Ugyan nem tartozom Quentin Tarantino amerikai filmrendező elvakult hívei közé, mégis nagyon vártam, hogy láthassam a Django elszabadul című legújabb alkotását. Ha Megyeredoki barátom néhány éve nem ajándékoz meg a Ponyvaregény című filmet tartalmazó koronggal, talán soha nem figyelek fel a rendezőre. Kezdeti ellenérzéseimet legyűrve, azóta már rongyosra nézve a DVD-ét, a Ponyvaregény bevonult, a számomra alapfilmek sorába.
A Mester eddig bemutatott tizenkét alkotása közül még a Jackie Brown-t és a Becstelen Bigantyk-at láttam. Lehet Tarantino alkotásait szeretni, vagy nem szeretni, azonban ténykérdés, hogy filmjei messze kiemelkednek a filmipar futószalagjáról százával kikerülő értéktelen, kommersz alkotások közül. A sokszor öncélúnak tűnő képi és verbális brutalitás máza alatt, mindig megtaláljuk a mélyebb mondanivalót. Zseniális, ahogyan például a Ponyvaregényben tükröt tart az amerikai társadalom egy részét elkorcsosító jelenségek elé.
A témaválasztásokon kívül, Tarantino kiváló művészekkel dolgozik. Remek operatőrök, jelmez- és díszlettervezők valósítják meg elképzeléseit, egészen kiváló a filmzene, azonban a legfontosabb a színészi játék, amelyhez a filmszínészek legjobbjait vonultatja fel.
Quentin Tarantino
Django elszabadul nemrég bemutatott legújabb filmjének címe. A beharangozókból már tudtam, hogy Tarantino – immár nem először – a western világába repíti a nézőt. A téma nem okozott csalódást, a Hét mesterlövész-en, Volt egyszer egy Vadnyugat-on, és A Jó, a Rossz és Csúf-on felnőtt generáció számára is kiállja Tarantino filmje az összehasonlítás próbáját.
Nem akarom lelőni a poént, a cselekmény elmesélésével, 1858-at írunk, a déli államokban járunk. A fogorvos-fejvadász Dr. King Schultz (Christoph Waltz) keres néhány gazembert, akiket Django (Jamie Foxx) segítségével vél megtalálni, így először ki- majd felszabadítja a derék rabszolgát, meglátva benne a tehetséget, társává fogadja a fejvadászathoz. A fogorvos kizárólag halottakat szállít busás vérdíjakért, – emlékezzünk arra, hogy a Jó (Clint Eastwood) akasztáskor a kötél ellövésével újratermelte az eladható gazfickót, szolid, ám biztos üzletmenetet biztosítva ezzel. Időközben kiderül, hogy Django felesége is rabszolgasorban dolgozik egy ültetvényen, ezért Dr.Schultz-cal egyszerűnek tűnő tervet dolgoznak ki, hitvese kiszabadítására. A megvalósítás kezdetekor találkoznak a hölgy tulajdonosával Calvin Candie-vel, (Leonardo DiCaprio), aki a mindenféle egyetemes erkölcsi szabályokon kívül élő, déli rabszolgatartó földesurat személyesíti meg. Úgy tűnik Dr.Schultz és Django terve sikeresen megvalósulhat, ám feltűnik a film legundorítóbb figurája, a földesúr segédje, az idős néger inas, aki rabszolga maga is, de gazdája bizalmát élvezi – Stephen (Samuel L. Jackson) kegyetlenebbül bánik a birtokon dolgozókkal, mint fehér gazdái. Ráadásul átlát a szitán, rájön a fejvadászok szándékára és azonnal felnyitja a földesúr, Candie szemét. Már-már úgy tűnik – kis módosítással – sikerrel jár a fejvadászok terve és vihetik Django feleségét, az üzlet létrejön, de amikor az ezt megpecsételő kézfogásra kerülne sor, Dr.Schultz és Candie között… akkor… inkább nézzétek meg :-)! Maradjon titok a végkifejlet is!
A közel három órás film mindvégig ébren tartja a néző figyelmét. Az operatőrök és a látványról gondoskodó többi alkotó fantasztikus munkát végeztek. Tarantino rendezése pedig ezúttal is tökéletes. Egészen szenzációs a filmzene is, egyik jelenet alatt például napjaink fekete rap zenéje erősíti a vásznon zajló eseményeket…
Azonban ennek a filmnek savát-borsát a négy főszereplő színészi teljesítménye adja. Christoph Waltz játéka Haumann Pétert idézte fel bennem, a fogorvos-fejvadász szerepébe rengeteg finom humort vitt! Django-t Jamie Foxx kellő komolysággal személyesíti meg, fegyverhasználata pedig a legnagyobb westernhősökével vetekszik. DiCaprio alakítása lélegzetelállító, félelmetes ahogyan életre kelti az úriembernek látszó, ám kegyetlen oligarcha, rabszolgatartó déli földesurat.
Samuel L. Jackson immár öregemberként alakítja azt a jól ismert embertípust, aki talmi előnyökért, sorstársait mindenféle gátlások nélkül eltiporva, kegyetlen intrikusként hízeleg az őt alapvetően megvető gazdájának. A négy főszereplő karaktere az üzletet megpecsételő kézfogás pillanatában csúcsosodik ki. Érdemes megemlíteni a mellékszerepet vállaló – a Honfoglalásból is jól ismert – Franco Nero játékát, sőt, maga Tarantino is cowboy jelmezt ölt egy rövid jelenet erejéig. Ne felejtkezzünk el a szinkronszínészekről sem, a magyar változatot az ő tolmácsolásukban élvezhetjük, kiváló munkát végeztek.
Száz szónak is egy a vége: mindenkinek nyugodt szívvel merem ajánlani, hogy nézze meg a filmet, de a 18-as piros karikát véresen komolyan kell venni! (A hivatásos ítészek tollából született kritikák csokrát itt találjátok.)
12 hozzászólás - “(Quentin) Django elszabadul(t)”
Minden vélemény számít! Várjuk a hozzászólásokat!
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Franco Nero szerpelése a filmben nem meglepő, hisz ő volt az eredeti Django 1966-ban.
Ez csak egy szokásos feldolgozás film.
Franco pedig beugrott egy poénra a filmbe.
Örülök, hogy a Django elszabadul kapcsán érdekfeszítő beszélgetés alakult ki! Sándor megállapításaival alapvetően egyetértek, bár azt gondolom, hogy a politika szinte mindig mindent maga alá szeretne gyűrni, a probléma (?) gyökereit azonban nemcsak itt kell keresnünk.
Nem szeretnék most túlzottan profán vizekre evezni :-), de van ugye a legősibb mesterség. A felszabadúlásig minden remekül működött, a dolgok és a lányok helyükön voltak, a bordélyház betöltötte küldetését, – ha már filmezünk – láthattuk ennek mikéntjét, Az egy erkölcsös éjszaka című, 1977-ben forgatott remek alkotásban. Azután a kéjelgés a szocialista erkölcsbe ütközővé vált (persze csak az utcán bájaikat pénzért kínáló prostituáltak és kuncsaftjaik számára, a pártirodák fülledt erotikájára ez nem vonatkozott), a törvény üldözte, de azért a Rákóczi tér és környékén üldözés ide, üldözés oda, a sarkon fürtökben lógtak a kurvák.) A kérdést a rendszerváltozás sem tudta helyretenni, volt itt szó tilalmi zónákról, a bárca – mint lehetőség – leporolásáról, közben a szexbusiness ugyanúgy virágzik, mint bármikor a történelem során. A tömegigényt erre nem a politika élesztette fel…
Visszakanyarodva a brutalitáshoz, az USA-ban már több évszázada a lovak közé dobták a gyeplőt, de azt az ottani politika sem szereti, hogy iskolai tömegmészárlásokról hangos a világsajtó. (SZVSZ, ha olyan „ősi” jogot korlátoznak, mint a fegyvervásárlás szabadsága, az nagy felhördülést fog kiváltani, aki pedig diákokat akar irtani, talál majd megfelelő eszközt hozzá.)
A brutalitás mindig ott volt az emberiség történetében. Az ókor amfiteátrumaiban olyan dolgok történtek, élő előadásban, hogy a jó Quentin is megirigyelné, de a középkorban egy-egy máglyás kivégzés, vagy látványos lefejezés, akasztás is ezreket csalt a korabeli városi főterekre. Ezek „live” események voltak, a filmvilág pedig betolakszik otthonainkba, az abszurditásba hajló brutalitás, – mint azt Megyeridoki is megállapította – kialakít egyféle immunitást. Ez az igazán nagy baj – szerintem.
Nagy kérdés, hogy honnan a tömegigény a brutalitásra ?
Veti fel Csízi,
de persze azért érezni, hogy kicsit költői ez a kérdés.
Mindenesetre elmondható,
nem csak a filmekről, bármiről, amit ebben a világban eladni akarnak,
belőle hasznot, sőt extraprofitot remélnek (avagy egyszerűen csak uralni akarják
vele a tömeget) hogy ennek éppen az a módja,
hogy MEGTEREMTIK rá a (tömeges)igényt.
Amire éppen a film való, a reklám, a televízió – a média általában
és hát a (demokratikus) kormányok, amelyek mindehhez törvénybe iktatják,
a törvényhozás által parlamentben megszavazva, a piac szabadságát –
akár alkotmányos szinten.
Kissé tágítva a horizontot, Tarantino alkotásai jól mutatják a folyamatok irányát. A túldozírozott brutalitás nemcsak nála jelenik meg, hanem a bennünket körülvevő mindennapok része! A levont következtetés: egy ponton túl a néző immunissá válik, való igaz. Ha eltekintünk a filmipar olyan termékeitől, mint a horror és a pornó, a maradékot figyelve sem repeshet szívünk az örömtől! Természetesen nem szeretnék általánosítani, nem is lehet, inkább a folyamatok, tendenciák érdekesek.
A kultúra nagy tortájából széles szeletet birtokolnak a filmesek, úgy alakult életformánk, hogy alkotásaik érhetők el legkönnyebben. Amikor este, kilúgozott aggyal, holtfáradtan, beesik az ember otthonába, a technikailag is egyre fejlettebb televíziós készülék, a – találó elnevezésű – házimozi, akár 3D élményt imitálva, nyújt némi kikapcsolódást. Olcsó, otthon fogyasztható. A kínálat pedig széles, legyen az videotéka, kábeltelevíziós csatorna, vagy éppen a világháló!
Nagy kérdés, hogy honnan a tömegigény a brutalitásra, az milyen hatással van a társadalomra, a felnövekvő nemzedékekre? Amikor amerikai iskolákban tömegmészárlásokról nézzük a híreket, joggal merül fel a kérdés, vajon a pszichopata tömeggyilkos milyen filmeken és számítógépes „játékokon” szocializálódott?
Fájó pontom, hogy gyermekemen látom, mennyire nem bírják lekötni olyan súlyú alkotások, mint az Egri Csillagok filmváltozata. Az ő generációjának ebben már túl sok a dialógus és kevés az akció. Pedig szülőként minden elkövettünk azért, hogy ne így legyen, keveset és szelektáltan tévézett, rengeteget meséltünk neki, olvastunk, mégsem sikerült az általunk helyesnek gondolt irányba terelni. Döbbenetes, hogy a Kill Bill-t sugárzó filmcsatornán ez a borzalom 15-ös karikát kapott, de fiunk osztálytársai közül – 13-14 évesen – szinte már mindenki látta a Django…-t is, pedig az keményen piros 18-as karikás!
Ma még nem tudhatjuk, hogy a világháló közösségi oldalain „társasági életet” élő, a borzalmas számítógépes játékokon felnövő, a filmekben egyre több akciót, vért látó és ezáltal ezekre immunissá váló generációk pszichéje mennyiben torzul, milyen lesz az a kultúra, amelyre igényük támad? Kell-e még könyv, újság, folyóirat, színház, koncertterem?
Ebből a szempontból Tarantino nem ok, hanem okozat. Sokkal jobb így, hogy egy Hollywood-i stúdióban tombolja ki magát! Vajon mire vinné, ha a Nyóckerben élne ;-)? Ez egy igen igen kemény, kemény világ – ismét Menyhárt Jenővel szólva… 🙁
Mivel megszólíttattam Csizi által (mint a lavina elindítója) szeretnék néhány gondolatot idefűzni. Lehet hogy kissé összefüggéstelenül, de nagyon sokféle érdekes hozzászólást olvastam. A Django remek film, profi módon van elkészítve (bár itt is véltem felfedezni egy amatőr foltozást) az amerikai igényeket is kielégíti, annak pejoratív értelmében. A mészárlás, mely most is az abszurditásba hajlik, ezen keresztül teszi emészthetővé a dolgot. Egyszerűen túladagol és egy ponton túl immunissá válunk. Néha sokkal megrázóbb egy film ami egyetlen kegyetlen momentum köré épül. Tarantino lelkülete a normális jelzővel nem fedhető le, de hogy okos, az nem kétséges. Talán a legnagyobb kedvencem a Jackie Brown, ahol megcsillantja a furfangos meseszövésen keresztül nem mindennapi képességeit, ezzel feledtetve a film amatőrfilmes jellegű technikai hibáit. (Mindenkinek ajánlom.) Ennek szinte ellentettje a Halálbiztos, melynek történetét tovább egyszerűsíteni nem lehetne. Igazi autós mozi. Háborús film, szamurájok, képregény adaptáció grafikus-rajzfilm elemekkel (Sin City), vámpírok (ezt nem szeretem, ez hiba volt, mert itt a vérmennyiség az alapdefinícióból fakad, tehát ezt a műfajt ki kellett volna hagyni), krimi-thriller, zárt helyszínes (klasszikus krimi alapkövetelmény) film a Kutyaszorítóban és most a western. Tehát túldozírozott brutalitás minden műfajban. ( Ez persze néha minőségi változásba csap át, hogy a nagy teoretikusokra utaljak. /Quentin megnyalhatná mind a tíz véres ujját ahhoz képest amit azok „rendeztek”./ Aztán megint vissza a mennyiséghez.) Alig várom hogy megcsináljon egy ál-dokumentumfilmet. Természetfilm nem lesz, mert a hangyák háborúját nem kell leforgatni, elég tarantínós az a valóságban. Lehet ezeket az opusokat nem szeretni, de azt hiszem ezeket a filmeket egyszerűen nézze meg az, aki el bírja viselni. A Djangót pedig akár úgy is, hogy nem tudjuk, ki rendezte. Nem biztos hogy mindenki kitalálja…
Tegnap a véletlen – no és Megyeridoki barátom ajánlásának – segítségével sikerült megnéznem az egyik filmcsatornán sugárzott Kill Bill című kétrészes Tarantino opuszt.
„…Szerintem Tarantino finoman fogalmazva-nem teljesen egészséges.Ezt tükrözik filmjei…” – írta a minap Kohus Peti, a Kill Bill első részének öncélú vérfürdőjét megnézve, hajlok rá, hogy igazat adjak neki! Az első részben megtaláljuk az amerikai vérfürdők sajátosságait, azonban a történet Japánban játszódó része az „igazi”, hiszen látványos csonkolásokra, a harcklub szisztematikus kiirtására van-e alkalmasabb eszköz, mint a szamurájkard? 400 l művér folyik le a vetítővásznon, cselekmény szinte semmi, csak csonkolás, vér és halál. Mindezek egy széparcú, törékeny hölgy kardjától… A második részben kevesebb a vér, az események valamiféle vezérfonál köré szerveződnek – akár cselekménynek is tekinthetjük… az élet kioltásának eszköztára is változatosabbá válik: az élve eltemetéstől a mérgeskígyó marásán át, egészen az ötpontos szívrepesztő technikáig minden felvonul, persze – ha már a Mester legyártotta – a szamurájkard is szerephez jut. Mégis a csúcspont azért a gonosz félvak bérgyilkosnő másik, még ép szemének kitolása és látványos széttaposása, erre a jelenetre talán a horrorfilmek megszállottjai is csettintenének elismerésük jeléül…
Ebben a filmben az öncélú öldöklés mögött rendkívül vérszegény cselekmény áll. Minden rosszban van valami jó: egyrészt filmben felcsendül Johnny Cash egyik dala, a Satisfied Mind, másrészt a Ponyvaregényből megismert, Mrs. Mia Wallace-t alakító és a Kill Bill-ben főszereplő Uma Thurman kiváló színészi teljesítményt nyújt.
(A kép forrása: Wikipédia)
A tíz évvel ezelőtt forgatott Kill Bill-hez képest, a Django elszabadul már-már valóságos művészfilm… 😉
Két Oscar-díjat kapott a film, Christoph Waltz a legjobb férfi mellékszereplő, Tarantino pedig a legjobb forgatókönyvíró elismerésben részesült!
Csodállak,Csizi,amiért egy filmben ennyire mélyre tudsz hatolni és felfedezed azt,ami a lényege lehet egy (mozi)filmnek.Bevallom,én ritkán jutok el addig,hogy felfedezzem a karakter „belsőjét” is.
Viszont-és most nem akarok konkrétumokkal előhozakodni-vannak olyan filmek,melyeket számomra is elviselhetővé egy-egy karakter,még inkább egy kiváló színészi teljesítmény tesz élvezetessé,vagy olyanná formálja a képet,hogy érdemesnek tartom megnézni akár többször is a filmet.
A Bondról később…
Peti, tiszteletben tartom a véleményedet! Ahogyan megfogalmaztam – az öncélúnak tűnő brutalitás mögött mélyebb tartalmat vélek felfedezni. Lehet, tévedek! A Django… is véres film, ezért írtam, hogy a tizennyolcas karika véresen komolyan veendő! Csakhogy… a rengeteg vér mögött hús-vér karakterek állnak, amelyekbe lenyűgöző színészi alakítások öntenek lelket! (Ugyanezt egyáltalán nem találtam meg pl. a James Bond Skyfall-ban – a rengeteg akció öncélú, üres, mindenféle mögöttes tartalmat nélkülöz – én ilyennek láttam…).
Ennek az éremnek nagyon sok oldala van. A brutalitás csak az egyik, valóban igaz az a nézőpont is, hogy talán kevesebb több lenne!
Tegnap sugározták a Kék fényt. Tarantino tükre, a való világ tükre. Szomorú, de így van.
Szerintem Tarantimo fimoman fogalmazva-nem teljesen egésséges.Ezt tükrözik filmjei,már az az egy -két mozifilm,amiket láttam.
Nem nézem a filmjeit,mert tudom,hogy mi van bennük-vér,vér,vér.Még a világot megmentő Bruce Willis filmeket is túlszárnyalva őmlik a vér filmjeiben és a néha túl gusztustalan gyilok.Bár a gyilkosás eleve nem túl gusztusos,mégis…
Lehet,hogy ez a film más,de akkor is a Hajdú Péter és Győzike mellett Tarantino nálam persona non grata.
A Ponyvaregény megérne egy külön cikket, bevallom, amíg a „Django…”-ról írtam beszámolómat, nagy volt a kísértés, hogy a Ponyvaregényt belekeverjem! Utóbbiban egyébként fantasztikus, ahogyan az összetört idő mozaikkockái a végén összeállnak, ezt a dramaturgiai bravúrt Tarintino mindeddig nem ismételte meg, de talán nem is akarja.
Az általam látott három filmben a „közös nevező” Samuel L. Jackson, aki mindhárom műben főszereplő. Bár a gengszterek szerepében is tökéletes volt, de az öreg intrikus lakájt művészfilmekbe illő zsenialitással személyesíti meg. A Django…-ban a színészi teljesítmények viszik el a pálmát!
Akár ismeri valaki Taratntino-t, akár nem, érdemes megnéznie ezt a filmet!
Ahogyan eszembe jutottak ifjúságom westernjei, bizony nosztalgia ébredt bennem a régi mozik iránt. Mert a multiplexekben minden a helyén van, mégis valahogyan a lélek hiányzik…. De még mindig jobb ott mozizni, mint egy kalózlemezről a televízió, vagy a számítógép monitorán…
Tarantinonak azt hiszem a Ponyvaregény az a filmje, amit szinte mindenki ismer, amiről nyugodtan lehet azt mondani, hogy kultfilmmé vált, és egyébként szerintem is zseniális. Főleg ennek a hatása alatt néztük meg nem sokra rá az „Alkonyattól pirkadatig” című mozit – hát, bevallom, az elején percekig vártuk, hogy mikor jön a „tarantinoi” fordulat, de nem jött, bár a filmről amúgy nem írnak rosszakat, mi nem bírtunk nagyon sok jót felfedezni benne, mondjuk az is igaz, nem vámpírfilmre számítottunk, amikor beültünk. Szóval Tarantinotól is van rossz (szigorúan szubjektív vélemény).
Bevallom, a többi filmjét nem is láttam (de talán a Kill Bill-t igen), pedig azért némelyikre kifejezetten kíváncsi lennék. Sajnos nem vagyok egy nagy mozizós…