feb 162016
 

Bálint Elemér, a székelyföldi Oroszhegy polgármestere három szóban fogalmazta meg a lényeget: “Magyarnak lenni hivatásunk!” Kárpáthazában azért maradt a tánc úgy ahogyan járják, azért maradt a szó úgy, ahogyan mondják, mert a Teremtő mindig adott nemzetünknek  olyan embereket, akik életének vezérelve ez a három szó. Ott voltak és vannak a harcmezőkön, az egri bástyákon, a Corvin-közben; a gátakon, a mezőkön, szántóföldeken; a tudomány műhelyeiben, a műtőasztal mellett; a kultúra hajlékaiban, színpadokon állva; templomi szószékeken; hosszú, csendes éjszakákon az íróasztal mellett dalokat, Szózatot, Himnuszt, regényeket írva; épületeket megálmodva; festékkel, ecsettel vászonra feszítve a pillanatot;  edzőtermekben és sportpályákon küzdve. Összeillesztve a mozaikdarabokat érthetjük meg, túlélésünk titkait. Kassai Lajos lovasíjász egy a Lámpás Emberek közül, mindennapjait Kaszás Géza dokumentumfilmjében láthatjuk.

Kassai_L

Az alkotás több dimenzióban mozog és nagyon mélyre tekint. Kaposmérőn, a Völgyben háborítatlan természeti környezetben él együtt ember és jószág, a társaink, akiket szeretnünk kell. Szeretnünk kell a bivalyt akkor is, ha el akar taposni, ha szarvával ketté akar hasítani, mert szeretettel célt érünk, szeretettel hegyeket mozdíthatunk, még az oktalan állat is ráérez és idővel szelíddé válik, barátságába fogad.

Szeretnünk és ismernünk kell múltunkat! Azokat az eleinket, akikről hazugságokat tanító, cinkossá lett tanítók vagy nem beszéltek, vagy hazudtak róluk, vagy a mindenkori hatalom szájíze szerint mutatják őket. A pusztai nomád népek félelmetes harcmodora volt a lovasíjászat. Kassai Lajossal és a film alkotóival eljutunk a távoli Kínába, ahol egy helyi professzor vezeti őket a Hun Múzeumban, a tárgyi és nyelvi emlékek felszínre kerülnek, mindenki elgondolkozhat azon, valójában kik lehettek valódi eleink?

A magasból láthatjuk az egykori hun romváros Tungvacseng szabályos védfalait, bástyákat, lőréseket, hófehér falmaradványokat. Fentről nézve a zárt tér kirajzolódik, Kína a Világörökség részévé és zarándokhellyé szeretné tenni.

Elkísérjük a Lovasíjászt Kanadába, ahol indián rezervátumban, magyar lovasíjásszal együtt élnek az ország őslakóiból megmaradt hírmondók; a felvidéki Gútába, ahol a Kassai-iskola rendszerében folyik a lovasíjászok tanítása.

Visszatérünk a Völgybe, az ott zajló élet legfőbb vezérelve a munka! A film alkotói nagyszerűen láttatják azt a sziklákat mozdító erőfeszítést, amely azon pillanat mögött áll, amikor a lovasíjász nyílvesszője a vágtató lóról a levegőben úszó korongba fúródik. A lovakat tartani és tanítani, alkalmas íjakat készíteni, megtanulni lovagolni és lőni évek, évtizedek fáradtságos munkája. Alapja a fizikai állóképesség, a fegyelem, az együtt mozgás és gondolkodás, érzelmi összhang ember és állat, ember és ember között. Futni derékig jeges vízben, sárban, fagyott hóban; vastag gumit ütve, fatörzseket cipelve, szigorú formagyakorlatokat végezve közeledünk a vágyva vágyott pillanathoz, hogy vesszőnket vágtató lóról is oda lőjük, ahová szeretnénk! A munka célhoz vezet és életben tart.

Tanítani kell a gyerekeket. Táborba, lovasíjász edzésre hívva őket, a csillagos ég alatt, tábortűznél beszélgetve; embert próbáló és jellemformáló életiskola ez. Nem elég futni, lovagolni és lőni, ismerni kell verseket, népdalokat, járni a táncot, étkeket készíteni. Életiskola.

Elismerés illeti az alkotókat, hogy a Lovasíjászhoz méltóan, megalkuvás nélkül vezetnek el bennünket ebbe a lenyűgöző világba! Kaszás Géza rendező és operatőrei, varázslatos beállításokkal mutatják a Völgyet a hó leple alatt megbújva, a nyílvessző röptét lassítva, a tábortűzbe tekintő gyermekarcokat, Tungvacseng falait. A filmzene magával ragadó, Gulya Róbert nevét olvashatjuk a stáblistán, ám azt gondolom több alkotó hozzájárult ahhoz, hogy a dallamok mélyítsék a vizuális élményt.

Az alkotást az Uránia Nemzeti Filmszínházban láttam. Szokatlan volt, hogy miután kihunytak a fények, azonnal elkezdődött vetítés, nem kellett tucatnyi reklámot és filmelőzetest megnéznünk; a gyönyörű teremben teltház volt. Amit én mindeddig moziban még soha nem tapasztaltam: ameddig a stáblista futott, a közönség vastapssal köszönte meg az alkotást. Az Uránia Nemzeti Filmszínház méltó helyszín a filmhez.

Szánjatok rá két órát, menjetek el, nézzétek meg! A film honlapján megtaláljátok a vetítések helyszíneit, időpontjait. Íme néhány perc a filmről, Kaszás Géza rendezővel:

jan 152016
 

Három esztendeje már esett szó kávéházi asztalaink mellett, arról, hogy “(Quentin) Django elszabadul(t)”… Epekedve vártam legújabb alkotását, amely tökéletesen illeszkedik a Mester életművébe.

Elgondolkoztam azon, hogy december elején megnéztük moziban, évtizedek óta futó, nagyon kedvelt akciófilm-sorozat legutolsó részét, ám semmi nem ösztönzött arra, hogy írjak róla. Nem volt rossz film, de a látványos akciójeleneteken kívül, az égvilágon semmi különlegessel nem szolgált. Bő egy hónap után, nagy erőfeszítést kívánna tőlem a cselekmény részletes felidézése – talán erre mondják, hogy “felejthető”. Pedig az a film sem tartozott az Álomgyár selejtjei közé!

Az Aljas nyolcasra azonban évek múlva is fogok emlékezni, akkor is, ha nem nézem meg újra! Talán itt lakozik Tarantino tudománya: lehet a filmjeit szeretni, vagy nem szeretni, ám szó nélkül lehetetlen elmenni mellettük! Az Aljas nyolcas a jó Quentin nyolcadik filmje (a Kill Bill, bár kétrészes, egynek számolja). Mind a forgatókönyv, mind a rendezés Tarantino műve, nehéz lenne műfaji kategóriába tuszkolni, talán a western áll legközelebb a helyes meghatározáshoz. A cselekménybe nem szeretnék belebonyolódni, annál inkább, hátha valakinek kedve szottyan megnézni a filmet. “Az Aljas nyolcas főhősei sokat próbált fejvadászok, akik az amerikai polgárháborút követő időszakban találkoznak egymással Wyoming erdős vidékein. Egy kemény hóvihar elől menekülve kénytelenek egy helyen meghúzni magukat, a kényszerű összezártság eredménye pedig ármány és intrika. Vajon túlélik-e a vihart az egymás megtévesztésével és átverésével boldogulni próbáló hét(nyolc)próbás gazemberek?” – írja a port.hu.

Mi lehet a titka, hogy QT filmjeire évek múlva is emlékezhetünk? Találj ki egy jó történetet, feszes cselekményt, olyat, amely a három órás film alatt végig fenntartja a néző figyelmét; alkoss karakteres szereplőket, találd meg azokat a színészeket, akik tudásukkal, egyéniségükkel megelevenítik őket; dolgozz kiváló operatőrrel; legyenek jók a jelmezek és a díszletek; mindezekhez találj filmzenét, vagy ha nincs készleten, kérd fel Ennio Morricone-t, hogy írja meg! Samuel L. Jackson szinte a legtöbb QT filmben játszik, Kurt Russell az utóbbi filmek egyik kulcsszereplője. Valójában ők ketten fejvadászok. Azonban a többi színész is ragyogóan játszik. Az operatőr munkája kezdetben a kültéri felvételeken tűnik szembe, zseniális, ahogyan a postakocsi lovainak futását mutatja, de a fogadóban is kiváló beállításokkal láttatja a cselekményt. Pedig Tarantino “…ragaszkodik a hagyományos filmes nyersanyaghoz annak ellenére, hogy a karrierje kezdete óta szinte a teljes filmipar átállt a digitális technikára. Sőt az Aljas nyolcast olyan, extra szélesvásznú 70 mm-es filmformátumban forgatta le, amit évtizedek óta nem használt senki.” (Forrás) A jelmezek és díszletek korhűek. Morricone filmzenéje tökéletes aláfestés, igaz abban nem vagyok biztos, hogy a mostani annyira maradandó lesz, mint sokkal régebbi alkotásai. Majd az idő eldönti.

Mindvégig feszes a cselekmény, sorra bontakoznak ki a konfliktusok, Major Marquis Warren fejvadász, akit Samuel L. Jackson személyesít meg, uralja a helyzetet, mi több, levezeti, hogy miért haltak meg egymás szeme láttára néhányan, a kényszerű összezártság alatt, ekkor bekövetkezik az a fordulat, amely a jó Quentin filmjeiben szinte mindig; az idő kettétörik, megtudjuk az előzményeket, miért egy mexikói helyettesíti az amúgy mexikóiakat nem toleráló távollevő fogadóst… (A Ponyvaregényben szakad szét így az idő, igaz ott sokkal több darabra, míg a végén összeáll a kép.)

Megjelenik-e véres brutalitás a vetítővásznon? Igen megjelenik, különösen a film utolsó harmadában. Ám semmivel sem brutálisabb, mint az akciófilmek világa, érzésem szerint nem öncélú, hanem mind a cselekmény, mind a karakterek megjelenítésének eszköze. Azon elgondolkozhatunk, hogy a filmipar által közvetített brutalitás deformálja-e, és ha igen, akkor mennyiben, a világról alkotott képünket, pszichénket, kapcsolatainkat? A hangsúlyt arra helyezném, hogy ebben az alkotásban nem a brutalitásért van a cselekmény, hanem pont fordítva, annak megfestését szolgálja. Mindenesetre jobb, ha akik nem bírják, inkább nem nézik meg a filmet!

Végül, de nem utolsó sorban, nem mehetek el szó nélkül a magyar szinkron mellett! Hihetetlen, amit a szinkronszínészek alkottak, mert egyetlen egy pillanatban sem érezzük, hogy ne a szereplő száján jönne ki a hang! Azt hiszem QT az akkori kor nyelvezetét használja, ezt is tökéletesen tükrözi a magyar fordítás és szinkron, megjelennek ma már alig használt szavak, nyelvi fordulatok. Reviczky Gábor, Gáspár Sándor, Csankó Zoltán, Kaszás Gergő, Schneider Zoltán, Csuja Imre, Fodor Tamás, Dévai Balázs, Zsótér Sándor kölcsönzik hangjukat a szereplőknek, közülük is kiemelném Daisy Domergue foglyot (Jennifer Jason Leigh) magyarul megszólaltató Murányi Tündét, aki szinkronszínészként zseniálisat alakított!

Nekem tetszett ez a film is, de nyilvánvalóan megosztó, mint Quentin Tarantino egész életműve. Mégis azt gondolom, hogy az ipari méreteket öltő filmtermelés produktumaiba a Mester művei nem illeszthetők be, kitűnnek közülük, ám hogy ez jó, vagy rossz, azt ki-ki döntse el maga! Végül egy utolsó gondolat: a plázavilág vetítőtermeibe szokás bevinni egy vödörnyi pattogatott kukoricát. Ne tegyük! Ha beengednék, ehhez a filmhez a véreshurka jobban illene 😀 .

A Bíró

 Szerző: - 19:39  4 hozzászólás »
Már 042015
 

Itthon néztem meg David Dobkin filmjét, amelyben színészi alakításáért, Robert Duvallt jelölték mind Golden Globe-, mind Oscar-díjra esélyes legjobb férfi mellékszereplőnek.

A történet vezérfonala, hogy Robert Downay Jr. alakította sztárügyvéd – miután a bíróság mosdójában mindenféle gátlás nélkül levizeli a perben opponens kollégáját –, a tárgyalás alatt kapja meg testvére üzenetét, hogy édesanyjuk váratlanul meghalt. Hazarepül a kisvárosba, ahol édesapja 42 éve hoz ítéleteket a bírói pulpitus mögül. Sztárügyvéd fiával semmilyen kapcsolatuk sincs, a szomorú viszontlátás nem hoz egyikük számára sem békülést.

A temetés után az apa autóval elmegy a kisboltba, reggel karcolásokat találnak azon. Az ügyvéd már a repülőn vár a felszállásra, amikor testvére kéri, hogy azonnal forduljon vissza, mert édesapjuk este elütött egy kerékpárost, aki a helyszínen meghalt. Vád alá helyezik, eleinte nem kéri fia védelmét. Kiderül, a kerékpárost évekkel korábban lövöldözésért a legenyhébb ítélettel sújtotta, az elítélt három hónapos büntetése után megfojtott egy fiatal lányt. A boltban találkozott a Bíró és a büntetését letöltött gyilkos, aki kifejezte örömét, hogy a Bíró feleségének és egykori áldozatának a sírja annyira közel van egymáshoz, hogy „mindkettőt egyszerre lehugyozhatom.” Sötét volt, szakadt az eső, megtörtént a baleset.

A Bírót emberölésért helyezik vád alá. Sztárügyvéd fia minden lehetséges eszközt bevet hogy felmentsék, közben kinyílik az apa-fiú kapcsolat legmélyebb emberi oldala: miért taszították el egymást kölcsönösen, mi volt közöttük elfogadhatatlan. Ekkor kiderül, hogy a Bíró végstádiumban lévő rákbeteg, amelyet gondosan titkolt, egy tóparti horgásztanyán kapta orvosától a kemoterápiát. A kezelés következménye emlékezetkiesés is lehet. Az infúzió után az apa egyedül kínlódik a mellékhatásokkal – hányás, hasmenés – mikor fia segítségére siet, végképp lehullik róla a sztárügyvéd máz, meglátjuk azt az érző embert, akinek született, akit a sztárügyvéd szerep formált látszólag érzéketlen, mindenen átgázoló, sikerorientált férfivé.

Nem mellékesen, betekinthetünk a jogszolgáltatás útvesztőibe, az esküdtek kiválasztásának manipulációjába, az ügyészi és ügyvédi trükkökbe. A Bírót, bár emlékezetkiesése miatt valóban nem emlékszik a történtekre, önvád marcangolja, úgy gondolja, ha nem a legenyhébb ítéletet szabja ki az egykori gyilkosra, akkor a megölt lány életben marad. Így magára vall, megáll a szándékos emberölés vádja, már nincs eszköz fia, egyben ügyvédje kezében, hogy megakadályozza az elmarasztaló ítéletet. Az esküdtszék végül nem előre megfontolt szándékkal, hanem hirtelen felindulásból elkövetett emberölésben mondja ki bűnösnek, a bíró négy év, azonnal megkezdendő börtönt szab ki. Bilincsben vezetik el a Bírót, aki ugyanabban a tárgyalóteremben ítélkezett 42 éven át. Hét hónap múlva kegyelemmel szabadul, fiával kieveznek egykori horgászhelyükre, ahol a Bíró csendben meghal. Apa és fiú végül egymásra találtak.

A cselekménynek vannak mellékszálai, az ügyvéd megroppant házassága, régi párkapcsolata, testvéri viszonyai is egészen más megvilágításba kerülnek, ahogyan kibontakoznak emberi vonásai.

A filmben elmesélt történet általánosítható sok kapcsolatra, amelyekben megszűnik a kohézió, felüti fejét a viszály, gyógyíthatatlan sebeket osztanak egymásnak azok, akiket pedig szeretetnek kellene összetartania. Az alkotók górcső alá veszik azt a bizonyos öntelt, gátlástalan menedzser típust, amellyel annyira sokszor találkozunk a politika, az üzleti élet, a média világában. Az öreg Bíró nem eszerint élt, mindig megalkuvás nélküli igazságérzete vezérelte. Végül belepillanthattunk a jogszolgáltatás viszonylagosságába, amelyben sem bíró, sem esküdtszék, sem ügyész, sem ügyvéd, de sokszor még a vádlott sem lehet bizonyos abban, hogy tettét helyesen ítélik meg, hogy bűn és bűnhődés arányban áll egymással.

Hasonló helyzeteket bemutató művek közül ez a film semmivel sem emelkedne ki, de a Bírót megszemélyesítő Robert Duvall, és a fiát megformáló Robert Downay Jr. színészi alakítása felejthetetlenné teszi ezt a nagyon tanulságos és elgondolkoztató alkotást. Bár több mint fél éve mutatták be, érdemes megnézniük mindazoknak, akik egyik este nem könnyed szórakozásra, kikapcsolódásra vágynak.

jan 092015
 

“És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel hajtá a tengert és szárazzá tevé a tengert, és kétfelé válának a vizek. És szárazon menének az Izráel fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobbkezök és balkezök felől. Az Égyiptombeliek pedig utánok nyomulának és bemenének a Faraó minden lovai, szekerei és lovasai a tenger közepébe. És lőn hajnalkor, rátekinte az Úr az Égyiptombeliek táborára a tűz- és felhő-oszlopból és megzavará az Égyiptombeliek táborát. És megállítá szekereik kerekeit és nehezen vonszoltatá azokat. És mondának az Égyiptombeliek: Fussunk az Izráel elől, mert az Úr hadakozik érettök Égyiptom ellen. És szóla az Úr Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet a tengerre, hogy a vizek térjenek vissza az Égyiptombeliekre, az ő szekereikre s lovasaikra. És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, és reggel felé visszatére a tenger az ő elébbi állapotjára; az Égyiptombeliek pedig eleibe futnak vala, és az Úr beleveszté az égyiptomiakat a tenger közepébe. Visszatérének tehát a vizek és elboríták a szekereket és a lovasokat, a Faraónak minden seregét, melyek utánok bementek vala a tengerbe; egy sem marada meg közülök. De Izráel fiai szárazon menének át a tenger közepén; a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobb- és balkezök felől. És megszabadítá az Úr azon a napon Izráelt az Égyiptombeliek kezéből; és látá Izráel a megholt Égyiptombelieket a tenger partján. És látá Izráel azt a nagy dolgot, amelyet cselekedék az Úr Égyiptomban: félé azért a nép az Urat és hívének az Úrnak és Mózesnek, az ő szolgájának.”
Károli Biblia, Mózes második könyve, 14. fejezet

Nem tekintettünk túlzottan nagy várakozásokkal a spanyol-amerikai film elé, az előzetes sem kecsegtetett felejthetetlen élménnyel, ehhez képest kellemesen csalódtunk.

Hívők előtt  sokszor hallott történet a Bibliából, ahogyan Mózes kivezeti népét Egyiptomból, de talán a nem hívők is ismerik. Megfilmesítése merész vállalkozás volt, ám jól sikerült.

Nagy erénye a műnek, hogy betekinthettünk az ókori Egyiptom életébe, a fáraók és udvartartásuk mindennapjaiba, a mai ember eszével értelmetlennek és a kor technikai lehetőségein messze túlmutató építkezéseknek (piramisok, obeliszkek, szobrok és paloták). Rabszolgában nem volt hiány, az emberélet semmiféle értéket sem képviselt. A héber nép már 400 éve szolgálta Egyiptomot, amikor Mózes, aki a fáraó udvarában annak fia után, talán a legfontosabb tisztséget viselte, megtudta saját zsidó származását, így a fáraó udvarából száműzve, asszonyra lelt, fiúgyermeket nemzett, ám az Úr parancsára felkerekedett, hogy kivezesse népét, a fáraók uralma alól.

Sorra elevenednek meg a Bibliából ismert események, a tíz csapást úgy láttatja a rendező, hogy szinte átéljük például a sáskajárást; a csapások hatására a fáraó látszólag megtörik – saját elsőszülött fiának halála is szükséges ehhez – elengedi Mózes népét, ám lovassereggel, harci szekerekkel utánuk ered, hogy az utolsó szálig lemészárolja őket. Az Úr vezeti Mózest és a tengerparton a víz megnyílik, a zsidó nép száraz lábbal kel át rajta, míg az őket üldöző egyiptomiak felett összecsapnak a hullámok, a sereg tengerbe vész.

Javára vált a filmnek, hogy igyekezett korhűen bemutatni az akkori egyiptomi életet, a cselekményt rendkívül meggyőző képi- és rendezői eszközökkel eleveníttette meg; kiválóak voltak a jelenetek, a kor kegyetlenségének bemutatása is oly módon sikerült, hogy nem lépte át a jó ízlés határát. A cselekmény mindvégig feszes volt, a két és fél óra alatt egy pillanatra sem lankadt figyelmünk. Nagyon jól sikerültek a színészi alakítások is, karakteresek voltak a szereplők, számomra Ramszesz fáraót megszemélyesítő Joael Edgerton játéka volt a legmeggyőzőbb. Szinte természetesnek vesszük, hogy a szinkron tökéletes, pedig hatalmas munka lehetett ezt a filmet is magyarul megszólaltatni, de kiválóan sikerült.

Csak ajánlani tudom, egy mozijegy árát, két és fél órát az életünkből mindenképpen megér.

aug 212014
 

Tizenkettőt ütött az óra, már augusztus 21-ét írjuk, valamikor hajnalban felébredtem, mert  sűrű cseppekben kopogott az eső az ablakon. Félálomban szinte átéltem az elmúlt néhány napot, mint egy film kimerevített képkockái, úgy elevenedtek meg sorban a történések: felbolydult Budapest, Szertartásjáték Székesfehérváron, fekete fóliával letakart halott a budai aszfalton, kincsek a Mesterségek Ünnepének forgatagában, a tűzijáték fényének talmi ragyogása… Azt gondoltam, nem valódi esőcseppek, hanem Szent István könnyei patakzanak odafentről. Szerencsére újra mélyen elaludtam, álmaimban szétfoszlottak a borzasztó gondolatok.

Nem vontuk ki magunkat a forgatag alól, ám utoljára Perkőn (3.rész) és tegnap, a székesfehérvári rogyadozó Szent István Bazilikában éreztem egyedül, államalapító királyunk jelenlétét. (Érdemes a fenti hivatkozáson a filmet is megnézni!)

Menjünk sorban!

Augusztus 17-én este. Székesfehérváron a Koronázási Ünnepi Játékok keretében, idén Szent Lászlóét állították színpadra. A Romkert fölé, az egykori Székesegyház falainak kontúrját követve hatalmas színpadot építettek, köré nézőteret. Az előadás rendkívül látványos volt, az első részben táncosok, zenészek, kórus, színészek és gyermekek közreműködésével elevenedtek meg Szent László vitézi- és csodatettei, majd Szent Imre, Szent István halálától kezdve László megkoronázásáig tartó trónviszályok; végül átélhettük a koronázási szertartás liturgiáját. Úgy éreztem, hogy az előadás rendezői nagyon ügyeltek a helyes arányokra, látványos volt, kihasználták napjaink színpadi technikáit, ám mindezeket nem vitték túlzásba, nem váltak öncélúvá; a színészek, táncosok, zenészek, kórus is nagyszerűek voltak! Számomra akadt néhány furcsaság: a koronázási jelvények között nem szerepelt sem az országalma, sem a jogar (lehet, ezek később váltak azzá); mintha a darabban úgy hallottam volna, hogy Nagyvárad előtt Fehérváron temették Lászlót, holott – ha jól tudom – Somogyvár volt első nyughelye. Mindezek azonban semmit nem vonnak le az előadás értékéből, amely több este, teltház előtt, nagy sikert aratva került bemutatásra. (Képekkel gazdagon illusztrált beszámolót – kritikát itt találtok.)

Kép forrása: MNO.hu

*

Augusztus 18-án édesanyám neve napja és – mi tagadás – az én születésnapom volt. Két okból írom le… egyrészt édesanyám tökéletesen reprodukálta a kálózi “habtortát”, amely nem akármilyen teljesítmény, kilencvenedik évét taposva! Ugyanis az ínyencség “tésztája” kerekre formázott habcsók – szárított tojáshab – nem kis bravúr elkészíteni! A krém varázslatos: kávés, kakaós, mogyorós…

Nem ülhettünk otthon ezen a napon, Benedeket vittük Zánkára, edzőtáborba. A Tihanyi révet választottuk, az Erzsébet-táborba érkezve elcsodálkoztunk, mennyire tiszta, rendezett és szépen felújított az egykor volt úttörők tábora!

Zánkáról az örvényesi forráshoz vezetett utunk, majd egy fagyi, kávé idejére megálltunk Balatonfüreden, a Bergmann cukrászdában. Következett a csopaki strand, minden nyár kezdete és vége… bár melegen sütött a nap, simogatóan fújt a szél, a vizet túl hidegnek találtam ahhoz, hogy megmártózzak benne.

Következő állomásunk Tamás Ervin szőlész és borász pincészete volt Csopakon. Törzsvendégeink már több beszámolót is olvashattak a kitűnő szakember és remek fotós borairól, ám ezúttal nem borvásárlás volt utunk célja. Tamás Ervin és édesapja Tamás Jenő évekkel ezelőtt egy gyönyörű albumot jelentettek meg A tőkétől a pohárig címmel, melyben Csopak, a szőlészet-borászat és a fotóművészet egyvelegét vehetjük kézbe. Igen ám, de a készletek kifogytak, a könyv beszerezhetetlen volt. Láss csodát, idén tél végén is érdeklődtünk Ervinnél, ám nem jártunk sikerrel; majd megjelent harmadik kiadása, ezzel lepett meg hitvesem születésnapomra! Dedikáltatni mentünk, igaz csak Jenő bácsi volt otthon, de sikerrel jártunk!

Augusztus 19-én Budapest felé vettük az irányt, egyebek mellett azért, hogy megnézzük a Mesterségek Ünnepét. Arra a közlekedési káoszra, amelyet az Alagút és a Lánchíd lezárása okozott, nem számíthattunk. Pedig látszólag jól kitaláltam: megálltunk a Királyhágó utcában, 105-ös busszal a Clark Ádám téren szálltunk volna le – ha nem terelik el a forgalmat. Az Alagút előtt gondosan kikerültük a buszt és az általa eltaposott, hullazsákban fekvő nőt, a látványtól nem túl emelkedett hangulatban, a Döbröntei tértől gyalog mentünk a Clark Ádám térre.

A Mesterségek Ünnepe nagyszerű rendezvény, történelmi Magyarország minden zugából összesereglenek portékáikkal kiváló népi iparművészek, egészen fantasztikus a felhozatal kézműves termékekből: ruhák, viseletek készítői, késesek, bőrdíszművesek, keramikusok, hímzők, horgolók, hangszerkészítők, famegmunkálók, (stb.) kínálják áruikat. Vendégként török kézművesek sátraiban láthattuk, hogyan készülnek a kalligráfiák, hangulatos volt. Jó három órányit bolyongtunk a sátrak között, egyáltalán nem bánom, hogy részt vettünk ezen a népművészeti seregszemlén!

Augusztus 20-án esős reggelre ébredtünk, nem terveztünk mást, csak a székesfehérvári óriásbábuk felvonulásának megtekintését, majd az esti szentmisén való találkozást Szent Istvánnal. Délutánra még a nap is szépen kisütött, az amúgy szinte mindig kihalt székesfehérvári Belvárosban hullámzott a tömeg. Az óriásbábuk történelmi személyiségeket idéznek, elkészítésükben gyerekek és ifjak is részt vesznek, hatalmas munka van bennük. Nagyon látványos volt, ahogyan végigvonultak a városon, vitézek, barantások, korabeli harcosok kíséretében.

Keserű volt az ünnep? Nem tudom. A Szertartásjáték, Mesterségek Ünnepe, óriásbábok felvonulása, új kenyér sütése, áldása, Szent Jobb körmenet méltóak Szent István életművéhez. De az önmutogató fényjáték maradjon Amerikáé, nem kellene, hogy a szent ünnepet közlekedési káosz, az emberek megbolondítása kísérje! Annak gyökere, hogy Kárpáthazában megmaradtunk, hogy magyar még a szó, az ének és a tánc, Szent István életművéig nyúlik vissza, ám ha magunkba tekintünk, nyugodtan feltehetjük a kérdést: méltó örökösök vagyunk?

Sokféleképpen lehet ünnepelni. Műanyag poharas sörrel, lacikonyhával, félrészegen, jéggel, dupla whiskyvel… lehet úgy is, ahogyan székely testvéreink teszik azt Perkőn. Erre visszagondolva, megnézhetitek a 2010-ben készült képeimet is. A kerék forog tovább, életünk múlófélben, ám közben újabb generációk nőnek fel! Őrizzük Szent István örökségét, ahhoz méltó módon!

Szent István ünnepén 2014-ben…

Szent István ünnepén 2010-ben…

feb 272014
 

Illő lett volna megemlékeznünk a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjáról,  jobb későn, mint soha!

A napra a Magyar Televízió által sugárzott Berni követ című film irányította figyelmemet. A tévéfilm az 1958 augusztus 16-án, a berni magyar nagykövetségen történteket mutatja be, dokumentarista hitelességgel.


Fotó: mno.hu

Mi történt azon a napon? Két fiatal emigráns forradalmár bement a követségre. A film dramaturgiája szerint, egy kódkönyvet akartak megszerezni, amelyet még a külképviseletről beolvastak volna a Szabad Európa Rádióban. Bár nagy nehezen hozzájutottak a páncélszekrényt nyitó számkombinációhoz, abban csak a Kommunista kiáltványt találták. A nagykövetet túszként fogva tartva tárgyaltak a svájci rendőrséggel, majd az épületbe visszaengedett, követségi munkatársnak álcázott ávóssal. Dulakodás, tűzharc tört ki, amelynek során az egyik forradalmárt halálos lövés érte, végül a svájci rendőrség beavatkozása vetett véget a lövöldözésnek. A Szabad Európa Rádió élőben közvetítette a nagykövet – Kulka János alakítja a filmben – szavait Nagy Imre kivégzéséről, aki ugyan kényszer hatására, de annyit beismert, hogy nem kellett volna a “fáradt öregembert” elpusztítani, hiszen ezzel a hatalom ellenségeit megajándékozták egy hőssel! Végül kiderült, a Kommunista kiáltvány volt a keresett kódkönyv, a kezükben tartották; az éppen visszahívás előtt álló nagykövet úgy fordította a könyvet saját hasznára, hogy mégsem rendelték haza…

Ritkán látni olyan filmet, amely ilyen plasztikusan, feszültséggel telve ábrázol egy drámai történelmi szituációt – talán Adolf Hitler utolsó napjait bemutató, Bukás volt ennyire élethűen rendezett alkotás. A megtörtént eseményeket úgy dolgozza fel a rendező, hogy utalást sem tesz a magyar kommunista rendszer hitványságára, az mégis átérzik az alkotáson. Az első jelenetek egyikében egy idősebb emigráns házaspár ül a követségi alkalmazottal szemben, szeretnének hazatérni, mert kínzó honvágy gyötri őket. A csinovnyik szenvtelen arccal közli, hogy ennek nincs akadálya, de 3-6 hónap börtönre számíthatnak tiltott határátlépés miatt. Sok jeleneten átérződik a velejéig rohadt kommunista rendszer gyalázatos működése. Szívszorító volt az is, hogy a berni magyar emigráció szinte azonnal összegyűlt a követség előtt, előkerültek a nemzeti zászlók – nagyon éles a kontraszt a követségen történtek és az utca népe között.

A színészi alakításokról csak felsőfokon lehet szólni: Kulka János remekül személyesíti meg a nagykövetet, valamennyi színész kitűnően jeleníti meg a korszak karaktereit. A berni rendőrség nyomozóját pedig a már Svájcban született anyai unokatestvérem, L.I.Kish alakította. A díszletek és az öltözetek is tökéletesen korhűek.

Megdöbbentett, hogy a filmben feldolgozott eseményekről tudomásom sem volt, így utánajártam a világhálón, rendkívül részletes anyagra bukkantam ezen a helyen. Ha valakit érdekel a közelmúlt történelme, érdemes beleolvasni, így a film cselekménye még érthetőbbé válik. Betekinthetünk az állambiztonsági jelentések bikkfanyelvébe, néhány korabeli fotó is dokumentálja a történteket.

Az mno.hu így ír a filmről. Ha tehetitek, nézzétek meg, érdemes!

jan 192014
 

Művészeti ágak közül A mi Pilvaxunk-ban alig esik szó képzőművészetről, pedig több figyelmet érdemelne. Ennek okait átgondolva, egészen biztos vagyok abban, hogy kortárs, non-figuratív alkotások befogadásához nem vagyok megfelelően szocializálva. (Vessünk egy pillantást a Szegeden kiállított “Utolsó vacsora” című installációra, amely akár évtizedekre kedvét szegheti az erre még éretlen személyiségnek, kiállítások látogatásához.) No de ne azonosítsuk a kortárs képzőművészetet ezzel, végképp ne a múltból örökölt kincseket!

“Caravaggiótól Canalettóig” címmel, már október óta látható a Szépművészeti Múzeum kiállítása, amely nem kevesebbet vállalt fel, mint az itáliai barokk és rokokó festőművészet gyöngyszemeinek bemutatását. A XVI-XVIII. századok alkotásaival ismerkedhetünk. A Szépművészeti Múzeum birtokában 34 festmény van, amelyet 108, tizenegy ország hatvanhét gyűjteményéből Budapestre érkező alkotás egészít ki. Több mint száz alkotó képei kerülnek bemutatásra.

A kiállítás tematikus, két évszázad festészetének termését mind időben, mint témák szerint követhetjük. Caravaggio Fiú gyümölcskosárral képével (XVI sz. vége) indulunk, Antonio Joli A királyi menet vonulása a Santa Maria di Piegrotta felé című festményénél fejeződik be utazásunk. Kezdetben többségében bibliai jelenetek elevenednek meg, de van néhány mitológiai eseményeket mutató alkotás is, portrék, csendéletek, életképek. Kirajzolódik, hogy a mindössze 39 évet élt Caravaggio miért vált kora egyik legmeghatározóbb alkotójává. Nagyon érdekes Caravaggio Ecce homo-ja, ahol Pilátust saját korának viseletébe öltöztetve ábrázolja. Tovább haladva, Tiarini Vulcanus nyilakat készít Ámornak című művénél időztünk sokat, a mitológiai jelenet ábrázolása megkapó. Natura viva elnevezésű résznél gyönyörű csendéletek kötik le figyelmünket, a vásznakon a tárgyak eleven életet élnek. Tájképek után portrék következnek, közöttük Bernini és Batoni mesterek önarcképeit is látjuk. Megragadó gyermekábrázolások jönnek: Utcagyerek lepénnyel, Fiú kosárral: egy-egy pillantás korabeli sorsokba. Továbbhaladva ismét bibliai jelenetekhez érkezünk, majd Pietro Rotari Alvó lány vőlegényével (A csiklandozás) című festménye derűvel mutatja be az angyalarcú fiatal lányt, aki széken ülve, nyitott könyvvel kezében bóbiskol, míg vőlegénye, orcáját fűszállal csiklandozva ébresztgeti. A nyolcadik, egyben befejező rész nagyívű utazás Itáliában, megelevenednek a korabeli Róma, Velence, Firenze, Nápoly ma is ugyanígy látható városképei, épületei. Kiben ne támadna fel a vágy, hogy újra lássa a napfényes Itáliát?

A 142 festményt megtekintve sok időre lesz szükség  feldolgozásukhoz. Két évszázad művészei ecsetvonásaikkal, kompozícióikkal, színhasználatukkal rendkívül kifejezően engednek bepillantást koruk világába. A bibliai jelenetek, csendéletek, portrék, városképek olyan  ablakok, melyeken át régi korok életébe látunk, azonban így, egymásmellé helyezve a korszakokat, mestereket, mélyen strukturált kép rajzolódhat ki bennünk, a kor Itáliájáról.

Február 16-ig még megtekinthető a kiállítás, bátran merem mindenkinek ajánlani. Világhálós jegyirodán keresztül vásároltam belépőjegyünket, már nyitáskor ott voltunk. Két óra múlva hosszú sorok álltak a pénztárak előtt. Sajnos a képek nagyon közel voltak egymáshoz, rengeteg látogató tolongott, zavarva a művekben való elmélyülést. A termek falának színei jól jelezték, amikor átléptünk egy korszakhatárt, a képek többsége mellett rövid bemutatásukat olvashattuk, sőt, telefonra letölthető applikáció segítségével 25 festményről még több információt kaptunk készülékünk kijelzőjén. Aminek legjobban örültem: a kiállítással egy időben megjelent több mint 400 oldalas, nagyon szép tipográfiájú albumban hazavihettük a bemutatott festmények képeit, részletes leírásokkal, a kötet felében pedig  tanulmányokat olvashatunk a korszak művészetéről.

Soha sem késő elmélyednünk a képzőművészetben!