Sze 192016
 

Kerékpáros körutunkat eredetileg nyári szabadságunk harmadik hetére terveztük, de féltünk a hőségtől, abban maradtunk, majd ősszel… Igen, de a nyárnak nem akart vége lenni, mintha nem tudta volna, hogy szeptember van, becsöngettek, itt maradt még egy kicsit… Szeptember harmadik hétvégéjének közepén emelte kalapját és búcsúzott, még könnye is hullott. 

Nem vagyunk rutinos bringások, bár nyár elején Bugacon már kóstolgattuk a kerékpároséletet, ízlett… kellett azért ehhez még Kohus Petiék példája, Megyeridoki tanácsai, mi tagadás, a képernyő előtt, sok-sok országúti körverseny végigszurkolása. Mert bringázni jó, s ez most fényesen beigazolódott! 

Sok előkészületet nem tettünk, elvittem a kerékpárokat szervizbe, megnéztem a térképen, hogy a körutat hogyan lehetne nagyjából egyforma távolságú szakaszokra osztani, mikor ez megvolt, foglaltam szállást. Az okostelefon hasznos is lehet, vannak olyan alkalmazások, amelyek szinte műszerfalként szolgálnak, látható a térkép, a megtett távolság, az aktuális sebesség; még útvonalat is lehet tervezni segítségükkel. Én a Runtastic alkalmazást választottam, de használhattam volna akár az Endomondo, akár a MapMyRide nevűeket, sok egyéb mellett. Nagyon hasznosak, túl a felsoroltakon, még regisztrálják az útvonalat és feltöltik a világhálóra is. Persze nem árt, ha van az embernél térkép, valamint telefontöltő. Vettem szerszámkészletet, tartalék belsőt a gumikhoz, pumpa, kerékpárzár már régebben megvoltak. Mivel nem csillagtúrára indultunk, kellett poggyásztartó, nagyon praktikusakat kaptunk kölcsön. 2016. szept. 16-án reggel indultunk el, Kapuváron, barátaink udvarában hagytuk az autónkat, majd nyomás, két keréken gurultunk tovább!

Első nap, Kapuvár – Pátfalu

elso-nap

Kapuváron belül, majd attól északra, mintegy 7-8 km-t tökéletes kerékpárúton haladtunk, onnan az alsóbbrendű utakon megszokott minőségűn tekertünk egészen a gúnyhatárig. Pomogynál (Pamhagen) mentünk át, az osztrákok ellenőrizték a belépő autókat, mikor a határőr látta, hogy fényképezni szeretnénk, mosolyogva odajött, felajánlotta, hogy elkattintja a gépet. 18 km volt mögöttünk, egy óra kellett hozzá.

Átmentünk Pomogyon, az országutat tökéletes kerékpárút követte, majd Mosonbánfalvánál (Apetlon) elkanyarodtunk a “Tó-csücske” (Seewinkel) felé, mert természeti szépségeket ígért a Nemzeti-park. Nem okozott csalódást, megérte az 5 km kerülőt. Illmicnél (Illmitz) értük el a tópartot, előtte egy csodálatos kápolna árnyékában hűsöltünk. Innen már nem volt sok hátra első szállásunkig, Pátfaluig (Podersdorf am See), ám közben háromemeletes kilátótoronyból gyönyörködtünk a tájban.

Szállásunk a strand főbejáratától 50 m-re volt, kaptunk egy-egy Őrvidék-kártyát, ezzel ingyen bemehettünk. Én azonnal fürödtem, a víz mint a Balatoné, tiszta, selymes, kellemes hőmérsékletű volt, igaz lassan mélyül, és nagyon kavicsos, de a nagy hajtás-tekerés után hatványozottan felüdített. Hitvesem fürdőruha hiányában csak térdig frissítette magát.

Alkonyodott, elindultunk sétálni. A világítótorony ikonikus jelképe Pátfalunak, mellette kikötő. Elsétáltunk a falu központjába, ettünk bécsi szeletet (amely klasszikus recept szerint, borjúból készült), majd beültünk egy roppant hangulatos borozóba, ahol öt vörösborból álló borsort kóstoltam. Volt két évjáratú Zweigelt, és Merlot, valamint egy számomra ismeretlen nevű Szent Lőrinc szőlőből készült tétel. Nem voltak rossz borok, utólag sajnálom, hogy nem fehér sort kértem, nálunk Villány, Szekszárd magasra teszi a mércét, s ez az őrvidéki borvidék sokkal északabbra van. (A “Zweigelt” amúgy megér pár mondatot, majd hozzászólásként leírom.)

Innen már csak egy remek fagyizás maradt, fáradtan tértünk nyugovóra. 51 km volt a hátunk mögött! A fényképeket ezúttal feliratoztam, érdemes átlapozni azokat!

Második nap Pátfalu – Fertőmeggyes

masodik-nap-masolata

Ahogyan az időjósok jelezték, reggelre beborult, lehűlt az idő. Szakadó esőre volt vészforgatókönyvünk: hajóval Pátfaluról Fertőmeggyesre, de erre nem került sor! Kilenckor indultunk, először a tó északi oldalán fekvő Nezsider (Neusiedler am See) mólójára tekertünk, majd Fertőszéleskút (Breitenbrunn) magasságában ismét letértünk a tóhoz, innen már nyugati oldalán, dél felé haladtunk. Tőlünk jobbra lankás dombokra, varázslatos szőlőültetvények sorai kúsztak fel, javában tartott a szüret, bal felől időnként eltávolodtunk a tótól. Jöttek-mentek a bringások. 30 km-t tekertünk Rusztig, élvezettel gurultunk be a kisvárosba, ahol már sokszor jártunk korábban is, a hely a gólyák és borok hazája. Innen már csak öt kilométer laza tekerés volt hátra Fertőmeggyesig (Mörbisch am See), 200 m-re a gúnyhatártól volt  a szállásunk, amint begurultunk az udvarba, óriási zápor kerekedett.

Ameddig szakadt, pihentünk egy jót, majd elsétáltunk vacsorázni; a tóra néző hatalmas teraszunkról, egy üveg fehérburgundit elszopogatva néztük, ahogyan a Trianonban nekünk hagyott egytizednyi vízfelületen úrrá lesz az éjszaka. 62 km volt mögöttünk.

Harmadik nap Fertőmeggyes – Kapuvár

harmadik-nap

Akár délről is megkerülhettük volna a tavat, de eleve úgy terveztük, hogy hajóval térünk vissza Illmicbe, majd a már jól ismert úton vissza, Kapuvárra. Az Őrvidék-kártyának köszönhetően a hajójegy árának felét elengedték, nagy a bicajosélet, a ladikhoz utólag hozzátoldott fedélzetre állítottuk a kerékpárokat. Mögöttünk hagytuk Meggyest, karnyújtásnyira délre Fertőrákos templomtornya fehérlett, feltűnt a meggyesi szabadtéri színház, amely színpadja a tóra épült; ahogy haladtunk középfelé, megláttam a soproni tévétornyot, gondolatok fakadtak…

Eszembe jutott, hogyha nincs Prónay Pál, Francia Kiss Mihály, Maderspach Viktor és bajtársaik, a Rongyos Gárda hősiessége, hogy fegyverrel szállt szembe a trianoni diktátum következményeivel, kicsikarva a népszavazást, amely azt eredményezte, hogy Sopron a Hűség Városa lett, akkor ma Sopront Ödenburgnak hívnák, s magyar szó, emlék ugyanannyira nem lenne, mint az egykor hazánkhoz tartozó Fertő-tó körüli településeken. “Amiről nem mondunk le, az mindig a miénk marad” hallottam lelkemben Nyerges Attila énekét; igen Székelyföldön ezt érzem, Felvidéken már kevésbé, de még mindig, Őrvidék azonban elveszett. Sehol egy magyar emlék, egy magyar felirat, egy magyar szó! Igen a felszolgáló és a fagylaltos magyarul beszéltek, de ők átjárnak ide, idegenbe. Metternich, Haynau utódai hatékonyabbak voltak, mint az oláh diktátor… Népszavazás… Ha van áthallás napjaink feszítő gondjai és az egykori eredményes népszavazás között, ha Trianon helyére Brüsszelt írjuk, tudjuk mit kell tennünk október 2-án! Ha ez kevés lesz, a Rongyos Gárda szellemisége is újra feltámadhat !

Hajózzunk békésebb vizekre… Illmic után kissé eltévedtünk. Bár a B10-es kerékpárút jól van táblázva, az alternatívákat nem igazán jelöli, véletlenül a már odafelé bejárt kerülőútra tértünk a “Tó-csücske” felé… Itt még nem volt vészes a szembe fújó szél, de a gyúnyhatáron átkelve már annyira erős erős volt, hogy a Kapuvárig hátralévő 16 km-t szenvedve tettük meg. 48 km-t hajtottunk. A háromnapos út összesen 161 km volt!

Megérkeztünk, barátaink finom ebéddel vártak. Felpakoltuk a bringákat az autó tetejére, elindultunk otthonunk felé. Ha valaki megkérdezné, hogy legközelebb mikor mennénk, ha lehetne, akár holnap! Új szerelem született, amíg bírunk tekerünk…

 

 

jún 052016
 

Igaz, a tippjáték most felszínen marad, de nem állom meg, hogy ne mutassak néhány képet, milyen Somlóhegy egy lusta, kora-nyári délutánon. A fotók sok mindent elárulnak: délutántól éjszakáig a fény játékát, a kilátást, a terület délnyugati kitettségét, a rengeteg bazaltot, amelyek hozzáteszik a somlai borokhoz a mineralitást, de nem adják vissza a csendet, nyugalmat, a kristálytiszta levegőt, a kóstolt borok zamatát és a borász kedvességét. Megérte ez a rövid kis kiruccanás…

máj 242016
 

Abától Székesfehérvárig ívelt a Lámpás Emberek társaságában töltött idő. Benedek fiam iskolájában, az abai Atilla Király Gimnáziumban Szülői napot tartottunk, másnap a székesfehérvári Vásártéren, hagyományos Botond Napi Magyarok Vásárára került sor. A két eseményt összekötötte Maurer Oszkár szerémségi (Délvidék) borász bemutatkozása.

Az Atilla Király Gimnázium életiskola. Bár a tananyag ismeretét ugyanúgy megköveteli, mint bármely másik tanintézet, mégis egészen más szemlélettel tekint az oktatás, nevelés feladataira, mint az iskolák túlnyomó többsége. Maga a hely is különleges, van tér, van levegő, van élet ebben az iskolában! A szemlélet és a hely varázsa kihozza a diákokból az alkotóerőt, legyen szó a tananyag elsajátításáról, vagy az életnek mindig értelmet adó alkotásról!

Fiam osztálya kályhát épített a tantermében! Hatalmas energiák szabadultak fel, rakták a samottot, hordták az agyagot, maguk készítették a beépített kályhacsempét, Mátyás címerével, visegrádi sablon alapján. A kályha lassan elkészül, már csak meszelni kell, nyáron szárad, az első hűvös őszi napon nemcsak a tantermet, hanem a diákok lelkét is átmelegíti majd. Ha egyszer fiam gyermeke is itt tanul, büszkén gondolhat arra, hogy ez a kályha édesapja életének egy darabját őrzi…

Miközben főtt a gulyás, leültünk a kollégium aulájában és beszélgettünk, szinte kötetlenül. A felröppent gondolatok vezérfonala az önellátás volt. Sok szülő próbálkozik saját maga előállítani étkeik alapanyagát, mi magunk is megtettük az első botladozó lépéseket: hitvesem sajtot készít, kenyeret süt; Csókakőn gyümölcsfákat ültettünk. Hallhattuk, sokan előttünk járnak, állatokat tartanak, tudják, az udvaron kapirgáló tyúk húsa, tojása értékes, nem szennyezett; mások saját tehenet tartva készítenek sajtokat, maguk füstölik. Sajttálból ízlelgettünk, varázslatos, régi ízek olvadtak nyelvünkön. Ezek az emberek semmi újat nem találtak ki, csak rájöttek arra, hogy fel kell adnunk egy darabot komfortzónánkból, nem sokat, mindössze két generációt visszalépve, elővarázsolhatjuk eleink tudását, akik nagyrészt önellátók voltak. Kényelmesebb a hipermarketben telerakni a kocsit, mint takarmányozni, fejni, trágyázni, vesződni a sajttal, vagy kenyeret dagasztani, de az alkotás öröme és az asztalra kerülő étkek ízei kárpótolnak!

A vacsora végére megérkezett a Gimnázium diákcsapatának egy része, éppen néptáncversenyről jöttek, előkerültek a hegedűk, az ifjak táncra perdültek, úgy ropták, mintha nem egy fárasztó nap végén járnánk. Közben fellobbant a tűz, ahogyan a Nap lement, felsejlett a telihold, a tavaszi meleget hűvösség váltotta fel. Fölöttünk, mint kupola ragyogott a csillagos égbolt, pattogott a tűz, a diákok hegedűk kíséretében dalra fakadtak. Leírhatatlanul jó érzés volt! Valahogy így:

Közben Maurer Oszkár elkezdte szerémségi borainak bemutatását. Szerémség történelmi borvidék, sőt, a Római Birodalom uralkodása idején is műveltek itt szőlőt, készítettek bort. Nagyon nagy a csábítás, hogy Oszkár borai kapcsán belemenjek a részletekbe, talán majd máskor. A borvidék klimatikus adottságai, talajviszonyai és kitettsége kiváló, ám ahogyan a trianoni diktátum annyi mindent tönkretett, csodálatos borvidékünket sem kímélte. Maurer Oszkár felvette a kesztyűt, az ősi dűlőkben, hatalmas erőfeszítések árán, újraindította a szőlőművelést. Igyekezett megőrizni a fajtaszerkezetet, ősi magyar szőlőfajtákat telepített, vagy ültetvényeket óv meg, készül bor 1925-ben telepített kövidnika szőlőből is! Ittunk néhány kiváló fehérbort, Mátyásra utaló Corvina nevű vörös házasítást, majd egy szamorodnit. Jól tudjuk, az “aszú” szó hallatán először Tokaj ugrik be mindenkinek, ám Aradhegyalján, szerencsés években Móron is ellepi a fürtöket a Botrytis nevű gomba, amely segítségével a bogyóban koncentrálódik annak cukra, egészen különleges édes borok készülhetnek így. Most ízlelőbimbóinkkal érezhettük, hogy Szerémségben is készül aszú! Sőt, Tokajnál annyival tágabb a horizont, hogy Szerémségben és Aradhegyalján a kadarka is képes aszúsodni, így jó évjáratokban akár aszú vörösborok is kerülhetnek asztalunkra!

A kóstolt borok azonban csak kísérték Maurer Oszkár szavait. Megértve gondolatait, számos dolog helyére került. Szó esett rég- és közelmúltról, anyanyelvünkről, hitről, akaratról, magyarságról. A tűz körül ülve ittuk szavait, határon túlról, kisebbségben élve, magyarnak megmaradva minden, az élet legapróbb dolgai is átértékelődnek, bárki leszűrhette magában, akármennyi gond, baj gyötör itt bennünket, szavunk sem lehet! Túl az iszonyatos délszláv vérengzésen, újjáalkotva egy történelmi magyar borvidéket, emberként, magyarként, hittel élve és gondolkodva nincs okunk félni! Mindössze itt és most nekünk is helyt kell állnunk, ismerjük fel, miért járjuk utunkat, mi a küldetésünk!

Az alábbi képsorozat bemutatja milyen az Életiskola, a készülő kályhát, az épületeket, az egyik jurtáját, kemencéjét, a diákok alkotásainak egy részét.

Másnap a Botond Napi Magyarok Vásárán folytatódott találkozásunk Lámpás Emberekkel. Sikerült hagyományt teremteni, ezúttal hetedik alkalommal került sor arra a mustrára, amelyen kézművesek kínálhatják portékájukat, táncosok, zenészek léphetnek színpadra, hagyományőrzők tarthatnak bemutatókat, előadások tágíthatják horizontunkat. Sajátos, remek hangulatú összejövetelek ezek, a jurtában ismét meghallgattam Maurer Oszkár bemutatkozását, borainak és szavainak itt is komoly sikerük volt a hallgatóság körében.

Az Atilla Király Gimnáziumban szokássá vált, hogy az öt évfolyam minden évben egy-egy elszakított országrészbe indul osztálykirándulásra. Idén a tizenegyedikesek voltak Délvidéken, útba ejtették Maurer Oszkár pincészetét is. Tervbe vettem, hogy mi is felkeressük, mindenkinek csak ajánlani tudom! Lámpás Emberek – választottam a címet, talán nem tévedtem. A Fény elkísér utunkon.

máj 082016
 

Annyiféle “nap” van, talán nem idegen egy képzeletbeli kávéháztól, ha a címben említettet mi is megünnepeljük!

A fenti kép forrása, ám ugyanott remek írást olvashattok a fagylaltról és a hasonló csemegékről: parfé, sörbet, granita. Gondoltátok volna, hogy a fagylalt már az ókori Egyiptomban, Kínában és Rómában is elterjedt édesség volt? Érdemes a hivatkozáson található írást elolvasni, nagyon élvezetes összeállítás!

Aligha akad olyan ember, aki ne evett volna fagylaltot, mindenkinek lehet saját története is erről. Gyermekkoromban 1 Ft volt egy gombóc, hat alaptípusra emlékszem: csoki, vanília, puncs, málna, eper, citrom. Élvezetéért el kellett menni cukrászdába, környékünkön kiemelkedett a Böszörményi úton a Rigó Jancsi, tölcsérbe, pohárba mérték, finom volt, élvezettel nyaltuk. Egy-egy gombóc tejszínhab kicsit melegítette, fokozta az élvezetet. Azért ne felejtsük el, a némi torokfájástól aggódó szülőket … Az átlag fagyinál sokkal jobb volt a Rigó Jancsiban, máshol túlnyomórészt leginkább jeges, vízízű, inkább ízanyagot, mint valódi gyümölcsöt tartalmazó fagyit mértek.

Külföldön találkoztam először fagylaltkelyhekkel, lenyűgöző látványt nyújtottak a felcicomázott, sokszínű poharak. Később itthon is teret nyertek. Idővel egyre több helyen lehetett nagyon jó minőségű fagyit vásárolni, kialakultak az egyes városok ikonikus fagylaltozói. Székesfehérváron a Viniczai előtt álltak hosszú sorok, különösen nyári vasárnap délutánonként. Pécsett a Nádor cukrászdája volt a legjobb forrás, ám amikor a Citrom utcában megnyílt a Capri, nagyon ízletes és bőséges kínálattal, egy időre a legnépszerűbb hellyé vált. Szegeden a Virág cukrászdát nem kerülhette ki a torkos vándor, szomorú visszagondolni a gyilkosság áldozatává vált család cukrászdájának ízeire. Soltvadkerten van talán az ország egyik legjobb fagyizója, itt már a bőség zavarával küzd a betérő. Balatonfüreden a Bergmann cukrászda is megérdemli, hogy szóljunk róla. Székesfehérváron és körzetében kiemelkedik manapság a Damniczki és – legújabb kedvencünk – a seregélyesi Melódia cukrászda. 2013-ban Damniczki vörösboros málnája lett az Év fagylaltja!

A fagylalt ugyanolyan megosztó lehet, mint a borok. Ezernyi fajta, ezernyi ízvilág. Van aki a gyümölcsösökért rajong, van aki jobban szereti a sűrűbb, tejszínes ízeket. Magam részéről nehezen barátkozom meg a különféle csokimárkákat megnevező és ízében azokat utánozni akaró fagylaltokkal, és ha somlói galuskára, vagy zserbóra vágyom, az legyen süti, nem a fagyiban keresem. Konzervatívabb az ízlésem, csoki, pisztácia, mogyoró a legkedvesebbek számomra. A jó fagyi közelebb hozza a “dolce vita” életérzést, szegényebbek lennénk élvezete nélkül 🙂 .

feb 212016
 

Lehet lyukas, kerek vagy szögletes, illatos vagy rúzsos, hagymás vagy natúr csak SAJT ! legyen.

IMG_0451

Mivel családunk igen szereti a sajtot, így egyre többet vásároltunk/vásárolunk belőle kedvenc házi sajtkészítőnktől. Ha néha kifogytunk, és a boltban árult sajtnak nevezett termékre fanyalodtunk, egyre szembeötlőbb lett a különbség a házi előállítású és a bolti között.

Szeretnénk ha ételeink valódi alapanyagból készülnének, minél kevesebb E betűvel, így már gyakran otthon sütöm a kenyeret házi őrlésű bio gabonából, és most beiratkoztam sógornőmmel egy három napos alapfokú sajtkészítő tanfolyamra. Nekik van tehenük, így a jó alapanyag a friss, jó minőségű tej már adott.

A tanfolyamon szert tettünk a sajtkészítés alapvető fortélyaira, és a legfontosabb tudnivalókra. Felelevenítettük a tej felhasználásának teljes skáláját. Falusi gazdálkodó nagyszüleim még a saját teheneik tejéből készítették a tejfölt, túrót, vajat, édesapám a kis textildarabon átszűrt tőgymeleg tejen nevelkedett. Nagymamám hátán cipelve vitte a portékát hetente kétszer a közeli faluba a piacra, ahol a kialakult vevőköre volt. Akkoriban a sajtkészítésnek még nem volt divatja, de így is maradék nélkül hasznosították a tejet.

És mi készülhet a sajtból? Nos ezt a három nap alatt láthattuk, megcsinálhattuk és meg is ehettük :). Minden nap kb. 100 l tejet használtunk fel.

Készült krémes joghurt, sajtkrém, aludttejből túró, tejföl, a tejszín elválasztásával vaj. A natúr joghurtot ízesítettük házi gyümölcslekvárral, így kanalazva igazán mennyei volt.

Oltóenzim segítségével készítettünk friss sajtokat, mindenki ízlése szerint fűszerezte, ízesítette, így készült lilahagymás, fokhagymás, bazsalikomos, kapros. A savóból még ordát készítettünk. A harmadik napon megtanultuk a trappista sajt, parenyica, mozzarella sajt készítését is.

Az ebédek fantasztikusak voltak a friss alapanyagokból, ettünk szalonnás túrós csuszát, és ordából készült spenótos gnocchit tetejére reszelt érlelt trappista sajttal. Desszertnek ordás gyümölcsös lepény volt, melegen még rezgett benne az orda. Külön élmény volt a frissen feldogozott alapanyagból készült ebéd elfogyasztása.

Elmondhatom, hogy a tanfolyam komplex élmény volt, minden érzékszervünkre hatott. Jó érzés volt a sajtot formálni, a parenyicát, mozzarellát gyurmázni, savóban „tapicskolni”.

Akinek kedve van beiratkozhat haladó tanfolyamra is, ahol már a bonyolultabb sajtok készítését lehet tanulni.

Mindenkinek ajánlom, jó kikapcsolódás:).

Eszembe jutott egy kedves gyerekkori mese: Minden egér szereti a sajtot

nov 282015
 

“Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!”
(Mindszenty bíboros)


(A kép forrása)

Már csak alig több, mint három hét, december 24-én este elcsendesednek a városok, fények gyúlnak a feldíszített karácsonyfákon, sokak szíve, lelke ünnepi díszbe öltözik. Sülő sütemények, karácsonyi étkek illatai árasztják el az otthonokat, ha odakinn fehérbe öltözne a világ, tökéletes lehetne karácsonyi hangulatunk. Talán az sem véletlen, hogy az új egyházi év kezdetének első napján, a koszorún lévő négy gyertya egyikét meggyújtjuk, majd ahogyan leperegnek a napok, egyre több fényt árasztanak.

Különös készülődés ez! Ahogy Húsvét a halál fölött aratott győzelem ünnepe, úgy Karácsony a születésé, teremtésé, reményé.

2015-ben sötét árnyak harcolnak a Fénnyel. Elég felütni egy napilapot, megnézni a híradót, vagy egy hírportált, csupa aggasztó, félelmet keltő dolog történik körülöttünk. Olyanok, amelyek mindenkiben aggodalmakat szülnek. Európa annak köszönheti bajait, hogy letért a hit útjáról, különösen Nyugaton, de máshol is. Lengyelországban (nem csak ott) – sziklaszilárdan él a hit, vasárnaponként zsúfolásig telnek a templomok, ezért, vagy nem ezért, ma már egyetlen kommunista utódpárt sem ül a Szejmben.

Karácsony jó alkalom arra, hogy tisztázzuk viszonyunkat az Úrral, átgondoljuk, vajon mi végre született Jézus, milyen tanításokkal ajándékozott meg minket, hol tartanánk, ha nem tértünk volna le az általa kijelölt útról? Érseki székfoglaló beszédében Mindszenty hercegprímás így fogalmazott: „Legyünk mi most az imádság nemzete! Ha újból megtanulunk imádkozni úgy, ahogy eleink imádkoztak, lesz honnét erőt és bizalmat merítenünk. Én is a magyar milliók imahadjáratában és édesanyám mostantól még szorosabbra fogott rózsafüzérében bízom. Ne veszítsétek el bizalmatokat! Tartsuk meg a mi reménységünk rendíthetetlen vallását.”

Ha legyőzzük félelmeinket és kirekesztjük a forrongó világ negatív impulzusait, szép lesz ez a Karácsony is. Elmegyünk vásárokba, üzletekbe, meglepjük szeretteinket, fenyőt veszünk, leporoljuk a díszeket, kipróbáljuk a fényfüzért, sütünk, főzünk, ott lehetünk a pásztorjátékon és az éjféli misén. Másnap összejön a család, nagyszülők, unokák, hiszen az év többi napján, erre sokaknak alig jut idejük.

De most még nem Karácsony, hanem Advent van. Négy gyertya a koszorún, jelzik az idő múlását, minden héten egyre több fény árad belőlük. A katolikus templomokban hajnalonként roráté szentmiséket mondanak, megfogadtam, minden héten egyszer elmegyek.

Tegnap Csókakőn elültettünk nyolc facsemetét, gyümölcsfákat. Jó érzés volt érezni a föld illatát, látni, ahogyan helyükre kerültek, egyenesen állnak; türelmetlenül várom azt a pillanatot, amikor tavasszal kiderül, vajon elindult-e az élet bennük, talán pár év múlva, Karácsonykor, az egyik ott termett almába állíthatunk majd egy gyertyát.

Szeretném, ha gyönyörű lenne ez a négy hét! Alsóörsön teremíjász versenyt rendezünk, majd a következő pénteken Újpesten Kormorán koncert lesz; másnap Örökség, ha minden jól megy, onnan még átjutok Ismerős Arcokra, a Club202-be, hiszen előbbi 19 órakor, utóbbi 22 órakor kezdődik. Közben telnek a hétköznapok, munkával, mint szinte egész évben.

Sokan félünk, sokan aggódunk, mit hoz a jövő? Joggal. Advent és Karácsony jó alkalom arra, hogy megfogadjuk Mindszenty bíboros intelmét. “Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!”

Egy kis muníció, Fekete Istvántól mindehhez:

Fekete István: Az ima

“Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.

– Mondd, kisfiam…

És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.

Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.

Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.

Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben – és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.

Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy ,,szóra” – befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálraítéltség posványából.

Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.

Mindenki “imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét… megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.”

nov 222015
 

Ennél jobb házasítást számomra aligha találhattak volna ki a versenysorozat szervezői 🙂 ! Akik ismernek (vagy néha bekukkantanak ebbe a kávéházba), jól tudják, hogy számomra a szép borok, az íjászat és a fergeteges koncertek jelentik a szabadidő eltöltésének legkedvesebb formáját. Bár utóbbiban ezúttal nem volt részem, – ne legyünk telhetetlenek – családommal együtt eljutni egy ilyen eseményre, maga a tökéletes beteljesülés! Sokat gondolkoztam azon, hogy mi lehet a felsorolt három dologban a közös nevező? A válasz egyszerű: jó emberi kapcsolatok, új barátságok, a “magyarnak lenni büszke gyönyörűség” érzés átélése. Őseink nyilaitól rettegett egykor a fél világ; boraink a földkerekség élvonalában vannak, nem csupán szőlőlevek, hanem Kárpáthazánk földjének, Napjának, az itt élők szorgalmának és tudásának esszenciája minden cseppjük; a koncerteken amelyekre járunk, felizzik a hazaszeretet tüze!

Ha pusztán egy íjász versenysorozat lezárásáról lenne szó, talán Íjásznaplómba írtam volna, de ne menjünk el emellett se! Az ország íjászrégiókra van osztva, természetesen vannak átfedések, hisz a Dél-Dunántúl keleti részére szívesen ellátogatnak az Alföldről is íjászok, mi is, akik “címzetes” alsóörsiek vagyunk, mivel Székesfehérváron élve, az Alsóörs SE színeiben versenyzünk, ugyanúgy sajátunknak érezzük csapatunkat, mintha ott élnénk! Az említett Íjászrégió, öt fordulóból álló versenysorozatot hirdetett, amelyben minden egyes versenyen született végeredmény, ám aki legalább három fordulóra eljutott, azt összetettben is értékelték (három legjobb pontszámát összesítették), ennek az ünnepélyes díjátadására került sor pénteken. Szekszárd, Rácalmás, Foktő, Hosszúhetény, Sasrét (Almamellék) voltak a versenyek helyszínei, mindegyik helyi íjászegyesület rendezésében. Hitvesemmel egyedül Hosszúhetényt hagytuk ki, nyári szabadságunk idejére esett. Gyönyörű vidékeken, nagyszerű tájakon lőttünk, remek hangulatú versenyeken. Köszönet a lehetőségért valamennyi rendezőnek, versenyzőnek, barátainknak és sporttársainknak!

A Bodri borokat jól ismerjük, Bodri Orsolya nem is olyan régen mutatta be azokat kedvenc székesfehérvári vinotékánkban. Régi vesszőparipám: a bort igazán termőhelyén lehet megismerni! Ez a pincészet tényleg fantasztikus! Bár az időjárás gyászos volt, szakadt az eső, ezzel együtt lenyűgözött a környezet, a rengeteg kisméretű téglából felépített épületegyüttes. Mi ott aludtunk, a szállás tiszta és kényelmes volt. Mivel az események nem a borkóstolásról szóltak, nem volt alkalmunk a pincét megnézni, vagy szisztematikusan kóstolni, de a vacsorához elfogyasztott Faluhely fantázianevű Cabernet Franc remek kísérője volt a kiváló ízeket felvonultató, ám könnyűnek nem mondható éteknek. Néhány tételt vásároltam, izgatottan várom az első találkozást a 2015-ös Rozéval, hoztam Sillert is.

A díjkiosztó ünnepélyessége méltó volt a versenysorozathoz, majd a vacsorát követően baráti beszélgetésekkel múlattuk az időt.

A fényképekkel csaltam egy keveset, mivel sötétedés után érkeztünk, a helyszínt másnap reggel fotóztam, de előre tettem az akkor készülteket, hogy kívülről befelé táruljon fel az íjászat és a borászat szívemnek oly kedves házasítása 🙂 !