Balatoni tél

 Szerző: - 10:38  Vélemény? »
feb 162017
 

Bár még nem ért véget rövid téli pihenőnk, de sűrű, tejszerű köd gomolyog odakint, nincs még ideje az indulásnak, ellenben van a naplóírásnak! Élvezettel olvastam vissza 2013. nyárutón töltött üdülésünkről írottakat,akkor is Tihanyban voltunk. Igen, nekem a Balaton koronáján gyémánt a Tihany és Almádi közötti rész: Csopak, Füred, Alsóörs, Felsőörs, Lovas, Paloznak. Ha itt élnék, soha nem vágyódnék el, talán néha egyedül Erdélyországba, Székelyföldre. Ideje volt a megállásnak, október eleje óta egybefolyó menetelés az életünk, elsősorban a munkánk elvégzése jelent és jelentett egyre nagyobb kihívást, de az év végi ünnepek sem hozták meg a lélegzetvételnyi felfrissülést.

Mi más lehetett a választás, mint egy szívünknek kedves, ám közeli település? A Balaton jégtükre is vonzott. Szűk egy óra alatt ideértünk, szállásadónk felsorolta azt a két vendéglőt és egy kávézót, amelyek egész évben nyitva vannak. Tihany kihalt, az őslakosok talán ilyenkor nyaralnak… De az apátsági templom méltósággal áll, a visszhang is működik, gyönyörű a kilátás. Gyalogszerrel indultunk a falu központjából a kompkikötőhöz, majd a félsziget keleti partján sétáltunk vissza. Üdítő volt ez a 8 km-es út, kellemesen elfáradtunk. Lenyűgöző volt a tavat borító jégpáncél látványa, kíváncsi lennék rá, hogyan alakul vízzé vissza ! Éjjelente kemény fagyok vannak, de nappal olykor 10 °C körüli a hőmérséklet. Megmaradásáért küzd  a szabályosan rendezett kristályos molekulaszerkezet, de a hőmérséklet kezében van a döntés… A tavasz pedig itt áll a küszöbön, már hallhatjuk, kopogtat.

Délután Balatonfüred felé vettük az irányt, közelben élő barátainkkal találkoztunk, javasoltak egy jó helyet… Ez pedig nem volt más, mint a Hatlépcsős kocsma. Azt gondoltam, Füreden nehéz újat mutatni nekem, de ez a mindeddig ismeretlen hely minden korábbit felülír! A belseje hangulatos, faasztalok és fapadok jelentik az italbolti enteriőrt, “itt nincs WiFi, inkább beszélgessenek!” felirat is elárul valamit a légkörről. Nem is láttam telefont nyomkodó vendéget! A hely messze földön híres, elsősorban a velős pirítósáról, amelyhez fogható kulináris élményben régen volt részem! A fenti hivatkozást író nem túlzott, az eledel fenséges! Ha Füreden jártok, ne hagyjátok ki!

Másnap elmentünk Siófokra, a Galérius-fürdőbe. Nagyon jó volt a szauna-világban felforrósodni, jót úszni. Igazán testet lelket ellazító program. Visszafelé, a 71-es országút mellett, Balatonakali előtti halsütőhöz kanyarodtunk, a bódé téliesítve van. Sajnos a halat alaposan elsózták, és olyan osztályon aluli minőségű műanyag “evőeszközt” kaptunk, hogy teljesen alkalmatlan volt még a halfilé szeletelésére is, a savanyú uborkába meg beletört. Nem tudom felfogni, hogy egy ilyen helyen, ahol fenséges a kínálat édesvízi halakból (pisztráng, keszeg, szürkeharcsa, ponty, fogasfilé, és halászlé) miért nem lehet befektetni egy kicsit masszívabb evőeszközbe, az eldobhatók között is akad ilyen. Keserű (pontosabban sós) lecke volt…

Elérkeztünk a szabadság feléhez, ha lesz miről írnom, majd innen folytatom.

Máris folytatom. Ha a mai napot egyszóval kellene meghatároznom, az a “köd” lenne. Sem gyalogtúrázni, sem kirándulni nem támadt kedvünk, így átmentünk Balatonfüredre, ahol egy belvárosi séta végén ismét a Hatlépcsősbe vezetett utunk, ismét a velős pirítós… Ezúttal saját fotó is készült róla 🙂 .

Az első naphoz még hozzátartozik egy tihanyi hely: Nagymama reggelizője, más néven Tündérsziget. Egy régi parasztház egykori konyhájában működik ez a nagyon hangulatos, múltidéző hely, ahol a korhelyek akár délután is reggelizhetnek a házias kínálatból: kalácsok, házisütik, forralt bor, tea, kakaó, persze kávé; egy régebbi reggelizés után, ezért tértünk most vissza, ezen a lusta délutánon.

A ködnek esze ágában sincs felszállni, de azért elindultunk, hogy megkerüljük a Belső-tavat a félszigeten. Mivel beszereztünk egy turistatérképet, nem tűnt kalandos vállalkozásnak, mégis sikerült jól eltévednünk, nem is tudom, hogy jelzések, vagy mi voltunk-e bénák. 7 km-t meneteltünk a fagyos ködben, üdítő séta volt. Nagyon megérdemelt ebédet költöttünk el Sajkodon, az Apáti vendéglőben. Szemben a Hatlépcsős konzervativizmusával, ebben az étteremben helye van a jó értelemben vett innovációnak. A hely nagyon barátságos, a felszolgálás kifogástalan volt, én tárkonyos vadragú levest ettem, majd főtt marhapofát petrezselymes krumplival, kiválóan, stílusosan volt elkészítve, tálalva. Ha a kákán csomót akarnék keresni, a vörösbor túlhűtött volt, ilyen színvonalon illő lett volna nem fehérboros kehelyben kihozni. De a szentantalfai hegyleve (Syrah – Merlot házasítás) is kifogástalan volt. Nem beszélve a birspárlatról, amely megérdemli a “Térdre! Imához!” minősítést!

Lassan véget ér az öt nap szabadság, folytatódnak a hétköznapok, remélem a korábbiaknál már nyugodtabb tempóban…

jan 152017
 

“Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a bort. Felajánljuk neked, mint a szőlőtő termését és az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra a lélek itala.” – imádkozza a pap valamennyi szentmisén. “Áldott legyen az Isten mindörökké” – felelik a hívek.

Valóban, a bor Isten ajándéka! Hazánkkal ugyancsak bőkezű volt, hiszen ezernyi fajta, tucatnyi borvidék, kiváló klimatikus adottságok és a fáradtságot nem ismerő emberi munka gyümölcse kerül poharunkba. Milyen jól tud esni egy pohárral egy nehéz nap végén! Kíséri ételeinket, ünnepeinket, megolajozza gondolataink fogaskerekeit… Mértékkel fogyasztva egészségünk őre.

Bort kóstolni sok módon lehet: gazdánál, termőhelyen, pincében; otthon vagy vendégségben baráti társasággal; klubokban szakavatott vezetéssel. Tegnap a székesfehérvári Szent István Művelődési Házban, húsz pincészet borait ízlelhettük meg. Az ilyen rendezvényt sétáló kóstolónak is nevezik, elvégre a belépődíj fejében kaptunk egy kóstolópoharat, ettől kezdve szabad volt a vásár, valamennyi standnál bármelyik tételből kóstolhattunk. Húsz pincészet kínálta borait, legtöbb borvidékünk képviselői jelen voltak. Fehér és vörösborokból nagyjából egyforma volt a felhozatal, szép számmal akadtak rozék is, találtunk gyöngyözőborokat a kínálatban. Fölösleges lenne bármelyik pincészetet, vagy tételt kiemelnem, annál is inkább, mert lehetetlen lett volna mindent megkóstolni. A borokhoz a Hatpöttyös étterem hidegtálaiból vásárolhattunk remek kísérő falatokat.

Nagyon jó hangulatú és szervezésű rendezvény volt, mivel már másodszor aratott sikert, remélhetjük, hogy jövőre is lesz folytatás. Az élet nem áll meg, csütörtökön a szekszárdi Sebestyén pincészet borkóstolójára megyek az egyik székesfehérvári vinotékába.

nov 122016
 

Véget ért az 1700 esztendeje született Szent Márton Emlékéve. Életét idézzük fel szülővárosában nevét viselő templom homlokzatára vetített fényjátékkal!

Lássuk a Márton napi hiedelmeket, népszokásokat!

„Elterjedt népszokás Szent Márton napján, november 11-én libát sütni. De miért pont Szent Mártonhoz kapcsolják a lúdat?

Szent Márton és a libaól

„A kissé prózainak tűnő ok, hogy a régi paraszti gazdaságokban ekkorra nőtt meg és hízott süthető állapotúvá az „idei”, a fiatal liba. A közmondás úgy tartja, „aki Márton napján libát nem eszik, egész éven át éhezik.” Hogy Márton napra igencsak meghíznak a lúdak jól jelzi az elhízott emberekre használt hasonlat: „olyan kövér, mint Szent Márton lúdja”.

Ennél emelkedettebb magyarázat Szent Márton tisztelete. A legenda szerint, amikor Szent Mártont Tours püspökévé akarták szentelni, a szerény természetű férfiú elrejtőzött rajongói elől egy libaólba, ám hollétét a gágogó libák elárulták. (Köztudott, hogy a lúd nemcsak konyhai felhasználásra és paplanfeltöltésre, de házőrzésre is alkalmas.)

A népszokás Franciaország egyes régióiban is ismert, Párizsban például a Saint-Martin-des-Champs apátság közelében egy egész utcát elfoglaltak a libasütők, akiknél készen vehették meg a csemegét a lusta vagy sütőkemencével nem rendelkező háziasszonyok. Az utca most is megvan, de egy nyelvi félreértés következtében ma már Medve utcának nevezik, de medvét nem sütnek benne.

A lúdsütést az angolok ismerik, ám ők mindent másként csinálnak, mint a kontinens lakói: ők Szent Mihály napján sütik a libát, állítólag azért, mert amikor nagy győzelmet arattak a spanyol hadiflotta, a “rettenthetetlen ármádia” fölött, éppen Mihály napja volt, és Erzsébet királynő éppen sült libát evett, amikor jelentették az örömhírt.

Szent Márton, az időjós

A Márton-napi lúdsütés Magyarországon is elterjedt. A hagyomány szerint a fiatal libát megtisztítják, kibelezik, besózzák és meghintik friss majoránnával, kívül-belül. Befűtik a kemencét, és lehetőleg nagy cserép- vagy öntöttvas tepsiben betolják a libát. Szép pirosra, ropogósra sütik. Amikor elkészült, kiszedik, fatáblára fektetik és feldarabolják.

A melle csontjáról óvatosan lefejtik a húst (úgy át kell sülnie az állatnak, hogy ez könnyen elvégezhető legyen), és szemügyre veszik a mellcsontot, hogy megjósolják belőle, milyen lesz a tél. Ha a mellcsont fehér; kemény, havas tél várható. Ha szürkés, akkor latyakos, enyhe télre kell számítani.

Ha Márton napján havazik, gyakran elhangzott: „Eljött Márton szürke lovon.” „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” Sokfelé azt tartják a Márton napi idő a márciusi időt mutatja.

Szent Márton, a borász

Márton az új bor bírája is, ilyenkor ugyanis már iható az új bor. A Márton-napi lúdpecsenyés vacsora végén már kiforrott újborral szokás koccintani, ezt hívják Márton poharának.

Márton napján rendszeresek voltak a lakomák, bálok, vásárok. Dologtiltó nap volt. Tilos volt mosni, teregetni, mert a jószág pusztulását okozta volna. A néphit szerint Márton napján kell lezárni a gazdasági évet. A munkaszerződések eddig a napig szólnak, ekkor hajtják be a jószágot, és ekkor számolnak el a pásztorok. Az utolsó piaci nap is ekkor van az évben.

A püspökfalat és a Márton-napi álmok

A liba húsából szokás volt küldeni a papnak is, mégpedig az állat hátsó részéből. Innen ered „püspökfalat” szavunk is.

Magyar hiedelem, hogy aki Márton éjszakáján álmodik, boldog lesz. Aki spicces lesz a bortól Márton-napján, az a következő évben megmenekül a gyomorfájástól és a fejfájástól. Aki Márton napján csak répát eszik, ágyba vizelő lesz.”

Az idézett írás forrása

Sze 192016
 

Kerékpáros körutunkat eredetileg nyári szabadságunk harmadik hetére terveztük, de féltünk a hőségtől, abban maradtunk, majd ősszel… Igen, de a nyárnak nem akart vége lenni, mintha nem tudta volna, hogy szeptember van, becsöngettek, itt maradt még egy kicsit… Szeptember harmadik hétvégéjének közepén emelte kalapját és búcsúzott, még könnye is hullott. 

Nem vagyunk rutinos bringások, bár nyár elején Bugacon már kóstolgattuk a kerékpároséletet, ízlett… kellett azért ehhez még Kohus Petiék példája, Megyeridoki tanácsai, mi tagadás, a képernyő előtt, sok-sok országúti körverseny végigszurkolása. Mert bringázni jó, s ez most fényesen beigazolódott! 

Sok előkészületet nem tettünk, elvittem a kerékpárokat szervizbe, megnéztem a térképen, hogy a körutat hogyan lehetne nagyjából egyforma távolságú szakaszokra osztani, mikor ez megvolt, foglaltam szállást. Az okostelefon hasznos is lehet, vannak olyan alkalmazások, amelyek szinte műszerfalként szolgálnak, látható a térkép, a megtett távolság, az aktuális sebesség; még útvonalat is lehet tervezni segítségükkel. Én a Runtastic alkalmazást választottam, de használhattam volna akár az Endomondo, akár a MapMyRide nevűeket, sok egyéb mellett. Nagyon hasznosak, túl a felsoroltakon, még regisztrálják az útvonalat és feltöltik a világhálóra is. Persze nem árt, ha van az embernél térkép, valamint telefontöltő. Vettem szerszámkészletet, tartalék belsőt a gumikhoz, pumpa, kerékpárzár már régebben megvoltak. Mivel nem csillagtúrára indultunk, kellett poggyásztartó, nagyon praktikusakat kaptunk kölcsön. 2016. szept. 16-án reggel indultunk el, Kapuváron, barátaink udvarában hagytuk az autónkat, majd nyomás, két keréken gurultunk tovább!

Első nap, Kapuvár – Pátfalu

elso-nap

Kapuváron belül, majd attól északra, mintegy 7-8 km-t tökéletes kerékpárúton haladtunk, onnan az alsóbbrendű utakon megszokott minőségűn tekertünk egészen a gúnyhatárig. Pomogynál (Pamhagen) mentünk át, az osztrákok ellenőrizték a belépő autókat, mikor a határőr látta, hogy fényképezni szeretnénk, mosolyogva odajött, felajánlotta, hogy elkattintja a gépet. 18 km volt mögöttünk, egy óra kellett hozzá.

Átmentünk Pomogyon, az országutat tökéletes kerékpárút követte, majd Mosonbánfalvánál (Apetlon) elkanyarodtunk a “Tó-csücske” (Seewinkel) felé, mert természeti szépségeket ígért a Nemzeti-park. Nem okozott csalódást, megérte az 5 km kerülőt. Illmicnél (Illmitz) értük el a tópartot, előtte egy csodálatos kápolna árnyékában hűsöltünk. Innen már nem volt sok hátra első szállásunkig, Pátfaluig (Podersdorf am See), ám közben háromemeletes kilátótoronyból gyönyörködtünk a tájban.

Szállásunk a strand főbejáratától 50 m-re volt, kaptunk egy-egy Őrvidék-kártyát, ezzel ingyen bemehettünk. Én azonnal fürödtem, a víz mint a Balatoné, tiszta, selymes, kellemes hőmérsékletű volt, igaz lassan mélyül, és nagyon kavicsos, de a nagy hajtás-tekerés után hatványozottan felüdített. Hitvesem fürdőruha hiányában csak térdig frissítette magát.

Alkonyodott, elindultunk sétálni. A világítótorony ikonikus jelképe Pátfalunak, mellette kikötő. Elsétáltunk a falu központjába, ettünk bécsi szeletet (amely klasszikus recept szerint, borjúból készült), majd beültünk egy roppant hangulatos borozóba, ahol öt vörösborból álló borsort kóstoltam. Volt két évjáratú Zweigelt, és Merlot, valamint egy számomra ismeretlen nevű Szent Lőrinc szőlőből készült tétel. Nem voltak rossz borok, utólag sajnálom, hogy nem fehér sort kértem, nálunk Villány, Szekszárd magasra teszi a mércét, s ez az őrvidéki borvidék sokkal északabbra van. (A “Zweigelt” amúgy megér pár mondatot, majd hozzászólásként leírom.)

Innen már csak egy remek fagyizás maradt, fáradtan tértünk nyugovóra. 51 km volt a hátunk mögött! A fényképeket ezúttal feliratoztam, érdemes átlapozni azokat!

Második nap Pátfalu – Fertőmeggyes

masodik-nap-masolata

Ahogyan az időjósok jelezték, reggelre beborult, lehűlt az idő. Szakadó esőre volt vészforgatókönyvünk: hajóval Pátfaluról Fertőmeggyesre, de erre nem került sor! Kilenckor indultunk, először a tó északi oldalán fekvő Nezsider (Neusiedler am See) mólójára tekertünk, majd Fertőszéleskút (Breitenbrunn) magasságában ismét letértünk a tóhoz, innen már nyugati oldalán, dél felé haladtunk. Tőlünk jobbra lankás dombokra, varázslatos szőlőültetvények sorai kúsztak fel, javában tartott a szüret, bal felől időnként eltávolodtunk a tótól. Jöttek-mentek a bringások. 30 km-t tekertünk Rusztig, élvezettel gurultunk be a kisvárosba, ahol már sokszor jártunk korábban is, a hely a gólyák és borok hazája. Innen már csak öt kilométer laza tekerés volt hátra Fertőmeggyesig (Mörbisch am See), 200 m-re a gúnyhatártól volt  a szállásunk, amint begurultunk az udvarba, óriási zápor kerekedett.

Ameddig szakadt, pihentünk egy jót, majd elsétáltunk vacsorázni; a tóra néző hatalmas teraszunkról, egy üveg fehérburgundit elszopogatva néztük, ahogyan a Trianonban nekünk hagyott egytizednyi vízfelületen úrrá lesz az éjszaka. 62 km volt mögöttünk.

Harmadik nap Fertőmeggyes – Kapuvár

harmadik-nap

Akár délről is megkerülhettük volna a tavat, de eleve úgy terveztük, hogy hajóval térünk vissza Illmicbe, majd a már jól ismert úton vissza, Kapuvárra. Az Őrvidék-kártyának köszönhetően a hajójegy árának felét elengedték, nagy a bicajosélet, a ladikhoz utólag hozzátoldott fedélzetre állítottuk a kerékpárokat. Mögöttünk hagytuk Meggyest, karnyújtásnyira délre Fertőrákos templomtornya fehérlett, feltűnt a meggyesi szabadtéri színház, amely színpadja a tóra épült; ahogy haladtunk középfelé, megláttam a soproni tévétornyot, gondolatok fakadtak…

Eszembe jutott, hogyha nincs Prónay Pál, Francia Kiss Mihály, Maderspach Viktor és bajtársaik, a Rongyos Gárda hősiessége, hogy fegyverrel szállt szembe a trianoni diktátum következményeivel, kicsikarva a népszavazást, amely azt eredményezte, hogy Sopron a Hűség Városa lett, akkor ma Sopront Ödenburgnak hívnák, s magyar szó, emlék ugyanannyira nem lenne, mint az egykor hazánkhoz tartozó Fertő-tó körüli településeken. “Amiről nem mondunk le, az mindig a miénk marad” hallottam lelkemben Nyerges Attila énekét; igen Székelyföldön ezt érzem, Felvidéken már kevésbé, de még mindig, Őrvidék azonban elveszett. Sehol egy magyar emlék, egy magyar felirat, egy magyar szó! Igen a felszolgáló és a fagylaltos magyarul beszéltek, de ők átjárnak ide, idegenbe. Metternich, Haynau utódai hatékonyabbak voltak, mint az oláh diktátor… Népszavazás… Ha van áthallás napjaink feszítő gondjai és az egykori eredményes népszavazás között, ha Trianon helyére Brüsszelt írjuk, tudjuk mit kell tennünk október 2-án! Ha ez kevés lesz, a Rongyos Gárda szellemisége is újra feltámadhat !

Hajózzunk békésebb vizekre… Illmic után kissé eltévedtünk. Bár a B10-es kerékpárút jól van táblázva, az alternatívákat nem igazán jelöli, véletlenül a már odafelé bejárt kerülőútra tértünk a “Tó-csücske” felé… Itt még nem volt vészes a szembe fújó szél, de a gyúnyhatáron átkelve már annyira erős erős volt, hogy a Kapuvárig hátralévő 16 km-t szenvedve tettük meg. 48 km-t hajtottunk. A háromnapos út összesen 161 km volt!

Megérkeztünk, barátaink finom ebéddel vártak. Felpakoltuk a bringákat az autó tetejére, elindultunk otthonunk felé. Ha valaki megkérdezné, hogy legközelebb mikor mennénk, ha lehetne, akár holnap! Új szerelem született, amíg bírunk tekerünk…

 

 

jún 052016
 

Igaz, a tippjáték most felszínen marad, de nem állom meg, hogy ne mutassak néhány képet, milyen Somlóhegy egy lusta, kora-nyári délutánon. A fotók sok mindent elárulnak: délutántól éjszakáig a fény játékát, a kilátást, a terület délnyugati kitettségét, a rengeteg bazaltot, amelyek hozzáteszik a somlai borokhoz a mineralitást, de nem adják vissza a csendet, nyugalmat, a kristálytiszta levegőt, a kóstolt borok zamatát és a borász kedvességét. Megérte ez a rövid kis kiruccanás…

máj 242016
 

Abától Székesfehérvárig ívelt a Lámpás Emberek társaságában töltött idő. Benedek fiam iskolájában, az abai Atilla Király Gimnáziumban Szülői napot tartottunk, másnap a székesfehérvári Vásártéren, hagyományos Botond Napi Magyarok Vásárára került sor. A két eseményt összekötötte Maurer Oszkár szerémségi (Délvidék) borász bemutatkozása.

Az Atilla Király Gimnázium életiskola. Bár a tananyag ismeretét ugyanúgy megköveteli, mint bármely másik tanintézet, mégis egészen más szemlélettel tekint az oktatás, nevelés feladataira, mint az iskolák túlnyomó többsége. Maga a hely is különleges, van tér, van levegő, van élet ebben az iskolában! A szemlélet és a hely varázsa kihozza a diákokból az alkotóerőt, legyen szó a tananyag elsajátításáról, vagy az életnek mindig értelmet adó alkotásról!

Fiam osztálya kályhát épített a tantermében! Hatalmas energiák szabadultak fel, rakták a samottot, hordták az agyagot, maguk készítették a beépített kályhacsempét, Mátyás címerével, visegrádi sablon alapján. A kályha lassan elkészül, már csak meszelni kell, nyáron szárad, az első hűvös őszi napon nemcsak a tantermet, hanem a diákok lelkét is átmelegíti majd. Ha egyszer fiam gyermeke is itt tanul, büszkén gondolhat arra, hogy ez a kályha édesapja életének egy darabját őrzi…

Miközben főtt a gulyás, leültünk a kollégium aulájában és beszélgettünk, szinte kötetlenül. A felröppent gondolatok vezérfonala az önellátás volt. Sok szülő próbálkozik saját maga előállítani étkeik alapanyagát, mi magunk is megtettük az első botladozó lépéseket: hitvesem sajtot készít, kenyeret süt; Csókakőn gyümölcsfákat ültettünk. Hallhattuk, sokan előttünk járnak, állatokat tartanak, tudják, az udvaron kapirgáló tyúk húsa, tojása értékes, nem szennyezett; mások saját tehenet tartva készítenek sajtokat, maguk füstölik. Sajttálból ízlelgettünk, varázslatos, régi ízek olvadtak nyelvünkön. Ezek az emberek semmi újat nem találtak ki, csak rájöttek arra, hogy fel kell adnunk egy darabot komfortzónánkból, nem sokat, mindössze két generációt visszalépve, elővarázsolhatjuk eleink tudását, akik nagyrészt önellátók voltak. Kényelmesebb a hipermarketben telerakni a kocsit, mint takarmányozni, fejni, trágyázni, vesződni a sajttal, vagy kenyeret dagasztani, de az alkotás öröme és az asztalra kerülő étkek ízei kárpótolnak!

A vacsora végére megérkezett a Gimnázium diákcsapatának egy része, éppen néptáncversenyről jöttek, előkerültek a hegedűk, az ifjak táncra perdültek, úgy ropták, mintha nem egy fárasztó nap végén járnánk. Közben fellobbant a tűz, ahogyan a Nap lement, felsejlett a telihold, a tavaszi meleget hűvösség váltotta fel. Fölöttünk, mint kupola ragyogott a csillagos égbolt, pattogott a tűz, a diákok hegedűk kíséretében dalra fakadtak. Leírhatatlanul jó érzés volt! Valahogy így:

Közben Maurer Oszkár elkezdte szerémségi borainak bemutatását. Szerémség történelmi borvidék, sőt, a Római Birodalom uralkodása idején is műveltek itt szőlőt, készítettek bort. Nagyon nagy a csábítás, hogy Oszkár borai kapcsán belemenjek a részletekbe, talán majd máskor. A borvidék klimatikus adottságai, talajviszonyai és kitettsége kiváló, ám ahogyan a trianoni diktátum annyi mindent tönkretett, csodálatos borvidékünket sem kímélte. Maurer Oszkár felvette a kesztyűt, az ősi dűlőkben, hatalmas erőfeszítések árán, újraindította a szőlőművelést. Igyekezett megőrizni a fajtaszerkezetet, ősi magyar szőlőfajtákat telepített, vagy ültetvényeket óv meg, készül bor 1925-ben telepített kövidnika szőlőből is! Ittunk néhány kiváló fehérbort, Mátyásra utaló Corvina nevű vörös házasítást, majd egy szamorodnit. Jól tudjuk, az “aszú” szó hallatán először Tokaj ugrik be mindenkinek, ám Aradhegyalján, szerencsés években Móron is ellepi a fürtöket a Botrytis nevű gomba, amely segítségével a bogyóban koncentrálódik annak cukra, egészen különleges édes borok készülhetnek így. Most ízlelőbimbóinkkal érezhettük, hogy Szerémségben is készül aszú! Sőt, Tokajnál annyival tágabb a horizont, hogy Szerémségben és Aradhegyalján a kadarka is képes aszúsodni, így jó évjáratokban akár aszú vörösborok is kerülhetnek asztalunkra!

A kóstolt borok azonban csak kísérték Maurer Oszkár szavait. Megértve gondolatait, számos dolog helyére került. Szó esett rég- és közelmúltról, anyanyelvünkről, hitről, akaratról, magyarságról. A tűz körül ülve ittuk szavait, határon túlról, kisebbségben élve, magyarnak megmaradva minden, az élet legapróbb dolgai is átértékelődnek, bárki leszűrhette magában, akármennyi gond, baj gyötör itt bennünket, szavunk sem lehet! Túl az iszonyatos délszláv vérengzésen, újjáalkotva egy történelmi magyar borvidéket, emberként, magyarként, hittel élve és gondolkodva nincs okunk félni! Mindössze itt és most nekünk is helyt kell állnunk, ismerjük fel, miért járjuk utunkat, mi a küldetésünk!

Az alábbi képsorozat bemutatja milyen az Életiskola, a készülő kályhát, az épületeket, az egyik jurtáját, kemencéjét, a diákok alkotásainak egy részét.

Másnap a Botond Napi Magyarok Vásárán folytatódott találkozásunk Lámpás Emberekkel. Sikerült hagyományt teremteni, ezúttal hetedik alkalommal került sor arra a mustrára, amelyen kézművesek kínálhatják portékájukat, táncosok, zenészek léphetnek színpadra, hagyományőrzők tarthatnak bemutatókat, előadások tágíthatják horizontunkat. Sajátos, remek hangulatú összejövetelek ezek, a jurtában ismét meghallgattam Maurer Oszkár bemutatkozását, borainak és szavainak itt is komoly sikerük volt a hallgatóság körében.

Az Atilla Király Gimnáziumban szokássá vált, hogy az öt évfolyam minden évben egy-egy elszakított országrészbe indul osztálykirándulásra. Idén a tizenegyedikesek voltak Délvidéken, útba ejtették Maurer Oszkár pincészetét is. Tervbe vettem, hogy mi is felkeressük, mindenkinek csak ajánlani tudom! Lámpás Emberek – választottam a címet, talán nem tévedtem. A Fény elkísér utunkon.

máj 082016
 

Annyiféle “nap” van, talán nem idegen egy képzeletbeli kávéháztól, ha a címben említettet mi is megünnepeljük!

A fenti kép forrása, ám ugyanott remek írást olvashattok a fagylaltról és a hasonló csemegékről: parfé, sörbet, granita. Gondoltátok volna, hogy a fagylalt már az ókori Egyiptomban, Kínában és Rómában is elterjedt édesség volt? Érdemes a hivatkozáson található írást elolvasni, nagyon élvezetes összeállítás!

Aligha akad olyan ember, aki ne evett volna fagylaltot, mindenkinek lehet saját története is erről. Gyermekkoromban 1 Ft volt egy gombóc, hat alaptípusra emlékszem: csoki, vanília, puncs, málna, eper, citrom. Élvezetéért el kellett menni cukrászdába, környékünkön kiemelkedett a Böszörményi úton a Rigó Jancsi, tölcsérbe, pohárba mérték, finom volt, élvezettel nyaltuk. Egy-egy gombóc tejszínhab kicsit melegítette, fokozta az élvezetet. Azért ne felejtsük el, a némi torokfájástól aggódó szülőket … Az átlag fagyinál sokkal jobb volt a Rigó Jancsiban, máshol túlnyomórészt leginkább jeges, vízízű, inkább ízanyagot, mint valódi gyümölcsöt tartalmazó fagyit mértek.

Külföldön találkoztam először fagylaltkelyhekkel, lenyűgöző látványt nyújtottak a felcicomázott, sokszínű poharak. Később itthon is teret nyertek. Idővel egyre több helyen lehetett nagyon jó minőségű fagyit vásárolni, kialakultak az egyes városok ikonikus fagylaltozói. Székesfehérváron a Viniczai előtt álltak hosszú sorok, különösen nyári vasárnap délutánonként. Pécsett a Nádor cukrászdája volt a legjobb forrás, ám amikor a Citrom utcában megnyílt a Capri, nagyon ízletes és bőséges kínálattal, egy időre a legnépszerűbb hellyé vált. Szegeden a Virág cukrászdát nem kerülhette ki a torkos vándor, szomorú visszagondolni a gyilkosság áldozatává vált család cukrászdájának ízeire. Soltvadkerten van talán az ország egyik legjobb fagyizója, itt már a bőség zavarával küzd a betérő. Balatonfüreden a Bergmann cukrászda is megérdemli, hogy szóljunk róla. Székesfehérváron és körzetében kiemelkedik manapság a Damniczki és – legújabb kedvencünk – a seregélyesi Melódia cukrászda. 2013-ban Damniczki vörösboros málnája lett az Év fagylaltja!

A fagylalt ugyanolyan megosztó lehet, mint a borok. Ezernyi fajta, ezernyi ízvilág. Van aki a gyümölcsösökért rajong, van aki jobban szereti a sűrűbb, tejszínes ízeket. Magam részéről nehezen barátkozom meg a különféle csokimárkákat megnevező és ízében azokat utánozni akaró fagylaltokkal, és ha somlói galuskára, vagy zserbóra vágyom, az legyen süti, nem a fagyiban keresem. Konzervatívabb az ízlésem, csoki, pisztácia, mogyoró a legkedvesebbek számomra. A jó fagyi közelebb hozza a “dolce vita” életérzést, szegényebbek lennénk élvezete nélkül 🙂 .