máj 242017
 

Fiam iskolája, az abai Atilla Király Gimnázium, 2017 május 23-án ünnepelte névadóját. Erre az alkalomra, már január végén meghívták Koltay Gergelyt, a Kormorán zenekar vezetőjét, aki első szóra igent mondott. Izgalommal vártuk a találkozást! Szilasy György igazgató úrtól én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy néhány kérdést fogalmazzak meg, amely a beszélgetés vezérfonala lehet.

Miután bemutattuk az iskolát, majd bejártuk Gergővel, a jurta melletti árnyat adó fa tövébe telepedtünk, kört alkotva ültünk. A diákok muzsikálásával kezdődött a találkozó és a beszélgetés. Kísérletet sem teszek arra, hogy részletesen idézzem mindazokat a gondolatokat, amelyeket Gergőtől hallottunk. Elmesélte pályájának indulását, ahogyan gyermekszínészként kezdte, majd zenét tanulva eljutott a Kormorán megalapításáig, elmondta, hogy milyen hatások vezették a folk-rock műfaj irányába. Szó esett rockoperákról és filmzenékről is. Amíg ezeket felidézte, számtalan fontos gondolatot osztott meg velünk. Körbejártuk Bálint Elemér oroszhegyi polgármester “Hivatásunk magyarnak lenni” mondatából miként született dal, majd zenealbum, hogyan tehetünk eleget feladatunknak. Ha jól belegondolunk, mit jelent ez a három szóba sűrített mondat, csodálatos világ tárul fel előttünk… Szó esett még Lámpás Emberekről, Táltosok Fiairól, őseink világáról. Még órákig tudtuk volna folytatni a beszélgetést, de időnkbe ennyi fért bele.

Elnéztem a diákokat, nagy figyelemmel, nyitott szívvel és ésszel fogadtak be Gergő szavait. Ebben az iskolában, ahol tanár, diák hivatása magyarnak lenni, ahol a muzsika, a tánc, a népi kézműves mesterségek művelése a mindennapok része, hiszem, ők megértették Gergő szavainak mélyebb értelmét. Bizonyára mindannyian lélekben gazdagodva búcsúztak el vendégüktől. Befejezésül még elénekelték Gergőnek az iskola Himnuszát, majd íjászattal folytatták a napot .

Felemelő perceket éltünk át, köszönjük Gergő, hogy megajándékoztál minket jelenléteddel, szavaiddal, gondolataiddal!

Isten áldja meg a magyart,
Tartson neve míg a Föld tart.
Paradicsom hazájában,
Éljen örök boldogságban.
Éljen örök boldogságban!

Töltse békében napjait,
Egyezve lássa fiait.
Tatár, török, s más ellenség,
Minket meg ne rendíthessék.
Minket meg ne rendíthessék!

Isten áldja meg a magyart,
Tartson neve míg a Föld tart.
Isten áldjon meg bennünket,
Minden igaz magyar embert.
Minden igaz magyar embert!

ápr 112017
 

Arra gondoltam, talán Nagyhéten nem illendő borkóstolásról beszámolni, ám mégis úgy döntöttem, megosztom veletek szombati élményeinket. Ha Krisztus az utolsó vacsorán bor színében hagyományozta ránk vérét, a szőlőtő termése nincs távol Nagyhéttől, másrészt, ez a találkozás Kaló Imrével, messze túlmutat egy közönséges borkóstoláson.

Virágvasárnap előestéje Szomolyán

Kellemes társaságban, három autóval vettük Szomolya felé az irányt, miután elfoglaltuk szállásunkat, már 16 óra után elkezdődött a találkozó. Bemutatkoztunk, elindult a kóstolással egybekötött beszélgetés. A hangsúly a beszélgetésen van, a borok megolajozták a gondolatok útját, amelyek a szőlőművelés, borkészítés apropóján elvezettek olyan alapkérdésekhez, mint Isten, haza, család; múltunk és életünk, jövőnk és lehetőségeink, teendőink Kárpáthazában. A pincefalon függő feszület, a tufába faragott turul, a hordók, maga a borospince olyan légkört árasztottak, melyek segítettek az elhangzó gondolatok befogadásában. Mivel lehetetlen vállalkozás lenne visszaadni az elhangzottakat, íme Kaló Imre, – aki a Borászok Borásza – néhány mondata.

Kaló Imre más úton jár, mint a borászok túlnyomó többsége. Másképpen műveli a szőlőt, másképpen készíti a bort, de nem szeretnék belemenni a részletekbe, ha valakit érdekel, itt olvashat néhány gondolatot erről.

Azzal sem szeretnék részletesebben foglalkozni, hogy mit mutattak a borok. Kóstoltunk fehér- és vörösborokat, rozét, utóbbi kivételével valamennyiből száraz és édes tételeket is. A termőhelyen könnyen aszúsodik a szőlő, Kaló Imre elmondta, hogy 10 évből 7-ben van aszúsodás. Ittunk olyan Turán aszút, hogy megilleti a “Térdre, imához!” felkiáltás. Ne felejtsük nem Tokajban, hanem az Egri borvidéken voltunk! Lehetett volna akár egy borból évjáratokat összekóstolni. Meglepően széles volt a fajtaválaszték, így rengeteg tételt ízlelgethettünk. Nem szeretnék egyetlen bort sem kiemelni, de mellbevágó volt számomra, hogy a 2003-as (amúgy legendásan jó) évjárat Olaszrizlingje mennyire ragyogott. Azt is tudjuk, ahogy az embernek sem jó egyedül lennie, borok és étkek alkotnak igazi párost. Míg a pincében hordómintákat kóstoltunk, a vacsorához, amely szarvasborjúból készült kitűnő paprikás volt, palackos tételek is terítékre kerültek. Az almás réteshez kínált édes bor is megmutatta, mennyi játékosság van abban, ha étkeket és borokat jól párosítjuk. Csodálatos volt!

Megajándékozhatja az Úr a földi halandót találkozásokkal Lámpás Emberekkel. Most nem szeretném felsorolni azokat a borászokat, akiket közéjük tartozóknak gondolok, de az biztos, hogy Kaló Imre is ott van közöttük, épp úgy mint az élet más területeiről például Papp Lajos, Böjte Csaba, Koltay Gergő, Nyerges Attila, Kassai Lajos és hosszan sorolhatnám a tudományok és a művészetek Lámpás Embereit. A borász a kettő között áll, a pohárba kerülő nedű a tudományból kinőtt művészet, gondolatok formálják, miközben gondolatokat formál. Mi pedig hálás szívvel nézhetünk az Égre, hogy megajándékoz az Úr bennünket!

ápr 062017
 

Nézzétek el nekem, ha elfogult leszek, elvégre a “szeretet megváltoztatja a világot”, nem tudom más szemmel nézni annak az embernek a színjátszását, akit a világon legjobban szeretek – Benedek fiamról van szó – ; szeretem diáktársait, szeretem tanárait, szeretem az Atilla Király Gimnáziumot, amely jó irányba fordította életünk szekerét, mondhatnám megváltoztatta világunkat…

Életiskolába jár Benedek fiunk, az életnek nemcsak a periódusos rendszer titkainak tudása, hanem az alkotás öröme is része. Felállni a világot jelentő deszkákra és előadni Tamási Áron 1936-ban írt színművét, nagyon komoly kihívás, lecke és tanulás! Ne feledjük: három felvonásos, több mint két órás mű szövegét kellett megtanulni, tudni, előadni! Szükség volt jelmezekre, kellékekre; színpadi mozgás elsajátítására, jól érthető szövegmondásra, játékra, összhangra a színésztársakkal! Azt gondolom, hatalmas teljesítmény volt! Mert az egy dolog, hogy szülőként ez az este örökre lelkünkbe vésődött, de a diákok életére is komoly hatással bírhat! Hihetnek önmagunkban, hogy nincs olyan hosszú szöveg, amelyet nem lehet memorizálni, fel kell lépni a színpadra, képesek megformálni azokat a karaktereket, amelyeket Tamási Áron egykor elképzelt; képesek lettek egy irodalmi alkotás legmélyebb megismerésére, mondanivalójának megértésére! Talán, ha néha-néha elmennek színházba, más szemmel fogják látni majd mindazt, ami a színpadon történik, tudni fogják mennyi munka és buktató áll a látottak mögött, az átlagnézőnél jobban fogják felismerni az előadások értékeit. A színház életünk tükre, kincs, amelyet semmi sem pótolhat. Biztos vagyok abban, hogy a felnőtté serdülő ifjaink, akik tegnap igazi színházat játszottak, kincsekkel gazdagodtak! Köszönet ezért iskolájuknak, tanáraiknak, különösen Nagyné Csatlós Irén tanárnőnek, aki segített a diákoknak az előadás megvalósításában! Talán nem árulok el műhelytitkokat ha elmondom, a diákok maguk választották szerepeiket, abban biztos vagyok, hogy rendkívül jó érzékkel tették, hiszen a karakterek remekül illettek mindannyiukhoz! A nézőtéren egy pillanatig sem éreztem, hogy amatőrök állították színpadra a művet.

Mielőtt magáról a darabról idéznék, nézzük meg az előadás befejező jelenetét mozgóképen!

2010-ben Kézdivásárhelyen adták elő Tamási színdarabját, a magyarteatrum.hu így mutatta be akkor az alkotást:

“Tamási Áron 1936-ban megírt darabja a mindenkor aktuális politikai történeten túl, ami az idegen és hamis vezérről valamint a kiszolgáltatott népről szól, mélyebb emberi sorskérdést vet fel: a megoldást mástól váró önsajnáltató szolgaság és passzivitás helyett, az egyéni sors- vállalás felismeréséről.

Tündöklő Jeromos a hatalomvágy tükre, mely szembesít önmagunkkal, a bennünk rejtőző hamis ambíciókkal, hiú álmokkal. Jeromos, az ember barátja, rossz lelkiismerete, személy és megszemélyesítés egyidőben, mely sötét félálomként jelenik meg nem túl sikeres életünk újrakezdési „hogyan tovább?” hajnalain. A vele való találkozás önmagunk felismeréséhez és katarzishoz vezet.

A bennünk lévő rossz reális, megjelenése szürreális, ahogy eltűnik, az maga a csoda. A történet egy kisközösségben játszódik, a társadalmi struktúrákban kialakult emberi problémákat vet fel és rávilágít arra, hogy ezekben a problémákban gyors változás és javulás nem történik, amíg a közösség és az egyén nem érik meg rá.”

Valóban döbbenetes, hogy a 81 évvel ezelőtt született mű, mennyire aktuális ma is!

Sok fényképet készítettem, sajnos nem lettek jó minőségűek, nekünk valamennyi fontos, de talán másoknak is érdemes átlapozniuk.

Már 302017
 

A ’90-es évek legelején egy orvoscsoporttal tanulmányúton voltunk Finnországban. Az egyik idősebb kolléganő (azóta már elment, Isten nyugosztalja), örvendezett – lévén Helsinki másik időzónában van -, hogy neki nem kell a karóráját tekergetnie, mert annyira utálja a nyári időszámítást, hogy ő juszt se állítja át az óráját, s így erre a hétre számára helyre állt a világ rendje. Harminc évesen nem nagyon értettem, nekem meg sem kottyant az évi kétszeri óratekergetés.

Még az sem borította fel a ritmusomat, hogy június lévén, ott északon, este 11-kor még sütött a Nap, hajnali 3-4 óra körül pedig felkelt, a köztes időben is világos, amolyan szürkület volt. Persze annyi benyomás ért bennünket, olyan jó volt az elhelyezésünk, hogy keveset, de azt nagyon mélyen aludtam.

Sok-sok évig nem zavart az átállás, de ahogy öregszem, egyre jobban idegesít, mi több, irritál! Most különösen balszerencsém volt, hiszen vasárnap reggel hétkor kellett leváltanom az ügyeleten az éjszakás kollégát, bár szombaton íjászversenyen voltam (mozgás, jó levegő), fél éjszaka bennem volt, mi lesz, ha nem ébredek fel időben? Sikerült beérnem, de azt láttam, hogy minden ott dolgozó laposakat pislog, kóvályog és tömi magába a kávékat… Hogy miket mondtunk, inkább nem idézem, elvégre ez egy kávéház és nem matrózkocsma :-)…

Ma már csütörtök van, mégsem bírok sínre kerülni, s a körülöttem élőktől is csak ezt hallom. A digitális kütyük világában sok minden mérhetővé vált, így az alvásminőség is. Egészen jópofa és meglepően pontos applikációkkal monitorozhatjuk alvásunkat, én is ezt teszem, érdekes dolgok jönnek ki! Közel 60 óra/hét az ágyban töltött idő. Az nagyon nem mindegy, hogy milyen az ágy fekvőfelülete, az ágynemű, a szoba hőmérséklete, páratartalma, szellőzése, elsötítéthetősége, mennyire zavarók a bekúszó külvilág hangjai, fényei. Milyen lelkiállapotban fekszünk le, sikerül kívül rekeszteni a nap során felgyűlt stresszt, képesek vagyunk-e ellazulni, gyorsan álomra szenderülni, átalusszuk-e az éjszakát, pihenten ébredünk-e? A felsoroltak meghatározzák elkövetkező napunkat. Ha halmozódó alvásproblémáink vannak, előbb-utóbb eljutunk a teljes kimerültséghez, mentális és testi betegségekhez! Rengeteg ember szenved ettől, közben fogynak az altatók, amelyek pótmegoldások, inkább rontanak, mint javítanak a helyzeten.

Magamon is azt látom, bár sokkal többet mozgok, mint bármikor korábban, nagyon keveset vacsorázom, igyekszünk a jó alvás feltételeit megteremteni, mégis iszonyúan megvisel ennek az egy órának a hiánya. A mért alvásminőségem 70-80 százalékról 50-60 százalékra zuhant, fáradtabban ébredek, mint térek nyugovóra. Évek óta mérem ezzel a programmal szellemi teljesítőképességemet, a hét elején 10 százalékkal zuhant! Ugyanakkor ezen a héten érezhetően megnőtt a betegforgalmunk, igaz azt nem állíthatom, hogy az óraállítás ennek a közvetlen oka. Azt azonban érdemes lenne megnézni, hogy emelkednek-e az akut történések (infarktus, stroke, stb.); a krónikus betegeknél beáll-e állapotrosszabbodás? Mindennapi életben: mi van a három műszakban, a nem kötött munkaidőben dolgozók teljesítőképességével, hogyan teljesítenek a diákok?

Végül tegyük fel a legfontosabb kérdést: megéri-e az óraállítás? Azt halljuk, egy kisváros áramfogyasztását takarítjuk meg így. Rendben van. De azt méri valaki, hogy mennyi kárt okoz?!? Ha már megtakarítás. Egy háztartás áramfogyasztása nagyon jelentős mértékben csökkenthető, ha a lámpákat LED-esre cseréljük, csakhogy… az áruk még mindig az égben van. Miért nem támogatja a cserét az állam? Nem beszélve arról, ha háztartási gépet kell leváltani, nem nagy és bőven megtérülő befektetés, ha A+, A++-os készüléket vásárolunk. A megújuló energiaforrások kérdését pedig ne feszegessük, mert az már túl messzire vezetne. (Az energetikai lobbi érdekébe gázol, amely véres háborúktól sem riad vissza például a kőolajért.)

Minden nappal fogy az időnk. Ha megvonjuk a szaldót a nyári idő(sz)ámítás előnye és kára között, szerintem utóbbi a nagyobb. Hagyjuk békén az órát, ne borítsuk fel milliók bioritmusát! Félreértés ne essék: ez nem politika, mérlegeljen a józan ész!

Már 212017
 

Lassú léptekkel, meg-megtorpanva, ideért a tavasz. Senki sem mondhatja, hogy Kikelet hava forradalmi hevülettel tört ránk, sem nagy meleget, sem szibériai időt nem hozott, mint pár esztendeje, a természet zsendül, a hóvirág lassan elnyílik, a krókuszok még tartják magukat, egyre több ágon bomlanak a rügyek. A hosszú sötét, és ezúttal hideg tél után, nagy kedvvel megyünk ki a természetbe, kertekbe, erdőkbe.

A szabadban étkeket készíteni varázslatos dolog. Olyan ízeket tudunk alkotni, amelyeket bent a konyhában képtelenség. A rövid történet szálai nem nyúlnak messzire: Karácsonyra kaptam hitvesemtől egy sütődiszkoszt. Az ajándék némiképpen zsákbamacska volt, elvégre korábban soha nem ettünk ilyen eszközben készült ételt, állítólag a mátrai favágók használták előszeretettel. Ahogy az időjárás megengedte, nekiláttunk, hogy kipróbáljuk. A világhálón bőséges irodalma van használatának és recepteket is szép számmal lehet találni. A képen láthatjátok, kovácsmester által készített, diszkosz alakú edényt, amely tökéletesen zárható. Első használat előtt beavatást kell végezni, azaz zsírral megkenve, kinyitva, parázsra tesszük, amíg el nem éri kékesfekete színét.

Az elkészíthető étkeknek csak a fantáziánk szabhat határt, első alkalommal csirkecombokat sütöttünk, majd rakott krumpli készült, vasárnap, vendégeket várva, bátran nekiláttunk komolyabb étek elkészítésének. Tarját pácoltunk, a diszkoszt alufóliával kibélelve szalonnával, karikára vágott krumplival és vöröshagymával ágyaztunk a húsnak, majd így rétegeztük, amíg az edény meg nem telt, a tetejére krumpli és szalonna került. Ilyen adagnál a 50-60 perc a parázson töltött idő.

Talán utóbbi a siker titka, hiszen olyan vastag parazsat kell biztosítani, amely a sütési idő végéig forró, nem hamvad el hamarább. Erre csak keményfa alkalmas, bőségesen kell rakni kellően vastag parázshoz. Miután a diszkoszt elhelyezzük, nem kell hozzányúlni, akár egy kis kerti munka, akár egy íjászedzés belefér az időnkbe. Ha valakinek van cserépkályhája, kemencéje, vagy lemezkandallója, akár abban is süthet!

Tálalni a terített asztalnál kell, a diszkoszt ott nyitjuk fel, a felcsapó illatok előkészítik a kulináris élvezetet. Az ízek átjárják az összetevőket, az étek omlik a szánkban, minden egyes falat valóságos ízorgia. Lehetne ezt még ragozni, de minek? Ki kell próbálni, meg kell kóstolni! Mi a diszkoszt fiam egyik iskolatársának édesapjától vásároltuk megfizethető áron, ha valakit érdekel szívesen megírom elérhetőségét.

Kikívánkozik belőlem, hogy milyen borokat kínáltam hozzá. Illenek a testes fehérborok (olasz- vagy rajnai idősebb évjáratok, vagy könnyedebb vörösek – kadarka, kékfrankos, Pinot noire, Zweigelt.)

Egészségetekre!

feb 212017
 

Ijedtségre semmi ok, a kávéház kávéház marad, nem alakulunk át orvosi rendelővé 🙂 . Azonban írtam praxishonlapomra egy kiemelten fontos témában, annyira nagy ennek a kérdésnek a jelentősége, hogy érdemesnek tartom A mi Pilvaxunk Törzsasztalánál is megosztani.

*

 

2012-ben elvégzett tudományos felmérés megállapította, hogy áprilisra a magyar népesség mindössze hat százalékának megfelelő a D-vitamin ellátottsága, azaz kilencvennégy százaléknál kisebb-nagyobb hiányállapot áll fenn! Ennek oka, hogy táplálékainkban nincs elegendő D-vitamin, ősztől tavaszig nem éri annyi fény bőrünket, hogy az ott termelődő mennyiség kielégítse a szervezet szükségletét.

Mivel a D-vitamin hiányállapot népegészségügyi jelentősége nem túlbecsülhető, tizennégy magyar orvosi Társaság – a legkülönfélébb szakterületek vezető tudósai – Állásfoglalást tettek közzé. A D-vitaminhiány nem egyedüli, de fontos oka a magas szív- és érrendszeri, daganatos halálozásnak, csontritkulásnak, cukorbetegségnek, gyulladásos bélbetegségeknek, stroke-nak, magas vérnyomásnak, szorongásnak, Alzheimer-kórnak!

A kép forrása

A fenti Állásfoglalás és más tudományos kutatási eredmények alapján szeretném felhívni pácienseim szüleinek figyelmét a D-vitamin adagolás jelentőségére, amennyiben érdeklik ennek részletei, az alábbi hivatkozásra kattintva olvashatja el azokat. További részletek

Balatoni tél

 Szerző: - 10:38  Vélemény? »
feb 162017
 

Bár még nem ért véget rövid téli pihenőnk, de sűrű, tejszerű köd gomolyog odakint, nincs még ideje az indulásnak, ellenben van a naplóírásnak! Élvezettel olvastam vissza 2013. nyárutón töltött üdülésünkről írottakat,akkor is Tihanyban voltunk. Igen, nekem a Balaton koronáján gyémánt a Tihany és Almádi közötti rész: Csopak, Füred, Alsóörs, Felsőörs, Lovas, Paloznak. Ha itt élnék, soha nem vágyódnék el, talán néha egyedül Erdélyországba, Székelyföldre. Ideje volt a megállásnak, október eleje óta egybefolyó menetelés az életünk, elsősorban a munkánk elvégzése jelent és jelentett egyre nagyobb kihívást, de az év végi ünnepek sem hozták meg a lélegzetvételnyi felfrissülést.

Mi más lehetett a választás, mint egy szívünknek kedves, ám közeli település? A Balaton jégtükre is vonzott. Szűk egy óra alatt ideértünk, szállásadónk felsorolta azt a két vendéglőt és egy kávézót, amelyek egész évben nyitva vannak. Tihany kihalt, az őslakosok talán ilyenkor nyaralnak… De az apátsági templom méltósággal áll, a visszhang is működik, gyönyörű a kilátás. Gyalogszerrel indultunk a falu központjából a kompkikötőhöz, majd a félsziget keleti partján sétáltunk vissza. Üdítő volt ez a 8 km-es út, kellemesen elfáradtunk. Lenyűgöző volt a tavat borító jégpáncél látványa, kíváncsi lennék rá, hogyan alakul vízzé vissza ! Éjjelente kemény fagyok vannak, de nappal olykor 10 °C körüli a hőmérséklet. Megmaradásáért küzd  a szabályosan rendezett kristályos molekulaszerkezet, de a hőmérséklet kezében van a döntés… A tavasz pedig itt áll a küszöbön, már hallhatjuk, kopogtat.

Délután Balatonfüred felé vettük az irányt, közelben élő barátainkkal találkoztunk, javasoltak egy jó helyet… Ez pedig nem volt más, mint a Hatlépcsős kocsma. Azt gondoltam, Füreden nehéz újat mutatni nekem, de ez a mindeddig ismeretlen hely minden korábbit felülír! A belseje hangulatos, faasztalok és fapadok jelentik az italbolti enteriőrt, “itt nincs WiFi, inkább beszélgessenek!” felirat is elárul valamit a légkörről. Nem is láttam telefont nyomkodó vendéget! A hely messze földön híres, elsősorban a velős pirítósáról, amelyhez fogható kulináris élményben régen volt részem! A fenti hivatkozást író nem túlzott, az eledel fenséges! Ha Füreden jártok, ne hagyjátok ki!

Másnap elmentünk Siófokra, a Galérius-fürdőbe. Nagyon jó volt a szauna-világban felforrósodni, jót úszni. Igazán testet lelket ellazító program. Visszafelé, a 71-es országút mellett, Balatonakali előtti halsütőhöz kanyarodtunk, a bódé téliesítve van. Sajnos a halat alaposan elsózták, és olyan osztályon aluli minőségű műanyag “evőeszközt” kaptunk, hogy teljesen alkalmatlan volt még a halfilé szeletelésére is, a savanyú uborkába meg beletört. Nem tudom felfogni, hogy egy ilyen helyen, ahol fenséges a kínálat édesvízi halakból (pisztráng, keszeg, szürkeharcsa, ponty, fogasfilé, és halászlé) miért nem lehet befektetni egy kicsit masszívabb evőeszközbe, az eldobhatók között is akad ilyen. Keserű (pontosabban sós) lecke volt…

Elérkeztünk a szabadság feléhez, ha lesz miről írnom, majd innen folytatom.

Máris folytatom. Ha a mai napot egyszóval kellene meghatároznom, az a “köd” lenne. Sem gyalogtúrázni, sem kirándulni nem támadt kedvünk, így átmentünk Balatonfüredre, ahol egy belvárosi séta végén ismét a Hatlépcsősbe vezetett utunk, ismét a velős pirítós… Ezúttal saját fotó is készült róla 🙂 .

Az első naphoz még hozzátartozik egy tihanyi hely: Nagymama reggelizője, más néven Tündérsziget. Egy régi parasztház egykori konyhájában működik ez a nagyon hangulatos, múltidéző hely, ahol a korhelyek akár délután is reggelizhetnek a házias kínálatból: kalácsok, házisütik, forralt bor, tea, kakaó, persze kávé; egy régebbi reggelizés után, ezért tértünk most vissza, ezen a lusta délutánon.

A ködnek esze ágában sincs felszállni, de azért elindultunk, hogy megkerüljük a Belső-tavat a félszigeten. Mivel beszereztünk egy turistatérképet, nem tűnt kalandos vállalkozásnak, mégis sikerült jól eltévednünk, nem is tudom, hogy jelzések, vagy mi voltunk-e bénák. 7 km-t meneteltünk a fagyos ködben, üdítő séta volt. Nagyon megérdemelt ebédet költöttünk el Sajkodon, az Apáti vendéglőben. Szemben a Hatlépcsős konzervativizmusával, ebben az étteremben helye van a jó értelemben vett innovációnak. A hely nagyon barátságos, a felszolgálás kifogástalan volt, én tárkonyos vadragú levest ettem, majd főtt marhapofát petrezselymes krumplival, kiválóan, stílusosan volt elkészítve, tálalva. Ha a kákán csomót akarnék keresni, a vörösbor túlhűtött volt, ilyen színvonalon illő lett volna nem fehérboros kehelyben kihozni. De a szentantalfai hegyleve (Syrah – Merlot házasítás) is kifogástalan volt. Nem beszélve a birspárlatról, amely megérdemli a “Térdre! Imához!” minősítést!

Lassan véget ér az öt nap szabadság, folytatódnak a hétköznapok, remélem a korábbiaknál már nyugodtabb tempóban…