésének a legnagyobb tudói voltak. Tanítványaik méltó örököseik.

Szakvizsgáig nem maradt más feladatom, mint három hónapot gyermekkörzetben tölteni, az első nap nem gondoltam, hogy ez az időszak lesz további életem és pályafutásom meghatározója, hiszen annyira megtetszett, hogy már akkor eldöntöttem, ha tehetem, szakvizsga után, a gyermekgyógyászatnak ezt az ágát fogom művelni.

December 13-a volt, péntek, Luca napja, amikor Mosdósról a Mecseken át, tükörjégen csúszkáltam a pécsi Gyermekklinikára szakvizsgázni. Méhes professzor úr volt a bizottság elnöke, a második mondat után, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy vizsgázom, sokkal inkább azt, hogy nagy tudású kollégákkal beszélgetek a kihúzott tételeken szereplő betegségekről. Egy kérdésre nem tudtam válaszolni, a bölcsőhalál akkor ismert egyetlen kórszövettani elváltozására, amely nem volt más, mint a tüdőben a praecapillaris arteriolák intimájának megvastagodása.

Bő fél évvel Luca napja után, Nagyboldogasszony ünnepén, benyitottam Székesfehérvár Maroshegy nevű városrészének körzeti gyermekorvosi rendelőjébe, amely mai napig munkahelyem. Beköszöntött szeptember elseje, munkába állt ugyanitt egy gyönyörű pályakezdő védőnő, aki hitvesem lett egy év múlva :-).

Két évtized, immár házi gyermekorvosként egy másik történet, lehet, ha egyszer megszáll az ihlet, erről is mesélek még.

  3 hozzászólás - “„Orvosdoktorrá fogadom””

  1. Csizi a Pilvax már intézmény:)
    Az egyetemi évekhez és a doktorrá fogadomhoz pedig gratulálok!
    Bizonyosan ahogy írod is rengeteg küzdelem áll mögötted.
    De azt hiszem a körzetednek megérte.
    Hisz egy ilyen hivatását tényleg szerető doktor bácsi a mai világban nagy kincs.

  2. Köszönöm!

    Ami a honlapot illeti: MARADUNK 🙂 !!! (“Akár merre fordul a szél…”)

  3. Nagyon szép visszaemlékezést írtál pályakezdésedről. Mikor megláttam, milyen hosszú, nehezen kezdtem el olvasni, aztán egyszercsak elmerültem benne!

    De mit látok a következő bejegyzésben?! Azt hittem, múltkor le tudtalak beszélni a Pilvax bezárásáról. Hacsak egy online naplóként működik, akkor is jó.

 Minden vélemény számít! Várjuk a hozzászólásokat!

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Kötelező

Kötelező

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..