dec 172016
 

1976. december 16-át írtuk, amikor először lépett színpadra a Kormorán. Elszáguldott napra pontosan negyven esztendő, 2016. adventjén összegyűltünk, hogy megünnepeljük a mögöttünk hagyott éveket.

Koltay Gergely „Kurán Gergő félkész balladája” című levelében papírra vetette néhány gondolatát. A tegnapi előadáson zenésztársaival, immár a muzsika nyelvén szólt hozzánk. Minden jelenlévő érezhette, nem emlékkoncerten vagyunk, hanem emelkedett hangulatban ünneplünk.

Botorság volna koncertbeszámolót írnom, ám annyit rögzítsünk, hogy az Uránia Nemzeti Filmszínház méltó helyszíne volt az ünnepségnek, Papadimitriu Athina és Deák Bill Gyula színpadra lépése tovább emelte a közel négyórás előadás fényét.

Negyven év alatt megtett út mérföldkövei: több mint száz zenealbum, több mint hetven zenekari tag, hétszáz dal, rockoperák és filmzenék, megszámlálhatatlanul sok koncert. Minden muzsikusnak, minden zenealbumnak, minden dalnak megvan a saját története, köteteket lehetne teleírni velük. Nem sűríthetők bele majd’ négyórás hangversenybe sem. Pillanatfelvétel, keresztmetszet volt a tegnap este, a gyönyörű negyven évről.

Azt is nehéz megfogalmazni, hogy mit jelent a zenekar munkássága mindazoknak, akiknek lelkét megérintik a dalok. Hazánkban nem lehetünk idegenek, bennünk él az érzés, hogy szeretjük szülőföldünket, édes anyanyelvünket, tizenötmillió honfitársunkat, múltunkat, jelenünket s jövőnket; nemzetként, nemzetünk tagjaként keressük helyünket a világban, kérdéseket teszünk fel, néha rácsodálkozunk, mennyire egyszerű a válasz, ott leljük egy dal verssorában.

Az sem lehet véletlen, hogy a zenekarból áradó fény, Lámpás emberek kezében tartott mécseseket lángra gyújtja és létezik Kormorán Baráti Kör.

Magam pedig hálás vagyok azért, hogy Isten ujja megérintett, immár másfél évtizede ott lehetünk a koncerteken, hallgathatjuk a dalokat, új barátságok születtek, s mindezek által szívünkben épül a Reménység temploma. Köszönet érte!

Eltelt negyven év, a mai nappal elkezdődött a negyvenegyedik. Az élet mindig válaszút elé állít, új kérdéseket tesz fel. Tegnapelőtt rövid volt a felelet: „Magyarnak lenni hivatásunk.” Ma úgy hangzik, hogy „Hazádban nem lehetsz idegen”, a holnap születő kérdésre pedig az Égig érő fa valamelyik ágán már biztosan bimbódzik a válasz.

dec 112016
 

Levél a Kormorán Baráti Körnek 2016. október

KURÁN GERGŐ FÉLKÉSZ BALLADÁJA

MAGYAR AZ, AKI MAGYARNAK ÉRZI MAGÁT

„Negyven év. Talán csak egy szemrebbenésnyi pillanat. Szinte semmi a hazai kultúrtörténetben. A negyven év alatt több mint, hetven élettörténet, személyes siker, kudarc, tragédia. Ma sokan állnak a Kormorán színpadán, akik, még meg sem születtek, vagy csak éppen ébredeztek a világra 1976. december 16-án. Vannak mások, akik az elmúlt negyven év alatt megszerették a zenekar muzsikáját, sokan vannak azok is, akik csalódtak és elfordultak a csapattól. Vannak, akiknek jelentett valamit, az egykori Folk and roll, vannak, akik egy korszak, egy zenei stílus nyitányának vélik, vannak sokan, akik közben a hazai „változások” miatt másképpen értékelik a muzsikát, amit valamikor néhány huszonéves fiatal, tele önbizalommal, tele önkifejezési akarattal megpróbált elfogadtatni, az egykori – magyarországi – állapotokban. Azok a pillanatok már soha nem térnek vissza, azok a pillanatok, mai szemmel már történelem.

cd2016_hazadban_nem_lehetsz_egyedul

Soha ne tekintsünk hátra, mindig csak előre. Az akkor huszonnégy éves Kurán Gergő nem gondolta, legrosszabb álmaiban sem jelent meg: mi lesz negyven év múlva. Négy évtized alatt sok minden történt a világban. Zenei stílusok születtek, ideológiák mentén emberek millióinak élete tört ketté, születtek álmodók, és önfeladásra kényszerültek nagy elmék, kettétörtek életpályák, semmivé váltak igaz vagy hamis illúziók.

A Kormorán olyan lett, mint egy lepke, mely az ablak és a függöny közé szorulva próbálja megtalálni a kivezető utat. Egyik oldalon a fény, a másik oldalon a függöny zárt szövete, mely nem engedi tovább szállni. Nem engedi sem a fény felé, az ablak kínálta messzeség, határtalanság útján repülni, nem engedi befelé sem, az otthon melege irányába. Mert abban a kicsiny szobában, lakásban is lehet élni, boldognak lenni, szeretni, együtt lélegezni a reményekkel, kortyolni, a hit meleg tejeskávéját.

Volt néhány bolond muzsikus, akik megpróbálták! Volt néhány bohóc, akik mertek álmodni, mertek hosszú távra elméleteket gyártani, hittek abban, hogy a világot – igenis – meg lehet változtatni. Olyan korban nőtt ki szárnyuk, mely időszak nem kedvezett az álmodóknak. Nem kedvezett azoknak sem, akik a maguk korában hitték, a szabadság határait lehet tágítani, az álságos szabadság tűrt, tiltott, támogatott világában. Ma már evidencia egyik vagy másik oldalról hivatkozni erre-arra a hazai géniuszra, akik már előre láttak mindent. Csapkodva törékeny szárnyaikkal próbálták megtalálni az utat a fény felé. Lehetne hivatkozni, név szerint is emlékezni bárkikre, akiket így-úgy emlegetnek manapság.

„Mi csupán a szabadság korlátait tágítjuk”: Jancsó Miklós szájából hangzott el. Egy másik megfontolandó, örök érvényű mondat Nagy Lászlótól, aki így fogalmazott, mikor Zolnay Pál megkérdezte: Mit üzensz az utánunk jövőknek? A költőóriás így felelt – őszinte szemekkel – a kamerával szembe nézve: Ha lesz emberi arcuk, csókolom őket!

Az egykori 25. Színház – Gyurkó László vezetésével – „kitermelt” egy új színházi gondolkodást, felnevelt személyiségeket, legyen az Cseh Tamás, Jordán Tamás, létre jöhetett néhány, ma már legendásnak értékelt előadás, valamint néhány tragikus véget érő életút is abban a parányi padlástérben kezdődött. Ez a szellemi közeg adott lehetőséget arra, hogy létre jöhessen egy zenei formáció, melyet manapság Kormoránnak hívunk, melynek első koncertje 1976. december 16-ra esett.

Ilyen világba érkezett Kurán Gergő, aki a hazai és a világ történelmét már jól ismerhette az iskolából, de az akkori időkben mást mondtak otthon, és mást írtak az újságokban. De az igazság szabaddá tesz. Lehet az a lepke vergődött – mint sok mindenki – a függöny és az üvegfal között, de hosszú vajúdás után egy székely ember véletlen, vagy a pillanat szülte mondata alapján talált egy utat. Ez a mondat így hangzott. Magyarnak lenni hivatásunk.

A hálás vagy hálátlan utókor, majd elemzi, mit jelentett egykor kimondani: Folk and roll, mit jelentett felmutatni, hogy a Kárpát medencei népzene és az importált nyugati ( amerikai ) muzsika között hasonlóság van. Milyen egyértelmű egy felnövekvő fiatal számára a ritmus, a dallamvezetés új megközelítése, milyen tiszta lehet egy-egy újszerű harmóniamenet, mely akkoriban más elvek szerint működött.

Mit jelentett egykor Hollandiában a Hungarian rhapsody, milyen belső válságot tükrözött a Rockuiem. Micsoda fergeteges siker volt a Magyar Televízióban, Koltay Gábor rendezésében „A téli csillag meséje” című, karácsonyi film, melyből a Betlehemi királyok zenealbum született, mely – ma már hihetetlennek tűnő – több mint egymillió példányban kelt el. Micsoda felfoghatatlan erők dolgozhattak abban a néhány muzsikusban, akik létrehozták az Anyámnak zenealbumot, vagy a Szerelmes énekeket, melynek borítóját titokban – a tiltások ellenére – lehetett csak megjelentetni.

A táncház már tűrt kategóriába tartozott, bár érdemes elolvasni néhány jelentést a Történeti Hivatalban, amik gyomorforgatók, de ma már csak mosolyogni lehet rajtuk. A rock-pop is megkapta lassan-lassan magát megillető helyét a hazai kulturális palettán. Ki jobban gazdálkodott a lehetőséggel, ki elsüllyedt a hirtelen jött engedékeny – vagy irányított – vezetés adta adományokkal. Ki mérhetetlenül gazdag lett, ki az alkoholhoz, vagy a kábítószerek világához nyúlt. Az alulról táplálkozó táncmozgalom megizmosodott, a felülről támogatott, vagy agyonnyomott rock arctalanná vált. Üzlet lett, az emberek lelkével való játszadozás. A gyökerek ismeretének jelentősége viszont, a hétköznapi gondolkodás részévé vált. A mindennapi politika: vagy értette, vagy nem értette, vagy megpróbálta kihasználni, vagy megpróbálta sárba döngölni az akkori fiatal zenészek álmait.

Ebben a – mai tízen-huszonévesek által soha meg nem érthető – világban Kurán Gergő, egy „apainak tűnő” kissé gúnyos mondat elhangzása után megszervezte az Egyetemi Színpadon „Az ötlábú birka” című hangversenyt. A provokatív kifejezés, attól az embertől származott, aki akkor a hazai zenei élet egyszemélyű irányítója volt. A mondat így hangzott: Gergő! Akkor lesz nektek zenealbumotok – akkor ezt nagylemeznek hívták – amikor először látok ötlábú birkát. Meg is tartotta szavát!

A hazai folk-rock így született. Egyfajta bizonyítási kényszer, egyfajta, belső indíttatás és egy nagyon mély zenei szemlélet – akkor még nem tudatos, inkább ösztönös – megvalósíthatósága. Persze a dolgok nem ilyen egyszerűen működnek.

Az egykori Interkoncert a zenekarban látta a problémamentes „nyugati” kiajánlás lehetőségét. Egyrészt rock, másrészt folk, nincs benne politika, nem isznak, nem szívnak és így tovább. Jött egy németországi lehetőség Tübingenben, ahol a zenekar világsztárokkal léphetett egy dobogóra. Úgy ahogy! Ne részletezzük. De egy leideni (NL) fiatalember lehetőséget, pénzt látott a Kelet-európai zenészekben, de emellett még tetszett is neki a muzsika. Következett Hollandia, ahová – utána – szinte hazajárt a zenekar: Majd Dánia, Franciaország, NSZK, Belgium, Svájc.

Isten ujja megérintette a Kormoránt.

Eltelt nyolc év és itthon is (1984) megjelent az első album a Folk and roll. Közben sok minden történt. Például zenei változások, hiszen a „nyugati” kiadók kitalálták – eladhatósági szempontból – a „világzene” műfajt. Ebbe a nagyon nagy, szinte feneketlen hordóba, zeneileg akkor sok minden – ma már kontrollálatlanul, bármi – belefér. Magyarországon kiadók tömege jelent meg, begyűrűztek a külföldi szálak, tőkebefektetések, megszűnt az Interkoncert, felszámolták a pop-rock államilag ellenőrzött intézményrendszereit: ORI, később az IRI. Kiadványok százai jelenhettek meg, a rádiók és a televízió dúskálhatott a zenei műfajokban. A kultúrházak vegyesen válogathattak a hagyományos és az új zenei irányzatok között.

Legendának tűnik, de valóságos, hogy a Kormorán egy hét különbséggel lépett fel egy holland klubban az akkor alakuló Wings formációval. Aláírásokkal díszített fotója ki volt tűzve egy Paul McCartney és a Wings kép mellett.

Hullámhegyek és völgyek tarkították a zenekar kacskaringós útját. Jöttek mentek a muzsikusok. Ki hozott valamit, hozzátett a Kormorán hangzásához, ki vitt valamit magával és járta tovább saját útját. A zenekarban megfordult több mint hetven muzsikus – reménykedem – szép emlékeket őriznek az együtt töltött időről. A megérdemelt szabadság, hozta a jót és hozta a rosszat is. A Kormorán ment a maga útján. Zenealbumok készültek. Az együttes eladhatóvá, jó árucikké vált.

Ebben az időszakban ismét Koltay Gábor adott egy hatalmas lökést, hiszen megrendelte a Honfoglalás film zenéjét. Abban az időszakban, amikor hatalmas „visszarendeződés” történt a hazai politikai életben. A dal önálló életre kelt. Vitte a film, és vitte a filmet. A kettő együtt – mint apa és anya – nevelte, az új, nemzetre ébredező generációkat, és bátorította a kissé megfáradt polgárokat. A Kormorán egyfajta zászlóshajó lett a hazai kultúrában. Számos együttes indult el itthon és határainkon túl azon az úton, azon az ismeretlen ösvényen, amit a zenekar taposott ki. A „Kell még egy szó” himnusszá vált a nemzeti érzelmű magyar emberek hétköznapjaiban. Énekelték ballagásokon, temetéseken, állami rendezvényeken, sőt a Felvidéken egy iskolai énekeskönyvben tananyaggá magasztosult.

A Kormorán zenei világa – mint egy faragatlan kő – lassan gyémánttá csiszolódott. A hazai zenei élet egyre kevésbé értette, mi történik, mert a zenekar nem lépett be abba a viszonylag könnyűnek tekinthető és gyorslábúaknak készült lépcsőházba, ahol már a pénz, a marketing, a „celeb” csinálás, a rosszul értelmezett – és nyugatról szerencsétlen módon Magyarországra adaptált – piaci személet vette át az őszinteség, a hit, az „akarni vágyás” fiatalos hevületét.

A világ furcsa módon úgy alakult ki, hogy akiben hisznek, azt felemelik – glóriával övezik – többet gondolnak a színpad és a nézőtér közti különbségről, mint ami valójában létezik. Aki a színpadon áll, szemben a nézőkkel, hallgatókkal, csupán „azok” – a másik oldal – ki nem mondott gondolatait közvetíti. Vélt, vagy valóságos keserveit, kínjait fogalmazza meg helyette, a benne elrejtőzött dallamokat és ritmusokat ébreszti fel. Aki ezzel visszaél: bűnös. De bűnös az is, aki ebből mérhetetlen mennyiségű bevételt generál. S aki nem áll be a rendszerbe, aki kívül marad, arról az okos üzletemberek, az önmaguk által felkent szakemberek, gyorsan kitalálják, hogy hamis, hogy csaló, hogy hiteltelen. Az egyszerű „befogadó”, aki nincs felkészülve, nem érzékeli a befolyásoltságot, aki nem veszi észre a folyamatos – szinte érzékelhetetlen – átnevelést: könnyedén belefut a napi bulvár csapdájába. Akiben addig hitt, azt boldogan, öntudatlanul megkövezi. Akár nyilvánosan is, mert műveltségén, belső igazságérzetén felülkerekednek azok az emberi ösztönök, melyekkel megszülettünk, de neveltetésünk, tanulmányaink, tapasztalataink meggátoltak sokáig – sokunkat – hogy előbújjanak belőlünk.

A butaság és a napi totális eszmei zűrzavar megtapasztalása, az a dzsungel, amiben nagyon nehéz kiigazodni és megtalálni a helyes utat, vagy mint a sivatagban meglelni, az életet adó vizet.

A világ, a maga fondorlatos módján változott, de a zenealbumok sorra születtek: Tiltott dalok, tiltott hangszereken, A forrás felé, Húzd a harangot, Kapuk, A lovak álma, Táltosok fiai. Ám eljött az igazság pillanata, mert készült egy dalfüzér, melynek címe az lett: Magyarnak lenni hivatásunk. Ez a mondat kiverte a biztosítékot. Attól kezdve a „nagy” cégek többé nem kívántak Kormorán albumokat kiadni vagy terjeszteni. Az oroszhegyi polgármester nem tudta, mit is mondott ki egy rádióriportban. Nem tudhatta – mert őszintén, egyszerűen beszélt – hogy a hazai közélet még nincs felkészülve ilyen szótársításra. Nem tudhatta: hogy még nagyon sokan, idegenek saját hazájukban.

Az érdektelenség, a felületesség, a műveletlenség a rosszindulat melegágya. A szabadság rosszul értelmezett hangoztatása, messze visz bárkit az igazságtól, pedig az „Igazság teszi az embert szabaddá”. A liberalizmus az emberiség legnagyobb találmánya és legnagyobb gyilkosa. A liberalizmus a Nyugat újkori pusztítása, és okozza majd a Nyugat, a nyugati civilizáció, művészet – irodalom, költészet, színház, zene, film, festészet, szobrászat – pusztulását.

Hol vagyunk ebben, mi magyarok? Hol vagyunk, és kik vagyunk itt a Kárpát medencében? Milyen sorsot szánt nekünk a Teremtő ebben a zűrzavaros világban, ebben a földrajzilag átjárónak értékelhető területen. Kik a magyarok, akiknek géntérképén számtalan nép génállománya megtalálható, azzal együtt, hogy kimutatható az avarok vérvonala is. Népfajok százai keresztezték egymást ezen a véráztatta kicsiny földdarabon, ezen a kis területen, ahol megszülethettek világhírű tudósok, gondolkodók, feltalálók, művészek.

Ki tehát a magyar?

Az utóbbi időnk legégetőbb kérdése, mit kezdjünk az újkori bevándorlókkal, akiknek első csoportjait épp az elmúlt hónapokban, vagy években tapasztalhatjuk. Ők, biztos nem lesznek magyarok, mert magyar az: aki magyarnak érzi magát!

Hisz magyarnak tartotta magát Zrínyi, Szilárd Leó, magyarul imádkozott sok kivégzett katonatiszt vagy tábornok, magyarként érkeztek – menekültként – nyugatra, vagy Amerikába az 1956-ban hazájuk elhagyni kényszerült honfitársaink, akik a mai napig – lehetőségeikhez mérten – tartják nyelvüket, hagyományaikat.

Mit jelent az a mondat: Hazádban nem lehetsz idegen. Nyelvünk sokszínűségéből kibontva számtalan magyarázat lehetséges a válaszra.

Egy lényegi válasz biztosan van. Magyar az, aki magyarnak érzi magát! Elsősorban: aki, hazájában Magyarországon él, de ahogy magyar maradt a trianoni békediktátum után más országba kényszerült felvidéki, vajdasági, kárpátaljai, erdélyi. Magyar az: aki nem idegen hazájában, aki elfogadja hagyományainkat, nyelvünket, szokásainkat.

Mert létezik: a magyar lélek!

Az lesz idegen hazájában, aki megtagadja, elárulja társai, közösségét, aki kiárusítja kincseinket. Idegen az, aki Isten mindenhatóságát megtagadva, magát tartja istennek. Idegen az is, aki nem hisz a szeretet hatalmában.

Karcos litániákat hallhat 72 percben az a halandó, aki becsúsztatja lejátszó készülékébe a Kormorán új zenealbumát. Litániák ezek – könyörgések, imák, párbeszédek, sokszori ismétlésekkel elmondott gondolatok – és valóban karcosok. Hisz minden pillanatunkban találkozunk a kihívásokkal, a csábításokkal, az árulásokkal, a cselvetésekkel. A zenekar 16 dalban külön-külön másról és másról énekel, mégis ugyan arról. Lehet a gondolatok, percről percre visszatérnek, lehet a szavak ismétlődnek, de ez a litánia sajátossága.

Soha nem készült ilyen hosszú ideig Kormorán zenealbum. Ebben a másfél évben sok minden történt. Elkészült a budapesti Hősök terén bemutatott: Itt élned, halnod kell címmel egy dramatikus rock-oratórium – a nemzet nagymiséje. Számos helyen hangversenyt tarthatott a zenekar, tagjai közben járták a világot, tették a dolgukat.

De Kurán Gergő szelleme összehozta a nyolc muzsikust. Hozzájuk csatlakozott, néhány régi harcos, akik egy telefonhívásra jöttek és vállalták, hogy együtt ünnepeljenek a zenekarral. Akik az elmúlt negyven évben itt-ott, filmekben, rockoperákban, színpadi előadásokban, zenealbumukon szellemi szövetséget vállaltak a Kormoránnal. Minden felénekelt hang közben úgy érezhettem, hogy együtt állunk az élet hatalmas színpadán, szívünk összeér és karunk, egymás vállán nyugszik.

Negyven év nagy idő és mégis milyen kevés. Vannak azonban nagy hirdetőtáblák az út szélén. A költő visszatér, a Megfeszített, az Elektra mindörökké, vagy A Napba öltözött lány feledhetetlen pillanatai Csíksomlyón.

Nagyon kevés olyan „lámpás embert” ismerek, aki ismeri, végighallgatta, kielemezte és meg is értette, a maga helyén és idejében a negyven év több mint hétszáz dalát. Mert minden dal, minden zenealbum egy-egy üzenet, egy-egy könnycsepp, vagy egy-egy segélykiáltás.

Volt tíz különleges év a negyven év alatt, amikor nagyon sokan megéreztek valamit, ezekből az üzenetekből. Rögtön mindenki – sajátos módon – magáénak érezte a gondolatokat, a dallamokat. De a dallamok egyre magasabbra, a szövegek egyre mélyebbre távolodtak el a kötelező bulvár-világtól. A Kormoránhoz tartozni, új jelentőséget kapott. Közben Kurán Gergő álmodott tovább. Tovább gombolyította a fonalat, tovább szőtte a szőnyeget, mely félkész szőnyegre mások is ráfértek volna. Jelentőséget kapott sok olyan, addig elfojtott gondolat, ami megvalósíthatónak tűnt. A zenekar lassan kinőtte saját kereteit. Kinyílt egy addig még ismeretlen ajtó és megszületett a „Tüzek előtt, tüzek után” album, melyen szerepet kaptak sokan, akik otthon is vannak meg itthon is. Énekelt a zenealbumon fiatal énekesnő az Egyesült Államokból, elküldték hangjukat ausztráliai magyarok, szerepet vállaltak kárpátaljai, vajdasági, erdélyi, felvidéki művészek. Kitágult a tér, de ez sok volt, nehezen befogadható a magyarországi állapotokon felnőtté váló zenészeknek. Nem vették észre, hogy a család sokkal népesebb. Eddig ismeretlen rokonok is helyet kaphatnának a zenekar mikrovilágában.

Nagy választás elé került négy muzsikus: vagy választja a könnyű, bejáratott ösvényt, beáll a napi politika csalóka reflektorfényébe, vagy megy egy új, még ismeretlen úton tovább.

Megszületett egy örültek tűnő vállalkozás. Kurán Gergő feltette a kérdést: Lehetséges ebben a gazos vadkertben, fehérnek – tisztának – maradni? Az eltelt hét év bizonyította – igaz sebekkel, lemondásokkal, nehézségekkel – de érdemes a Kormoránnak saját útját járni. Nem törődve a mocskolódásokkal, rágalmakkal, vádakkal. Elkészültek az új dalok, albumok: Magyar kettős, A nemzet szolgálatában, Angyalok énekei, Engedj magadhoz, Titkok könyve és a Kormorán Baráti Kör inspirációjára a Lámpás emberek.

Lehet szétfutott a tábor nagy része, de akik megmaradtak, azok megértették: Mi? Miért történt? Vállalták a nehezebb utat! Ők biztos megértik, miért fontos elmondani, elénekelni: Hazádban nem lehetsz idegen. Lehet-e megmaradni magyarnak, lehet-e magyarul énekelni, lehet-e a mai génkezelt világban, egy génkezelt felnövekvő generáció mellett úgy élni, hogy közben a híradókból özönlik a vér, a gyilkolás, hogy a politika és annak ismert vagy ismeretlen irányítói bábként rángatják az emberi lelkeket, elfelejtve, alapvető emberi vagy emberinek tartott – értékelt – tulajdonságokat.

Nehéz időszak elé néz Európa, az európai civilizáció. Magyarország egy végvár, amelynek maroknyi védői hiába várnak erősítésre, felmentő seregekre. Ebben a kicsiny várban van néhány zenész, énekes, akik mégis tartják magukat. És – ha kell – erőt nyújtanak, biztatást súgnak a társak fülébe.

Kurán Gergő balladája nem ért még véget, sokáig íródnak hozzá új és új versszakok. Jönnek még új dallamok és jönnek új dalnokok is, akik nem árusítják ki lelküket, akiket nem lehet megvásárolni. Lehet rongyosok a huszárok, csapzottak, viharvertek, de a szemükben nem aludt ki a fény. Az a fény, amelyet előbb-utóbb megtalál minden vergődő lepke a függöny és az üvegfal között. Mert lehet, hogy az üvegfal felől erősebben süt a napsugár, de a függöny másik oldalán, ott található egy meleg otthon, egy pislákoló gyertyaláng, egy békés kis zug, ahol együtt él a család. A Kormorán nagy családja. Nem véletlen, hogy bárki, aki az elmúlt negyven évben megfordult a zenekarban büszkén vállalja, hogy tagja lehetett a közösségnek.

Az új zenealbum karcos litániái, karcos gondolatokról szólnak. A mi árva nemzedékünk szinte már egy félmondatból, egy befejezetlen versszakból is megérti egymást. Mindenki rátalál önmagára, és ami ennél sokkal fontosabb, rátalál egy másik arcra, egy másik szempárra. Megtalál egy másik – talán eddig ismeretlen – kezet, és az ujjak egymásba fonódnak.

Kurán Gergő

Utóirat: A gondolatok egy Csattogó-völgyi tábor alkalmával születtek, ahonnan egy különleges marhapörkölt titkos receptjével még tartozik Kurán Gergőnek, néhány „lámpás ember”. Találkozunk december 16-án.”

 

okt 092016
 

Két telefonhívás, majd egy elektronikus levél invitált:

„Kedves  Kormoránt szerető, egykori szimpatizáns, volt KoBaK-os, vagy egyszerűen csak barátunk… Azért jutott el ez a levél hozzád, mert a fent felsoroltak közé tartozol. Biztos te is hallottál róla, idén 40 éves az együttes. Ebből az alkalomból szeretnénk felidézni a „régi” időket egy hétvégén, aminek az ideje 2016. október 8 – 9. Helye – Verőce, Csattogó völgy, – a Magyar sziget  – … Ha megmozdult benned valami, ne várj, az idő kevés, jelentkezz még ma…”.

Megmozdult bennem valami, úgy éreztem a hívó szó nem lehet véletlen, mint ahogy az sem volt véletlen, hogy 2002. Adventjén a MOM Kupolatermébe vezette Isten léptünket.

Verőcén varázslatos környezetben, hűvös, ám verőfényes őszi idő várt. Régen látott ismerősökkel szorítottunk kezet, köztük azokkal, akikkel még mindig szorosan őrizzük barátságunkat. Ott voltak a muzsikusok, Isten adta tehetségükkel annyi értékkel halmoznak el minket: Nóra, Álmos, Gergő, Pisti, Tomi… Nem volt közöttünk színpadot nézőtértől elválasztó tér, amíg főtt a gulyás, volt időnk felidézni a múltat, koncerteket, kirándulásokat, kobakos élményeket. Lassan elkészültek az étkek, leszállt az este, csípős hideg búcsúztatta a napfényt, behúzódtunk a tábor ebédlőjébe, jóízűen kanalaztuk a gulyást. Kötött volt indulásunk ideje, az utolsó komp Visegrádra, így fél nyolc felé elköszöntünk.

Sok baráti beszélgetés között kaptam néhány kérdést, olyanokat, amelyeket mindeddig azért nem tettem fel magamnak, mert a válasz  magától értetődőnek tűnt. Mitől jó egy Kormorán koncert, mit jelent számomra a KOBAK? Érdemes ezeket átgondolni és megfogalmazni a válaszokat!

Most annyi tűnik biztosnak, hogy december 16-án, az Uránia Nemzeti Filmszínházban ott a helyünk a 40 éves Kormorán zenekar ünnepi hangversenyén. Komoly indíttatást kaptam, hogy elővegyem a régi fényképeket, s közkinccsé tegyem. Abban maradtunk, évente megismételjük a tegnapi találkozást, remélem nem lesz akadálya!

Nyitott kérdések tornyosulnak, válaszra várva. S a válaszok bennem élnek, pontosak, tiszták, csak szavakká, mondatokká kell formálni azokat. Ez a közeljövő fontos feladata!

Júl 032016
 

Miért pont ezt a kisfiút választottam címadó képnek? Mert Benedek fiam talán éppen ennyi idős lehetett, amikor megtörtént a varázslat velünk! Ő is ilyen lelkesen lengette hazánk zászlóját…

Lengette, mert amit a Kormorán negyven év alatt alkotott, bár nagyon sokrétű, mégis, egyben biztosak lehetünk: muzsikája sokféle érzést, érzelmet csalogat elő lelkünkből, olykor elmosolyodunk, olykor könnyünk csordul, de az a zászló… annak mindig ott a helye! Mert akikre a muzsika rátalál, arról megbizonyosodhatnak, hogy a világok világa Magyarország! Hitet adni kevesek kiváltsága, Lámpás Embereké, akikhez elvezetett bennünket az Úr… Hála néki ezért!

Nosztalgiáztunk a hajdani KOBAK táborokon, ahogyan minden változik, ez sem olyan, mint azok voltak egykor. Szűts Pisti vezetésével, és néhány “őskobakos” részvételével, az ifjak számára művészeti alkotótáborrá változott, ahol az egész heti munkát, gyakorlást, együttlétet zárta le ez a közös koncert.

Az első órában ifjú zenészek és táncosok adták elő programjukat, amelyben Bach muzsikájának ugyanúgy helye volt, mint magyar népzenének, néptáncnak. Mikor a Kormorán is színpadra lépett, jó néhány dalt a táborozókkal közösen adtak elő.

A koncert is nagyon jó volt, két órán keresztül szóltak a jól ismert, megunhatatlan dalok. A végén, a Honfoglalásra visszajöttek a gyermekek, a zenekarral együtt adták elő a dalt.

Kunszállás település a tábornak igazi otthont adott, a koncert végén a polgármester úr megajándékozta a zenekart egy molinóval, amelyet a negyven éves fennállását ünneplő Kormorán, tegnap megkezdett koncertkörútjára magával visz majd.

Mint annyiszor, most is varászlatos estével ajándékoztak meg minket, köszönet érte!

jún 282016
 

Sokszor szembesül az ember azzal, hogy elszúrta. (Nem kicsit, nagyon!) Nem most kellett volna … elkezdeni. Hála Megyeridoki barátomnak fordult figyelmünk a Tour felé, hála Kohus Peti barátomnak, aki idestova két éve mesélt ezen honlapon saját “Tour de Őrség” nyaralásukról, kedvet kaptunk a kerékpározáshoz. Eleinte csak a Velencei-tó körül tekerve ébredtem rá arra, mennyivel többet mutat a világ magából két keréken, mint négy keréken, így tettünk egy elhatározást egy majdani (augusztusi) hosszabb túra teljesítéséhez. De van más is, mindjárt elmondom, hogy kapcsolódik ehhez a Kormorán zenekari logója.

Azt, hogy mit jelent számunkra a Kormorán varázslatos muzsikája és a Kormorán Baráti Kör, aligha kell elmondanom. Jött a hír, ezen a héten Kunszálláson lesz az évek óta megrendezett Kormorán-KOBAK tábor, amelyben ma már az ifjak művészeti képzése került előtérbe. Próbáltam ott szállást szerezni, nem ment, így adódott a lehetőség, hogy Bugacon Mártikámmal a Márta vendégházban múlassuk időnket. Ha már itt vagyunk, akkor legyen kerékpározás is. Néhány kép a szállásról, majd folytatom.

A kerékpárok adottak voltak, no de szállításuk? Senkit nem akarok azzal untatni, hogyan történt az ehhez szükséges kellékek beszerzése (csomagtartó és hozzá való kerékpárhordozó), az árukat pedig le sem merem írni, igaz utóbbiakat Megyeridoki barátom jóvoltából kölcsönkaptuk. Áron unokaöcsénk segítsége nélkül aligha kerültek volna fel az autó tetejére a bringák, bár zuhogott az eső amikor elindultunk, a soltvadkerti fagyizás idejére megszáradtak a járművek is.

A szállás elfoglalása és a napfényes Itália mérkőzésének végigszurkolása után, jól megérdemelt, mély álomba zuhantunk.

Reggel felébredve, “ide nekem az oroszlánt” alapon nyomás Kunszállásra. Hölgyek, urak, a digitalizált világban sem árt, ha az embernél van térkép. Mert ha nincs 4G térerő, akkor az bizony egy navigációs programra sem töltődik le… A kerékpáros applikáció pedig jelölt bringaútvonalon úgy ráhajtott az 54-es főútra, hogy még most is érzem a mellettünk elhúzó kamionok zajából a közelgő halál jeges leheletét…

Azért csak megérkeztünk Kunszállásra, ahol nagy öröm volt újra látni Beáékat, Bucsupetiéket, Angiet, kezet szorítani Álmossal, Pistivel és Imivel! Nemcsak látni őket, hanem élőszóban beszélni és hallgatni egymást! Elrohantak a percek, 16 órakor visszaindultunk, immár egy másik, sokkal kevésbé forgalmas útvonalon. Azért oda-vissza 51 km-t nyomtuk a pedált oda és vissza !

“Mit hoz a holnap, nem tudhatod…” énekli a P.Mobil, de abban biztosak lehettek, hogy el fogom mesélni! Vagyis: folyt.köv.!

3.Nap: Magyarkert, Pétermonostora, no és a pacal…

Magyarkert érdekes vállalkozás, a puszta közepén megalkották Csonka-Magyarország 1:1000 méretarányú terepasztalát. A gyúnyhatárokat fehér murva jelzi, tavaink, folyamjaink valódi vizek. Budapest helyén egy nemzeti trikolor lobog, látható a Margit- és Csepel-sziget is. A hegységek helyén cserjék találhatók, ezek alá talán nem ártott volna némi szintet emelni, jobban jeleznék elhelyezkedésüket. Tokaj helyét szőlőprés is mutatja.

Az épület pedig Lakitelek helyén áll. Egykor Kati nénié volt, akárcsak az egész terület. Testamentumában azt kérte, hogy őrizze az utókor házát és előtte álló több mint száz éves szederfáját. A ház gyönyörűen felújítva áll, de a fa leélte életét, szobrászmester kapta a törzsét, faragja ki belőle, amit gondol. Elindultak útjukon a szerszámok… először egy vésőt talált benne, majd ahogy formálódott a szobor, egy emberi szívre lelt…

Áll egy nagy halom a területen, hogy az alföldi gyerekek tudjanak egy kicsit szánkózni. Talán majd egyszer beköszönt a tél, az igazi, a sok havat hozó…

Sok fantázia van Magyarkertben, folyamatosan alakítják, egyszer majd bazaltkockák jelölik a településeket, lehet akár iskolai földrajzórák helyszíne is.

***

Akkor következzék a pacal. Gyógyszergyári orvoslátogató barátom, aki folyton úton volt mondta, hogy ebédelni ott kell, ahol sok kamion áll. Akkor jó a pacal és/vagy csinos a pincérlány 🙂 .

Jakabszálláson láttunk a feltételeknek megfelelő helyet, bementünk. Sorba kellett állnunk, a pultnál adtuk fel a rendelést és fizettünk, majd kaptuk meg hitvesem rántott velőjét és az én pacalomat. Tudom, megosztó étel, van aki rá sem bír nézni, mások rajonganak érte. Jól elkészíteni viszont (konyha)művészet! Én a rajongók közé tartozom, igaz évi egy-két alkalommal beérem fogyasztásának élvezetével. Ez a pöri… talán túlzás nélkül, a legfinomabb volt, amit valaha ettem.

***

Pétermonostora szállásunktól 8 km-re, nem messze Bugac határán található. Kerékpárra pattantunk, bár a bekötőúton eltévedtünk, végül megtaláltuk. Igazából a katedrális-kolostor épületegyüttesének alapkövei láthatók, a magyarázó táblák szövege részletesen bemutatja a kort, amikor ez virágzó település volt, majd a tatárok dúlása után lassan az enyészeté lett. Történészek, régészek számára kincsesbánya, különösen a Kecskeméti Múzeumban őrzött Szent Péter ereklyetartó értékes ásatási lelet.

Lassan visszatekertünk, nem volt más hátra, mint egy kis lazulás a dézsa sós vízében…

4. Nap: A lovak álma nem eladó !

Élénken él sokunkban a “tsikosch-romantika”, amely egy grandiózus pénzlehúzás volt a német turistákról. Ezek az idők elmúltak, tegnap azt kaptuk, amiért belépőjegyet váltottunk. Szállásunktól alig 3 km-re lévő Karikás csárdához kerékpárral mentünk, megvásároltuk a karszalagot, lovaskocsi vitt az istállókhoz. Megnéztük a ménest, mangalicákat, szürke marhákat, majd egy fél órás műsort. Híres ügyességi szám az ötösfogat, ahol a csikós a két hátsó lovon állva hajtja a paripákat. Aki próbált karikás ostorral pattintani, tudhatja, nem könnyű. A csikósok kezében nem tűnt nehéznek. Mutattak néhány korabeli játékot, majd behajtották a ménest. Ennyi volt, láttuk a gyönyörű lovakat, a lovasok ügyességét, ahogyan nyereg nélkül lovagoltak. Visszafelé betértünk a Pásztor-múzeumba, majd lovaskocsival visszatértünk a csárdához, kényelmesen szállásunkra karikáztunk.

5. nap: Naplemente

Úgy terveztük, hogy bringával megyünk Kiskunmajsára strandolni, de a hőségriadó, az extrém UV sugárzás és az oda-vissza 50 km miatt négy kerék mellett döntöttünk. Ez a strand valami díjat kapott, nem tudom milyenek lehettek a versenytársai? Minden esetre, egy kánikulai napon azért nyújtott némi enyhülést, árak kifejezetten barátiak voltak, de attól még nem kellene, hogy a mellékhelyiségben a húgyszag csípje a betérő szemét…

Ennél sokkal nagyobb élmény volt a naplemente! Kimentünk a rónához, végignéztük, amint a napkorong eltűnik a horizonton. Sokat fotóztunk, de egyetlen kép sem tükrözi a látványt, ahogyan az eltűnő Nap aranysárgából narancssárgára vált, mikor eltűnik, egy ragyogó kupola emlékeztet a mögöttünk hagyott időre…

6. nap: Jászszentlászló és egy varázslatos Kormorán koncert Kunszálláson

Szerintem ezt már sokan nem fogjátok elolvasni, de befejezem. Szombaton iszonyú meleg volt, de elkarikáztunk Jászszentlászlóra és vissza Bugacra, kb. 36 km volt. Végig kerékpárúton haladtunk, amely Bugactól – Kiskunmajsáig egészen biztosan, de lehet folytatódik még – szépen ki van építve. Igen ám, de senki sem viseli gondját! Az akác gyökere felnyomja a betont, helyenként csoda, ha nincs durrdefekt! Érthetetlen, hogy felépítenek sok-sok milliós költséggel egy nagyszerű dolgot, akkor miért nem gondozzák?

Szieszta után ismét Kunszállásra vettük az irányt, ám a Kormorán koncertről külön írásban számolok be.

Másnap már irány haza! Az idő kellemesen lehűlt, megismételtük Soltvadkerten a csodálatos fagyizást, Kiskőrösön megnéztük a házat, melyben Petőfi Sándor született, majd ebédre már otthon voltunk.

Tanulságok? Érdemes néha elmenni ritkábban látott helyekre is. Kerékpár pedig különösen alkalmas arra, hogy alaposabban felfedezzük hazánk, otthonunk egy-egy kisebb részét. Belekóstoltunk a tanyasi élet szebbik oldalába: a csendbe, nyugalomba, a fölénk boruló csillagos égbolt varázsába. Menni kell!

Már 162016
 

Úgy érzem – remélem tévedek – semmivé foszlott nemzeti ünnepeink lelkülete. Alig látok házakra tűzött zászlókat, kokárdát viselő embereket… De nemcsak a külsőségek hiányoznak. Lelkünk sem öltözik ünnepi díszbe: fásultságot, közönyt, fáradt tekinteteket látok; az ünnepek politikai célokra történő kisajátításának szándékát tapasztalom. Pedig a Márciusi Ifjakat, Szent Istvánt pártállástól függetlenül ünnepelhetnénk! Október 23-a kissé más, hiszen még mindig itt vannak azok (jog)utódai, akik miatt kitört Forradalmunk, majd akik vérbe fojtották. Az ünnepen üvöltve ágálhatnak szabadságról azok is, akik szemeket lövettek ki ’56 ötvenedik évfordulóján!

Talán azzal sem vagyok egyedül, hogy él bennem a vágy ünnepeink méltó átélésére. Tudatosan keresem azokat az alkalmakat, amikor erre lehetőségem nyílik. Szent Istvánt tavaly Balatonkenesén Ismerős Arcok koncerten, idén március idusát Veszprémben, a Kormorán előadásán méltóképpen ünnepelhettem. Annál inkább, mivel a Kormorán 40 éves történetének legfényesebb lapjai közé tartoznak a Költő visszatér (1988), majd a tíz évvel később bemutatott Zúgjatok harangok! című rockoperák, amelyek szerves részei az 1848-as Forradalom művészi feldolgozásainak.

Nagyszerű előadás volt! A koncert első részében sorra szólaltak meg a régebbi és újabb keletű Kormorán dalok, majd a Három harang vezetett át a tulajdonképpeni ’48-as megemlékezéshez, amelyben több részlet elhangzott az említett rockoperákból. A Nemzeti dalt a közönség felállva hallgatta. A befejező részben Húzd a harangot!, Menni kell!, Három határ, Om Mani Padme Hum, Honfoglalás szólaltak meg, befejezésül Mi Atyánk, majd Himnuszaink közös eléneklése zárta az estét.

A koncert körülményei méltóak voltak az ünnephez, a zenekarhoz és közönségéhez. Veszprém központjában épült fel a Hangvilla Multifunkcionális Közösségi Tér, amelynek közel 500 fős befogadóképességű színháztermében telt ház volt! Nagy színpad, kiváló fény- és hangtechnika, a terem remek akusztikája tették tökéletesen élvezhetővé a hangversenyt. A Hangvilla bennem olyan hangulatot keltett, mint a Művészetek Palotája Budapesten.

A zenekar nagyszerűen szólaltatta meg a régi és új dalokat, a rockoperák részleteit. Elgondolkoztam azon, hogy annak a négy zenésznek, akik hosszú évek óta együtt muzsikálnak – Gáspár Álmos, Koltay Gergő, Szűts István, Zsoldos Tamás -, az ifjabbak – Fehér Nóra, Karácson Zsolt, Szekeres Zoltán, Vadkerti Imre – akár a gyermekeik lehetnének. Abból, hogy több generáció áll együtt a színpadon, remek dolgok születnek! Ez a negyven év immár kitörölhetetlenül beíródott a magyar rock- és kultúrtörténetbe. Ahogyan 1988-ban, 1998-ban rockoperákkal, 2016-ban a tegnapi koncerttel méltósággal tiszteleghettünk a Hősök emlékének. Köszönet mindazoknak, akik ezt lehetővé tették számunkra!

dec 202015
 

„A mi Pilvaxunk” szeretne valamennyi olvasójának karácsonyfája alá helyezni egy apró ajándékot, amely – úgy gondolom – sokatok számára komoly értékkel bírhat. Ritkán adatik meg egy ember életében, hogy negyvennyolc órán belül, három kedvenc zenekarának koncertjét hallgathatja meg. Rögzítsük a tényt: december 18-án Újpesten Kormorán, 19-én az Erzsébetligeti Színházban Örökség, majd azt követően a Club 202-ben Ismerős Arcok hangversenyeken voltam.

Ezúttal nem hagyományos koncertbeszámolókkal készültem, hanem mint megajándékozott, szeretnék felvillantani néhány kikívánkozó gondolatot. Természetesen az előadások mellett sem megyünk el szótlanul…

Koltay Gergő említette, hogy harminckilenc éve, Kormorán néven, 1976. december 16-án lépett először színpadra zenekarával. Nem gondolta volna akkor, hogy majd’ negyven év múlva, ugyanazzal a töröksíppal fújja az Ilju Haramiát… Soha nem tudhatjuk, hogy életünk melyik pillanata sorsfordító…

2002 Adventjén vezérelt hitvesemmel a MOM Kupolatermébe az Úr, én sem tudtam, hogy ha nem is sorsfordító, de az elkövetkező másfél évtizedemet meghatározó Kormorán koncerten lehetünk jelen. Jól emlékszem, ahogyan Beától megkaptuk a kormorános kitűzőt, bennem él a koncert minden egyes pillanata. Iszonyatosan nehéz időszakban, a teljes reményvesztettség állapotában kaptuk vissza a hitet. „Csak a zene?” tehetnétek fel a kérdést. Igen a zene, amely egészen ősi, génjeinkbe égett érzéseket hívott elő, a dalok üzenetei önmagukban elégek lettek volna; de soha nem éreztük át addig, hogy mennyire sokan vagyunk, akik magyarul érzünk és magyarul gondolkozunk! Ebből a legsötétebb pillanatokban is érőt meríthettünk!

Az ajándékok sorának ez csak kezdete volt: beszélgetések egy honlapon, koncertek, kirándulások, táborozások, együttlétek. Olyan barátságok születtek, amelyek kiállták az idő próbáját, gúnyhatáron innen és túl; a mai napig rengeteg barátunkkal ápoljuk kapcsolatunkat, kivel havi, kikkel, évi rendszerességgel. A Kormorán Baráti Kör sok egyébbel is megajándékozott minket: az íjászattal, melyről azon az első „fekete” honlapon annyit olvastam, hogy magam is kedvet kaptam hozzá; Erdéllyel, hiszen A Napba Öltözött Leány ősbemutatója a somlyói Nyeregben adta meg az első lökést, hogy nekivágjunk az azóta tucatnyiszor megismételt utazásnak; az Ismerős Arcokkal és a Transylmaniával, amely zenekarokat a nemrég porig égett TF csarnokban hallhattuk először. Végül, számomra gyönyörű ajándék ez a honlap, melynek gyökerei a Kobaknetig nyúlnak.

„Csak a zene”, igen, a zene, amely elhozott rengeteg barátságot, kizárólag azért nem sorolom fel mindet, mert félek, kihagynék valakit… Kihagynám azt a barátomat, aki a Metrótól elkalauzolt a koncert helyszínére, a másik barátomat, akivel tudtuk, hogy találkozunk Újpesten; a harmadik barátomat – remélem bátran nevezhetem annak –, akivel bár évek óta nem beszéltünk, pénteken viszontláttuk egymást, emberhez illően, egymás szemébe nézve szorítottunk kezet; a Lányt, akitől most is jótékonysági célból sütött süteményeket kaptunk; Erzsébetligeten az Örökösök, a Club 202-ben pedig a sok (Csepregről is) ismerős arc. Ezek a kapcsolatok kellenek a túléléshez és a hithez. Erőt adnak ahhoz a munkához, amely ránk vár, hogy elődeinkhez méltóan, biztosítsuk az utánunk jövőknek, hogy Kárpáthaza mindörökké a magyar nemzeté maradjon! Ahhoz, hogy így legyen, szükségünk van egymásra, nyelvünkre, nemzeti kultúránkra, amelynek éppúgy része a muzsika, mint a tánc, színház, irodalom, képző- és filmművészet, építészet!

Néhány szó essék a koncertekről is. Újpesten a Művelődési ház zsúfolásig megtelt; az aulában a legifjabb kobakos zenészek adtak egy rövid karácsonyi műsort, majd a színházteremben megszólaltak a dalok. Érkeztek vendégművészek, köztük Papadimitriu Athina, aki idén a Kormorán Örökös Tagjává vált. Jöttek pásztorok, karácsonyi énekek, Om Mani Padme Hum, néptáncosokkal. Búcsúzóul mindenki egy karácsonyi dalokat tartalmazó korongot kapott ajándékba. Csodálatos este volt!

Másnap, az Erzsébetligeti színházban, folytatódott a varázslat. Sok év óta, most éreztem először, hogy az Örökség zenekar, amelynek négy tagja: Géczi Erika, Mr.Basary, Nagy László, Szabó Miklós, még a Kormoránban lettek Magyar Örökség díjasok, az ott eltöltött tíz év minden értékét átmentve, hosszú útkeresés után, végre sínen vannak, megtalálták saját hangjukat, arculatukat és olyan dalok születtek, amelyek nélkül sokkal szegényebbek lennénk. A zenekarra hatalmas sikerek várnak, Jelinek Zsu, az új énekesnő, gyönyörű hangjával, színpadi megjelenésével, mozgásával, friss fuvallatot hozott. Három órás koncert volt, fellépett néhány ifjú zenész is a zenekarral, Balatonfelvidékről, Pécselyről, a Báró Wesselényi Miklós Alapítványi Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola diákjainak énekkara. (A tanintézet ugyanolyan felfogású életiskola, mint Abán az Atilla Király Gimnázium, ahová Benedek fiam jár.)

A Kormorán és az Örökség koncerteken megszólalt néhány dal, mindkét zenekar előadásában. A legfontosabb azonban, hogy befejezésül mindegyik helyen elénekeltük a Himnuszt és a Székely Himnuszt!

Nézzétek el nekem, ha az Ismerős Arcok koncertjéről ezúttal kevesebbet írok. Egész évben folyamatosan követtük útjukat, sok koncertbeszámolót olvashattatok. Tegnap este bő másfél óra hosszat hallgattam őket, nem tudok a korábban leírtakhoz most bármit hozzátenni. Nyerges Attiláék egyenes derékkal, fáradhatatlanul járják a maguk számára kijelölt utat, amely valódi magyar út.

A fényképek megtekintése után hallgassátok sok szeretettel a koncertrészleteket, amelyekkel ezúton kívánok A mi Pilvaxunk valamennyi olvasójának boldog, békés, szeretetet hozó, Istentől áldott Karácsonyt!

Örökség, Isten ujja megérintett

Örökség, Táltos rege

Örökség, Házi áldás

Örökség, Záróvers

Örökség, Karácsonyi rege

Ismerős Arcok, Csak a zene (részlet)

Ismerős Arcok, Zuhanó madár