1989. január 22-étől ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.
Miért január 22-én?
Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz megírását.
Ez a nap, ez az ünnep talán alkalmat ad arra, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk a magyar nép évezredes kulturális hagyományaira, az eddig megőrzött érték továbbadására…
Füst Milán: A magyarokhoz
Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Termeté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar.
Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd hát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott
…és észrevegyük a mai kor alkotó értékeit…
Tamás István: Tiéd ez az ország
Még gyermek voltam, s apám megfogta kezem.
Megmutatta nekem, hol él a nemzetem.
Mutatta az erdőt, a zöldellő réteket,
Ahol szebb jövő vár rám, és boldogan élhetek.
Mutatta az alföldet, a Duna – Tisza közét,
A Jászságot a Bakonyt, a hatvannégy vármegyét!
Mutatta az utat, a nádasok között,
ahová hős őseink lelke költözött.
Nézd fiam a folyókat, nézd a völgyeket,
a nyíló virágokat, réten a fényeket.
Ez mind a tiéd fiam, óvd és vigyázz rá,
ne hagyd az idegent, hogy hazád elrabolják!
Érintsd meg a követ, mert az is a tiéd.
Tiéd a folyó a part, el ne add semmiért!
Tiéd ez az ország, múltja és jelene.
Neked teremtette, a magyarok istene!
…mert
“Az ember nem a jelen pillantat, nem a pillantati szükség rabja; értelmi eszméletekre lévén alkotva, nem veszti el a múltat szem elől; s ezáltal mind a jelennek több díszt szerezhet, mind a jövőre kiszámított hatással tud munkálni.” /Kölcsey Ferenc: Parainesis/
1943. január 22-én született Cseh Tamás, ma lenne 75 éves.
“A Himnusz krónikája a XIX. sz. végéig
A XVI. századtól kezdve – a korábbi templomi himnuszok nyomán Európa-szerte néphimnuszok, nemzeti himnuszok keletkeznek
A XVIII. században – Magyarországon az „Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga” és a „Boldogasszony anyánk” kezdetű vallásos énekeket éneklik naphimnusz gyanánt.
A XIX. század elejétől – Magyarországon hivatalos ünnepeken az osztrák császárhimnuszt éneklik.
1790. augusztus 8. – Kölcsey Ferenc születése.
1810. november 7. – Erkel Ferenc születése.
1823. január 22. – Kölcsey Ferenc megírja Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című költeményét.
1828 decemberében az Aurora című almanachban megjelenik a Hymnus.
1832. – Kölcsey Ferenc munkáinak első kötetében megjelenik a Hymnus, a ‘Magyar nép’ zivataros századaiból.
1838. augusztus 24. – Kölcsey Ferenc halála.
1844. február 29. Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója pályázatot hirdet a Hymnus megzenésítésére. A határidő 1844. május 1. „20 arany pályadíjt tűz ki a legjobb népmelodiáért – Kölcsey Ferencz koszorús költőnk’ ,Hymnusára’ ének és zenekarra téve.” (Honderü. 1844. március 9.)
1844. február után – Erkel Ferenc megírja a Himnusz zenéjét. Anekdotikus feljegyzés szerint az idős Erkel visszaemlékezése: „Csend van. Ülők és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz…” (Gárdonyi Géza, Erkel emlékkönyv. 1910.)
1844. május előtt – Erkel Ferenc benyújtja pályaművét a Nemzeti Színházhoz. Jeligéje: „Itt az írás, forgassátok – Érett ésszel, józanon. Kölcsey.”
1844. június 15. – A Nemzeti Színház igazgatósága által felkért bizottság elbírálja a beérkezett tizenhárom pályaművet.
A bizottság elnöke Petrichevich Horváth Lázár, a Honderü igazgató tulajdonosa; jegyzője Nádaskay Lajos, a Honderü szerkesztője; tagjai: Binder Sebestyén, a Nemzeti Színház énektanára, Braeuer Eerenc, a belvárosi templom karnagya, Kaiser Ferenc, Mátray Gábor, a Zenede igazgatója, Schindelmeisser Lajos, a pesti német színház karmestere, Winkler Angelo, zongoraművész, Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede. Döntésük: „A 20 darab arany jutalom egyhangúlag az első szám alatti, s következő jeligés pályaműnek ítéltetett oda: ,Itt az írás forgassátok – Érett ésszel józanon. Kölcsey” mint a melly a mellett, hogy magyar jellemű s a költemény’ szellemét leginkább megközelítő, a két főkivántatóságól is, t. i. a dallamegyszerűséget és hymnusi emelkedettséget legszerencsésebben megközelité.” (Honderü. 1844. június 22.)
1844. június 16. – Szigligeti Ede mint a Nemzeti Színház titkára közzéteszi a bizottság döntését.
1844. július 2. – a Himnusz bemutatása a Nemzeti Színházban. „A jeligés levélkék a színpadon a rendezőség és színházi titoknok’ jelenlétében, a bírálóválasztmány jegyzőkönyvének fölolvasása után felbontatlan, a nyertes pályamű szerzőjének derék maestronk s karmesterünk Erkel Ferencz kiáltaték ki. Szívesen osztozunk a közönség’ élénk éljenkiáltásiban. mellyekkel a nyertes szerzőt kihivá… Most csak az van hátra, hogy Erkelünk’ gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik”. (Honderü. 1844. július 6.)
1844. augusztus 10. – a Himnusz először szólal meg nyilvános népünnepségen: az óbudai hajógyárban, a „Széchenyi” nevű gőzös vízrebocsátásánál. „Erőteljes diapasonokban kezde zengem ama fölséges néphymnus, mellyel Kölcseynk és Erkelünk’ egyesült lantjaik teremtenek. Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot, az erősmellű férfi és csengő hangú énekesnők’ minden szavára, melly erélyezve az érczhangszerek’ teljes harmóniája által, valóságos nemzeti hymnuszszá magasult.” (Honderü. 1844. augusztus 17.)
1844. augusztus 15. – a Himnusz először szólal meg egyházi ünnepségen: a pesti polgári őrhad zászlószentelésén, a Rákos mezején. „A szent mise elkezdődik; mit általában magyar ének kisére. Fölmutatás alatt a szép Kölcsey-hymnust hallatván a zenekar.” (Honderü. 1844. augusztus 17.)
1844. augusztus 25. – a pesti vaknövelde vizsgaünnepélyén a tanítványok a Himnusz-t éneklik.
1844. szeptember 10. körül – a Himnusz kottája megjelenik Pesten, Wagner József kiadónál.
1844. november 27. – a kolozsvári Nemzeti Színházban előadás után a színészek eléneklik a Himnuszt.
1845. május 16. – Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály erdélyi útján Kolozsvárott az ünneplő közönség a Himnuszt énekli.
„Több mint száz fáklya’ világánál a’ helybeli hangászkar” felvonulását követte „megdicsőült Kölcseynk hymnuszának a’ tisztelgő fiatalság általi eldallása”. Deák Ferenc „beszéde’ alapjául az eldalolt hymnusz’ azon szavait: .megbűnhődte már e’ nép a’ multat ‘s jövendőt” választja. (Erdélyi Híradó – Pesti Hírlap, I845. május 27.)
1848. március 25. – Marosvásárhelyen a fáklyásmenetben felvonuló ifjúság a Himnuszt énekli. (Erdélyi Híradó. 1848. április 4.)
1848. augusztus 20. – a Himnusz először szólal meg hivatalos állami ünnepségen, a budai Mátyás-templomban.
1850. március 26. – a Nemzeti Színházban a pesti gyermekkórház javára adott műsor végén a Himnuszt éneklik.
1850. augusztus 20. – a Nemzeti Színházban a Losonc megsegítésére tartott díszünnepségen a Himnuszt éneklik.
1856. május 18. – Kölcsey Ferenc síremlékének felavatásán Csekén a pataki kántus a Himnuszt énekli. ..Csekei utunk diadalmenethez hasonlított. Nemcsak a hallgatóság, hanem az egész haza méltánylatát és dicséretét megszerzénk.” (A pataki kántus évkönyve.)
1893. június 15. – Erkel Ferenc halála.”
Forrás
“KÖLCSEY FERENC
(1790-1838)
Kölcsey Ferenc nevéről természetesen mindenekelőtt a Himnusz szokott eszünkbe jutni. Ő volt nemzeti himnuszunk szövegének költője. Akik többet tudnak felőle, azoknak az is közismert igazság, hogy Martinovicsék után és Petőfiék fellépte előtt, tehát ama sokszólamú fél évszázadban, a magyar romantika korszakában Kölcseyt tekinthetjük a magyar irodalom politikailag leghaladóbb költőjének. Szerepe legalább annyira beletartozik a kor politikatörténetébe, mint irodalomtörténetébe. De még azt is szokás tudni felőle, hogy a rendszeres magyar irodalmi kritika egyik előkészítője. Tehát az irodalmi főszereplők közé tartozik.
A kiterjedt és oly fontos életművet egy világéletében gyönge testű, betegségekkel küszködő, mindössze negyvennyolc évet megélő. de férfiasan kemény lelkű ember hagyta hátra.
1790-ben született. A Szatmár megyei nemescsalád, amelyből származott, nem volt gazdag, de igen nagy tekintélyű. Állítólag a hét ősmagyar törzsfő egyikétől, Ond vezértől származott (amiként egy évszázaddal később Ady is úgy tudta magáról, hogy Ond vezér kései unokája). Szülei művelt emberek, apja tekintélyes jogtudós, az antik és a klasszikus francia irodalom otthonos az isten háta mögötti falusi kúriában. Kölcsey kisgyermek korától fogva tud a magyar anyanyelven kívül anyanyelvi biztonsággal latinul és franciául. Később, a középiskolai évek alatt jól megtanul németül és görögül is. Ifjú éveiben nincs is nagyobb gyönyörűsége, mint a műveltség. Hatéves korában elveszti apját, tizennégy éves korában anyját. Közben a feketehimlő egész életére betegessé teszi, bal szemére megvakul, és kihull a haja. A vézna, kopasz, félszemű ifjú számára a szerelem sem lehet több, mint keserves ábránd. Huszonnégy éves korában már arról ír, hogy túl van minden szerelmi képzelgésen. Egyébként annyira szemérmes, hogy korai szerelmes versei ellenére sem tudunk semmit legbizalmasabb magánéletéről. Iskoláskorát a debreceni nagy hírű Kollégiumban tölti. Jó tanuló természetesen, de visszahúzódó, barátokra sem talál. Debrecenből kerül joggyakorlatra Pestre. Hanem amikor befejezi a jogi tanulmányokat, nem jelentkezik ügyvédi vizsgára. Akkorra már kiábrándultan megveti azt a feudális jogot, amelynek kiváló tudósa. Később majd szakértőnek kérik fel újra meg újra főbenjáró perekben. Élete vége felé Lovassy, Kossuth és Wesselényi híres pereiben fogalmazza meg a védők számára a perbeszédek érveléseit.
De gyakorló jogász nem akar lenni. Hazamegy Szatmárba, a családi birtokra. Ott, a magányban fejleszti ki költészetét. Ez a költészet a divatos szentimentalizmusból indul ki, nem csodálatos tehát, hogy hazai példaképét Kazinczyban fedezi fel. Kazinczyval tizennyolc éves kora óta levelez, majd jó barátságot kötnek. Kazinczy irodalmi körének Kölcsey lesz az egyik legfontosabb és hamarosan a legképzettebb tagja. Kazinczy pesti barátai közül csak Szemere Pállal tud lélekbeli kapcsolatot találni. Összeköti őket nagy műveltségük és kritikai hajlamuk. Kölcsey az irodalom további fejlődésére nélkülözhetetlennek tartja a rendszeres kritikát. És el is kezdi felmérni az élő magyar költészetet. Egymás után ír három bírálatot. Elsőt a költőnek jelentéktelen, de irodalmi ösztönzőként fontos Kis Jánosról, a másodikat a már halott Csokonairól, a harmadikat Berzsenyiről. Mind a három elmarasztaló. Az elegáns, árnyalt stílust kereső fiatal költőnek Csokonai túl parlagi, Berzsenyi túl durva és fellengzős. Érthetetlen, hogy mennyire nem vette észre Csokonaiban sem a plebejus jelleget, sem a stílusbeli árnyaltságot, s Berzsenyiben a nagy problémák szüntelen jelenlétét és a nyelv addig példátlan gazdagságát. Amiért Kölcsey egy életen át lankadatlanul harcolt, az éppen Csokonai és Berzsenyi költészetében fogalmazódott meg a legmagasabb szinten. Sokkal később ezt Kölcsey is tudta, de addigra már Berzsenyi sértődötten, elkedvetlenedve meghalt, és a gyászbeszédben Kölcseynek csak az önvád lehetősége maradt meg. Igaz, ezt az önvádat férfiasan ki is mondotta.
Ha itt-ott meg is jelent egy-két költeménye, a közönség kezdetben mint kritikust és irodalmi vitatkozót ismerte meg. A Kazinczyt támadó Mondolatra ő és Szemere válaszolt, méghozzá a kritikákhoz hasonló harcias hangon. Ez a harciasság, amellyel egyszerre támadott a politikai reakció ellen és a haladó költőkben felfedezni vélt hibák ellen, az irodalomba lépő Kölcseyt eleve népszerűtlenné tette. Nem bánta. Falusi magányában, szüntelenül egyre műveltebbé csiszolva tudatát, formálta költészetét. Világnézete egyre idegenebbé vált a nemesi világtól. A megyei életben tevékenyen vett részt. Előbb megyei aljegyző, majd megyei főjegyző. A megyegyűléseken a liberális demokrácia szószólója, a jobbágyság védője. Magában fejlesztett költészete egyre jobban fordul a népdal felé. Mondanivalója is egyre demokratikusabb. 1823-ra már elkészül a Himnusz és a Zrínyi dala. De csak 1832-ben jelennek meg kötetben versei. Közben azonban már a megye országgyűlési követe. Három éven keresztül ő jelenti a diéta balszélét. A jobbágyfelszabadítást akarja előkészíteni. Három év múltán megyéje is megsokallja. Olyan utasításokat adnak, amelyeket nem hajlandó képviselni, és lemond. Kossuth és vele a diétai baloldal gyászruhát ölt távozására. Ekkorra már az ország haladó oldalának ünnepelt alakja. Az újságírásban is főszerepe van. Szemerével együtt szerkeszti az Élet és Literatura című folyóiratot, amely három évig tudja fenntartani magát. Itt folytatja korábbi kritikai és esztétikai tevékenységét. A hivatalos hatóságok a legveszedelmesebb emberek közt tartják számon, és állandóan titkos megfigyelők járnak a nyomában.
Amikor megszűnik diétai megbízatása, és folyóirata sem élhet tovább, újra visszamegy a megyébe, de megtartja főjegyzői hivatalát, hogy befolyást gyakorolhasson a helyi nemességre. Politikai hatására Szatmárban megerősödik a liberális demokrata párt.
Ez időre országszerte ismert költő, kritikus, esztéta. Az egész hazai irodalomban filozófiailag ő a legképzettebb. Gyötrik is szüntelenül a világnézeti válságok. Kant idealizmusa és D’Holbach materializmusa közt hányódik. Ama ritka nemesi elmék közé tartozik, akik teljesen szakítani tudtak a feudális szemlélettel, és következetesen a polgári Magyarországot készítik elő. Nem retteg a forradalomtól, sőt megbélyegzi azokat, akik félnek az erőszakos változástól. Közben azonban jól látja, hogy a haladó nemesség sem ért mindenben egyet vele. Innét származik újra meg újra feltörő pesszimizmusa. Fél a nemzethaláltól, amelynek képe újra meg újra megjelenik költészetében.
Ez a költészet hangjában, stílusában mindvégig sok rokonságot tart a Kazinczyféle szentimentalizmussal, de egyre jobban közeledik a népköltészethez is és a romantika pátoszához is. Amikor összebarátkozik Kisfaludy Károlyékkal, lényegében a programszerű romantikával köt szövetséget, és a felmagasodó Vörösmartyban felismeri az igazi nagy költőt. A kritikáiban oly magas mércéjű, nemegyszer igazságtalanul szigorú és elutasító Kölcsey a Csongor és Tünde előtt leteszi a fegyvert: ezt remekműnek ismeri el.
Szüntelenül világirodalmi távlatokban látott és gondolkozott. Nem maradt el a világirodalom újdonságaitól. Walter Scottot eleve nagyra becsülte, kedvelte Bulwert, majd elismerően írt a francia romantika főalakjáról, Victor Hugóról. Tehát világirodalmi tájékozódásban is odacsatlakozik a romantikához, amellyel költészete is azonosul.
Amikor versei megjelentek, már azonnal arról volt szó, hogy ez első kötete lesz összes műveinek. Ezt azonban már nem érte meg. Élete végső éveit főleg a nagy politikai perek töltötték ki. Most büntetőjogásznak kellett lennie. Végső tevékenysége Wesselényi védelme volt. Nagy felkészültséggel érvelt a vádlott ártatlansága mellett. A védő a beszédében el is mondotta Kölcsey indoklását, ámbár hiába, hiszen a kormányzat úgy döntött eleve, hogy a veszedelmes Wesselényit el kell ítélni.
Magát a főtárgyalást Kölcsey már nem érte meg. 1838-ban egy hűlés elhatalmasodott a szervezetében, és egyheti betegség után meghalt. Kortársai úgy temették, mint a legnagyobb embert valamennyiük között.
Életműve él az irodalomtörténetben. Nevét, emlékét a köztudatban múlhatatlanul idézi nemzeti himnuszunk.”
Forrás
Így éneklik a Himnuszt Székelyföldön – ISTEN ÁLDD MEG A MAGYART!