jan 312018
 

Elhangzott volna 2018. január 27-én Budapesten, a Belvárosi Plébániatemplomban

“Nehéz terhekkel járulok eléd, Uram! Engem arra kértek Szent Hajlékodban, hogy beszéljek a Horthy családról, a kormányzóról, hitveséről, fiairól és Ilona asszonyról.

Itt, a Belvárosi Plébániatemplomban Szent László királyunk, Szent Erzsébet és Szent Gellért vértanú püspökünk ereklyéje olyan szívünket dobogtató, lelkünket mozgósító erőt ad csendes imánkhoz, amely távol tart minden méltatlan gyanakvást. Te jól tudod, Uram, hogy nem a kedveskedő nosztalgia, még kevésbé a provokáló szándék vezet bennünket. Amikor a Horthy családra és Horthy Miklósra emlékezünk, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a vesztes háború után, a kíméletlen és brutális kommunista terrort követően a kivéreztetett magyarságnak és a példátlanul megcsonkított hazánknak olyan vezetőt adtál Uram vitéz nagybányai Horthy Miklós személyében, aki képes volt rendbe tenni országunkat a két világháború között. Revíziós politikája történelmi szükségszerűség volt. Nem törődhetett bele az ország területe kétharmadának elcsatolásába. Az mindmáig a gyalázatos tria­noni döntéshozók szégyene!

Horthy Miklós az ország kiszolgáltatott helyzetében, a hitleri hadvezetéssel szemben is vette a bátorságot a lengyelországi lengyel és köztük zsidó menekültek befogadásához. A kormányzó vette a bátorságot, hogy Európában egyedül fegyveresen védje meg honfitársainkat, a budapesti zsidóságot, és hogy amíg csak lehetett, ellenálljon a zsaroló Hitler követeléseinek a zsidóság érdekében is. Nem botrány tehát – inkább természetes gesztus –, hogy az iszonyú és embertelen holokauszt, a vészkorszak emléknapján, szentmise keretében katolikus hívőként emlékezünk Magyarország kormányzójára, családjára is. Zsidó honfitársaink példát vehetnének azon zsidó honfitársainkról, akik méltányolták Horthy Miklós kormányzó bátor döntéseit, és ezt számos formában kifejezésre is juttatták. Részükről sem kellene több, mint méltányosság a megítélésben.

Jól tudom, Uram, hogy szinte lehetetlent kérek. Akik elszenvedték az üldöztetést, a megbélyegzést, a haláltáborok megsemmisítő borzalmait, azok és utódaik örökké sirató kegyelete szent és sebezhetetlen. Mégis azt kérem tőled, Uram, hogy segíts bennünket a megbékélésben!

Horthy Miklós történelmi, politikai karaktergyilkosság áldozata, akinek személyiségét, életútját tudatosan bemocskolták, eltorzították. Részleteiben elemezni, tényekkel szembesíteni az évtizedeken át tudatosan torzított, Horthy Miklósról alkotott képet, történészek feladata, felelőssége. Történészek feladata ezt elvégezni a tudományban, az oktatásban, az iskolai tankönyvekben. De politikusok, közéleti emberek dolga megbecsülni és bátran, mindenféle támadás ellenére vállalni a Horthy-korszakból és a kormányzó államférfiúi tulajdonságaiból mindazt, amit józan ésszel és méltányossággal ma is vállalhatunk, és vállalnunk is kell.

Idő kell ehhez, Uram, még több gyógyító idő, és rendkívüli türelem.

Horthy Miklós családi történetét most fölidézve, óhatatlanul eszembe jut magának a családnak, az örök családnak a jelentősége az ember életében és sorsában, valamint a családfő és a szülők szerepe az utódok élettörténetében.

Nyilvánvaló, Uram, hogy Horthy Miklós jelleme, emberi tartása nemcsak átöröklés, de férfiúi példája révén is elháríthatatlan hatással volt a fiúk magatartására, jellemére. István jellemében és sorsában jól látható ez a hatás. Tartás, férfiúi bátorság – sok más tulajdonság mellett – az apa nyomán, az ő életútja példája alapján sorsalakító tényező volt István életében és halálában. Ki tudja, milyen sors várt volna rá, és milyen sors várt volna hazánkra, ha 1942-ben Alekszejevkában nem akar bizonyítani, ha nem akarja megmutatni ottani környezetének és bajtársainak, hogy ő a kormányzó helyetteseként, Horthy Miklós elsőszülött fiaként nem kivételezett katona a háborúban. Ha nem akarja bizonyítani, hogy a haza védelmében nincs kivétel; mindnyájunknak ott és akkor kell teljesíteni, ahová éppen rendelték és éppen akkor, amikor kell.

Megfordulhatott Horthy István fejében az is, hogyha a frontszolgálatot vállalja és következetesen végigviszi, akkor hihető lesz mindenki előtt az is, hogy a kormányzó helyetteseként vagy akár kormányzóként is megállja a helyét, bízhatnak benne, hazája számíthat rá. István személye talán lehetett volna nemzetünk számára az utolsó sorsfordító esély. Nem lehetett, mert korai halálában éppúgy, mint életében meghatározó erővel nyert szerepet az öröklött és az édesapai példázat nyomán a becsület törvényét mindig szem előtt tartó jellem.

A család összetartásában, szervezésében és a kormányzónak nyújtott csendes, de annál biztosabb támogatásában – mint általában a közéletben, a politikában szerepet vállaló férfiak életében – a maga asszonyi és édesanyai mivoltában ugyancsak pótolhatatlan a feleség hivatása és feladatvállalása. Ez is családfenntartó szerep. És minél nagyobb felelősség hárul a férfira, a családfőre a nagyobb család, a nemzet sorsának alakításában, annál nagyobb, annál fontosabb az asszonyi, az anyai hivatás teljes értékű betöltése. Horthy Miklós hitvese, Purgly Magdolna asszonyi támaszt jelent férjnek, gyereknek, és ez a támasz, amely a szűkebb családnak biztosíték, nélkülözhetetlen a nagyobb család, a népközösség, nemzetünk számára is.

A Horthy család belső biztonságának, szeretetteljes közösséggé formálásának és fegyelmének aligha lebecsülhető szerepe volt a túlélésben. Hiszen István tragikus halála, ifjú Horthy Miklós elrablása, a német megszállás, nemzetünk háborús veszteségei, majd az emigráció, a mindennapi élet megszervezése Estorilban, idegen környezetben, távolról a haza aggasztó sorsát figyelve, csak a család megtartó erejével volt lehetséges.

A család háborús életének és emigrációs utóéletének rendíthetetlenül hűséges szolgálója volt Ilona asszony, Horthy István özvegye, Horthy Miklós menye, aki évtizedeken át tartotta a család emlékezetét nemzetünk tudatában.

Uram, öt esztendővel ezelőtt hívtad Égi Útjára Ilona asszonyt, akit a Család kérésére ebben a templomban búcsúztattam, és szólhattam a történelmi évtizedeket megidéző életéről. Ilona asszony Horthy Miklós kormányzó mellett a vészterhes fenyegetettségben részt vállalt a kiugrási kísérlet és a zsidómentés kockázatos részfeladataiból. Történelmi örökséget, sorsot viselt évtizedeken át hűséggel, becsülettel, tisztességgel. Aki egyszer is Ilona asszony szemébe nézett, aki fényképen, híradós felvételen vagy Koltay Gábor filmjében érzékelte tündöklő szemének ragyogását, a múltat idéző mondatainak selymes sodrását, az megköszöni Néked, Uram, amiért engedted, hogy Ilona asszony kilencvenöt esztendeig szolgálja hazáját, s legyen visszaemlékezésében, könyvében hiteles koronatanúja a kormányzó úr, Horthy Miklós életének.

Mennyei Atyánk, köszönöm, hogy erőt adtál, és mindent leírhattam. Tanításoddal élünk: nem lehet üdvözítő a kényelmes kereszténység. Csak az egyenes beszéd köthet, erősíthet olyan megbékélést, amely a kölcsönös tisztelet, megértés és méltányosság jegyében képes tartós nemzeti összefogást formálni. Erre pedig, Uram, mint mindenkor, most is erős szükségünk van.

Kérünk, Urunk, hallgass meg minket!”

Forrás: Magyar Hírlap

Évkezdet

 Szerző: - 11:27  2 hozzászólás »
jan 012018
 

Kinek mit jelent az “ünnep” fogalma? Bizonyára mindenkinek mást. Karácsonykor a Megváltó megszületése okán érzett örömünket kiáltanánk a világba, összejön a szűkebb, tágabb család, fenyőfát díszítünk, megajándékozzunk szeretteinket, az asztalra finom étkek, a poharakba gyönyörű italok kerülnek. Mindazok, akiknek ez nem adatik meg, lelküket ünneplőbe öltöztethetik, ülhetnek akár Titok-karácsonyt. Ám előtte heteken át rohangálunk, idegesek, túlhajszoltak vagyunk, de Szentestén,  minden a helyére kerül, megnyugodhatunk.

Az év vége, év eleje engem régóta hidegen hagy. Az egyetemi évek alatt mindig beárnyékolta a vizsgaidőszak, nem volt alkalmas a gondtalan mulatozásra. Később, munkába állva, igyekeztem ilyenkor ügyeleteket vállalni, ha ezen áron tehettem szabaddá Karácsonyt. Igazából, hogy december után januárt írunk, annyira érint meg, mint bármely más hónapforduló, az sem izgat, hogy a dátum elejére eggyel nagyobb szám kerül. A tűzijátékesőt sem élvezem, egyedül háziállatainkat sajnálom, igaz tudom, az óévtől századok óta zajosan búcsúznak, elűzendő a gonoszt. Egy év múlttá válik, a jövőt meg talán jobb, ha nem ismerjük. A mögöttünk hagyott szilveszter annyiban volt más, vasárnap lévén a Szent Család Ünnepére emlékeztünk templomainkban, s vihettük haza saját családunkra is az áldást. Ez tette számomra különlegessé ezt a napot.

Gondolkoztam, miről lehetne írni, egy finom kávé kortyolgatása közben? Lehetne marasztalni az óévet, ahogyan jó tolla miatt, számomra egyik legkedvesebb publicistánk míves írásában megtette, ám sorai sokkal veretesebbek annál, mint arra én képes lennék. Az írásban felvázolt gondolatok jelentős részével azonosulni tudok; ha saját életünkre gondolok, bizony akkor csodálkozik rá az ember a múlt értékeire legjobban, amikor azok vészesen elillanni látszanak… Lehetne írni az újévi népszokásokról, babonákról és hiedelmekről, de vannak nálam avatottabb ismerői a témának. Górcső alá vehetnénk a jövőt, de a tárgylemezt takaró fedi, minden nappal többet mutat magából, miközben a múlt részévé válik. Amit fel kell értékelnünk az a jelen. Már reggel nyolckor, Hitvesemmel egymás kezét fogva, szentmisén köszönthettük az év első napját. Odakinn hamiskásan süt a Nap, hideg sincs, jólesik a fűtött szobában ülni a billentyűzet előtt, örülni annak, hogy van mit, van min és van hová írni, hogy működik egy kávéház, ami az enyém, s ahová bárki betérhet. Jólesik azokra gondolni, akik esetleg néha benéznek, beleolvasnak ebbe, abba. A jövőt nem látjuk, de bízhatunk Szent II. János Pál pápa sokat idézett szavaiban: “Ne féljetek!”; a múltat nem tudjuk megváltoztatni, ezért érdemes agyunkkal a jelenre, a most megélt pillanat varázsára összpontosítanunk.

Dalba öntött Régi magyar áldással kívánok mindenkinek boldog újesztendőt!

dec 202017
 

Wass Albert írásával és a Kormorán varázslatos muzsikájával kívánok valamennyi látogatónknak Istentől áldott, boldog Karácsonyt!

“Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette.

Az erdélyi nagy gyász éveiben nálunk otthon elfelejtették az ünnepet. Nem volt karácsony és nem volt újév, nem volt húsvét és pünkösd, mint ahogy vasárnapok sem voltak. Viselő ruháinkat s nehéz gondjainkat szakadatlan hordtuk, bármit mutatott a naptár. Keserűség tanyázott otthon, s én hiába küzdöttem az ünnepekért, ünnepi öltözetet s ünnepi arcot éveken át nem látott a házunk.

Egyszer fellázadtam. Karácsony volt. De nagyon emlékszem még arra a karácsonyra! Tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem. Karácsonyi szabadságra küldött haza a város, és Sándor bácsi ünnepes háza után olyan volt a miénk, mintha halottat őriztek volna benne.

Apámék egy-egy könyvbe temetkezve naphosszat hallgattak sötéten, és nem volt szabad előttük karácsonyról szólni. Évek óta nem járt nálunk az angyal. Súlyos gond nyomta a szárnyait, és nem tudott elröpülni hozzánk. Akkor öregedtek meg apámék. Nem akartak ünnepre gondolni, mert eszükbe jutottak a régi és gondtalan ünneplések, s a jövő ködös volt, nem láttak előre. Pedig ha tudtak volna ünnepelni, a karácsonyfa gyertyái mellett az ünnepi gondolatok magasságából meglátták volna az utat, mely már akkor is egyenesen vezetett a reménység felé. De gyászba s ünneptelen hallgatásba rejtőztek az idő elől, pedig az idő azért múlott, éppen úgy.

Karácsony szombatja volt. Kint nagy puha hó, a kerti fákat belepte egészen. Olyan csöndes volt kereken a világ, mintha a békesség készült volna megszületni akkor.

Egyedül lézengtem a kertben. A szürkület már meglepte a fenyvest, s kereken a dombok is belevesztek a lehulló estébe. Lent a faluban egy-egy lámpa kigyúlt. Fájt, hogy karácsony estéje van. Máshol izgalommal lesik az angyalt, ünneplő ruha van és karácsonyi szag és boldog rejtelmesség a levegőben. Hallottam a csilingelést, s láttam gyertyafényben úszó szép karácsonyfákat, pedig ahogy ott kószáltam a behavazott fák közt, végtelen egyedülléttel a szívemben, tudtam, hogy mindez csak álmodozás, mert nálunk sötétek a szobák, s a régi gyűrött ruháinkban éppen olyan magányosan töltjük el ezt az estét is, akár a többit.

Esteledett nagyon. Lent a faluban egyre több lámpa égett s a papnál megkezdték a kántálást is. Megálltam a fenyők alatt és hallgattam a felszűrődő éneket. Románok kántáltak. Az egyhangú dallamot búsan itta föl a szétterülő este s én arra gondoltam, hogy románok kántálnak. Románok ünnepelnek. Mindig csak a románok.

Sokáig álldogáltam ott, közben sötét lett egészen. Fázni is kezdtem, hűvös szél támadt a fák közül, éreztem, hogy haza kell már menni. De ugyanakkor valami fájdalmasan a torkomba markolt. A tudat, hogy karácsonyeste van, s én ott ülök majd egyedül, és nem lesz senki, akivel beszéljek, és nem lesz semmi ünnep. Az öregek olvasnak a lámpa alatt, olvasnak zord szótlan arccal, mintha olyan nap lenne ez is, mint a többi. Úgy szorította a torkomat, hogy könnyeket préselt ki a szememen. Hát csak a románok?

S ekkor valami bátor, nagy dolog jutott az eszembe. Hirtelen, hogy szinte beleszédültem. Nem csak a románok! Miért csak ők? Karácsonyt csinálok én is magamnak! Karácsonyt, titokban, hogy senki se lássa!

Volt a fenyves szélén nehány kicsi fenyő. Csak akkorák, hogy a derekamig sem értek. A kerti színből kiloptam egy ásót, meg egy ládát s kiástam egyet, egy szépet a fenyőcskék közül. Sok földdel vettem ki, betettem a ládába, elrendeztem a gyökereit is, hogy baja ne essék, s megindultam vele a ház felé.

Vert a szívem az izgalomtól. Hátha meglátnak? Hátha baj lesz ebből? De sötét volt, nem látott meg senki. Egyedül laktam, a ház végében. Úgy osontam be a szobámba, mint a tolvaj. Meggyújtottam a lámpát, a ládát a fával az asztalra tettem s hozzáfogtam a feldíszítéshez. Izgalmas, nagyszerű munka volt. Színes papirosból láncokat faricskáltam, nehány szál aranyozott zsinórt is leltem hozzá s öt darab maradék gyertyavéget. A gyertyavégeket drótra kötöttem rá a fenyőre, idétlenül is álltak rajta, az igaz. A színes papírlánc sem sikerült úgy, ahogy akartam. Csúnya lett nagyon a karácsonyfám. De karácsonyfa volt!

Mikor elkészültem a díszítéssel, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem mozdult senki. Előszedtem gyorsan az ünneplő ruhámat, s felöltöztem úgy, ahogy illik. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkokat. Elfújtam a lámpát. Sötét lett egyszeribe, csak az öt kis sárga láng dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyra és ünnepeltem.

Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam, s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak, s most már nem csak románok ünnepelnek ebben a faluban.

Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység, meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába. S talán, azt hiszem, úgy is volt.

Ültem ünneplő ruhámban az ágyon, s néztem a szegényes kis karácsonyfát, és gondoltam mindenfélét össze-vissza, szépet és szomorút, ahogy ilyen szép és magányos, de különösen nagy ünnepeken szokás, amíg lassan leégtek a gyertyavégek. Leégtek és elaludtak egyenként, csöndesen. Még éppen csak egy lángocska őrizte hűségesen az ünnepet a legalsó ágon, aztán elaludt az is.

Még ültem az ágyon egy keveset s néztem az elsötétülő szobát, mert a kályhában is roskadt már a tűz és alig világított. A sötétséggel együtt éreztem lassan a hétköznapot is visszatérni, s emlékszem jól, ez csúnya és keserű érzés volt.

Aztán meggyújtottam újra a lámpát, levettem az ünnepi ruhát, s felvettem a régit. Leszedtem a fenyőről a ráaggatott holmit, s visszadugtam mindent a fiókba. Aztán kabátba bújtam s visszavittem a fenyőfát oda, ahonnan kiástam.

Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Borzasztó sötét volt a fenyves, és szél suhogott az ágak között. Kint a tisztásokon derengve világított a hó. Féltem. Kísérteties volt a hószínű sötétség és a suhogó fenyves.

Sietve tettem helyére a fát. Gyökere körül ledöngöltem a földet, s havat is kapartam köréje. A csöndesség felől veszekedés hallatszott. Románul veszekedtek. A hangok felverték a falut, aztán belefagytak újra a csendbe. Kántálás már nem hallatszott sehol. Hideg, néma téli este volt.

Ásót, ládát visszacipeltem a kerti házba, aztán hazamentem. Ideje volt már, hívtak vacsorázni.

Mikor bementem, az asztalnál ültek. Fáradtan és rosszkedvűen kérdezte meg apám.
– Mit csináltál?
– Semmit – feleltem.
Apám szája széle megrándult, de nem kérdezett többet. Ő maga is a semmivel foglakozott abban az időben. Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor: hogy nekem karácsonyom volt mégis.

Véletlenül jutott az eszembe minap ez a régi történet. Karácsonyfát néztem fiaim számára, s megtaláltam közben azt a fenyőt is, amit akkor egy estére kiloptam a kertből. Megsínylette az ünneplést. Évekig csenevész maradt, volt idő, hogy azt hittem kipusztul. De aztán mégis erőre kapott. S ma már sudáran és magasan szökik az ég felé, erősen túlnőtt engem s mindnyájunkat, kik akkor éltünk.”

okt 202017
 

Bajtársaim!

Ha valamit kérhetnék az Úrtól, az lenne, bár közétek tartozhatnék; de az élet úgy hozta, mikor fogantam, Kádár Titeket akasztatott Bajtársak; megérkezett a gennyes “konszolidáció”, az OTP lakás, a Trabi, a kiskert, a “legvidámabb barakk”, amikor Ti már jeltelen sírokban az igazak álmát aludtátok, vagy a siralomházban vártátok az utolsó hajnal megérkeztét. Négyéves vidám óvodás voltam, 1963-at írtak, amikor még ezek a tetvek akasztottak Benneteket, Karácsonykor a reverendáját levetett, ám lélekben az Úr szolgájává maradt óvónőm édesanyám fülébe súgta: “A Mennyből az Angyalt ne tessék tanítani neki, bajuk lehet belőle”; nem illett a fenyőünnepükhöz, a marxizmushoz, leninizmushoz, dialektikus materializmushoz. Pedig még csak hét év telt el azóta, hogy Ti Bajtársak felemeltétek a lyukas zászlót az égbe…

Szeretlek és tisztellek Benneteket, mert amit véghezvittetek, arra lehetetlen jelzőket találni. Először összejöttetek és gondolkoztatok. Nem a közösségi hálón osztottátok megfellebbezhetetlen igazatok hitében az észt, hanem közösen terveztétek a jövőt. Majd egymásba karoltatok, elindultatok a Műegyetemtől a Bem szoborhoz, vittétek a magyar mellett a lengyel zászlót, és Sinkovits Imre szavalta el a Nemzeti Dalt (nem Alföldi…), jött a Magyar Rádió előtti sortűz – nem Ti kezdtétek -, majd a “ruszkik haza!”, s miközben Budapesten akadozott az élelmiszer ellátás, a magyar falu megmozdult, teherautókon, vasúti vagonokban áramlott az étek az éhező Székesfővárosba. Bajtársak, Ti már akkor győztetek, Ti már akkor kivívtátok – ki tudja a történelemben hanyadszor – a magyar szabadságot! Tökéletesen mindegy, hogy ez két hétig, vagy két évezredig tartott, hősök vagytok, bármit ugatnak Rólatok, azok maradtok az idők végezetéig!

Amikor ezek a mocskos büdös kommunista gazemberek rátok szabadítottak a ruszki túlerőt – az sem menti őket, hogy, hívószó nélkül is jöttek volna -, Ti fegyvert ragadtatok, Molotov-koktélt készítettetek, s amíg tudtátok feltartottátok őket, véreteket ontottátok értünk, a még meg sem született mocskos jövőért.

Közben a Nyugat, ahogy ma is, akkor is koncként dobott bennünket. Üvöltött a Szabad Európa: “Tartsatok ki”, miközben jól tudták, a vöröskeresztes segélycsomagok küldésén kívül, semmit nem fognak tenni. De a magyar vér olcsó, a magyar vért, még a pesti flaszteron keresztül is szomjasan issza a föld. Szégyelljétek magatokat, akkor is ugyanúgy merckelek és junckerek voltatok, ahogy ma is prédának dobtok egy egész kontinenst. a világot behálózó pénzhatalomnak. Aljas, senkik, utolsó gazemberek, haynauk vagytok, voltatok és lesztek. Plakátoljátok is ki a stockholmi metrót, hogy kanjaitok összefeküdjenek a muzulmán kanokkal, ne engedjétek, hogy lányaitok lányok, fiaitok fiúk legyenek, fulladjatok bele saját bélsárotokba! Nem érdemeltek mást!

Ti Bajtársaim, nyugodjatok békében! Példát mutattatok, ha ma élne egy olyan utókor, amely értené, hogy mit jelentett mindaz amit véghezvittetek! De Ti a véreteket ontottátok értünk, ott van megalvadva a pesti flaszteron, ember onnan el nem tünteti, le nem sikálja soha, míg mi, a méltatlan utókor nem vagyunk többek, mint egy odasercintett, bűzös, odaszáradt, gennyes köpet. Nem kérek bocsánatot, mert megérdemeljük a sorsot, amelyet kizárólag saját hitványságunknak köszönhetünk. Ám a Ti tetteitekért köszönet, hála és imádság jár, Ti hősök letettetek, mi pedig senkik maradtunk!

Sze 082017
 

Nő és férfi egymásra találnak, szerelembe esnek,  életüket így vagy úgy összekötik. Családot alkotnak, gyermekeket nemzenek, felnevelik őket. Minden élőlényben dominál a faj- és önfenntartás ösztöne, a szerelem szeretkezésben kiteljesül, két sejt eggyé válik, új élet fogan. Azt gondolom, abban a pillanatban, amikor a sejtek osztódni kezdnek, és otthonra lelnek az anyaméhben, akkor a Jóisten lélekkel ajándékozza meg azt az akkor még pár milliméteres embert. Nincs két egyforma lélek, még az egypetéjű ikrek között sem. Lélek nélkül, ember az ember?

Tizenhat hetes magzat

A fogantatás pillanatában kódolva van  halálunk. Ha valaki hívő, számára az a pillanat nem pusztán az anyag életfunkcióinak leállása, hanem egy új, túlvilági élet kezdete. Jézus kereszthalála és feltámadása, vagy Lázár visszahívása a halálból bizonyít. Hitem szerint túlvilági sorsunkat földi cselekedeteink határozzák meg.

Élet és halál összetartozik, ám utóbbit tudatunkkal nehezen tudjuk felfogni. Szeretteink űrt hagynak maguk után, bennünk olyan fájdalom lobban, amely szinte porrá éget. Azután letudjuk ami még itt hátravan, bizakodhatunk az égi viszontlátásban. Önáltatás? Lehetséges. De hitünk még erőt ad.

Iszonyatos ez a világ, amelyben élünk. Lassan lepereg a XXI. sz. első negyede, talán annyira nem förtelmes ma még, mint a XX. volt. Nem égnek el másodpercek alatt százezrek termonukleáris támadásban – ártatlan civilek, nem felfegyverezett haderő -, nem fagynak meg magyarok százezrei a Donnál, de mégis a levegőben lóg valami szörnyű pusztulás előszele, akár politikára, akár a Föld gyógyíthatatlan sebeire gondolunk. Túlnépesedés, járványok, éhínségek, fogyó ivóvíz, Európa idegen megszállása. A történelem kegyetlen dolog, az idő folyamán úszva, borzalmakkal szembesülünk.

Itt állunk önmagunkban, tizenötmillióan, akik magyarul beszélünk, részekre szakítva alkotunk nemzetet. Településeken élünk, tesszük a dolgunkat. Sokan családi körben, gyermeket nevelünk, vagy elképzeljük milyen lesz majd, ha egyszer világra jön, Gondozzuk időseinket, – már ha gondozzuk őket -, s ha egyszer letelik az időnk, 40 felett, vagy 90 felett nagyon fájdalmas a búcsú. Az a búcsú, amely kikerülhetetlenül közeledik… Mindezeket azért írtam le, mert foglalkoztat a gondolat, hogy mi lesz az itt maradókkal és az elmenőkkel. A halálnak és a hozzá vezető útnak sokak által bejárt ösvényei vannak, ha betegség mutatja az irányt. Háborúra, természeti katasztrófákra nehezebb felkészülnünk. A halálnak ezer arca van, de jön, feltartóztathatatlanul ideér…

Megénekelték: “Ha szólít az Úr, légy készen, indulnod kell!” Legyünk készen mindahányan, kérem az Urat, segítsen a ránk váró fájdalom elviselésében.

aug 262017
 

Székesfehérváron a Romkert, a Szűz Mária királyi prépostsági templom maradványait őrzi. A templom alapítója maga az államalapító Szent István volt, akit itt temettek el, és akinek halála után (1038) 1543-ig, a város török kézre kerüléséig minden magyar királyt e falak között koronáztak meg. Az alapítón és fián, Szent Imre hercegen kívül még tizennégy magyar király, számos királyi családtag, valamint külön királyi kegyből számos előkelőség nyugodott falai között. A templomot 1601-ben felrobbantották, ezzel megkezdődött máig tartó romlása. Állapota méltatlan a magyar történelemhez, bár sokféle terv született, hogy múltunk nekropolisza és szent helye méltóságát megillető helyére kerüljön, lényegében mindeddig semmi nem történt. Királyaink földi maradványai egy osszáriumban vannak összegyűjtve.

Királlyá válásnak két alapvető jogi feltétele volt: Székesfehérváron, a Szűz Mária Székesegyházban, az esztergomi érsek vezette szertartáson történtek a koronázások; a török hódoltság idején a királyokat Pozsonyban koronázták.

A Romkertben felépített, az egykori templomot megjeleníteni hivatott díszletek között, évről-évre (idén negyedszer) megjelenítik, hogyan történhetett egy-egy királyunk koronázása. 2017-ben III. Béláét vitték színre. Jegyünk augusztus 19-re szólt, ám hidegfront érkezett, csapadékot hozó, így augusztus 21-re halasztották az előadást. Három lelátót építettek a színpad köré, ezek zsúfolásig megteltek. Dramaturgiailag kiváló módon, a történelem időfolyamába helyezve jelenítették meg III. Béla királyunk koronázási szertartását, így jóval többet kaptunk, mintha pusztán egy díszes ceremónia elevenedett volna meg a színpadon. Az előadás látványos volt, szép jelmezekkel, muzsikával, táncosokkal, valóban az egykori templomban érezhettük magunkat, hiszen ebben a térben szentelték királlyá, a Szent Korona felhelyezésével. Igazából nem színpadi produkciót, hanem a múlt gyönyörű felelevenítését éltük át.

Volt azonban egy nagyon érdekes része az előadásnak. Béla hercegként a bizánci udvarban élt, az uralkodó trónusa előtt ülve hallgatta a császár tanácsait, miközben táncosok sok hosszú fehér szalagot húztak ki. Az császár ezeket megragadva és hullámoztatva mutatta meg Bélának, hogyan lehet egy kézből mozgatni a világot átszövő hálózatokat. Döbbenetes volt az áthallás a mával…

Ha valakit érdekelnek az előadás további részletei pl. itt talál bővebben anyagot róla. Nekem tetszett, remélem  a sorozatnak – elvégre ez már a negyedik királyi koronázást elevenítette fel – lesz még folytatása, méltóan Szent István Ünnepéhez!

 

A kép forrása

jún 182017
 

“1920. június 4-én, a trianoni szerződés aláírásának gyászos órájában, Magyarországon a lobogókat félárbócra eresztették. Tizennyolc évig tartott, míg ismét magasba vonhatták őket.”

(Horthy Miklós Emlékirataim, 149. oldal, Európa Könyvkiadó, 2011.)

Üzenete a jelenkorhoz:

“A magyar népnek, de különösen a magyar parasztnak emelkedett színvonalú a gondolkozásmódja. Ha a magyar parasztság, a mi fajtánk életforrása századokon át tanúsított nemzeti érzését, Istenbe vetett hitét, tiszta erkölcsét, katonai vitézségét és szorgos munkakedvét a terror és az idegen megszállás megpróbáltatásai közt is megőrzi, ha nem támogatja a hatalomra éhes politikai törtetőket, akik (…) a tömegek alacsony ösztöneit ingerlik, akkor majd egy napon ismét valóra válik a magyar szabadság.

E szabadság védelmének és megőrzésének szenteltem életemet.”

(Forrás: ugyanott, 359.o)