Annyi minden történik, de a hétköznapokat valamiféle szürke monotonitás jellemzi, munka, különórák, apró bevásárlások, megoldandó problémák. Esténként egy kis tévé, egy jó meccs… könyv… már csak egy-két oldalra futja, lecsukódnak a fáradt szemhéjak. Nem panaszképpen írom, inkább azért, hogy mindezek tükrében mennyire felértékelődik egy-egy pihentető időszak, legyen szó hosszú szabadságról, másfél órás rockkoncertről, vagy négy-öt órás íjászversenyről…
Talán nem titok, hogy mindig híve voltam a kocsmakultúrának, Buda és Pécs egykori ilyen intézményeiről napokig tudnék mesélni… hangulatos sörözök, büdös csapszékek, vasúti restik, meseszép cukrászdák, finom étkeket készítő vendéglők emlékeiről pereg a filmszalag szemeim előtt…
Idestova nyolc esztendeje vált az íjászat életünk részévé. Nem tudom miért mentünk el pár éve versenyre Foktőre, erre a Kalocsától nyugatra, a Duna ártere mellett fekvő településre, ám ott voltunk. Első alkalommal szívembe zártam az alaptábornak helyt adó Fekete Horgony nevű egységet. A fogadó felé közeledve azonnal feltűnik egy magas oszlopra szerelt motorkerékpár, a kocsma falán rovásírással is olvasható a neve. Három kultúrkör esszenciája ez a kultikus kocsma: a chopper-es motorosoké, az ősmagyar világé és a dunai hajósoké. Természetesen bőven vannak átfedések ezek között.
Az épület felé közeledve, a motorkerékpárt tartó oszlop alatt egy valódi fekete horgonyba ütközik a szomjas vándor, ekkor látható, hogy a kerthelyiség horgony mögötti része egy szimbolikus hajótestet formáz. Azonnal felrémlik a Dunai Hajós (Jules Verne) és a felejthetetlen film Koncz Gáborral a főszerepben. Odabenn is érződik a felsorolt hármas kultúrkör hangulata. A kocsmával szemben színpad áll, amelyen korábban az íjászverseny zárásaként, csodálatos előadást láthattunk a Fehér Táltos Dobcsoporttól.
Tegnap élettel telt meg a Fekete Horgony máskor csendes környéke, elvégre másfélszáz íjász indult neki, hogy az ártéri erdőben elhelyezett életnagyságú, polifoam állatokat célba véve, kicsit vadásznak érezze magát. A Krónikás sokfelé lőtt már életében, az eplényi sípályától kezdve a Magas-Taxon át, Rezi várának környékéig. Minden verseny jó valamiért, de ilyen hangulatot amely Foktőn teremtődött, egyedül itt talált. Már megérkezéskor friss lángos, nevezés… bár kocsma, de nincs alkohol a verseny előtt, mert az íjászat veszélyes sport, méltósága józanságot követel.
Tegnap is így volt, nyolc fős csapatokra osztva indultunk az ártéri erdőbe. Az utolsó néhány cél a Fok patak mellett állt, az erdő sűrűjéből lőttünk a víz irányába elhelyezett célokra; majd azon a ponton, ahol a Fok a Dunába torkollik, a homokos fövenyen, fekvő párduc nézte meredten a lassan dél felé hömpölygő folyamot, ringatózó csónakkal. Október 6-át írtunk, de a verőfényes napsütés és melege nyarat idézett. Lelőttük a célt, – nekünk ez volt az utolsó -, megálltunk és néztük a vizet, amely olyan kék volt, ahogyan azt Johann Strauss zenévé festette egykor…
Lélekben ott voltam Mártival Bajorországban, Donaueschingenben, a Duna bölcsőjénél, ahol útra kél, hogy 2850 km-t folyjon a Fekete-tengerig… mennyi mindent látott már útközben: városokat, falvakat, mezőket, rakpartokat, kikötőket…
Eszembe jutott, hogy mikor nagyon nagy bajban voltunk, egy barátom által milyen megnyugvást találtunk Visegrádon; egy másik barátom Felvidékről, a part menti Kormorán szállóban szerzett szobát és mennyire megdöbbentett akkor a tónyi méretűvé duzzasztott víz látványa; s mikor gyermekként a Batthyány tér és a Kossuth tér között először suhant át velünk a Metró a folyó alatt; csodálatos látványa a Budai Várból, a Sió torkolata Szekszárdnál; a zentai strand fövenye, a rengeteg sörösüveggel; Édesanyám szavai, ahogyan elmesélte a zsilipelést Vaskapunál… Ott Foktőn, fáradtan, csapzottan, leizzadva valami földöntúli nyugalom töltött el, látva a folyam méltóságát, ahogyan évezredek óta járja az útját és teszi a dolgát… összeköt tájegységeket, népeket, embereket, ha megharagszik valamiért, kilép a medréből, városokat önt el, melyek szennyét máskor zokszó nélkül cipeli.
Így juttatott el a Fekete Horgony és a vele szimbiózisban élő folyam régen vágyott megnyugváshoz… Úton a falu felé, Dunaszentbenedek, ahová egyszer el kéne menni búcsúra… csak úgy, hálából a Teremtőnek, hogy Benedeket teremtett nekünk…
Ha valakit érdekel, térképpel illusztrált „szakmai” értékelést a versenyről itt talál, a fényképeknek pedig ezúttal A mi Pilvaxunk falait is illő díszíteniük. 🙂