jan 232019
 

Közeledve életutam végéhez, egyre többször révedek a múltba. Aligha van olyan katonaviselt férfi, akinek ne lennének ilyen-olyan emlékei a seregben töltött időkről, s ha baráti beszélgetések felvetik a témát, mindenkinek akad hozzáfűzni valója! Akkor úgy éreztem elraboltak egy esztendőt az életemből, pár évtized távlatából átgondolva, ma sem érzem másként…

Fotó: Unsplash

 

A bevonulás

A nyolcvanas évek végén, szeptember közepén kaptam meg orvosdoktori diplomámat. Október elsején valamennyi frissen végzett orvos dolgozni kezdett. Jött a behívó, három munkával töltött hét után, ekkor és ekkor (október végén) jelenjek meg a Bocskai úti kiegészítő parancsnokságon. Hajamat vágassam le, irataim legyenek nálam!

Parancs az parancs, megjelentem, sokan voltunk pislogó tekintetű, frissen végzett orvosok. Rengeteg adminisztráció után átvett bennünket F. törzsőrmester, villamossal mentünk a Déliig, ott felszálltunk a P.-re menő gyorsra. Kiderült, hogy F.-nek egyetlen feladata volt: biztosítani, hogy az állomány józanul érkezzen a kaszárnyába. A vagont nekünk foglalták, pisilni csak engedéllyel mehettünk, a büfékocsi elérhetetlen álomnak tűnt.

A P.-i vasútállomáson busz várt bennünket, egyenesen a kaszárnyába hajtott velünk. Leszállás után átöltöztünk, civil ruhánk papírzsákba került, én a P.-i orvosi kollégium címét írtam rá… Szerencsém volt, mert P.-en jártam egyetemre, így évfolyamtársaim foglaltak nekem egy helyet a hatágyas emeleti körletben, nem kellett a Pesten frissen végzettekkel egy levegőt szívnom… A szobát otthonossá tette egy üveg pálinka, mert a seregtől csak a  “welcome” vacsora várt ránk: a sarokban kétkilós veknik, páncélosban gyíkhús… (a löncshús konzervet jelentette, szerintem a sereg az egész Varsói Szerződést képes lett volna sokáig élelmezni ezzel; G. barátom felesége évekkel a leszerelés után is a seregtől rekvirált konzervet használta a milánóihoz.)

Testileg és lelkileg is gyötrő nap volt.

A kiképzés

Lassan kiderültek a dolgok. Bár a tüzérlaktanyában volt a körletünk, szervezetileg a helyi honvédkórházhoz tartoztunk. Az egész bohózat u.n. tartalékos tiszti tanfolyam keretében zajlott, ahol felkészítettek bennünket a csapatorvosi munkára, alapvető katonai ismeretekre oktattak, majd esküt tettünk. Leszereléskor a Magyar Néphadsereg tartalékos tisztjeivé váltunk. Karácsony előtt vezényeltek alakulatokhoz. (Én T.-re kértem magam, ennek még lesz jelentősége.)

Az is kiderült, hogy H. százados a századparancsnok, V. és H. zászlósok, valamint az említett F. törzsőrmester lesznek a kiképzőink. Nem beszélve a politikai tisztről, aki a Párt lángoló szavait ültette el bennünk. (Nehéz dolga volt, mert a rendszerváltásnak hazudott időket éltük, elvtársként vonultunk be, bajtársként szereltünk le, közben a sapkarózsáról felszívódott a vörös csillag. Az ortodox dogmatikus lenini-sztálini tanok nyugdíjba vonulni látszottak, de arra még jól emlékszem, hogy mennyire jó dolognak gondolták, hogy nincsenek antagonisztikus osztályellentétek a sor- és tiszti állomány tagjai között.)

H. nyalka katonatiszt volt, állandóan a nemi élet körül forgott az agya. Ha valakit fenyítéssel fenyegetett nem mulasztotta el hozzátenni, hogy amíg a honvéd a fogdában rohad, ő majd kielégíti a feleségét (persze nem ennyire cizelláltan megfogalmazva). V. amolyan joviális nagypapának tűnt, egészen amíg meg nem szólalt. Volt benne valami egészen bornírt közöny. Mikor először hazamehettünk, mindenféle kérdéseket kapott, mi van akkor ha befagynak a váltók és nem érünk vissza időben? Vett egy nagy levegőt, elmagyarázta, hogy mit kell csinálni, ha valaki “elalszik a kurváján, és lekési a vonatot”. (Nagyon sokan házasok, gyerekesek voltak köztünk.) “Akkor fel kell hívni telefonon a Szás elvtársat – ez volt H. százados – be köll gyünni az első vonattal, akkor meg lösz fenyítve”. H. zászlós volt a legértelmesebb, benne láttam valamennyi katonát, jól vezényelt, az étkezdébe vonulva megénekeltetett bennünket – Gábor Áron rézágyúja…, elvégre mégis csak tüzérlaktanyában valánk… F. egy igazi patkány volt, bal szeme előtt a Párt, jobb szeme előtt a KISZ logója izzott, felügyeletével vadgesztenyét gyűjtöttünk, mert majd abból vesz a KISZ videómagnót. Belépődíjért (!) szórakoztatott minket bűvésztudományával, máig nem tudni, hová tűnt a büfé teljes bevétele (kávét és cigarettát lehetett beszerezni). (Később F. fotóját egy bulvárlapban láttam, tripperes ukrán prostikat futtatott a haverjaival, erre mozdult rá a sajtó.) Ezek négyen kaptak fizetést a kiképzésünkért, a munkaidejük nyolctizedét az irodában történő pornónézés, kártyázás, piálás tette ki.

A kiképzés során politikai és katonaorvosi oktatásban volt részünk. Hetente egyszer átjött egy doki a kórházból, olyanokról hallottunk, hogy tábori kórház felépítése, telepítése, de ő is tudta, mi is tudtuk, bármilyen fegyveres konfliktus esetén végünk van. Azután kaptunk AK47-t (gépfegyvert) szétszedtük, összeraktuk, kitisztítottuk. Üres óráinkban vadgesztenyét szedtünk, lombot söpörtünk, áthoztak egy őskori vetítőt és filmeket nézhettünk. Telefonálni nem lehetett. Ellenben rengeteget piáltunk, elsősorban vodkát (relatíve szagtalan), legyen titok, hogyan jutottunk hozzá, de fix csatornákon érkezett.

Azután felvirradt a lőgyakorlat napja. Teherautón zötykölődtünk a lőtérre, kaptunk a fülünkbe Bilson-vattát (nagyot durrant a csúzli). Két feladat volt: 100 m-ről eltalálni 1×1 m-es lőlapot (célzás: alsó széle közepe) beállítás: egyszeres lövés, majd 200 m-re egy álló alakot, találatkor elfeküdt. (Célzás: a tökére), beállítás: sorozatlövés. Ezután már esküdhettünk…

Igen, eskü után hazamehettünk végre, pénteken indulhattunk, vasárnap éjfélig kellett visszaérnünk. Mivel a hajunk kicsit megnőtt, H. zászlós fodrász haverja piaci árért végignyírta a teljes századot, majd úgy berúgtak a bevételből, hogy H. zászlós másnap betegszabadságot vett ki. Minden délután kimehettünk a városba, sőt mi reggelig kaptunk erre engedélyt, mert az hazudtuk, hogy P.-i lakosok vagyunk. Felvettük a civil ruhát, elbohóckodtunk a kollégiumban, jókat dumáltunk. Akik viszont nem P.-ek voltak, csak csavarogni és kocsmázni tudtak.

Lassan eltelt két hónap, mindaz amit leírtam lazán egy hétbe sűrítve elvégezhető lett volna. A többi üresjárat, időfecsérlés, üres mámor volt. Vártuk a parancshirdetést, vajon kit hová vezényelnek csapatszolgálatra?

Parancshirdetés, avagy hogyan került S. honvéd a pálhalmai börtönbe?

Bevonuláskor három helyet kellett megjelölnünk, hová szeretnénk kerülni. S. honvéd rutinosan megnevezett három honvédüdülőt, azért mert ezekben a pia messze bolti ár alatt volt elérhető, mégis fontosabb volt számára az a a mesterterv, hogyan fogja a tisztek feleségeit kényeztetni… Pár nappal parancshirdetés előtt megtudtam, hogy S. Pálhalmára kerül. Megmondtam neki, erre elsápadt, “Az meg hol a fenében van?” (Nem pontosan ezekkel a szavakkal). Elment tájékozódni, feldúltan érkezett vissza: “Csizi, nem szúrsz ki velem, az egy börtön!!!” (Nem pontosan ezeket a szavakat használta.) Mondtam neki, S. , ilyet hogy Pálhalma, magamtól nem tudnék kitalálni, ezt ő készséggel elhitte. (Valóban, a büntetés végrehajtásnak is kellettek orvosok, s a sereg segített rajtuk, a politikailag teljesen megbízhatatlanokat vezényelték börtönorvosnak. S. kapott egy szolgálati lakást, munkabeosztás szerint dolgozott, soha többé nem kellett egyenruhába bújnia, az elítéltek között pedig nagyon sok különleges emberrel találkozott. Elkezdett kondizni, leszerelésre a kissé puhány S., alaposan megizmosodott! Mindazokat a terveit, amelyeket a katonafeleségek kapcsán szőtt, A D.-i nővérszállón realizálta, ahol – szerinte – gyakori látogatásainak napjai aranybetűkkel vannak az emlékkönyvekbe vésve… A honvédüdülőkbe vezényeltek meg jól megszívták, a parancsnok katonásdit játszott velük, nem mehettek haza, stb.

Eljutottunk addig, hogy búcsút vettünk a P-i kaszárnyától, ahol két elfecsérelt hónapot hagytunk az életünkből. Bár az ottani állomány része maradtunk, (az alakulatok csak lízingbe kaptak bennünket), legközelebb leszereléskor tértünk vissza. Pénteken kirepültünk, hétfőn kellett jelentkeznünk alakulatunknál. Útravalóul kaptunk vonatjegyeket… (folyt.köv.)

 

 

jan 132019
 

Úgy tűnik, kezd hagyománnyá válni az év elejei Fehérvári Bormustra, amelyre idén január 12-én került sor. Méltó helyszín a Szent István Terem, nagyobb kóstolóközönség befogadására is alkalmas, hangulata illik az eseményhez.

Bort sokféleképpen lehet fogyasztani, de hogy mi legyen a könnyed nyáresti beszélgetés, vagy egy nagyszerű étek kísérője, ahhoz érdemes alaposan feltérképezni a lehetőségeket. Hála Istennek, a borok piacán mind a kereslet, mind a kínálat egyre nagyobb, van miből választani. Felkereshetünk borvidékeket, elmehetünk vezetett kóstolókra, vagy leülhetünk tapasztalt kóstolótársakkal mérlegelni a nedűket. Természetesen mindig érdemes  saját ízlésünkre hagyatkozni! Baráti társaságban a vakteszt egy jó megmérettetés, csak annyit tudunk, hogy borokat pontozunk, így alakul ki az aktuális sorrend az asztalra kerülő tételek között.

Ebben az évben a Bormustra célkeresztjébe Fejér megyei borászatok kerültek, elvégre a Móri és az Etyeki Borvidék megyénké. Ennek megfelelően, a helyi erők nagyjából egyharmadnyi helyet kaptak, mellettük két gúnyhatáron túli borászat mutatta be borait: Felvidékről a Geönczeöl Pince; Arad-hegyaljáról pedig Balla Géza, aki 2018-ban az Év Bortermelője lett! Rajtuk kívül Tokaj, Badacsony, Pannonhalma, Mátraalja, Tapolca képviselte az adott régiót. Nyilván a kapacitás behatárolta a meghívottak számát, ezúttal Sopron, Szekszárd, Eger, Villány, Somló nem kapott lehetőséget, ezt egyáltalán nem negatív kritikaként írom!

A borokkal történő ismerkedés sétáló kóstolás keretében zajlott, minden borászatnak volt egy asztala, a belépőjegy áráért szabadon lehetett ízlelgetni a kínálatot. Mi először a fehérborokat jártuk végig – sokkal több ilyen tétel volt – én csak a kedvenceimet, rizlinget, hárslevelűt, furmintot és chardonnay-t kóstoltam, ezekből is csak egy-egy nyeletet, a maradékot kiöntöttem. A borok többsége jól iható, némelyik egészen kiváló volt. A rozékat ezúttal kihagytam, bár tényleg nem a mennyiség volt a lényeg, de ennyi kóstolgatás is meghozza a könnyű mámort, így a vörösborokra már jóval kevesebb figyelmem jutott, kóstolás helyett inkább régen látott emberekkel beszélgettem. Nagyon sok ismerős arc volt a tömegben, akikkel különböző kóstolókon találkoztam.

Egy korty pezsgővel nyitottunk, befejezésül ennek kapcsán leírnék pár gondolatot. Régebben a pezsgő a szilveszterezés, esetleg születésnapok itala volt, alighanem a legsilányabb borokból készült a tankpezsgő, amelynek mértéktelen fogyasztása hosszú és fájdalmas másnapossággal járt. Volt szerencsém látni a Törley gyárat, itt szembesültem azzal, hogy a palackos érlelés mennyi munkával és milyen komoly technológiával jár, arról nem beszélve, hogy csak kiváló alapanyagból (borból) készülhet! Ma már egyre több manufakturális készítésű pezsgővel találkozhatunk, vannak akik kizárólag pezsgőt gyártanak, de egyre gyakrabban borászatok is így bővítik a kínálatukat. Ezek a pezsgők megmutatják, hogy szemben a tömegtermeléssel, mennyire míves, az ünnepeket méltón megkoronázó italról beszélünk. Látom az üzletláncok polcain is választék bővülését, s a vinotékákban is egyre nagyobb a kínálat, érdemes megkóstolni a minőségi pezsgőket is!

jan 072019
 

Zaklatott, végigdolgozott ősz után, az év végi ünnepek sem voltak pihentetők, december 25-én, 31-én és január 1-én is dolgoztam. Előre látva mindezeket, már december elején szállást kerestünk, az Őrség volt a célpont, azon belül inkább a szálláshelyek kínálata, mint a település volt döntő. Ezért esett a választásunk Magyarszombatfára, a szlovén határtól alig két kilométerre található községre. Miért az Őrség? Annak idején Rómába is akkor kezdtem el visszavágyni, amikor Karinthy Cini Naplóját olvasva megjelentek lelki szemeim előtt az Örök Város nevezetességei. Most alighanem Borbás Marcsi főzőműsorait látva csókolt homlokon a “múzsa” bennünket… Természetesen elővettem Kohus Peti “Tour de Őrség” beszámolóját, amelyből még több ihletet merítettünk!

Január 2-án szerdán indultunk, útba ejtve Somlót egy kis borbeszerzés céljából, közel három óra alatt értük el Magyarszombatfát. Másnap elindultunk, először a veleméri templomot csodáltuk meg, majd a szentgyörgyvölgyi református templomba mentünk. Előbbiben a XIII. századi freskók és az azokra vetülő fény játéka, utóbbiban a bárányfelhőkkel díszített karzat és tető igazi érdekességet nyújtott. Őriszentpéteren ebédeltünk, lassan gurultunk addig, számos helyen lehetett látni a népi építészet emlékeit, helyenként az enyészetnek adva, máshol felújítva, régi szépségében ragyogva. Visszatérve Magyarszombatfára – a falu a cserepezőkről ismert – betértünk az összes nyitva tartó gölöncsérhez, gyönyörű portékákat tudtunk vásárolni. Természetesen a Fazekasházat is megnéztük.

Reggelre esett másfél centi hó, a napot szállásunkon pihenve töltöttük. Szombaton felkerekedtünk, hogy megnézzük a méltán híres őriszentpéteri termelői piacot. Bár az év végi ünnepek utáni első szombaton takaréklángon üzemelt, így is fantasztikus portékákra leltünk! Füstölt húsok, kolbászok, szalonnák, tepertők; sajtok, túrók, vajak; mézek, lekvárok no és gyümölcspárlatok kínálták magukat. A termelőkkel nagyon jól elbeszélgettünk, nem volt tömeg, ráértek. Van elképzelésünk a kistermelők munkájából született étkek és a bolti kínálatban megvásárolhatók közötti különbségről, mégis nagyszerű érzés volt, hogy azoknak az embereknek a kezéből vesszük át, akik a természetből varázsolták elénk! Örültünk ennek a piacnak, szeretnénk visszatérni, amikor tavasz végén, vagy ősz elején teljes fényében pompázik!

Őriszentpéteren betértünk az Árpád-kori templomhoz, a szállingózó hóban kívülről tudtuk megnézni.

Szalafő felé vettük az irányt, számomra ez a település az Őrség szíve. Legjobban itt különülnek el a szerek, dimbes-dombos tájnak varázslatos hangulata van. Betértünk a Batha portára tökmagolajért, örömmel láttuk, hogy a Gasztroangyal itt mutatta annak készítését. A gazdasszonytól rengeteg dolgot megtudtunk a különféle magolajok kedvező élettani hatásairól, felhasználásuk módjáról. Tőlük a pityerszeri skanzenbe mentünk, bár az épületek zárva voltak, kívülről megnézhettük az őrségi népi építészet itt őrzött kincseit.

Szentgotthárd érintésével, egy finom ebédet elfogyasztva utaztunk tovább Körmendre, ahol barátainkkal töltöttük a délutánt, majd együtt mentünk el a helyi sportcsarnokba, hogy meghallgassuk a Körmendi Fúvószenekar újévi koncertjét. Mint megtudtuk, tíz éves hagyomány ez a koncert, túlzás nélkül, varázslatos volt! James Bond filmzenéje, vagy a Bohém rapszódia fúvós nagyzenekar előadásában elképzelhetetlenül jól szólalt meg, a többi zeneművel együtt.

Másnap szeles időben, ám verőfényes napsütésben utaztunk haza. Vízkereszt lévén elbúcsúztunk karácsonyfánktól, mégsem voltak rossz érzéseink, ez a három nap kárpótolt a zaklatott ősz és télelő három hónapjáért.

Íme máris feltöltötte valaki a szombati koncert talán legemlékezetesebb részét, fogadjátok szeretettel!

 

dec 302018
 

Ismét elszaladt tizenkét hónap, s bár durrannak a tűzijátékok, annyi történik mindössze, hogy eggyel nőtt a sorszám, új naptár kerül a falra. Szorongató, nagyon nehéz idők jönnek, ám engedjük el terheinket, álljunk meg egy percre, így óévbúcsúztatónként beszámolok a révkomáromi Ismerős Arcok koncertről.

Nem a tegnapi volt az első alkalom, hiszen hagyománnyá vált, hogy a naptári esztendő utolsó hangversenyét Révkomáromban játssza a zenekar. Többször voltunk ebből az alkalomból a Rév-klubban, idén azonban a zenekar alapításának huszadik évfordulójára összeállított koncertturnéba illeszkedett a felvidéki előadás, így a Jókai Színház volt a koncerthelyszín.

Igen, húsz év lepergett, nagyon sok dal született, olyan énekek, amelyek kiállták az idő próbáját. Lehet, hogy tévedek, de bizonyára komoly fejtörést jelenthetett a zenekarnak az ünnepi műsor dalainak kiválasztása, hiszen annyira bőséges forrásból meríthettek. Úgy érzem, nagyon jól sikerült összeállítást hallottunk, az elhangzott dalok felölelték a húsz év termésének legérettebb gyümölcseit. Nem kísérlem meg felidézni a repertoárt, nem volt hiányérzetem az előadás végén!

A dalokat újragondolta a zenekar, áthangszerelve, ülve adták elő; ezúttal a legsodróbb lendületű énekeknél sem pattant föl a közönség, sőt az Andocsi Mária végén hosszú pillanatokig beszédesen néma csend volt amíg megszólalt a taps! Azt hiszem nemcsak a zenekar, hanem a közönség is újragondolhatott egyet s mást. Tökéletes volt a megszólalás, így gyönyörűen érezhettük a hangszereken a zenészek virtuozitását, az együtt muzsikálás örömét! A muzsika kicsit más megvilágításba helyezte a jól ismert szövegeket is. Elképesztő azok időtállása, legyen szó aktualitások, vagy örök értékek dalba öntéséről!

Elszaladt a két óra, véget ért a telt házas előadás. Elmúlt húsz év, de szükség van régi és az újabb dalokra, határon innen és túl, még akkor is, ha most lenne vége, én már azt is csak megköszönöm. Végül a Nélküled, amely hallatán mindenki felállt. Köszönjük a tegnapi estét, a húsz esztendőt, nem utolsó sorban azt is, hogy hitvesemmel részesülhettünk ebből!

Ismét elnézést kérek a fényképek minőségéért, az év végi hangulat kedvéért kiegészítettem a koncert előtti sörivás helyszínén készítettekkel 🙂

dec 252018
 

Ismét elrohant egy év, ismét elszaladt az adventi készület négy hete… Sok jókívánság érkezik élőszóban, telefonon, elektronikus levélben, túl sokat ezekhez már nem lehet hozzátenni, így ezúttal egy Kormorán koncertről írt beszámolóval kívánok áldott Karácsonyt mindenkinek.

Mióta részesei lettünk a Kormorán-varázsnak, alig telt el úgy esztendő, hogy ne lettünk volna adventi koncertjükön. Voltak közöttük “nagykoncertek” a Körcsarnokban, vagy a Nagycirkuszban s voltak családiasabbak, mint a MOM kupolatermében. A hangulatot azonban soha nem a hely, vagy a közönség létszáma, hanem a színpadról áradó dalok szabták meg.

2018-ban koncerthelyszínnek a Duna Palotát választotta a zenekar, a gyönyörű színházterem hangulatos otthont adott a hangversenynek. Milyen volt a koncert? Nagyszerű, mint mindig! Sikerült egyensúlyt találni a régebbi, legrégebbi, újabb és legújabb dalok között, jó volt a megszólalás és a színpadkép. A hangulat sokszor felforrósodott, különösen a jól ismert dalok hallatán.

Úgy elszállt a két óra, hogy szinte észre sem vettük. Két nappal Szenteste előtt, a Kormorán hangversenye felgyújtotta szívünkben a karácsonyi fényeket, köszönet érte!

dec 022018
 

Hajnalonként roráté mise… az az igazi adventi készület! Prohászka írásai, csend, elmélyedés, magunkba és gondolatainkba fordulás, koszorún égő gyertyák, melyekből hétről hétre több fény árad.

Az adventi forgatag “Black Friday”-től Újév napjáig kínálja portékáit, vegyél, szerezz, költs, ródd a plázákat, hogy mire eljő a csendes éj, hullafáradtan rogyjál az ünnepi asztal mellé. Nem mondom, hogy nem esnek jól advent fényei, a vásárok hangulata, egy korty forró puncs, de nem ezekben van a lényeg! 

Alighanem 2002-t írtunk, amikor Isten ujja megérintett, s ott lehettünk a MOM Kupolatermében, hogy először halljuk koncerten muzsikálni a Kormoránt, egyúttal találkoztunk a Kormorán Baráti Kör tagjaival. Gyönyörű adventi este volt, akkor megértettem, hogy nem lehetünk egyedül. Nagyon sokan vagyunk, akik hasonlóan gondolkozunk Istenről, hazáról, nemzetről, családról, múltról és jövőről. Tiltott dalok tiltott hangszereken zenébe és dalszövegbe öntve erősítették, s mindmáig erősítik hitünket. A szél fölkapott, nem volt megállás, elvitt a Napba Öltözött Leányhoz Erdélyországba, koncertekre Somogyvártól Kisrozvágyig, Budapesttől Szombathelyig. Gyönyörű idők voltak!

Azóta elszaladt immár tizenhat esztendő. Advent első vasárnapja van, de mi ugyanúgy várjuk a Megváltó Csillagát, s a tavaszi feltámadást! Aligha volt olyan advent, hogy a Kormorán zenekar ne köszöntötte volna koncerttel. Így lesz ez az idén is, nagyon várom az év legrövidebb napját, a napfordulót, hogy ott lehessünk az Új időszámítás kezdetén! Addig is mindenkinek csendes adventi készületet kívánok!

nov 242018
 

December elsején 12 órakor werkfilm, 21:05-től pedig a teljes Trianon rockopera előadás látható lesz az M5 csatornán. Nézzük együtt, vigyétek a hírt!

Fénykép: Száraz Tamás (a júniusi ősbemutatón készült)