“Most kell szerénynek lennünk, mert most van mire.” (Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke)
Elképesztően nehéz időszak volt. Tudtuk, hogy négyévente választásokat tartanak, hogy az istenadta nép beleszólhasson sorsába. Lehet fanyalogni, de jobbat mindeddig senki sem talált ki. Megpróbálom összeszedni érzéseimet és élményeimet, hogy mindezeken túllépve, visszatérhessünk a kultúra és a sport világába.
Talán Hódmezővásárhely. A városban mindig jobboldali polgármester volt, februárban befejeződött ez a sorozat. Nevében független jelölt majd’ kétharmaddal nyert, úgy, hogy az összes jelentősebb ellenzéki párt felsorakozott mögötte, úgy, hogy ez a város sokat fejlődött a mögöttünk hagyott években. Sokunkban felrémlett 2002 emléke, ha… nem lett volna ez a méretes vereség, akkor most nem örvendezhetnénk az újabb kétharmados győzelemnek!
Ezután következett minden idők legdurvább, legmocskosabb választási kampánya. A végén már fájt az összekent plakátok látványa, valamennyi kommunikációs csatornáról ránk ömlő moslék. Személyesen ismerem az egyik volt képviselőjelöltet. Mindegy, melyik párt színében indult, családapa, végtelenül tisztességes, ha jól tudom erdélyi gyökerű ember. Szisztematikusan összekenték majdnem az összes plakátját. Nem ezt érdemelte, semmivel sem szolgált rá! Nem ezen múlt, hogy nem lett képviselő. Ez nem választási küzdelem, nem demokrácia!
Következett márciusi nemzeti ünnepünk, Békemenettel. Dolgoznom kellett, nem lehettem ott, de néztem a közvetítést, olvastam a sajtót, Rudipapa is megosztotta velünk, hogy milyen volt belülről. A sokaság láttán és a kormányfő erőt sugárzó, nagyszerű beszéde után sem tudtam megnyugodni.
Míg a kormánypárt szinte csak az illegális migránsok visszatartásának szándékával kampányolt, az ellenzék sem tudott túllépni az “Orbánnak mennie kell!” üzeneten. Azt hogy miért nem tudjuk, korrupció, “oktatásegészségügy” lebegett, de semmi konkrétum. Sem hiteles embereket, sem jövőképet nem tudtak felmutatni, ellenben olyan mocsokáradat zúdult, hogy forgott tőle a gyomrom. Felrémlett a 2002 utáni nyolc év, rendőrterrorral, teljes gazdasági csőddel. Istenem, mi lesz velünk? – gondoltam.
Április 6-án Székesfehérváron volt a kormánypárt kampányzárója. A Belváros abban az órában – nemcsak az ilyenkor szokásos közlekedési káosz miatt – megközelíthetetlen volt. A televízióban néztem a nagygyűlést, rengetegen voltak. Városunk polgármestere nagyszerűen szólt, a kormányfő is remekül beszélt. Attila és Lecsó pedig dalban mondtak el, hogy milyen Nélküled…
Már csak a szombati napot kellett túlélni, reggel hétkor mind a négyen – fiam első szavazóként – az urnákhoz járultunk. A pártlistás lapon, a fülke félhomályában nehezen találtam rá a kiválasztott pártra, (utána SMS-t küldtem a hozzám közelállóknak, hogy aki rosszabbul lát vigyen olvasószemüveget, abban a hitben, hogy ez is számít), valahogy eltelt az idő, az ötórás szentmisén, Pio atya képe előtt, Szent István egykori hajlékának helyén elmondtam egy imát… Gyönyörű tavaszi idő volt, az emberek sétáltak, fürödtek a fényben, a kávéházi teraszok kinyitottak és a polgárok örömmel vették azokat birtokba. Semmilyen feszültség sem érződött.
Itthon a tévé előtt. Nem pattogtattam a csatornákat, lehorgonyoztam az ECHO előtt. Bár mi nem tudtunk még semmit, de Bayer Zsolt és Boros Bánk Levente arca, mint a lakmuszpapír jelezték a várható eredményt! Közben hosszú sorok kígyóztak az átszavazók számára kijelölt iskola előtt (nem kígyók kígyóztak, sorok voltak azok), majd tizenegy óra előtt elkezdtek ömleni az eredmények, pár perc alatt kiderült, nem lesz kormányváltás. Igen béna volt a lebonyolítás ezekkel a hosszú sorokkal, de arról nem szól a fáma, hogy kétharmados törvénnyel változtatni akartak ezen, de az ellenzék még ebben sem volt partner! Másik dolog: az ECHO-tévé riportere a Jobbik eredményváró helyszíne előtt, az utcáról tudósított, mert nem engedték be! Apró dolog, de nem a médiát rekesztették ki, hanem a nézőket. Mire volt ez jó?
Vége van. Remélem a koszos plakátok napokon belül eltűnnek az utcákról, megalakul az új országgyűlés, az előttünk tornyosuló feladatokra összpontosíthatunk.
Először is le kell vonni a választás tanulságait. Hiszen voltak körzetek, amelyeket elvesztett a jobboldal, az okokat elemezni szükséges, mert messzire mutatnak! Külpolitikánkra hatalmas feladat hárul, nagyon nehéz napok következnek. Higgyük el, hogy gazdaságunk jó irányba halad, de az államadósságot tovább kell törleszteni, az adórendszer is további finomhangolásra szorul. A közlekedés, az infrastruktúra, környezetvédelem fejlesztésére is nagyobb figyelmet kell fordítani. Hagyni kell az embereket dolgozni, kibontakozni, alkotni, élvezni a munka gyümölcsét. Az egészségügy továbbra is intenzív ellátásra szorul, fel kell támasztani! Ez nem egyedül pénz- és infrastruktúra és szakember kérdés, hanem le kellene dobni az összes fölösleges sallangot, az eszement adminisztrációs terheket.
Vigyázni kell! Nehogy azt gondoljuk, a globális pénzhatalom most visszavonul. Nem természete ez neki. Szlovákiában, – ha jól tudom -, olasz maffiózók meggyilkoltak egy újságírót. Ennyi elég volt Robert Fico lemondásához! Most kell igazán ébernek lenni, szárazon tartani a puskaport és vigyáznunk egymásra!
“Most kell szerénynek lennünk, mert most van mire”- mondta Orbán Viktor miniszterelnök az örömmámor pillanataiban. Ez kellene, hogy négy éven át minden hatalomba jutott ember szeme előtt lebegjen. Pökhendiség, arrogancia, nagyképűség nem része annak a polgári értékrendnek, amely mellett tegnap letettük a garast.
