Ismerős Arcok hangverseny Csókakőn

Volt egy kis fejszámolás koncert közben: „harmadszor, negyedszer…???” lépett fel tegnap este a zenekar Magyarország Ékességének vendégeként? Végül is Lecsó és Attila között egyetértés mutatkozott, azonban: az első szabadtéri színpadi hangverseny 2010. júniusában, majd a második 2011. szeptemberében, a harmadik az eddigi utolsó pedig tegnap volt…; két alkalommal „Apák és fiúk” előadást tekinthette meg a közönség Csókakőn.

Olvasva a zenekar koncertprogramját, élt bennem némi félelem, hogy szeptember legvégén, szabadtéren… nem kizárt, hogy eső mossa… aggályomat az időjósok is megerősítették, induláskor egyre vastagodó felhőtakaró jelezte, hogy nem kizárt egy alapos égi áldás. Talán mások is félhettek ettől, mert bő félórával a koncert kezdete előtt, tucatnyian lézengtünk csak a tág nézőtéren, miközben a zenekar a beállást végezte.

Azután nyolc óra után pár perccel elkezdődött a koncert, a színpad előtti tér zsúfolásig megtelt, óriási lelkesedéssel és ovációval fogadta a közönség a zenekart. Csókakőn remek színpadot építettek, míves ácsmunka, tető védi a színpadra lépőket az esőtől, a mérete is nagy, az aljzata is stabil, lebetonozott. Amennyire megtudtam ítélni, a hang- és fénytechnikát sem érheti bírálat!

A bő másfél órás hangverseny nagyszerű keresztmetszetét adta az elmúlt évek zenei anyagának; a repertoárban mindig felbukkannak régi-régi, már-már elfelejtettnek gondolt dalok; tegnap este sem volt ez másképp. Számomra a koncert csúcspontja az „Eső mossa…” volt, ekkor éreztem leginkább a színpadról áradó pozitív energiákat és a közönség rezonálását rá. Mindvégig remek volt a hangulat, végigénekeltük a koncertet…

Én kárpótoltam magamat a bánatos csepregi részvételemért, a legelső sorból élveztem a koncert minden pillanatát. Felettünk őrködött Csókakő Vára, alattunk álmodott a falu, előttünk hallgatta a muzsikát a sárguló erdőkkel borított Vértes, mögöttünk tért pihenőre a nyugati irányba hullámzó Bakony… a muzsika az égre festette Kárpáthazát, életet és értelmet nyert minden, valahogy így:

Hegyeket nézek

A hazát ott találod lovaknak szemében,
Felszántott föld szagában, gyümölcsök ízében,
A Himnusz bánatában, temetők csendjében,
Apám minden szavában s nagyanyám hitében;

A vadak békéjében, erdők magányában,
A béke vadságában, börtönök falában,
Szerető ölelésében, feleség csókjában,
A gyermek sírásában és minden mosolyában;

Kutyák hűségében, madarak röptében,
Fecskéknek fészkében, gólyák szerelmében,
Márai eszében, Petőfi dühében,
Pilinszky lelkében és Wass Albert szívében;

A tanító vérében az utca porában,
Cipők talpán és gyilkosok szavában,
Minden ellenségben s anyák sikolyában,
Nagyapák emlékében s a kézszorításban;

A zászló színében s a lerakott fegyverben,
Leszegett fejekben, a nem múló szégyenben,
Megtartott esküben és abban a szóban, hogy „nem”,
Ott van tebenned és itt lapul énbennem.

Hegyeket nézek és erdőket látok.
Emberek jönnek felém, és mind jó barátok.
Határon túlról és szívektől innen
Szavak sem kellenek, rendben lesz minden.

Valami azt súgja számomra: tényleg rendben lesz minden. Ahhoz ilyen esték is kellenek, mint a tegnapi volt, köszönet érte a zenekarnak, a szervezőknek és az Ismerős Arcok csodálatos közönségének!