ápr 282018
 

A címben szereplő kétszavas mondatot egy sörösdobozon olvastam, valóságos gondolatlavina indult bennem, no nem a “felelősséggel”, hanem a “fogyassza”  okán… mert mi felelősséggel soha nem fogyasztottuk! A “fogyasztás” három dolgot feltételez: kivel, hol és mit. (Hozzátehetnénk még a “mikor”-t, de evidencia, hogy a hajnal nem a fröccs ideje.)

A “kivel” kérdésénél sem időznék, hiszen, ahogyan a néhai kolléga és regényíró Bólya Péter megfogalmazta, “…az ivás olyan mint a futball, csak csapatban űzhető…” (Védőirat című kisregény.) Egyáltalán nem mindegy, hogy kivel (kikkel) iszunk, hosszú út vezet egy gladiátorképzőben a sörfoltos pultnál ülő helyi erőktől, a baráti nosztalgia szesztornákon át, a kostolótársakkal hősiesen átivott borkóstolókig. (“Gladiátorképző” és “helyi erők” definíció S.T. barátom és íjásztársam szellemi terméke.)

Fotó: kepkonyvtar.hu

Dolgozatom első részében a “hol” kérdését fogjuk körüljárni. De hogy legyen kedvünk a folytatáshoz, mélyedjünk el Rejtő Jenő Csontbrigád című művének rövid szakaszában!

“A vörösbor a francia és az olasz nép hatalmas történelmi katasztrófái idején táplálta a lankadó hitet, azzal az ösztönzéssel, hogy élni vagy remélni ugyanaz, mert nagy nemzetek nemegyszer feltámadtak ismét tartós elhalálozásukból, és ebben mindig jelentékeny része volt a vörösbornak. A pálinka mámora nagystílű belenyugvás. Meggyőz arról, hogy semmi sem fontos. Földi bajaidra feleletül megajándékoz az idő és a tér fogalmaival. Ilyen roppant átlók között, jelentőségedben eltörpülve, boldog lehetsz megalázottan is, miután úgy érzed, hogy felesleges a világ, és a semmi is fontos, ha szereted. Ilyen egy közönyös, cseppfolyós Tolsztoj ez a pálinka. A vörösbor fáj, de azt mondja: “Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: “Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: “Élni fogsz!” És ez akkor is szép, ha nem igaz. Menj a fenébe, fiam.” (Forrás)

Begördült a 21-es kék autóbusz a Királyhágó térre, reggelente nagyívű séta vette kezdetét, úton a gimnázium zord épületének irányába, az Alkotás útra. A téren megtalálható egykori Budai gödör nevű egységről csak azért nem emlékezhetünk meg, mert abban az időben már a sarki közért raktárává aljasították. Ne adjuk fel, hiszen még az Ugocsa utcában, a mozi mellett volt egy neve sincs itató, pár lépcső vitt le az utca szintje alá, felejthető féldecikre volt csak jó. No de a Márvány utca! Baloldalon a Palack, a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet poharazója, ahol kiváló fehérbort mértek. Pár méterre tőle a Csemői, az ottani MGTSZ (mezőgazdasági termelőszövetkezet) borozója, a szódásüveg tálcán állt, pár fillér elhelyezése után bárki kedvére hígíthatott magának bármit, a kisfröccstől a viceházmesterig. A jobboldalt se hagyjuk magára, elvégre a hentesnél helyben lehetett sült kolbászt falni, a hozzá való sörök társaságában. Az Alkotás utca sarkán volt a Márvány bisztró, igazi sarki kocsma! Az L alakú térben gyönyörű megmunkálású, antik pénztárgép mögött álló hölgytől kellett blokkot vásárolni, amelyet egy fából kiálló szögre húzva érvénytelenítettek, majd kimérték a rendelt nedűt. Leülni nem lehetett, de ez nem volt baj, elvégre a vendéglátóipari egység pusztán a futó felfrissülést, vagy a rapid lerészegedést szolgálta. (Ma egy kitűnő pizzéria van a helyén.) Szemben állt a Kis-Royal, nem volt dolgunk egymással.

Tágíthatnánk a kört, hiszen a Márvány utcán továbbhaladva, a híd után volt a Brikettbár, nevét a közeli Tüzép telepen dolgozókról kapta; a Királyhágó tértől nem messze, a Böszörményi úton talán máig megvan a Tik-Tak presszó, amely elé nyáron ki lehetett ülni, odabenn a sűrű dohányfüst, sötét drapériák szolgáltak díszletként a féldecik bevételével kialakuló könnyű mámorhoz. A Böszörményi út Déli felőli végén volt a Fakalapács borozó, amelybe egy stilizált hordón át lehetett belépni. A hely specialitása a málnás bor volt, amely a fröccs málnaszörp sűrítménnyel való dúsítását jelentette. Hosszan lehetne kalandozni ezen a négy négyzetkilométeres területen, ha még belevennénk a Moszkva tér környéki itatókat is, soha nem lenne vége. Egyszerűbb volna végiginni, mint végigírni…

Fotó: Fortepan.hu

Ugorjunk egy nagyot térben, következzék hat pécsi év. Szeptember volt, amikor a Mecsek-expressz nem is annyira lágyan ringatva, nem is annyira száguldva Pécs felé vitt. Az Ittasellátóban Szalon sört adtak, korábban még csak nem is hallottam róla. A város feltérképezéséhez hat esztendő kevés volt. A Budai vámnál állt a Jó szerencsét büfé, osztályon aluli zord böfögő. Következett a Gyárvárosi italbolt nevű sarki kocsma, majd ahogyan közeledtünk a városmag felé, a vendéglátóipari egységek egyre sűrűbben kínálták magukat. Még a Zsolnay negyedben volt a Bölénybika nevű hely, kicsit feljebb a Katalin italbolt, majd a 48-as téren a Junoszty, nem messze onnan a Sopianae söröző. Utóbbiban kiváló étlap és cigányzene volt, a diákok pénztárcájához mért árfekvéssel. Belépve a tényleges Belvárosba, ott volt a sétálóutca fölött a Piros rózsa, amely enteriőrjét tekintve sokkal inkább emlékeztetett egy falusi iskola osztálytermére, mint kocsmára, hiszen fémvázas székeken ültünk, a terem végén egy televízió pislákolt, a III. osztályú besorolást messze alulmúlta a kínálat. Az iskolaérzést tovább fokozta a bejárati ajtóval szemben, a járda szélén elhelyezett masszív fémkorlát,  amely az egyensúlyukat vesztett, utcára kilépő vendégek kizuhanását volt hivatva megakadályozni. Még ugyanebbe a régióba tartozott a Halásztanya, meleg-konyhával, hideg sörökkel, markecoló csajokkal és rendszeres bunyókkal.

A Széchenyi téren a Nádor uralta a terepet, patinás sörözőjében gyönyörű faragott bútorokat találtunk, már abban az időben Gössert csapoltak. Akkoriban nyílt újra – több évtized után – az Elefántos ház, elegáns sörözőként. Nyugat felé haladva, a Kórház téren találtuk a Százéves borozót. Egyetemünk környékén nem lehet nem megemlékezni a Tavasz cukrászdáról, valószínűtlenül hosszú nyitva tartással. Süteményt én ott soha nem láttam, de kárpótolt, hogy egyszer valaki belehányt a flipperek elosztójába, rövid áramszünetet okozva ezzel. Szemben volt a Csillag (művésznevén Planetárium), akár meleg ételt is lehetett ott enni. Ha már ételeknél tartunk, ne felejtsük el a legendás Milán éttermet, nagyszerű volt a konyhája, délszláv specialitásokkal. Betérhettünk a Virágcsokor nevű egységbe is, rusztikus, szocialista-realista életérzést találva.

Eljutottunk a Szigeti városrészbe, ahol nem időznék hosszabban. A Makárhegy lábánál két kiemelkedően fontos egység volt: az alsó és a fölső Maki… Utóbbi egy bokszos bisztró, némi meleg étellel, teljes körű italválasztékkal, zenegéppel. Innen lefelé haladva nem lehetett elkerülni a Vénuszt, amely egy családi ház tetőterében épült presszó. Nagyon kulturált körülmények között, melegszendvicset rágcsálva lehetett berúgni. Éjfélkor minden nap felcsendült a Sunshine reggae, amely azt jelentette, hogy ideje eltakarodni.

Végül, de nem utolsó sorban az alsó Maki, más néven Homoki, hivatalosan Makári italbolt volt a kezdet és a vég. A sarki kocsmába három lépcsőt leküzdve lehetett behatolni, itt is L alakú volt a belső tér, az ajtóval szemben állt a pult, amely az akkori kocsmaberendezések prototípusa volt, kék furnérlapok alkottak polcokat, ki tudja miért, még tükrökkel is ellátták. A pultban lévő üreg a bort rejtette, amelyet erre alkalmas mércével öntöttek poharakba; a szódának csak a csapja látszódott, vörösréz sörpisztolyból ömlött a komlólé a korsókba. A Homoki különlegessége az volt, hogy egy elektromos szamovárban készült a forralt bor. A komfortot jól mutatta, hogy sem szék, sem fűtés nem volt, viszont a körbefutó polcon lavórnyi alumínium hamvvedrek szolgáltak a csikkek elhelyezésére. Az italbolt már nem volt gebinbe adva, de nem volt igazából tulajdonosa sem Ilonka néni, sem Pisti – ők voltak, akik nagy szakértelemmel töltötték teli a poharakat. A Homokinak lelke volt. A minimalista külső kevesebbet ígért, mint amennyire a betérő vendég számíthatott. A kocsma az uránvárosi panelok és a Makárhegyre felkúszó családi házas övezet határán állt, szívesen írnám, hogy az Egyetem közelsége emelte a nívót, de hazudnék. A Homokiban békésen megfértünk fiatalok, a lakóövezet idősebb emberei, jól kijöttünk egymással. Vizsgák utáni első stresszoldásra, nagyobb bulik alapozására, hétköznapi szomjoltásra is tökéletes volt ez a barátságos kiskocsma.

Sok pécsi helyet nem említettem, délre – Kertvárosba – nem kalandoztunk, pedig a laktanyával szemben, a Szomjas tüzér nevű hely sem volt akármilyen, nem beszélve az Arany Bikáról, ahol csodálatos pacalt, vesevelőt, szalontüdőt ehetett bárki. Sok minden megváltozott, a nyolcvanas években a pécsi kocsmakultúra a zeniten volt!

Fotó: Fortepan.hu

Kaposvár arányaiban azt tudta, amit Pécs. Ikonikus helyek voltak: Kék egér italbolt, Ipar vendéglő, utóbbiban kiválóan főztek, cigányzenére akár mulatni lehetett. A Hatlépcsős a Németh I. fasor végén volt, lefelé kellett menni hat lépcsőt, bútorzata mint a Homokié. Ködös novemberi estén iszogattunk, amikor betért 2-3 férfi, keresztpántos vietnami papucsban és fürdőköpenyben. Ismerősek voltak, délelőtt láttuk őket, amint leszokóban az ivásról, cinvödörbe okádtak… A gyógyszer hatásával együtt illant el az alkoholundor, estére beömlött a szervezetbe mindaz, ami járt neki…

Szombathelyen már nem a kocsmákat kerestük, nagyon jó vendéglők voltak; munkahelyemhez közel a Gól, nem messze a Magyar tenger. A Főtéren egy hangulatos pezsgőbárban lehetett a Törley teljes termékpalettáját kóstolgatni. Már nem idézte fel a sarki kocsmák hangulatát, de még nem jutott romkocsmai mélységekbe az Akvárium, üvöltő gépzene, átláthatatlan cigifüst, zsúfoltság töltötte be a teret. A fiatalok kulturáltan szórakoztak… Azóta visszaváltozott Keringővé.

Székesfehérváron a Bableves nevű hely volt a kocsmák legalja, már harminc éve eldózerolták. Biztos vannak még jó kis helyek, de nem is vágyom már ezekbe, betérhetünk nagyszerű vendéglőkbe, pizzériákba, ezekben az étkezésen van a hangsúly. S ha az ember meghitt helyre vágyik, nagyszerű kávézók mélyén talál rájuk. Hiába, a leélt évek számával fordítottan arányos a kocsmákban töltött órák száma.

S hogy miket ittunk? Akit érdekel, a bő egy hét múlva megjelenő folytatásból megtudja majd!

Fotó: kepkonyvtar.hu

 

Már 222018
 
2018. március 15. Békemenet. A hetedik… Az embernek különböző kicsengésű asszociációi támadnak. Akár az, hogy a hetes szám meseszám, akár József Attila verse az emberi élet küzdelmeiről. A Békemenet minden alkalommal a jelenlegi kormányt támogató, óvni, védeni akaró emberek demonstrációja. Az első 2012 januárjában volt, miután az Európai Unió a 2010-es választás után gyakorlatilag azonnal egy agresszív, tulajdonképpen a kormány megdöntésére irányuló támadást indított – a hazáját bármikor készséggel eláruló magyarországi balliberális oldal közreműködésével.

Fotó: Origo.hu

A mostani Békemenet kettős céllal született. Elsősorban a hazánk migrációs politikája miatti külföldi támadások, részben a „hódmezővásárhelyi színjáték”, az időközi polgármester választás manipulatív kampánya, eredménye és következményei nyomán hívták életre a szervezők.

A buszon, ahogy Budapest felé közeledtünk, egyre erősödött bennünk a legelső ilyen út emléke, hangulata. Az még nem Békemenet volt, hanem 2002. április 13., amikor Orbán Viktor először hívta össze a hazafiakat az Országház elé, az akkor még kétfordulós választás első fordulója után, hogy a Ron Werber nevével fémjelzett baloldali gyűlöletkampány ellensúlyozására lelket öntsön a keresztény, nemzeti oldal szavazóiba. Hogy összehozzon, öntudatra, önbecsülésre ébresszen, valódi politikai közösséggé alakítson minket. Sikerült. Tíz évvel később az első Békemenetet már nem ő kezdeményezte, hanem pontosan az ő támogatására rendezte ez az öntudatra ébredt civil közösség. A mostanit szintén, és valahogy megint beletrafáltunk! Éppen a kellő pillanatban történt meg ez is. Sportnyelven szólva a balliberális oldal egy „talált gól” után már a győzelemben reménykedett, de három percen belül mi újra lőttünk egyet, és ezzel helyreállt a meccs eredeti képe.

Buszaink a Bem tér mögötti Tölgyfa utcában álltak meg egy pillanatra, hogy leszállhassunk, s a Fekete sas utcán át a „Kaposvár” tábla mögött „bevonuljunk” a térre. Javában gyűlt a tömeg. Mi, maradván a Bem tér végében, nem is láttuk, hogy a Bem rakparton, s Margit hídnál mennyien lehetnek, de azt láttuk, hogy a tér teljesen tele van. Sajnos érthetetlen módon nem volt kihangosítás, így inkább csak sejtettük, mint hallottuk a lengyel csoport, s a magyar szervezők kölcsönös köszöntő beszédeit. Az eső is eleredt, de ez sem lohasztotta le lelkesedésünket. Beszélgettünk egymással és a mellettünk álló más településekről érkezett csoportokkal. Azután 1 óra körül megindult a tömeg. A Bem rakpartra kiérve tárult elénk a hömpölygő, s távolabb, már a hídon átkelő sokaság. Hát… ilyet már régen láttam (igaz többször is). Mit mondjak: tényleg sokan voltunk. A hídon kígyózó tömeg eleje elveszett a pesti oldalon Szent István körút házai között, s visszanézve a Bem rakpartra még mindig zárt sorokban áramlott a nép. A lengyelek ekkorra már nem képeztek egységes csoportot, itt is, ott is fel-feltünedeztek zászlóik, transzparenseik a magyarokéi között. A hol erősödő, hol alábbhagyó esőben időnként a Kossuth nótát, vagy a Gábor Áron rézágyúját énekeltük. A tömegben mindenfelé fiatalok cikáztak a Minority Safe Pack – az őshonos kisebbségek jogainak európai parlamenti napirendere tűzéséért aláírást gyűjtve. Egyre jobb lett a hangulatunk, már készültünk a Kossuth téri nagy találkozásra. A hídon a középső, a közlekedési sávokat elválasztó korlátokra itt-ott fiatalok kapaszkodtak fel, és álmélkodva fényképezték, videózták okostelefonjaikkal a vonulást.

Amikor átértünk, kissé megbomlott a rend. A Békemenet eredeti útvonala bevezetett a Nyugati térig, hogy onnan a Bajcsy Zsilinszky úton jussunk el az Országházzal szembeni Alkotmány utcába, de sokan már a pesti hídfőnél, a Jászai Mari téren, vagy valamelyik következő keresztutcán befordultak az Országház felé, hogy minél közelebb lehessenek a színpadhoz. Mi a kijelölt útvonalon haladókkal tartottunk, aminek két negatív következménye lett. Először is az Alkotmány utca sarkától nem messze az egyik ellenzéki párt, a korábbihoz gyakorlathoz hasonlóan egy tribünt állított fel, ahonnan őrült hangerővel kommunista mozgalmi indulókat játszottak, s Kádárék mintájára integettek, jelezve, hogy a felvonulást kommunista csökevénynek tartják. Ők! Mind a nyolcan, ötven rendőrrel körülvéve, hogy bántódásuk ne essék! Komolyon mondom, nem igaz, hogy nem érezték, hogy ez mennyire nevetséges! Az ellenzék gúnyol minket, miközben tudjuk: savanyú a szőlő! Mindenüket odaadnák, ha ennek a tömegnek csak a tizedét össze tudná hozni a tüntetésein! A másik kellemetlenség az volt, hogy ekkora kerülőt téve olyan későn érkeztünk meg, hogy már csak az Alkotmány utca kb. feléig jutottunk el az „embertengerben”. Meglepve tapasztaltuk, hogy egyáltalán nincsenek kivetítők csak hangszórók voltak. Akik kiszorultak a Kossuth térről, vagy ott az emelvénytől távol álltak, nem láttak semmit, csak hallották a történéseket. Pedig igen szép verses, zenés, táncos műsort állított össze Vidnyánszky Attila! De mindenki tudta: itt és most nem az a fontos, hogy mi lássunk, hanem, hogy minket lássanak. Az embertömeget, a hullámzó piros-fehér-zöld zászlóerdőt. Ország-világ ránk csodálkozzon, és akár megrettenjen: az országot jó irányba vezető kormányhoz és miniszterelnökhöz, a nemzet fogalmához hű tömeg nem fogy! Nem olvad, nem fásul el, nem veszíti el a hitét – és a józan eszét! Hátborzongató volt együtt szavalni a Nemzeti dalt az egyik előadóval, de főleg a Himnuszt Orbán Viktor miniszterelnök úrral – a mi Viktorunkkal!

A buszokhoz visszatérve is a régről ismert jelenet: az induló buszokon ülők és a még csak társaikra várók búcsúzkodása, integetés kézzel, zászlóval, transzparenssel. A sok álldogálástól és hosszú meneteléstől kissé bágyadt, mégis fellelkesült mosolyok! Elképesztően jó érzés!

Egy biztos: a Békemenet méltó volt március 15-éhez! Békés, de hihetetlen erőt sugárzó demonstráció nemzetünk függetlensége mellett! Az nem lehet, hogy ne mi nyerjünk április 8-án!

feb 262018
 

Ennek a naplónak indításakor alapelvként rögzítettem, hogy elkerüljük a politizálást. Két okom volt erre: a “ne szólj szám, nem fáj fejem” kényelmén túl, a korábbi keserű tapasztalatok, amikor egy zenekar munkásságának hatására megszerveződött baráti kör honlapján azok folytattak éles politikai vitákat, akik minden másban közös nevezőn voltak. A viták meddők voltak, mégis mindenki kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedett. Ám azok a polémiák habos kakaós babazsúrok voltak azokhoz képest, amelyeket ma olvashatunk egy-egy portálon megjelenő olvasói hozzászólásokban, amelyek trágár stílusát hallva, még a jutasi őrmesterek is elcsodálkoznának. Olyan förtelmes moslék bugyog fel a klaviatúrákból, hogy nem is értem, a honlapok működtetői miért nem szabnak gátat.

“Déjà vu 2002” címet adtam ennek az írásnak, talán nem lépem át oldalam alapelveit, mert aggályaim messze túlmutatnak a napi politikai csatározásokon. 1998-2002 között Magyarországot polgári kormány vezette. A választások akkor is további folytatást ígértek, hidegzuhanyként ért bennünket, hogy egy kommunista őskövület, a D209-es ügynök vezetésével, derékba tört a szépen induló történet! Másnap, a TF azóta leégett csarnokába hívta meg a polgári Magyarországot a kormányfő, a tömeg az Alkotás úton a Déliig ért, megkezdődött a két forduló közötti kampánykörút, a “…mindenki hozzon magával legalább még egy embert!” jegyében. A Kossuth térre százezrek zarándokoltak, a második fordulóban majdnem sikerült megtalálni a veszett fejsze nyelét, kis híján meglett az egyenlítés, de mindezek kevesek voltak a hatalom megtartásához. Soha, egyetlen korábbi választás nem ébresztett annyi kétséget, mint a 2002-es; megvásárolt szavazatokról, utaztatásról, láncszavazásról röppentek fel hírek. Egyedül néhány nemzeti radikális próbálta reménytelen akciójával kikényszeríteni a szavazatok újraszámlálását, de ez az akkor még hatalomban lévők ingerküszöbéig nem ért fel.

A folytatást ismerjük. A D209-es megpuccsolása után jött a vizitdíj, devizahitel, égbeszökő energiaárak, túladóztatás korszaka; a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kudarca – “23 millió román” illegális bevándorlóval való riogatás -, majd az öszödi beszéd, a Forradalom ötvenedik évfordulóján brutális támadás, máig nem tudjuk, a jelöletlen ruházatban kik ütötték az ünnepelni vágyókat. A libatenyésztők egy részét tönkretevő miniszterelnök országlása már csak egy rút vörös farok volt az undorító történet végén. 2010-ben eladósodott, az államcsőd szélén tántorgó, erkölcseiben megtört országot örökölt a kétharmadot szerzett polgári oldal. Innen kellett felállnunk, pedig akkor még nem sejthettük, hogy az illegális migráció, a muzulmán hódítás egy-két esztendő alatt századunk legnagyobb kihívása elé állítja az öreg kontinenst, benne Magyarországot.

A polgári kormány mindeddig sikeresen hárította el azt a veszélyt, amelyet az illegális migráció hordoz magában. Szövetségeseket is talált, úgy tűnik, hogy például Ausztriában is azokat választotta meg a nép, akik országukat az osztrákoknak szeretnék megtartani, remélhetően márciusban Olaszországban is hasonló döntés születik. Vagy meggátoljuk az illegális bevándorlást, vagy nagyon rövid idő alatt Európából iszlám kalifátus lesz! Ez a tét!

Hódmezővásárhelyen tegnap időközi választást tartottak a megüresedett polgármesteri szék betöltéséért. Két komolyan vehető jelölt szállt ringbe, bár a szavazólapon a majdani győztes “független” jelölt neve mellett egyetlen pártlogót sem láttunk, jól tudtuk, mögötte áll a szélsőjobbtól a szélsőbalig valamennyi politikai erő. Abban a városban, ahol 1990 óta minden alkalommal polgári jelölt győzött, hatvan százalékot szerzett az ellenzék! Ami történt, az jóval több, mint figyelmeztetés, ez intő jel, hogy 2002 nagyon könnyen megismétlődhet! A különbség annyi, hogy nem kettő, hanem öt hete van a polgári oldalnak, hogy összeszedje magát, mert április 9-én hiába visz majd magával mindenki legalább még egy embert, hiába csócsáljuk a gumicsontot az újra megalakuló polgári körökben, már későn lesz!

Nem tudom mit lehet tenni, azt hiszem egy amerikai tőzsdecápára kihegyezett kampány nem vezethet célra. Amit el kellett róla mondani, az elhangzott, az emberek többségét már egyáltalán nem érdekli ez. Minden csatornán fel kell mutatni az elmúlt nyolc év eredményeit. Az embereket irritálja az erőltetett stadionépítési (felújítási) őrület, ki kell mondani, hogy a megkezdett munkálatok befejezése után évtizedekig nem kezdünk újakba, a felszabaduló erőforrásokat mire fordítjuk. (Az útépítéstől kezdve, a kórházi várólisták rövidítésén át, az oktatásügyig, az iskolai- és tömegsport infrastruktúrájának javításán át ezernyi lehetőség volna.) Ha az ország gazdasági teljesítőképessége megengedi, már 2018-ban vissza kell adni a tizenharmadik havi nyugdíjakat! Nem szabad felülni a közvélemény-kutatók szirénhangjának, úgy kell küzdenünk, mintha az ellenzék állna 52 százalékon; napok alatt el kell érnünk azt a lelkiállapotot, amelyet 2002-ben, a két forduló között éreztünk. Fel kell állni a fotelból, kampányolni, majd szavazni kell! Soha nem volt ekkora a tét!!!

2002-t követően magam is beléptem az akkor bukott polgári pártba, ám néhány taggyűlés után már tudtam, a pártélet nem az én világom, így tagságom szépen elsorvadt, ezt egyáltalán nem bánom. Amíg élt Csurka István és létezett a Magyar Igazság és Élet Pártja mindig rájuk szavaztam, mert azok a helyzetértékelések, amelyek Csurka tollából a Magyar Fórumban hétről hétre megjelentek, teljesen világosak voltak. De jó lenne most is hallani Csurka István tanácsait… A politika, vagyis a kompromisszumok művészete számunkra a választásról szól, sajnos rossz és még rosszabb alternatívák kínálkoznak. Nem egy politikai párt, nem egy kiemelkedően tehetséges politikus, gazdasági szakember sorsa, hanem hazámé aggaszt. Nekem már szinte mindegy (gyakorlatilag minden mindegy…), ha egy újabb tragikus fordulat következik, elköltözöm Székelyföldre, inkább éljek román, mint neobolsevik uralom alatt… de az én otthonom, a te városod, a mi hazánk sorsa amíg élek, nem lesz közömbös számomra. Van még szűk öt hetünk…

A hódmezővásárhelyen történtek néhány utórezgése a sajtóban:

Paranoid Android

Orbán Viktor

Nagy Ervin

Bayer Zsolt

Évkezdet

 Szerző: - 11:27  2 hozzászólás »
jan 012018
 

Kinek mit jelent az “ünnep” fogalma? Bizonyára mindenkinek mást. Karácsonykor a Megváltó megszületése okán érzett örömünket kiáltanánk a világba, összejön a szűkebb, tágabb család, fenyőfát díszítünk, megajándékozzunk szeretteinket, az asztalra finom étkek, a poharakba gyönyörű italok kerülnek. Mindazok, akiknek ez nem adatik meg, lelküket ünneplőbe öltöztethetik, ülhetnek akár Titok-karácsonyt. Ám előtte heteken át rohangálunk, idegesek, túlhajszoltak vagyunk, de Szentestén,  minden a helyére kerül, megnyugodhatunk.

Az év vége, év eleje engem régóta hidegen hagy. Az egyetemi évek alatt mindig beárnyékolta a vizsgaidőszak, nem volt alkalmas a gondtalan mulatozásra. Később, munkába állva, igyekeztem ilyenkor ügyeleteket vállalni, ha ezen áron tehettem szabaddá Karácsonyt. Igazából, hogy december után januárt írunk, annyira érint meg, mint bármely más hónapforduló, az sem izgat, hogy a dátum elejére eggyel nagyobb szám kerül. A tűzijátékesőt sem élvezem, egyedül háziállatainkat sajnálom, igaz tudom, az óévtől századok óta zajosan búcsúznak, elűzendő a gonoszt. Egy év múlttá válik, a jövőt meg talán jobb, ha nem ismerjük. A mögöttünk hagyott szilveszter annyiban volt más, vasárnap lévén a Szent Család Ünnepére emlékeztünk templomainkban, s vihettük haza saját családunkra is az áldást. Ez tette számomra különlegessé ezt a napot.

Gondolkoztam, miről lehetne írni, egy finom kávé kortyolgatása közben? Lehetne marasztalni az óévet, ahogyan jó tolla miatt, számomra egyik legkedvesebb publicistánk míves írásában megtette, ám sorai sokkal veretesebbek annál, mint arra én képes lennék. Az írásban felvázolt gondolatok jelentős részével azonosulni tudok; ha saját életünkre gondolok, bizony akkor csodálkozik rá az ember a múlt értékeire legjobban, amikor azok vészesen elillanni látszanak… Lehetne írni az újévi népszokásokról, babonákról és hiedelmekről, de vannak nálam avatottabb ismerői a témának. Górcső alá vehetnénk a jövőt, de a tárgylemezt takaró fedi, minden nappal többet mutat magából, miközben a múlt részévé válik. Amit fel kell értékelnünk az a jelen. Már reggel nyolckor, Hitvesemmel egymás kezét fogva, szentmisén köszönthettük az év első napját. Odakinn hamiskásan süt a Nap, hideg sincs, jólesik a fűtött szobában ülni a billentyűzet előtt, örülni annak, hogy van mit, van min és van hová írni, hogy működik egy kávéház, ami az enyém, s ahová bárki betérhet. Jólesik azokra gondolni, akik esetleg néha benéznek, beleolvasnak ebbe, abba. A jövőt nem látjuk, de bízhatunk Szent II. János Pál pápa sokat idézett szavaiban: “Ne féljetek!”; a múltat nem tudjuk megváltoztatni, ezért érdemes agyunkkal a jelenre, a most megélt pillanat varázsára összpontosítanunk.

Dalba öntött Régi magyar áldással kívánok mindenkinek boldog újesztendőt!

aug 062017
 

Hétfőn,július 31-én indultunk útnak,reggel 6-kor,a szokásos útvonalon,de egy új tóparti helyre, Alsóörsre. Több indulási hely közül végül is itt sikerült biztonságba helyezni a járművet,ezért lett a körutunk kiinduló pontja Alsóörs. Másrészt optimális távolságra van tőlünk és a túra kezdetére is földrajzilag jó helyen fekszik. Rutinos lepakolás és a bringák feltáskázását követően újdonsült ismerőseinkkel váltottunk néhány szót,megbeszéltünk bizonyos részleteket az érkezéssel kapcsolatban,majd fél 10-kor nyeregbe szálltunk. Gyakorlatilag ekkor döntöttem el véglegesen,melyik irányba is induljunk el. Természetesen volt haditerv és napi kilométer-adag elképzelősünk,de mivel a kiindulópont változott,fennállt az a lehetőség,hogy a napi végállomások elcsúszhatnak a megtett távolság függvényében. Gyakorlatilag 5-6 kilométer pontossággal lőttem be a napi túraadagot!

 

1.nap,Alsóörs-Zamárdi, 55.6 km

Ez volt a napi terv,célállomás és kilométertáv.A valóságban Szántód-Balatonföldvárig jutottunk el és 61 kilométert tekertünk. Alsóörsöt elhagyva keletne vettük az irányt,Almádiig lakatlan területen vitt a kerékpárút minket, Almáditól viszont lakott,összefüggő községeken át tekertünk Keneséig.Itt tartottunk egy kis pihenőt rábukkantunk egy stégre,ahol bele tudtunk menni a vízbe és hűsíteni magunkon.Bár még nem volt elviselhetetlen a hőség,egy kis csobbanás jól esett. Keneséből továbbindulva várt ránk egy-már jól ismert-emelkedő Balatonakarattyán.Azt hiszem,a tavat övező körút leghosszabb,kb 800 méter hosszú kaptatóját kell leküzdenie a bringásoknak.Nem lehet kikerülni,az ellenkező irányból érkezve ugyanez a domb kerül elébünk.Jutalomként lehet süvíteni lefelé menet 40-es tempóval. Aligán is van egy rövid emelkedő,de az állomás után már leérve a partra kényelmesen lehet bringázni a viszonylag széles,de enyhe autós forgalmú úton.Világostól Szántódig lakott területen haladtunk,200-300 méterenként bejáratokkal a tóhoz-semmi gond a fürdéssel. Mi Siófok-Aranypartig tekertünk,ott pihentünk egy hosszabbat,megengedtünk magunknak egy sört is,hisz fürdés és 1 óra lazítás várt ránk. Siófok a bringásoknak nagy kihívás.Még nem volt rá példa,hogy ne tévedtünk volna el.Most viszont aránylag simán áttekertünk a zsúfolt városon és rátaláltunk a bicikliútra.Zamárdi-tervezett végállomás.A központi strandnál befordultunk a párhuzamos utcába és elkezdtük figyelni a szálláslehetőségeket.Végül egészen Szántódig kellett mennünk-ami egyébként nem volt baj-szállásért.Tiszta,mindenhez közel elhelyezkedő szállás,a szezonnak megfelelő áron és meglepően rövid utánajárással.Mi kell több? Talán 3 óra,fél négy lehetett,amikor lecuccoltunk és 61 kilométer után megpihentünk.Az éjszaka nagyon meleg volt…

2.nap Szántód(Balatonföldvár)-Balatonmáriafürdő,56.6 tervezett km.

Az időjárás jelentés nem volt túl kedvező,39 fokot jósoltak,ennek jegyében már negyed 9-kor elindultunk.Balatonszárszón megálltunk megnézni a József Attila emlékhelyet.Többször elmentünk már mellette,most volt időnk megállni és elgondolkodni egy kicsit a költő tragikus sorsa felett és megnézni közelről is a csodálatos emlékművet. Az volt a terv,hogy Balatonszemesen megkeressük a temetőben Latinovits Zoltán sírhelyét,de egy nem várt defekt közbejött és némi csúszást okozva lemondtunk erről a tervről.Majd legközelebb… Ahogy fogytak a kilométerek,egyre forrósodott a levegő,Többször mentünk a vízbe,többet pihentünk.Így is sikerült Máriafürdő-Balatonkeresztúrra érnünk már délután 2-kor.A cél teljesítve-gondoltuk-de kis kálvárián mentünk keresztül,míg sikerült szállást találnunk. Gyakorlatilag minden házba bementünk,ahol volt kiadó szoba,de mindenhol teltház és “semmi esélyük itt szállást találni” búcsúszó várt . Ekkor már a hőség és a fáradtság kezdett kínozni minket,mint derült égből a villámcsapás jött a megmentő kiadó lakás.Akkor,amikor mindenhol azt mondták,esélytelen,a központ közvetlen közelében találtam kiadó szobát! Megmenekültünk!igaz,hogy csak 51 kilométer tekertünk aznap,de nagyon belefáradtunk.Nem kell ecsetelni,milyen élvezettel toltunk le 15 perc alatt fejenként két doboz Sopronit… Az éjszaka itt is forró volt,csak pirkadatra enyhült a meleg annyira,hogy elviselhető legyen a klíma. A napi csúcs 39 fok volt.

3.nap,Balatonkeresztúr-Badacsonytomaj (betervezett célállomás és 51 kilométer)

Szintén korán indultunk útnak aznap,még melegebbre kellett számítanunk,és olyan szakaszon,ahol minimális a strandolási lehetőség.A déli partról indultunk,a nyugatin átsuhantunk,Keszthelyet érintve értünk a keleti partra.Balatongyörök és Badacsonytördemic között nagyon szép a táj,szeretek itt tekerni.Szigliget is gyönyörű.Talán itt sikerült feledtetni a forróság idézte nehézségeket.Badacsonytomajba érve.Itt pihentünk egyet,megebédeltünk,és úgy döntöttünk,hogy utunkat folytatjuk,de keressük más a szállást.Végülis a keresés eltolódott,mivel Badacsonyörs,Ábrahámhegy látókörön kívül esett,csak a tóparton kerekeztünk,ezekben a településekben nincs a bringaút körül lakóház,strandövezet.Végül Révfülöpön álltunk meg.Itt egy kis atrocitás tanui,picit résztvevői voltunk. Történt ugyanis,hogy a kijelölt bringúton haladva,egy szemben közlekedő kerékpározók férfi tagja nem épp szalonképes megjegyzéseket tett-akkor még nem tudtam,kire.pillanatok múlva megtudtam ezt is:szembe jött velünk egy gyalogos pár és teljes szélességben elfoglalták a bringautat.A féri volt az út közepén és nem volt hajlandó lehúzódni,elengedni a bringásokat.Nekünk is teljesen le kellett hajtanunk a fűbe.Érthetően,hangosan megköszöntemaz úrnak a semmit, “szívesen” -jött a válasz tőle. Egy gyalogost értünk utol,aki tanúja volt az esetnek,sőt az előző bringás kolléga esetét is látta.Őt is “leszorította” a kedves úriember a fűbe. Hát,ilyen is van.A sétány kezdetén,közvetlenül a mólónál leültünk pihenni egy terszra egy-egy Soproni társaságában.A felszolgáló fiútól kértünk segítséget szállás ügyben.Jó tippet kaptunk,fél órán belül már vissza is jöttünk hozzá megzuhanyozva,fáradtan,de boldogan egy újabb sörre annak tudatában,hogy korán megtaláltuk a szobánkat és az egész délután és az este a pihenésé. Kimentünk strandolni,vacsoráig ott voltunk,aztán este 8-kor felballagtunk a kilátóba. Ezt nem kellett volna.Háromnegyed órűt kullogtunk felfele a hőségben,merő vizesen,porosan,de a kilátóból pompás kép tárult elénk.megérte felmenni oda? Talán. Ez volt egyébként a legkönnyebb szakasz,annak ellenére,hogy Badacsonytomajon túlmentünk és a tervezettnél többet, 57 kilométert tekertünk. A legmelegebb éjszaka várt ránk.

4. nap,Révfülöp-Alsóörs,46 kilométer

Annak a tudatában,hogy nem kell szállást keresni,nem hajtott minket semmi,Kényelmesen haladtunk és értünk Akaliba,a tavalyi csillagtúránk kiindulójához.Megálltunk a mólónál fürdeni,de olyan komoly hullámok voltak a partnál és olyan zavaros volt a víz,hogy lemondtunk a csobbanásról.Meglepő módon a bringaúton alig érezhető széllel találkoztunk,ezért volt váratlan a sok hulláma kikötőben.Ismerve már a távolságokat Tihanyig,majd Füredig,az előbbinél “kivettük” a szokásos pihenőóránkat és Tihanynál csobbantunk egy jó nagyot.A félsziget takarásában sima,szélmentes víztükör és csodálatosan jó,frissítő víz várt ránk. Füreden le volt zárva sétány ezzel egyben a bringaát is.nem volt más megoldás,fel kellett kapaszkodnunk a városon áthaladó 71-es főútra,majd addig azon haladva, a forgalmas úton elérni a város határában a kijelölt kerékpárutat.Csopak,Paloznak és végül Alsóörs,célba értünk.Itt azért meg kellett mászni egy enyhe,de elég hosszú,talán 1 kilométer kapaszkodót az autónkig.Na,itt volt befejezve a túra,46 kilométer után. Felpakoltunk a kocsira és irány a csopaki strand. Jót ebédeltünk,fürödtünk,majd a kora esti órákban hazaindultunk.

***

Összegezve,túl vagyunk a 3., teljes Balaton körutunkon.Elmondhatom,ez volt a legnehezebb túra,az időjárás miatt.összesen 215.5 kilométert tekertünk,ebben benne vannak a rövidebb kitérők elbolygások és szálláskeresések miatt.legfeljebb 5-6 kilométerrel tekertünk többet a kelleténél. Végül is jó volt,a forróság ellenére élveztük,de így nem volt az igazi.Sőt még a strandolás sem ment nagyon,az alvásról már nem is beszélve,a hőség miatt. Sajnos nem tudjuk mozgatni a túra időpontját,akkor kell menni,amikor van rá lehetőség.Ezt leszámítva pozitívumként kell elkönyvelni azt,hogy a bringaút minősége a két évvel ezelőtti túránkhoz viszonyítva sokat javult.persze vannak még javítani való szakaszok,de sok helyen elhárították a zavaró felhólyagzásokat,befoltozták a lyukakat,kátyúkat,egy-két helyen teljesen új nyomvonalú utat építettek és a fű, gazbenövés,veszélyes faág-behajlások az úttestre el voltak hárítva,lekaszálva,szóval karban tartva.
Amin mindenképp lehetne javítani,az a bringaút jelölése.Több helyen rosszul,bagy egyáltalán nem volt feltüntetve az irány pl. útelágazást követően.Volt,hogy egyenes irányba “zsákutca” tábla volt feltüntetve,nem hajtottunk oda be,később kiderült,bizony arra vezet tovább a körút…Volt olyan,hogy a körút végét jelző táblát követően nem volt más választásunk (Ábrahámhegy,Balatonrendes),mint a 71-esen továbbmenni,ugyanis tényleg semmi más megoldás nem volt.kellemetlen,amikor hallod fékezni mögötted a kamiont,mert nem tud elmenni a kerékpáros mellett.

Szóval,lenne még néhány apróság,ami javításra szorul.Másik észrevételem az volt,hogy a szállásadók nem küldik ismerősökhöz és/vagy a konkurenciához a vendéget,ahogy azt néhány éve tapasztalhattam.A kocsmában,tereken megálltam és már kérdezték kell-e szállás,vagy,ha valahol teltházra akadtam,a tulaj már telefonált is és igyekezett az ismerőséhez küldeni. Révfülöp kivételével az előző két helyeken csak az ellenkezőjét tapasztaltam. “…nem ismerek senkit,nem tudom,kihez mehetnek…” Persze nem kötelesek erre,de valahogy furcsa. Az árak sem túl kedvezőek.Drágaság van a Balatonnál.Kétszer meg kell gondolni,kérj-e valamit a büfében úgy,hogy nem tudod az árát…

 

Legutoljára szeretném megköszönni a segítséget doktor Csizinek és a Petrohai házaspárnak.Megkönnyítették a dolgunkat,az előbbi a közbenjárásával,az utóbbiak szívességükkel érdemelték ki hálánkat-köszönjük!

máj 242017
 

Fiam iskolája, az abai Atilla Király Gimnázium, 2017 május 23-án ünnepelte névadóját. Erre az alkalomra, már január végén meghívták Koltay Gergelyt, a Kormorán zenekar vezetőjét, aki első szóra igent mondott. Izgalommal vártuk a találkozást! Szilasy György igazgató úrtól én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy néhány kérdést fogalmazzak meg, amely a beszélgetés vezérfonala lehet.

Miután bemutattuk az iskolát, majd bejártuk Gergővel, a jurta melletti árnyat adó fa tövébe telepedtünk, kört alkotva ültünk. A diákok muzsikálásával kezdődött a találkozó és a beszélgetés. Kísérletet sem teszek arra, hogy részletesen idézzem mindazokat a gondolatokat, amelyeket Gergőtől hallottunk. Elmesélte pályájának indulását, ahogyan gyermekszínészként kezdte, majd zenét tanulva eljutott a Kormorán megalapításáig, elmondta, hogy milyen hatások vezették a folk-rock műfaj irányába. Szó esett rockoperákról és filmzenékről is. Amíg ezeket felidézte, számtalan fontos gondolatot osztott meg velünk. Körbejártuk Bálint Elemér oroszhegyi polgármester “Hivatásunk magyarnak lenni” mondatából miként született dal, majd zenealbum, hogyan tehetünk eleget feladatunknak. Ha jól belegondolunk, mit jelent ez a három szóba sűrített mondat, csodálatos világ tárul fel előttünk… Szó esett még Lámpás Emberekről, Táltosok Fiairól, őseink világáról. Még órákig tudtuk volna folytatni a beszélgetést, de időnkbe ennyi fért bele.

Elnéztem a diákokat, nagy figyelemmel, nyitott szívvel és ésszel fogadtak be Gergő szavait. Ebben az iskolában, ahol tanár, diák hivatása magyarnak lenni, ahol a muzsika, a tánc, a népi kézműves mesterségek művelése a mindennapok része, hiszem, ők megértették Gergő szavainak mélyebb értelmét. Bizonyára mindannyian lélekben gazdagodva búcsúztak el vendégüktől. Befejezésül még elénekelték Gergőnek az iskola Himnuszát, majd íjászattal folytatták a napot .

Felemelő perceket éltünk át, köszönjük Gergő, hogy megajándékoztál minket jelenléteddel, szavaiddal, gondolataiddal!

Isten áldja meg a magyart,
Tartson neve míg a Föld tart.
Paradicsom hazájában,
Éljen örök boldogságban.
Éljen örök boldogságban!

Töltse békében napjait,
Egyezve lássa fiait.
Tatár, török, s más ellenség,
Minket meg ne rendíthessék.
Minket meg ne rendíthessék!

Isten áldja meg a magyart,
Tartson neve míg a Föld tart.
Isten áldjon meg bennünket,
Minden igaz magyar embert.
Minden igaz magyar embert!

ápr 112017
 

Arra gondoltam, talán Nagyhéten nem illendő borkóstolásról beszámolni, ám mégis úgy döntöttem, megosztom veletek szombati élményeinket. Ha Krisztus az utolsó vacsorán bor színében hagyományozta ránk vérét, a szőlőtő termése nincs távol Nagyhéttől, másrészt, ez a találkozás Kaló Imrével, messze túlmutat egy közönséges borkóstoláson.

Virágvasárnap előestéje Szomolyán

Kellemes társaságban, három autóval vettük Szomolya felé az irányt, miután elfoglaltuk szállásunkat, már 16 óra után elkezdődött a találkozó. Bemutatkoztunk, elindult a kóstolással egybekötött beszélgetés. A hangsúly a beszélgetésen van, a borok megolajozták a gondolatok útját, amelyek a szőlőművelés, borkészítés apropóján elvezettek olyan alapkérdésekhez, mint Isten, haza, család; múltunk és életünk, jövőnk és lehetőségeink, teendőink Kárpáthazában. A pincefalon függő feszület, a tufába faragott turul, a hordók, maga a borospince olyan légkört árasztottak, melyek segítettek az elhangzó gondolatok befogadásában. Mivel lehetetlen vállalkozás lenne visszaadni az elhangzottakat, íme Kaló Imre, – aki a Borászok Borásza – néhány mondata.

Kaló Imre más úton jár, mint a borászok túlnyomó többsége. Másképpen műveli a szőlőt, másképpen készíti a bort, de nem szeretnék belemenni a részletekbe, ha valakit érdekel, itt olvashat néhány gondolatot erről.

Azzal sem szeretnék részletesebben foglalkozni, hogy mit mutattak a borok. Kóstoltunk fehér- és vörösborokat, rozét, utóbbi kivételével valamennyiből száraz és édes tételeket is. A termőhelyen könnyen aszúsodik a szőlő, Kaló Imre elmondta, hogy 10 évből 7-ben van aszúsodás. Ittunk olyan Turán aszút, hogy megilleti a “Térdre, imához!” felkiáltás. Ne felejtsük nem Tokajban, hanem az Egri borvidéken voltunk! Lehetett volna akár egy borból évjáratokat összekóstolni. Meglepően széles volt a fajtaválaszték, így rengeteg tételt ízlelgethettünk. Nem szeretnék egyetlen bort sem kiemelni, de mellbevágó volt számomra, hogy a 2003-as (amúgy legendásan jó) évjárat Olaszrizlingje mennyire ragyogott. Azt is tudjuk, ahogy az embernek sem jó egyedül lennie, borok és étkek alkotnak igazi párost. Míg a pincében hordómintákat kóstoltunk, a vacsorához, amely szarvasborjúból készült kitűnő paprikás volt, palackos tételek is terítékre kerültek. Az almás réteshez kínált édes bor is megmutatta, mennyi játékosság van abban, ha étkeket és borokat jól párosítjuk. Csodálatos volt!

Megajándékozhatja az Úr a földi halandót találkozásokkal Lámpás Emberekkel. Most nem szeretném felsorolni azokat a borászokat, akiket közéjük tartozóknak gondolok, de az biztos, hogy Kaló Imre is ott van közöttük, épp úgy mint az élet más területeiről például Papp Lajos, Böjte Csaba, Koltay Gergő, Nyerges Attila, Kassai Lajos és hosszan sorolhatnám a tudományok és a művészetek Lámpás Embereit. A borász a kettő között áll, a pohárba kerülő nedű a tudományból kinőtt művészet, gondolatok formálják, miközben gondolatokat formál. Mi pedig hálás szívvel nézhetünk az Égre, hogy megajándékoz az Úr bennünket!