jún 282016
 

Sokszor szembesül az ember azzal, hogy elszúrta. (Nem kicsit, nagyon!) Nem most kellett volna … elkezdeni. Hála Megyeridoki barátomnak fordult figyelmünk a Tour felé, hála Kohus Peti barátomnak, aki idestova két éve mesélt ezen honlapon saját “Tour de Őrség” nyaralásukról, kedvet kaptunk a kerékpározáshoz. Eleinte csak a Velencei-tó körül tekerve ébredtem rá arra, mennyivel többet mutat a világ magából két keréken, mint négy keréken, így tettünk egy elhatározást egy majdani (augusztusi) hosszabb túra teljesítéséhez. De van más is, mindjárt elmondom, hogy kapcsolódik ehhez a Kormorán zenekari logója.

Azt, hogy mit jelent számunkra a Kormorán varázslatos muzsikája és a Kormorán Baráti Kör, aligha kell elmondanom. Jött a hír, ezen a héten Kunszálláson lesz az évek óta megrendezett Kormorán-KOBAK tábor, amelyben ma már az ifjak művészeti képzése került előtérbe. Próbáltam ott szállást szerezni, nem ment, így adódott a lehetőség, hogy Bugacon Mártikámmal a Márta vendégházban múlassuk időnket. Ha már itt vagyunk, akkor legyen kerékpározás is. Néhány kép a szállásról, majd folytatom.

A kerékpárok adottak voltak, no de szállításuk? Senkit nem akarok azzal untatni, hogyan történt az ehhez szükséges kellékek beszerzése (csomagtartó és hozzá való kerékpárhordozó), az árukat pedig le sem merem írni, igaz utóbbiakat Megyeridoki barátom jóvoltából kölcsönkaptuk. Áron unokaöcsénk segítsége nélkül aligha kerültek volna fel az autó tetejére a bringák, bár zuhogott az eső amikor elindultunk, a soltvadkerti fagyizás idejére megszáradtak a járművek is.

A szállás elfoglalása és a napfényes Itália mérkőzésének végigszurkolása után, jól megérdemelt, mély álomba zuhantunk.

Reggel felébredve, “ide nekem az oroszlánt” alapon nyomás Kunszállásra. Hölgyek, urak, a digitalizált világban sem árt, ha az embernél van térkép. Mert ha nincs 4G térerő, akkor az bizony egy navigációs programra sem töltődik le… A kerékpáros applikáció pedig jelölt bringaútvonalon úgy ráhajtott az 54-es főútra, hogy még most is érzem a mellettünk elhúzó kamionok zajából a közelgő halál jeges leheletét…

Azért csak megérkeztünk Kunszállásra, ahol nagy öröm volt újra látni Beáékat, Bucsupetiéket, Angiet, kezet szorítani Álmossal, Pistivel és Imivel! Nemcsak látni őket, hanem élőszóban beszélni és hallgatni egymást! Elrohantak a percek, 16 órakor visszaindultunk, immár egy másik, sokkal kevésbé forgalmas útvonalon. Azért oda-vissza 51 km-t nyomtuk a pedált oda és vissza !

“Mit hoz a holnap, nem tudhatod…” énekli a P.Mobil, de abban biztosak lehettek, hogy el fogom mesélni! Vagyis: folyt.köv.!

3.Nap: Magyarkert, Pétermonostora, no és a pacal…

Magyarkert érdekes vállalkozás, a puszta közepén megalkották Csonka-Magyarország 1:1000 méretarányú terepasztalát. A gyúnyhatárokat fehér murva jelzi, tavaink, folyamjaink valódi vizek. Budapest helyén egy nemzeti trikolor lobog, látható a Margit- és Csepel-sziget is. A hegységek helyén cserjék találhatók, ezek alá talán nem ártott volna némi szintet emelni, jobban jeleznék elhelyezkedésüket. Tokaj helyét szőlőprés is mutatja.

Az épület pedig Lakitelek helyén áll. Egykor Kati nénié volt, akárcsak az egész terület. Testamentumában azt kérte, hogy őrizze az utókor házát és előtte álló több mint száz éves szederfáját. A ház gyönyörűen felújítva áll, de a fa leélte életét, szobrászmester kapta a törzsét, faragja ki belőle, amit gondol. Elindultak útjukon a szerszámok… először egy vésőt talált benne, majd ahogy formálódott a szobor, egy emberi szívre lelt…

Áll egy nagy halom a területen, hogy az alföldi gyerekek tudjanak egy kicsit szánkózni. Talán majd egyszer beköszönt a tél, az igazi, a sok havat hozó…

Sok fantázia van Magyarkertben, folyamatosan alakítják, egyszer majd bazaltkockák jelölik a településeket, lehet akár iskolai földrajzórák helyszíne is.

***

Akkor következzék a pacal. Gyógyszergyári orvoslátogató barátom, aki folyton úton volt mondta, hogy ebédelni ott kell, ahol sok kamion áll. Akkor jó a pacal és/vagy csinos a pincérlány 🙂 .

Jakabszálláson láttunk a feltételeknek megfelelő helyet, bementünk. Sorba kellett állnunk, a pultnál adtuk fel a rendelést és fizettünk, majd kaptuk meg hitvesem rántott velőjét és az én pacalomat. Tudom, megosztó étel, van aki rá sem bír nézni, mások rajonganak érte. Jól elkészíteni viszont (konyha)művészet! Én a rajongók közé tartozom, igaz évi egy-két alkalommal beérem fogyasztásának élvezetével. Ez a pöri… talán túlzás nélkül, a legfinomabb volt, amit valaha ettem.

***

Pétermonostora szállásunktól 8 km-re, nem messze Bugac határán található. Kerékpárra pattantunk, bár a bekötőúton eltévedtünk, végül megtaláltuk. Igazából a katedrális-kolostor épületegyüttesének alapkövei láthatók, a magyarázó táblák szövege részletesen bemutatja a kort, amikor ez virágzó település volt, majd a tatárok dúlása után lassan az enyészeté lett. Történészek, régészek számára kincsesbánya, különösen a Kecskeméti Múzeumban őrzött Szent Péter ereklyetartó értékes ásatási lelet.

Lassan visszatekertünk, nem volt más hátra, mint egy kis lazulás a dézsa sós vízében…

4. Nap: A lovak álma nem eladó !

Élénken él sokunkban a “tsikosch-romantika”, amely egy grandiózus pénzlehúzás volt a német turistákról. Ezek az idők elmúltak, tegnap azt kaptuk, amiért belépőjegyet váltottunk. Szállásunktól alig 3 km-re lévő Karikás csárdához kerékpárral mentünk, megvásároltuk a karszalagot, lovaskocsi vitt az istállókhoz. Megnéztük a ménest, mangalicákat, szürke marhákat, majd egy fél órás műsort. Híres ügyességi szám az ötösfogat, ahol a csikós a két hátsó lovon állva hajtja a paripákat. Aki próbált karikás ostorral pattintani, tudhatja, nem könnyű. A csikósok kezében nem tűnt nehéznek. Mutattak néhány korabeli játékot, majd behajtották a ménest. Ennyi volt, láttuk a gyönyörű lovakat, a lovasok ügyességét, ahogyan nyereg nélkül lovagoltak. Visszafelé betértünk a Pásztor-múzeumba, majd lovaskocsival visszatértünk a csárdához, kényelmesen szállásunkra karikáztunk.

5. nap: Naplemente

Úgy terveztük, hogy bringával megyünk Kiskunmajsára strandolni, de a hőségriadó, az extrém UV sugárzás és az oda-vissza 50 km miatt négy kerék mellett döntöttünk. Ez a strand valami díjat kapott, nem tudom milyenek lehettek a versenytársai? Minden esetre, egy kánikulai napon azért nyújtott némi enyhülést, árak kifejezetten barátiak voltak, de attól még nem kellene, hogy a mellékhelyiségben a húgyszag csípje a betérő szemét…

Ennél sokkal nagyobb élmény volt a naplemente! Kimentünk a rónához, végignéztük, amint a napkorong eltűnik a horizonton. Sokat fotóztunk, de egyetlen kép sem tükrözi a látványt, ahogyan az eltűnő Nap aranysárgából narancssárgára vált, mikor eltűnik, egy ragyogó kupola emlékeztet a mögöttünk hagyott időre…

6. nap: Jászszentlászló és egy varázslatos Kormorán koncert Kunszálláson

Szerintem ezt már sokan nem fogjátok elolvasni, de befejezem. Szombaton iszonyú meleg volt, de elkarikáztunk Jászszentlászlóra és vissza Bugacra, kb. 36 km volt. Végig kerékpárúton haladtunk, amely Bugactól – Kiskunmajsáig egészen biztosan, de lehet folytatódik még – szépen ki van építve. Igen ám, de senki sem viseli gondját! Az akác gyökere felnyomja a betont, helyenként csoda, ha nincs durrdefekt! Érthetetlen, hogy felépítenek sok-sok milliós költséggel egy nagyszerű dolgot, akkor miért nem gondozzák?

Szieszta után ismét Kunszállásra vettük az irányt, ám a Kormorán koncertről külön írásban számolok be.

Másnap már irány haza! Az idő kellemesen lehűlt, megismételtük Soltvadkerten a csodálatos fagyizást, Kiskőrösön megnéztük a házat, melyben Petőfi Sándor született, majd ebédre már otthon voltunk.

Tanulságok? Érdemes néha elmenni ritkábban látott helyekre is. Kerékpár pedig különösen alkalmas arra, hogy alaposabban felfedezzük hazánk, otthonunk egy-egy kisebb részét. Belekóstoltunk a tanyasi élet szebbik oldalába: a csendbe, nyugalomba, a fölénk boruló csillagos égbolt varázsába. Menni kell!

jan 282016
 

Ritkán adatik meg, hogy élő koncerten megszólalva, a miénktől egészen eltérő kultúrában gyökerező muzsikát hallgathassunk. Nos, tegnap este, Iszkaszentgyörgyön az Amadé–Bajzáth–Pappenheim-kastélyban Daithankar Troup lépett színpadra és repített a zene szárnyain a távoli Indiába.

Szantúr

Az indiai szantúr egy ősi, perzsa gyökerekkel rendelkező húros hangszer, amely Dzsammúban és Kasmírban őshonos. A szantúr egy a cimbalomhoz hasonló, trapéz alakú ütős hangszer, mely gyakran diófából készül, és hetvenkét húr van rajta. A speciális formájú ütők, az úgynevezett mezrab-ok pihekönnyűek; ezeket a művész a mutató és a középső ujjai között tartja. A tipikus szantúron két híd található, amelyek három oktáv hangterjedelmet eredményeznek.

Dr Dhananjay Daithankar ismert szantúrművész. Tíz évesen kezdett el tablán tanulni az indiai Punéban, s ezzel kiváló alapozást kapott ritmuskészségének fejlesztéséhez. Ájurvédikus gyógyászatot is tanult, de a szantúr fülbemászó hangjának vonzásától mégsem tudott szabadulni. A koncert középpontjában a szantúr állt, Sameer Puntambekar tablán, Ninad Daithankar tanpurán kísérték.

A koncert elején Dr Dhananjay Daithankar röviden bemutatta zenekarát, hangszerét, elmondta, hogy nagyrészt improvizációból áll előadásuk. Arra kérte a közönséget, hogy próbáljuk megérezni érzelmeit, amelyeket muzsikájával közvetít számunkra. A koncert első harmadában szólóban játszott, így ismerhettük meg a szantúr hangját, egyre gyorsulóbb ritmusban töltötték be a hangok a termet; a hátralévő időben zenésztársaival együtt hasonlóan felépítve szólaltatták meg hangszereiket. Bár improvizatív volt muzsikájuk, kiváló összhangban voltak. Érdekes volt a játék, ahogyan a ritmusokat váltogatták, a végletekig felgyorsították, majd lélegzetvételnyi megállás után ugyanabban a tempóban folytatták. Európai szemmel nézve lenyűgöző volt, hogy több mint két órán keresztül,  földön ülve, hangszereiket ölükben tartva zenéltek!

Összességében elmondhatom, hogy ezen a ködös téli estén érdekfeszítő volt meghallgatni, virtuóz zenészek előadásában, számunkra ismeretlen hangszereken, egy alig ismert kultúra muzsikáját. Nekünk – ahogyan azt Dr Dhananjay Daithankar is elmondta – ellazulást, háttérzeneként pedig jobb összpontosítást biztosíthat. Mélyebb megértéséhez azonban sokkal jobban kellene ismernünk India kultúráját, az ott élők szokásait, gondolkodását.

Néhány fotó, majd egy korábbi koncertrészlet ízelítőül.

*

dec 202015
 

„A mi Pilvaxunk” szeretne valamennyi olvasójának karácsonyfája alá helyezni egy apró ajándékot, amely – úgy gondolom – sokatok számára komoly értékkel bírhat. Ritkán adatik meg egy ember életében, hogy negyvennyolc órán belül, három kedvenc zenekarának koncertjét hallgathatja meg. Rögzítsük a tényt: december 18-án Újpesten Kormorán, 19-én az Erzsébetligeti Színházban Örökség, majd azt követően a Club 202-ben Ismerős Arcok hangversenyeken voltam.

Ezúttal nem hagyományos koncertbeszámolókkal készültem, hanem mint megajándékozott, szeretnék felvillantani néhány kikívánkozó gondolatot. Természetesen az előadások mellett sem megyünk el szótlanul…

Koltay Gergő említette, hogy harminckilenc éve, Kormorán néven, 1976. december 16-án lépett először színpadra zenekarával. Nem gondolta volna akkor, hogy majd’ negyven év múlva, ugyanazzal a töröksíppal fújja az Ilju Haramiát… Soha nem tudhatjuk, hogy életünk melyik pillanata sorsfordító…

2002 Adventjén vezérelt hitvesemmel a MOM Kupolatermébe az Úr, én sem tudtam, hogy ha nem is sorsfordító, de az elkövetkező másfél évtizedemet meghatározó Kormorán koncerten lehetünk jelen. Jól emlékszem, ahogyan Beától megkaptuk a kormorános kitűzőt, bennem él a koncert minden egyes pillanata. Iszonyatosan nehéz időszakban, a teljes reményvesztettség állapotában kaptuk vissza a hitet. „Csak a zene?” tehetnétek fel a kérdést. Igen a zene, amely egészen ősi, génjeinkbe égett érzéseket hívott elő, a dalok üzenetei önmagukban elégek lettek volna; de soha nem éreztük át addig, hogy mennyire sokan vagyunk, akik magyarul érzünk és magyarul gondolkozunk! Ebből a legsötétebb pillanatokban is érőt meríthettünk!

Az ajándékok sorának ez csak kezdete volt: beszélgetések egy honlapon, koncertek, kirándulások, táborozások, együttlétek. Olyan barátságok születtek, amelyek kiállták az idő próbáját, gúnyhatáron innen és túl; a mai napig rengeteg barátunkkal ápoljuk kapcsolatunkat, kivel havi, kikkel, évi rendszerességgel. A Kormorán Baráti Kör sok egyébbel is megajándékozott minket: az íjászattal, melyről azon az első „fekete” honlapon annyit olvastam, hogy magam is kedvet kaptam hozzá; Erdéllyel, hiszen A Napba Öltözött Leány ősbemutatója a somlyói Nyeregben adta meg az első lökést, hogy nekivágjunk az azóta tucatnyiszor megismételt utazásnak; az Ismerős Arcokkal és a Transylmaniával, amely zenekarokat a nemrég porig égett TF csarnokban hallhattuk először. Végül, számomra gyönyörű ajándék ez a honlap, melynek gyökerei a Kobaknetig nyúlnak.

„Csak a zene”, igen, a zene, amely elhozott rengeteg barátságot, kizárólag azért nem sorolom fel mindet, mert félek, kihagynék valakit… Kihagynám azt a barátomat, aki a Metrótól elkalauzolt a koncert helyszínére, a másik barátomat, akivel tudtuk, hogy találkozunk Újpesten; a harmadik barátomat – remélem bátran nevezhetem annak –, akivel bár évek óta nem beszéltünk, pénteken viszontláttuk egymást, emberhez illően, egymás szemébe nézve szorítottunk kezet; a Lányt, akitől most is jótékonysági célból sütött süteményeket kaptunk; Erzsébetligeten az Örökösök, a Club 202-ben pedig a sok (Csepregről is) ismerős arc. Ezek a kapcsolatok kellenek a túléléshez és a hithez. Erőt adnak ahhoz a munkához, amely ránk vár, hogy elődeinkhez méltóan, biztosítsuk az utánunk jövőknek, hogy Kárpáthaza mindörökké a magyar nemzeté maradjon! Ahhoz, hogy így legyen, szükségünk van egymásra, nyelvünkre, nemzeti kultúránkra, amelynek éppúgy része a muzsika, mint a tánc, színház, irodalom, képző- és filmművészet, építészet!

Néhány szó essék a koncertekről is. Újpesten a Művelődési ház zsúfolásig megtelt; az aulában a legifjabb kobakos zenészek adtak egy rövid karácsonyi műsort, majd a színházteremben megszólaltak a dalok. Érkeztek vendégművészek, köztük Papadimitriu Athina, aki idén a Kormorán Örökös Tagjává vált. Jöttek pásztorok, karácsonyi énekek, Om Mani Padme Hum, néptáncosokkal. Búcsúzóul mindenki egy karácsonyi dalokat tartalmazó korongot kapott ajándékba. Csodálatos este volt!

Másnap, az Erzsébetligeti színházban, folytatódott a varázslat. Sok év óta, most éreztem először, hogy az Örökség zenekar, amelynek négy tagja: Géczi Erika, Mr.Basary, Nagy László, Szabó Miklós, még a Kormoránban lettek Magyar Örökség díjasok, az ott eltöltött tíz év minden értékét átmentve, hosszú útkeresés után, végre sínen vannak, megtalálták saját hangjukat, arculatukat és olyan dalok születtek, amelyek nélkül sokkal szegényebbek lennénk. A zenekarra hatalmas sikerek várnak, Jelinek Zsu, az új énekesnő, gyönyörű hangjával, színpadi megjelenésével, mozgásával, friss fuvallatot hozott. Három órás koncert volt, fellépett néhány ifjú zenész is a zenekarral, Balatonfelvidékről, Pécselyről, a Báró Wesselényi Miklós Alapítványi Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola diákjainak énekkara. (A tanintézet ugyanolyan felfogású életiskola, mint Abán az Atilla Király Gimnázium, ahová Benedek fiam jár.)

A Kormorán és az Örökség koncerteken megszólalt néhány dal, mindkét zenekar előadásában. A legfontosabb azonban, hogy befejezésül mindegyik helyen elénekeltük a Himnuszt és a Székely Himnuszt!

Nézzétek el nekem, ha az Ismerős Arcok koncertjéről ezúttal kevesebbet írok. Egész évben folyamatosan követtük útjukat, sok koncertbeszámolót olvashattatok. Tegnap este bő másfél óra hosszat hallgattam őket, nem tudok a korábban leírtakhoz most bármit hozzátenni. Nyerges Attiláék egyenes derékkal, fáradhatatlanul járják a maguk számára kijelölt utat, amely valódi magyar út.

A fényképek megtekintése után hallgassátok sok szeretettel a koncertrészleteket, amelyekkel ezúton kívánok A mi Pilvaxunk valamennyi olvasójának boldog, békés, szeretetet hozó, Istentől áldott Karácsonyt!

Örökség, Isten ujja megérintett

Örökség, Táltos rege

Örökség, Házi áldás

Örökség, Záróvers

Örökség, Karácsonyi rege

Ismerős Arcok, Csak a zene (részlet)

Ismerős Arcok, Zuhanó madár

nov 082015
 

1810 november 7-én született Erkel Ferenc, 2013 óta ez a dátum a Magyar Opera Napja. Pusztán a véletlen játéka volt, hogy pont ezen a napon mentünk el a róla elnevezett színházba, megnézni a Sába királynője című operát. A nyitány előtt a zenekari árokból felcsendült Bánk bán nagyáriájának dallama, miközben a háttérben vetítették a magyar operatörténet alkotásainak szerzőit és címeit. Mi tagadás, jelentős részük teljesen ismeretlen volt számomra. Emlékezzünk tisztelettel Erkel Ferenc emberi és zeneszerzői nagyságára!

Sába királynője Goldmark Károly alkotása. A helyszínen megvásárolható füzetben, rendkívül jól összeállított anyag olvasható a mű cselekményéről, hánytatott életű zeneszerzőjéről és alkotásának történetéről. Goldmark 1830-ban született és 1915-ben hunyt el, vagyis kortársa volt Erkel Ferencnek is és Bartók Bélának, Kodály Zoltánnak is. Elképesztően izgalmas korszakot ölelt fel élete, mind történelmi, mind zenetörténeti szempontból, hiszen halálakor már dúlt az I.Világháború és Bartók Béla 1911-ben komponálta a A kékszakállú herceg várát. Goldmark Károly élettörténete egyfajta kordokumentum, amelyről részletesebben itt olvashattok.

A mű alapja mind a Bibliában, mind a Koránban fellelhető; a szövegkönyv Salomon Hermann Mosenthal német nyelven írt munkája. A zsidó származású szerzőpáros sok egymás közötti vitával kísérve írta meg az operát, amelyet – némi bonyodalom után – 1875-ben mutattak be a bécsi Operában, majd két év múlva a magyar fővárosban. Ezt követően számos helyen, például New Yorkban, a Metropolitan színpadán is műsorra tűzték.

A cselekmény Salamon király udvarában játszódó klasszikus szerelmi háromszög: Asszád, aki diplomataként Sába királynője látogatásának előkészítésére utazik el, a Főpap lányával, Szulamittal készül összeházasodni. Hazatérve eláll szándékától, mivel útja során egy misztikus nővel találkozott, aki elnyerte szerelmét. Salamon azonban meggyőzi az ifjút, házasodjon össze Szulamittal. Közben megérkezik kíséretével a királynő, akiben Asszád felfedezi titokzatos szerelmét, ám a királynő tagadja, hogy ismernék egymást. Az éj leple alatt azonban találkoznak a palota kertjében, másnap, mikor elkezdődik az esküvői szertartás, a királynő is megjelenik, Asszád teljesen megzavarodik, míg végül a királynőt Istennőnek nevezi, aki ennek ellenére újra megtagadja őt. Ez azonban szörnyű istenkáromlásnak minősül, amelyért halálbüntetés jár! Előbb a királynő, majd Szulamit könyörög Salamonnál Asszád életéért, kegyelemért. Szulamit özvegyi ruhát ölt és a sivatagba indul, hogy életét Istennek szentelje. Salamon kegyelmet gyakorol, ám a sivatagba száműzi Asszádot, akit Sába királynője ott ismét megkísért, ám Asszád ezúttal ellenáll a csábításnak, bűneit megbánva várja a megváltó halált. A sivatagi vihar után még meglátja Szulamitot, akinek nevével ajkán leheli ki lelkét. (A történetet ennél sokkal részletesebben itt találjátok.)

Milyen volt az előadás? Nekem nagyon tetszett. Gyönyörűek voltak a díszletek és a jelmezek, kiválóan mozgatta Káel Csaba rendező a színpadon a szereplőket. A csúcspont Sába királynőjének bevonulása volt, amelybe rendkívül látványos balettet szőttek. Még a díszlettel nem könnyen megoldható sivatagi vihart is sikerült látványosan megjeleníteni.

A kórus és a táncosok, a zenekar, a főszereplőket megszemélyesítő operaénekesek is nagyszerűek voltak, utóbbiak mind éneküket, mind színészi alakításukat tekintve is. Mivel ez a darab számomra teljesen új volt, figyelmemet  lekötötték a színpadon zajló események, (németül énekeltek, a magyar szöveget kijelzőn olvashattuk), a zenére kevésbé tudtam összpontosítani, bár nem találkoztam könnyű, már másnap fütyülhető dallamokkal, mindaz a harmónia és összeszedettség benne volt, amely a XX. század második felére a legtöbb modern alkotásból már hiányzik. Ez a muzsika még sokkal inkább XIX., mint XX. századi!

A pusztulásra szánt Erkel Színház él és virul! 1800 néző élvezhette velünk együtt az előadást, amely ugyan zsidó származású szerzőpáros alkotása, ám egyben ízig vérig magyar is. Salamon udvarában olyan örök emberi kérdéseket feszeget, mint szerelem, hűség, csábítás. Bár a kegyelmet Salamon gyakorolja, a megtisztuláshoz Asszád lelkének belső ösvényein át vezetett az út.


A kép forrása

További képek az előadásról.

okt 162015
 

Az Alkotás útra merőleges keskeny zsákutca választotta el középiskolámat, a Táncsics Mihály Gimnáziumot, a Testnevelési Főiskolától. Évfolyamonként négy osztály járt ide, vagyis összesen tizenhat, ennyi tanuló tornaóráját volt hivatott kiszolgálni az egyetlen tornaterem és egy fél kézilabda-pályányi leaszfaltozott terület. Jól emlékszem, amíg az időjárás engedte, rendszeresen átjártunk a TF szabadtéri pályáira, testnevelés órákra. Akármennyire is próbálom előhívni agyam rejtett zugaiból, a csarnokra nem emlékszem. Lehet, hogy utána építették, nem tudom…

Elrohantak az évek, 2002-őt írtunk, országgyűlési választásokat tartottak. Úgy tűnt, lassan magunk mögött hagyjuk a kommunista múltat, közeledünk az annyira vágyott szabadsághoz. Senki sem akarta elhinni, hogy a kommunista őskövület D209-es legyőzheti a csírázó polgári demokráciát. Ma még nem tudjuk biztosan, de sejthetjük, hogy választási csalás és a globalista háttéruralom akarata érvényesült, ezek nélkül, nem történhetett volna meg! A két választási forduló között, 2002 április 9-én, a Testnevelési Főiskola Sportcsarnokában mondott Orbán Viktor történelmi beszédet – igaz már későn. Nemcsak a Sportcsarnok, hanem az Alkotás utca, a Déli pályaudvarig megtelt emberekkel. Ha jobban belegondolunk, ezek a pillanatok valami újnak voltak a kezdetei, bár akkor kudarcot vallottunk, így nyolc gennyes év következett. A polgári Magyarország azon a napon és helyen szembesült azzal, hogy mit veszíthet, mit vesztett 1945-től, az akkori időkig.

Ahogyan a polgári Magyarország felébredt, úgy kelt életre nemzeti kultúránk. Elmenni egy Kormorán, Ismerős Arcok, Transylmania, Kárpátia, Lord (stb.) koncertre ünnepnapok voltak, mindig adtak annyi erőt, hogy elviseljük a hétköznapok szellemi nyomorát!

2004 június 12-én volt először Kormorán Családi Nap, a most leégett Sportcsarnokban. Akkor Koltay Gergő is utalt rá, hogy “Mindannyian akik itt vagyunk, szerintem úgy gondoljuk, az újkori magyar történelem egy szakrális pontján ülünk, egy olyan ponton, ahonnan valami elindult, és ahonnan valahová el fogunk érni. Ehhez méltó tisztelettel játsszuk el dalainkat.” Íme az akkori koncert dupla albumának (amely tudomásom szerint nem került kereskedelmi forgalomba) a borítója:

Elszoruló szívvel gondolok vissza azokra Családi Napokra, amelyek leírhatatlanul pozitív energiákat hívtak elő belőlünk. Sokkal többet jelentettek, puszta kulturális eseménynél, rockkoncerteknél. Nagyon sokan itt találkoztunk először a Transylmaniával, a Szkítiával és az Ismerős Arcokkal. Vásári forgatag, íjászat, finom étkek, lovagoltatás színezték az eseményt, de a lényeg az együttléten és a baráti kézszorításokban, egy-egy elejtett szóban, a mindent átható szeretetben rejtőzött.

Nem tudok erről többet és mást írni, meséljenek az egykori fényképek, amelyek nagy részét nem én készítettem, köztük vannak Kriszta, a tatabányai Pisti felvételei is, köszönet értük! Ezúttal nem a koncertjelenetekre helyzetem a hangsúlyt, hanem a Családi Nap többi eseményére. (A képek 2006-ban és 2007-ben készültek.)

(A fekete keretre kattintva az oldal elhagyása nélül indul a vetítés.)

A Csarnok azokon a napokon a Reménység Templomává vált. Leégett, csak reménykedhetünk, hogy fatális rövidzárlat, elháríthatatlan baleset és nem emberi mulasztás, hanyagság volt a tűz oka. A Reménység Temploma újjá fog épülni, mert újjá kell épülnie! Ahogyan a Budapest Sportcsarnok üszkös romjaiból kinőtt a Papp László Sportaréna, úgy a Testnevelési Egyetem hallgatóinak is lesz új sportcsarnoka, ahová talán néha egy-egy koncertre is elmehetünk majd.

A Reménység Temploma pedig állni fog!

okt 112015
 

Napok óta eső mossa a várost, de tegnap este mégis megérte elevickélni az Apáczai Nevelési Központig. Csak a zene! – ígérte a plakát, és így is volt; illetve amennyiben nem, az ennél semmiképp nem jelent kevesebbet, sokkal inkább még többet: hangulatot, közösséget, átélést, érzést. Nagy szavak vagy sem, remekbe sikerült este volt ez Pécsett az Ismerős Arcokkal, sajnálhatja mindenki, aki otthon maradt! Bár tudom, mostanság sajnos így van ez számos remek zenekar koncertjén, mégis meglepett, hogy vajon miért nincsenek mondjuk kétszer ennyien a teremben. Hiszen az Ismerős Arcokról úgy véltem, hogy az utóbbi időben egyre népszerűbbek, rajongótáboruk gyarapszik, ehhez képest bizony sokkal több koncertlátogatót érdemeltek volna egy megyeszékhelyi lemezbemutató alkalmával. No de Pécs sajnos soha nem arról volt híres, hogy őrült tömegek mozdulnak meg egy-egy hasonló produkcióra…

Ami az új lemezt illeti: már korábban megjegyeztem, én szántszándékkal nem nézegettem meg a netre feltöltött koncertvideókat, meg a cd-ről feltett anyagokat. Sőt, igazából direkt nem olvastam a véleményeket sem. Szerettem volna magam meghallani, magam eldönteni. Egy-egy számot korábbi koncerteken már hallottam ugyan, de a többinek legfeljebb a címe csengett ismerősen innen-onnan. Mivel az albumot még azóta sem hallgattam meg egyben, jobbára csupán tegnap esti benyomásaimra támaszkodhatom, így semmiképpen ne vegyétek bejegyzésemet részletes értékelésnek! A magam részéről egyébként már-már ambivalensnek tűnik az új lemez: első hallásra egészen különböző számok szerepelnek rajta. Néha mintha azt érezném, szándékos stílusgyakorlatok. Mindamellett, hogy összességében „ismerős arcokos” az egész, ne vessetek rám követ, de számomra, aki minden dallamban meghall valami motívumot (vagy még annyit sem, csak egy felet, amit rajtam kívül más nem is, és néha talán valóban nincs is benne, csak nekem jelent valami kis deja vu-t), szóval számomra itt-ott kicsit LGT-s volt a hangzás, másutt egy csepp Ghymes-t éreztem, néha akár még szemernyi Eddát is, sőt, valahol még hihetetlen módon popzenét is (azt nem tudom megmondani, vajon melyik fiúcsapatra hajazott a Fuss! úgy első hallásra, de azt hiszem, ezt jobb, ha nem is akarom megfejteni)… És szeretném leszögezni, ezzel nem a zenekart támadom (táámadom), a fenti véleményemet nem rossz szájízzel írom, vagy pláne nem gonosz kritikai megjegyzésképpen, hanem egyszerű tényközlésként (még ha valaki ezek után úgy érzi is, hogy aki ilyeneket ír, arra inkább a tűnj innen vonatkozik…)! Lényeg, hogy bennem ilyeneket is előhívott némelyik új dal. Korábban is ilyen lökött voltam, mindenben mindig hallok valami mást is, ez valami defekt lehet, de én élvezem, és persze az is elképzelhető, hogy majd ha meghallgatom a lemezt, vagy még többször is, akkor már nem így leszek vele. Azt viszont szerintem kb. meg tudom saccolni, melyik számokat fogom szeretni, és melyek azok, amelyek nem hiszem, hogy nagyon belopják magukat a szívembe… Hogy az előbbiek közül emeljek ki, nagyon tetszett pl. az állítólag elsőre sokakra meglepetésként ható (A) bolond kútásó. Tény, hogy nem egy sablon nóta, nyilván ezért is díjaztam már azonnal.

No, de nem is az volt a célom, hogy a lemezről írjak, még ha ez egy lemezbemutató koncert volt is (ahogyan jeleztem, majd meghallgatom még sokszor, aztán leülepedik bennem), hanem inkább a tegnap esti hangulatot igyekeztem volna visszaidézni. A régi nóták egytől egyig mind ültek, és sokan már az újakat is együtt fújták a zenekarral, emberi volt az egész buli, mindennel együtt, néha apró megjegyzésekkel, Dezsővel a napfényben, kiskanállal a kávéscsészében. A búcsúzáshoz jól passzolt A játék vége az újak közül, és persze aztán az elmaradhatatlan Nélküled a végén, szokásosan közösen éneklős, meghatódós. Természetesen megint nem bántam meg, hogy elmentem Arcok koncertre, és megint fogadkozom, hogy jövőre nem maradhat ki a tábor sem. (Hacsak a fentiek miatt addig ki nem tagadnak Csepregről! ;))

Néhány fotó is készült (persze sajna csak mezei minőség):

okt 022015
 

Nem tudom, helyes volt-e a majd’ egy hónapig tartó záróra, de akárhogy is, túléltünk már egyet-mást, folytassuk, vagy legalábbis játsszuk el, mintha folytatnánk… Egy zenekar életében, új album megjelenése mindig mérföldkő, többé-kevésbé lezár egy korszakot, nyit egy újat. 2012-ben jelent meg az Ismerős Arcok utolsó sorlemeze, bár közben születtek új korongok, de ezeken a korábbi alkotásokat hallhatjuk átdolgozva. “Csak a zene” kizárólag új dalok gyűjteménye.

Hagyománnyá vált, hogy  annak megjelenésekor, a zenekar dedikálja új albumát. Idén a Mozaik Teaház galériája fogadta be a zenekar tagjait és közönségüket. Mi már a kezdetek kezdetén, 16 órakor ott voltunk, gondolom 19 óráig sokan éltek azzal a ritka lehetőséggel, hogy dedikált albumot birtokolhassanak.

Nagyon örülök, hogy hitvesemmel ott lehettünk, úton hazafelé máris megkezdődött az album ronggyá hallgatása, azonban korainak gondolom, hogy bármit is írjak, akár csak az első benyomásokról. Tudjuk, hogy az Ismerős Arcok mindig mívesen kidolgozott, kiérlelt alkotásokat jelentet csak meg, amelyek teljes befogadásához hetek, hónapok, egyes esetekben akár évek kellenek. Alighanem az október 30-i lemezbemutató koncert után lesz érdemes akár “első benyomások” szintjén visszatérni az albumhoz.