nov 122016
 

Véget ért az 1700 esztendeje született Szent Márton Emlékéve. Életét idézzük fel szülővárosában nevét viselő templom homlokzatára vetített fényjátékkal!

Lássuk a Márton napi hiedelmeket, népszokásokat!

„Elterjedt népszokás Szent Márton napján, november 11-én libát sütni. De miért pont Szent Mártonhoz kapcsolják a lúdat?

Szent Márton és a libaól

„A kissé prózainak tűnő ok, hogy a régi paraszti gazdaságokban ekkorra nőtt meg és hízott süthető állapotúvá az „idei”, a fiatal liba. A közmondás úgy tartja, „aki Márton napján libát nem eszik, egész éven át éhezik.” Hogy Márton napra igencsak meghíznak a lúdak jól jelzi az elhízott emberekre használt hasonlat: „olyan kövér, mint Szent Márton lúdja”.

Ennél emelkedettebb magyarázat Szent Márton tisztelete. A legenda szerint, amikor Szent Mártont Tours püspökévé akarták szentelni, a szerény természetű férfiú elrejtőzött rajongói elől egy libaólba, ám hollétét a gágogó libák elárulták. (Köztudott, hogy a lúd nemcsak konyhai felhasználásra és paplanfeltöltésre, de házőrzésre is alkalmas.)

A népszokás Franciaország egyes régióiban is ismert, Párizsban például a Saint-Martin-des-Champs apátság közelében egy egész utcát elfoglaltak a libasütők, akiknél készen vehették meg a csemegét a lusta vagy sütőkemencével nem rendelkező háziasszonyok. Az utca most is megvan, de egy nyelvi félreértés következtében ma már Medve utcának nevezik, de medvét nem sütnek benne.

A lúdsütést az angolok ismerik, ám ők mindent másként csinálnak, mint a kontinens lakói: ők Szent Mihály napján sütik a libát, állítólag azért, mert amikor nagy győzelmet arattak a spanyol hadiflotta, a “rettenthetetlen ármádia” fölött, éppen Mihály napja volt, és Erzsébet királynő éppen sült libát evett, amikor jelentették az örömhírt.

Szent Márton, az időjós

A Márton-napi lúdsütés Magyarországon is elterjedt. A hagyomány szerint a fiatal libát megtisztítják, kibelezik, besózzák és meghintik friss majoránnával, kívül-belül. Befűtik a kemencét, és lehetőleg nagy cserép- vagy öntöttvas tepsiben betolják a libát. Szép pirosra, ropogósra sütik. Amikor elkészült, kiszedik, fatáblára fektetik és feldarabolják.

A melle csontjáról óvatosan lefejtik a húst (úgy át kell sülnie az állatnak, hogy ez könnyen elvégezhető legyen), és szemügyre veszik a mellcsontot, hogy megjósolják belőle, milyen lesz a tél. Ha a mellcsont fehér; kemény, havas tél várható. Ha szürkés, akkor latyakos, enyhe télre kell számítani.

Ha Márton napján havazik, gyakran elhangzott: „Eljött Márton szürke lovon.” „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.” Sokfelé azt tartják a Márton napi idő a márciusi időt mutatja.

Szent Márton, a borász

Márton az új bor bírája is, ilyenkor ugyanis már iható az új bor. A Márton-napi lúdpecsenyés vacsora végén már kiforrott újborral szokás koccintani, ezt hívják Márton poharának.

Márton napján rendszeresek voltak a lakomák, bálok, vásárok. Dologtiltó nap volt. Tilos volt mosni, teregetni, mert a jószág pusztulását okozta volna. A néphit szerint Márton napján kell lezárni a gazdasági évet. A munkaszerződések eddig a napig szólnak, ekkor hajtják be a jószágot, és ekkor számolnak el a pásztorok. Az utolsó piaci nap is ekkor van az évben.

A püspökfalat és a Márton-napi álmok

A liba húsából szokás volt küldeni a papnak is, mégpedig az állat hátsó részéből. Innen ered „püspökfalat” szavunk is.

Magyar hiedelem, hogy aki Márton éjszakáján álmodik, boldog lesz. Aki spicces lesz a bortól Márton-napján, az a következő évben megmenekül a gyomorfájástól és a fejfájástól. Aki Márton napján csak répát eszik, ágyba vizelő lesz.”

Az idézett írás forrása

Júl 222016
 

Már év közben felhozta a témát az osztályfőnökünk, Szilasy György igazgató úr (Igi bá’), hogy nyáron kéne valami közös programot csinálni az osztálynak. Az egyik osztálytársam, Boróka, Erdélyben, Tamásváralján lakik. Másik osztálytársamnak, Benedek családjának Borospatakán van “nyaralójuk”. Így hát abban állapodtunk meg, hogy hozzájuk megyünk. Velünk tartott Igi bá, nővére Szilasy Katalin, és Joháczi József barantaoktató.

Első nap, utazás Tamásváraljára – 2016. július 11-én

7.30 kor indultunk Székesfehérvárról. Borókáékhoz nyolcan érkeztünk késő délután, nagyon fárasztó és hosszú út után. Mivel Boró édesapja református lelkész, ezért a házuk melletti imaházban aludtunk. Amikor odaértünk pörkölttel fogadtak minket. Egy kellemes estét töltöttünk el itt.

*

Második nap, továbbutazás Borospatakára – 2016. július 12-én

Reggel indultunk tovább Benedekékhez, már kilencen és a tanárok. Ismét nagyon hosszú utunk volt, későn este értünk Benedekékhez, ahol ő és barátnője Kriszti (aki szintén az osztálytársunk) és családja: Édesapja, Édesanyja, Húga, Öccse, Bátyja és az ő barátai Laci és Celal (aki török származású) fogadott minket, érezhetően nagy szeretettel. Felállítottuk a sátrainkat, vacsorára birkapörköltet kaptunk. Nekem személy szerint nem lett a kedvencem. Tábortüzet raktunk miután megnéztük a naplementét. Beszélgettünk, énekeltünk, aztán lefeküdtünk aludni.

*

Harmadik nap, lovaskocsival Naskalatra -2016. július 13-án

Napköszöntőként Józsi bá’ vezetésével reggeli tornával kezdtünk, amíg elkészült a reggelink, nagyon finom tojásrántottát kaptunk. Reggeli után két lovaskocsival felmentünk a Naskalatra,  hosszú, zötyögős, de élvezetes út után. Útközben rengeteg szép helyet láttunk. Hatalmas, már majdnem égig érő fenyőfák magasodtak feledtünk. Az út alatt Celal jóvoltából megtanultam pár szót törökül, és én is segítettem neki magyar szavak kiejtését megtanulni. Találkoztunk egy nagy csorda báránnyal, és három hatalmas levágott fülű és farkú kutyával, akik egyik osztálytársam véleménye szerint, szabadidejükben medvéket vadásznak, csak úgy szórakozásképpen. Ezzel érzékeltette, ha ezek a kutyák parancsot kapnak, nem sok maradt volna belőlünk, így hát gyorsan továbbálltunk. A tűző napon a lovak hamar elfáradtak, és mi is szépen leégtünk. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat.

Mikor felértünk a csúcsra megcsodáltuk a minket körbeölelő hatalmas hegyeket. Körbeálltuk a keresztet, elénekeltük a Magyar, a Székely és a Palóc Himnuszt is, majd rákötöttünk a keresztre egy piros-fehér-zöld szalagot. Ezután pihenőt tartottunk, és megebédeltük a magunkkal hozott hideg élelmet.

Lassan elindultunk hazafele. Lefelé is hosszú volt az út, páran inkább a szekér mellett, gyalogolva tettük meg az út egy részét. Útközben láttunk, fából készült parasztházakat, és azok nagyon gondosan művelt veteményesét. Mikor visszaértünk a faluba, Benedek anyukájának egyik helyi ismerőséhez mentünk, ahol káposztalevélen, kemencében sült pizzát kaptunk vacsorára.

Ezután mentünk csak haza, ahol maradék energiánkat a ház előtt folyó patak eltorlaszolásába fektettük, persze nem céltalanul. Miután sikerült egy kisebb gátat emelnünk, tökéletesen tudtunk benne fürdeni, és ami talán még fontosabb, sört és bort hűteni. Naplemente után, kiültünk a teraszra és osztályfőnökünkkel egy nagyon érdekes beszélgetést folytattunk, ami késő éjszakáig húzódott.

*

Negyedik nap – Széphavas, 2016. július 14-én

Kocsival indultunk a Széphavasra, ahol nemrég egy fiatal házaspár adományokból, és saját erőből felépített egy kápolnát, az Árpád koriak mintájára. A gyalogösvény köves kezdeténél áll egy kürtőskalácsos kocsi, itt mindenki kedvére vehetett magához élelmet. Nekivágtunk az útnak, a tűző nap miatt a másfél órás sétából, páran kik még dúskáltunk az energiában, egyórásat csináltunk. Útközben csak úgy csörgött mellettünk a szántó a viperáktól. Enyhén nyugtalanságot keltett bennünk, de szerencsére minden atrocitás nélkül felértünk. A kilátás természetesen itt is csodálatos volt (de itt a Gyimesben ez már megszokott). Fölérvén megpihentünk a kápolna árnyékában. Amint mindenki felért betelepedtünk és hosszasan beszélgettünk: történelemről, életről. Eltöltöttünk jó sok időt, majd ismét elindultunk lefelé.

Ismét megcsodáltuk a kilátást. Sajnos a tűző nap miatt többen (köztük én is) rákvörösre égtünk. Leérvén autóba ültünk és visszaindultunk Borospatakára, ahol megnéztük a helyi skanzent. Szépen gondozott, és hangulatos hely. Viszonylag korán, még naplemente előtt visszaértünk jól belakott sátrainkhoz, és kedves házigazdáinkhoz. Itt kedvünkre töltöttük el a délutánt: kosaraztunk, fürödtünk, pihentünk. Este megnéztük az Ösztön című filmet, majd nyugovóra tértünk.

*

Ötödik nap- Békás-szoros, 2016. július 15-én

Nehézkesen keltünk fel, fáradtak voltunk. Miután feltápászkodtunk és megreggeliztünk, kocsival indultunk a Békás-szoros és a Gyilkos-tó felé. Útközben gyakran megálltunk megcsodálni a kilátást. Beértünk a szorosba. Egyszerre félelmetes és ámulatba ejtő volt, ahogyan azok a több ezer éves sziklák szinte véget nem érő magasságban öleltek minket körbe. Ha az ember fel akart nézni csúcsukra, beleszédült. Sajnos a szokásos kirakodóvásár továbbra is itt volt, bár kivételesen tudtunk valami használhatót vásárolni. Az ott csordogáló patak mellett megebédeltünk, és lepihentünk egy kicsit. Sétáltunk egy keveset a szorosban, kigyönyörködtük magunkat és elindultunk a Gyilkos-tó felé. Miután megnéztük a Gyilkos-tót is, kocsiba szálltunk és hazafele vettük az irányt.

Megálltunk Gyergyószentmiklóson is, és körbesétáltuk városközpontját. Hazaértünk.

Az aznap délutáni vendégünk Tankó Gyula, gyimesi csángó néprajzkutató volt. Rengeteget mesélt nekünk, a helyi emberekről, szokásokról és az ő életéről, szüleiről, nagyszüleiről. Sokat megtudtunk a Gyimesről.

Ez volt az itt töltött utolsó esténk. Tűzet raktunk és az osztály kedvenc dalait énekelgettük. Jól éreztük magunkat, majd tudván, hogy ismét hosszú út vár ránk aludni mentünk.

*
 

Hatodik nap – búcsúzunk Borospatakától, utazunk Tamásváraljára 2016. július 16-án

Korábban felébredtem mint a többiek, így volt időm csöndesen elköszönni a helytől és még utoljára megcsodálni. Felkeltek a többiek is, így hát nekiálltunk összepakolni a cuccainkat és lebontani a sátrakat. Reggelire lecsót kaptunk. Bepakoltunk az autókba és a háziakkal együtt átmentünk oda ahol még a pizzát kaptuk. Itt ismét finomsággal fogadtak minket. Helyi fánkot kaptunk, ami kicsit hasonlított a kürtöskalácsra, de nagyon finom volt. Itt köszöntünk el Benedekéktől. Énekeltünk nekik, és megköszöntük a nagyon kedves vendéglátást. Kocsiba szálltunk és útnak indultunk. A cél ismét Borókáék otthona volt.

Késő délután oda is értünk Tamásváraljára, ahol ismét finom vacsorát kaptunk. Késő estig beszélgettünk, pingpongoztunk, és a zuhogó esőben pár osztálytársammal még sétálni is elmentünk az alvó faluban.

*
 

Hetedik nap – Elérkeztünk a ténylegesen utolsó naphoz, 2016. július 17-hez

Reggeli után bepakoltunk ismét a kocsikba, de még nem indultunk egyből. Részt vettünk a 11 órási istentiszteleten, megebédeltünk, elköszöntünk Borókától, szüleitől, testvéreitől és nekivágtunk a hazavezető útnak, ami ismét sokáig tartott. Megérkeztünk, búcsút vettünk egymástól.

Nagyon élménygazdag kirándulás volt, amin nagyon jól éreztük magunkat. Remélem máskor is ellátogatunk ide. Köszönjük a vendéglátást mindenkinek. Én pedig a figyelmet.

máj 242016
 

Abától Székesfehérvárig ívelt a Lámpás Emberek társaságában töltött idő. Benedek fiam iskolájában, az abai Atilla Király Gimnáziumban Szülői napot tartottunk, másnap a székesfehérvári Vásártéren, hagyományos Botond Napi Magyarok Vásárára került sor. A két eseményt összekötötte Maurer Oszkár szerémségi (Délvidék) borász bemutatkozása.

Az Atilla Király Gimnázium életiskola. Bár a tananyag ismeretét ugyanúgy megköveteli, mint bármely másik tanintézet, mégis egészen más szemlélettel tekint az oktatás, nevelés feladataira, mint az iskolák túlnyomó többsége. Maga a hely is különleges, van tér, van levegő, van élet ebben az iskolában! A szemlélet és a hely varázsa kihozza a diákokból az alkotóerőt, legyen szó a tananyag elsajátításáról, vagy az életnek mindig értelmet adó alkotásról!

Fiam osztálya kályhát épített a tantermében! Hatalmas energiák szabadultak fel, rakták a samottot, hordták az agyagot, maguk készítették a beépített kályhacsempét, Mátyás címerével, visegrádi sablon alapján. A kályha lassan elkészül, már csak meszelni kell, nyáron szárad, az első hűvös őszi napon nemcsak a tantermet, hanem a diákok lelkét is átmelegíti majd. Ha egyszer fiam gyermeke is itt tanul, büszkén gondolhat arra, hogy ez a kályha édesapja életének egy darabját őrzi…

Miközben főtt a gulyás, leültünk a kollégium aulájában és beszélgettünk, szinte kötetlenül. A felröppent gondolatok vezérfonala az önellátás volt. Sok szülő próbálkozik saját maga előállítani étkeik alapanyagát, mi magunk is megtettük az első botladozó lépéseket: hitvesem sajtot készít, kenyeret süt; Csókakőn gyümölcsfákat ültettünk. Hallhattuk, sokan előttünk járnak, állatokat tartanak, tudják, az udvaron kapirgáló tyúk húsa, tojása értékes, nem szennyezett; mások saját tehenet tartva készítenek sajtokat, maguk füstölik. Sajttálból ízlelgettünk, varázslatos, régi ízek olvadtak nyelvünkön. Ezek az emberek semmi újat nem találtak ki, csak rájöttek arra, hogy fel kell adnunk egy darabot komfortzónánkból, nem sokat, mindössze két generációt visszalépve, elővarázsolhatjuk eleink tudását, akik nagyrészt önellátók voltak. Kényelmesebb a hipermarketben telerakni a kocsit, mint takarmányozni, fejni, trágyázni, vesződni a sajttal, vagy kenyeret dagasztani, de az alkotás öröme és az asztalra kerülő étkek ízei kárpótolnak!

A vacsora végére megérkezett a Gimnázium diákcsapatának egy része, éppen néptáncversenyről jöttek, előkerültek a hegedűk, az ifjak táncra perdültek, úgy ropták, mintha nem egy fárasztó nap végén járnánk. Közben fellobbant a tűz, ahogyan a Nap lement, felsejlett a telihold, a tavaszi meleget hűvösség váltotta fel. Fölöttünk, mint kupola ragyogott a csillagos égbolt, pattogott a tűz, a diákok hegedűk kíséretében dalra fakadtak. Leírhatatlanul jó érzés volt! Valahogy így:

Közben Maurer Oszkár elkezdte szerémségi borainak bemutatását. Szerémség történelmi borvidék, sőt, a Római Birodalom uralkodása idején is műveltek itt szőlőt, készítettek bort. Nagyon nagy a csábítás, hogy Oszkár borai kapcsán belemenjek a részletekbe, talán majd máskor. A borvidék klimatikus adottságai, talajviszonyai és kitettsége kiváló, ám ahogyan a trianoni diktátum annyi mindent tönkretett, csodálatos borvidékünket sem kímélte. Maurer Oszkár felvette a kesztyűt, az ősi dűlőkben, hatalmas erőfeszítések árán, újraindította a szőlőművelést. Igyekezett megőrizni a fajtaszerkezetet, ősi magyar szőlőfajtákat telepített, vagy ültetvényeket óv meg, készül bor 1925-ben telepített kövidnika szőlőből is! Ittunk néhány kiváló fehérbort, Mátyásra utaló Corvina nevű vörös házasítást, majd egy szamorodnit. Jól tudjuk, az “aszú” szó hallatán először Tokaj ugrik be mindenkinek, ám Aradhegyalján, szerencsés években Móron is ellepi a fürtöket a Botrytis nevű gomba, amely segítségével a bogyóban koncentrálódik annak cukra, egészen különleges édes borok készülhetnek így. Most ízlelőbimbóinkkal érezhettük, hogy Szerémségben is készül aszú! Sőt, Tokajnál annyival tágabb a horizont, hogy Szerémségben és Aradhegyalján a kadarka is képes aszúsodni, így jó évjáratokban akár aszú vörösborok is kerülhetnek asztalunkra!

A kóstolt borok azonban csak kísérték Maurer Oszkár szavait. Megértve gondolatait, számos dolog helyére került. Szó esett rég- és közelmúltról, anyanyelvünkről, hitről, akaratról, magyarságról. A tűz körül ülve ittuk szavait, határon túlról, kisebbségben élve, magyarnak megmaradva minden, az élet legapróbb dolgai is átértékelődnek, bárki leszűrhette magában, akármennyi gond, baj gyötör itt bennünket, szavunk sem lehet! Túl az iszonyatos délszláv vérengzésen, újjáalkotva egy történelmi magyar borvidéket, emberként, magyarként, hittel élve és gondolkodva nincs okunk félni! Mindössze itt és most nekünk is helyt kell állnunk, ismerjük fel, miért járjuk utunkat, mi a küldetésünk!

Az alábbi képsorozat bemutatja milyen az Életiskola, a készülő kályhát, az épületeket, az egyik jurtáját, kemencéjét, a diákok alkotásainak egy részét.

Másnap a Botond Napi Magyarok Vásárán folytatódott találkozásunk Lámpás Emberekkel. Sikerült hagyományt teremteni, ezúttal hetedik alkalommal került sor arra a mustrára, amelyen kézművesek kínálhatják portékájukat, táncosok, zenészek léphetnek színpadra, hagyományőrzők tarthatnak bemutatókat, előadások tágíthatják horizontunkat. Sajátos, remek hangulatú összejövetelek ezek, a jurtában ismét meghallgattam Maurer Oszkár bemutatkozását, borainak és szavainak itt is komoly sikerük volt a hallgatóság körében.

Az Atilla Király Gimnáziumban szokássá vált, hogy az öt évfolyam minden évben egy-egy elszakított országrészbe indul osztálykirándulásra. Idén a tizenegyedikesek voltak Délvidéken, útba ejtették Maurer Oszkár pincészetét is. Tervbe vettem, hogy mi is felkeressük, mindenkinek csak ajánlani tudom! Lámpás Emberek – választottam a címet, talán nem tévedtem. A Fény elkísér utunkon.

A mi Pünkösdünk

 Szerző: - 21:04  Vélemény? »
máj 142016
 

Pünkösdre készülve az első gondolatom, a feltámadt Krisztus mennybemenetelét követően a Szentlélek kiáradása, szorosan ennek nyomában: Csíksomlyó. A pünkösdi zarándoklat, a világ magyarságának legnagyobb találkozója. Sokszor megadatott, hogy ott lehettünk, talán a 2015-ös volt ezek között is eddig a legemlékezetesebb.

Bármilyen nagy volt a vonzerő, idén nem lehettünk ott, hiszen vasárnap bérmálják Benedeket, képtelenség lett volna időben hazaérni. Bár jól tudtuk, Pilisszántón a csíksomlyóival azonos időben celebrálnak ünnepi szentmisét, ismét az isteni elrendezés, egy világhálón olvasott bejegyzés ébresztett rá, hogy ott lehetünk Pilisszántón, ám 700 km-es, Kárpáthazán átívelő hídon lélekben akár Csíksomlyón is! “Ezen a misén szivárvány karolja át a Kárpát-medence népeit, önti el szívünket édesanyai szeretettel a csíksomlyói Babba Mária, és a szántói Boldogasszony, amely megóvja Mária országát az Isten nélküli, szeretetre éhező világ pusztító bajaitól. A torz határok felett ma kezet nyújt magyar a magyarnak!” – olvashatjuk a Zarándokhely honlapján.

Még most is a nap történéseinek hatása alatt állok! Újból átéltük a csodát! Szakadó esőben indultunk itthonról, bakancsban, esernyővel, esőkabáttal készülve. Útközben többé-kevésbé végig esett, mire megérkeztünk és kiszálltunk az autóból, elállt. Csillagösvényen kapaszkodtunk a hegyre, a kápolna előtt, közvetlenül a szabadtéri oltárnál állhattunk. A misét Berszán Lajos aranymisés pap, Pilisszántó testvérfalujából, Gyimesfelsőlokról celebrálta.

Élőben hallgattuk a csíksomlyói mise nyitóénekét, majd Pilisszántón is elkezdődött az ünnepi szertartás. Gyönyörű, életre szóló élmény volt! Néha kisütött a Nap, érezhettük, velünk az Isten, velünk van Boldogasszony! Ezt nem lehet leírni, ez belső hang! Berszán atya gyönyörű, nagyívű szentbeszédet mondott, erősítette hitünket, eloszlatta fájdalmainkat és ráirányította figyelmünket keresztény és magyar küldetésünkre. Nagyon szépen szólt Márton Áron püspökünkről, mondandóját megtörtént apró csodákkal támasztotta alá. Gondolatait veretes, tiszta, szép magyar beszéddel osztotta meg a hívekkel.

Észrevétlenül szállt az idő, a befejező áldás után Pápai, majd Magyar Himnuszt énekeltük, közben nyugat felől sűrű, sötét, fenyegető felhők érkeztek. Amint elkezdtük a Székely Himnuszt, leszakadt az ég. Egyáltalán nem éreztem keserűséget, felrémlett bennem, hogy Csíksomlyón is szinte minden évben kaptunk egy kis égi áldást, nem gondoltam, hogy Mária Erdélyért hullatja könnyeit, talán inkább örömében fakadt sírva… Eszembe jutott, hogy a keresztvíz is tisztulást hoz, lemossa bűneinket.

Milyen érdekes párhuzamokkal találkozhatunk. Hiszen Csíksomlyón Makovecz Imre tervezte Hármashalom Oltár előtt miséznek, ki ne térne be zarándoklata során a csíkszeredai Makovecz templomba? Hazafelé tartva Piliscsabán bementünk a Pázmány Péter Katolikus Egyetem parkjába, megnéztük a gyönyörű épületegyüttest.

Útközben egy fénykép erejéig megálltunk az Üvegtigris című film máig megőrzött díszlete előtt, gondolatban megittam egy sört Lalival, Rókával, Csokival és a többi szeretni való csibésszel… 🙂 “Ízi rájder öcsém, ízi rájder!!!”

Pünkösdhöz tartozik, hiszen hagyománnyá vált, hogy az ünnepre Székesfehérvár virágdíszbe öltözik. Idén is gyönyörű alkotások születtek, sajnos én nem tudtam fényképezni, de érdemes átlapozni Városunk honlapján található galériát!

punkosdi viragalom21

(A kép forrása)

feb 162016
 

Bálint Elemér, a székelyföldi Oroszhegy polgármestere három szóban fogalmazta meg a lényeget: “Magyarnak lenni hivatásunk!” Kárpáthazában azért maradt a tánc úgy ahogyan járják, azért maradt a szó úgy, ahogyan mondják, mert a Teremtő mindig adott nemzetünknek  olyan embereket, akik életének vezérelve ez a három szó. Ott voltak és vannak a harcmezőkön, az egri bástyákon, a Corvin-közben; a gátakon, a mezőkön, szántóföldeken; a tudomány műhelyeiben, a műtőasztal mellett; a kultúra hajlékaiban, színpadokon állva; templomi szószékeken; hosszú, csendes éjszakákon az íróasztal mellett dalokat, Szózatot, Himnuszt, regényeket írva; épületeket megálmodva; festékkel, ecsettel vászonra feszítve a pillanatot;  edzőtermekben és sportpályákon küzdve. Összeillesztve a mozaikdarabokat érthetjük meg, túlélésünk titkait. Kassai Lajos lovasíjász egy a Lámpás Emberek közül, mindennapjait Kaszás Géza dokumentumfilmjében láthatjuk.

Kassai_L

Az alkotás több dimenzióban mozog és nagyon mélyre tekint. Kaposmérőn, a Völgyben háborítatlan természeti környezetben él együtt ember és jószág, a társaink, akiket szeretnünk kell. Szeretnünk kell a bivalyt akkor is, ha el akar taposni, ha szarvával ketté akar hasítani, mert szeretettel célt érünk, szeretettel hegyeket mozdíthatunk, még az oktalan állat is ráérez és idővel szelíddé válik, barátságába fogad.

Szeretnünk és ismernünk kell múltunkat! Azokat az eleinket, akikről hazugságokat tanító, cinkossá lett tanítók vagy nem beszéltek, vagy hazudtak róluk, vagy a mindenkori hatalom szájíze szerint mutatják őket. A pusztai nomád népek félelmetes harcmodora volt a lovasíjászat. Kassai Lajossal és a film alkotóival eljutunk a távoli Kínába, ahol egy helyi professzor vezeti őket a Hun Múzeumban, a tárgyi és nyelvi emlékek felszínre kerülnek, mindenki elgondolkozhat azon, valójában kik lehettek valódi eleink?

A magasból láthatjuk az egykori hun romváros Tungvacseng szabályos védfalait, bástyákat, lőréseket, hófehér falmaradványokat. Fentről nézve a zárt tér kirajzolódik, Kína a Világörökség részévé és zarándokhellyé szeretné tenni.

Elkísérjük a Lovasíjászt Kanadába, ahol indián rezervátumban, magyar lovasíjásszal együtt élnek az ország őslakóiból megmaradt hírmondók; a felvidéki Gútába, ahol a Kassai-iskola rendszerében folyik a lovasíjászok tanítása.

Visszatérünk a Völgybe, az ott zajló élet legfőbb vezérelve a munka! A film alkotói nagyszerűen láttatják azt a sziklákat mozdító erőfeszítést, amely azon pillanat mögött áll, amikor a lovasíjász nyílvesszője a vágtató lóról a levegőben úszó korongba fúródik. A lovakat tartani és tanítani, alkalmas íjakat készíteni, megtanulni lovagolni és lőni évek, évtizedek fáradtságos munkája. Alapja a fizikai állóképesség, a fegyelem, az együtt mozgás és gondolkodás, érzelmi összhang ember és állat, ember és ember között. Futni derékig jeges vízben, sárban, fagyott hóban; vastag gumit ütve, fatörzseket cipelve, szigorú formagyakorlatokat végezve közeledünk a vágyva vágyott pillanathoz, hogy vesszőnket vágtató lóról is oda lőjük, ahová szeretnénk! A munka célhoz vezet és életben tart.

Tanítani kell a gyerekeket. Táborba, lovasíjász edzésre hívva őket, a csillagos ég alatt, tábortűznél beszélgetve; embert próbáló és jellemformáló életiskola ez. Nem elég futni, lovagolni és lőni, ismerni kell verseket, népdalokat, járni a táncot, étkeket készíteni. Életiskola.

Elismerés illeti az alkotókat, hogy a Lovasíjászhoz méltóan, megalkuvás nélkül vezetnek el bennünket ebbe a lenyűgöző világba! Kaszás Géza rendező és operatőrei, varázslatos beállításokkal mutatják a Völgyet a hó leple alatt megbújva, a nyílvessző röptét lassítva, a tábortűzbe tekintő gyermekarcokat, Tungvacseng falait. A filmzene magával ragadó, Gulya Róbert nevét olvashatjuk a stáblistán, ám azt gondolom több alkotó hozzájárult ahhoz, hogy a dallamok mélyítsék a vizuális élményt.

Az alkotást az Uránia Nemzeti Filmszínházban láttam. Szokatlan volt, hogy miután kihunytak a fények, azonnal elkezdődött vetítés, nem kellett tucatnyi reklámot és filmelőzetest megnéznünk; a gyönyörű teremben teltház volt. Amit én mindeddig moziban még soha nem tapasztaltam: ameddig a stáblista futott, a közönség vastapssal köszönte meg az alkotást. Az Uránia Nemzeti Filmszínház méltó helyszín a filmhez.

Szánjatok rá két órát, menjetek el, nézzétek meg! A film honlapján megtaláljátok a vetítések helyszíneit, időpontjait. Íme néhány perc a filmről, Kaszás Géza rendezővel:

dec 132015
 

A harmadik adventi gyertya színe eltér a többitől, hiszen az Öröm Vasárnapját jelképezi, a várakozást, a hírt, hogy rövidesen megérkezik a Megváltó. Ajándékok készülnek, hogy megörvendeztessük szeretteinket. Fenyőt díszítünk, a koszorún lángok hozzák a Világosságot, ám nyitott a kérdés: ez volna hát a történet lényege?

A polgár úgy érzi, a kereskedelem nekiront, hogy egy utolsó támadással javítson statisztikáján. “Nincs Karácsony Corvin nélkül”, szólt a verdikt, jól tudtuk, van Karácsony Corvin nélkül… Akkor még kevesek ismerték Wass Albertet, ám amikor kezünkbe vehettük regényeit, megtanulhattuk, hogy valójában milyen a Karácsony Erdélyország hegyei között.

Panorámabuszok indultak Bécsbe, hiszen a Városháza ablakaiban fogyó számok jelezték az idő múlását, forró puncs, forralt bor hozta a hangulatot, és vásárfia került a honi fenyőfák alá. Telnek az évek, a magyar városokban is faházak nőnek a földből, kézművesek árulják portékáikat, puncs, forralt bor illata lengi be a tereket. Székesfehérváron, a Koronázóvárosban sincs másképp. Örülök a karácsonyi vásárnak, örülök a fényeknek, de félek… félek, hogy a fények csillogása eltéríti figyelmünket a lényegről, öncélúvá válnak, már nem arról beszélnek, amiről Wass Albert nagyapja azon az éjszakán…

A lényeg nem a vásári forgatag, a pénzszórás, a szerzés, gyertyagyújtáskor az anyák, apák nagyanyák halálos fáradtsága… a lényeg a roráté csendje, a hajnali jéggé dermedt lehelet, az ima csendessége. Jó, hogy van vásári forgatag, jó, hogy ünnepi fények másnak láttatják a várost, de ezeknél százszorta fontosabb, hogy érkezik a Megváltó, aki legyőzi a halált! Karácsony és Húsvét között hidat épít az idő, a születés halál feletti győzelem, a halál pedig újjászületés. Aki érti ezt, titkok tudója…

Wass Albert: Karácsonyi mese

“Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng. Mi gyerekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan, és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen énekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után Apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.

Kis idő múltával Nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénember-hangján: Aztán tudjátok-e – kérdezte – , hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony? Akkor született Jézus Krisztus – felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s Nagyapánk bólintott rá. Ez igaz – mondta – , mert hogy Ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.

Hát az úgy volt – kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett belőle a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget. A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, amikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: „Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája.” Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.

A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem. Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől. „Minek kínlódsz ezzel a fával? – kérdezte meg az angyal. – Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette.” „Jaj, lelkem, nem tehetem én azt – felelte az ember. Asszonyom s kicsi fiacskám van otthon, akik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok.” Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt. Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz melege mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban. „Édesanyám, éhes vagyok . . .” – nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek. „Miért nem eszed meg magad a többit? – kérdezte az angyal. – Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz.” „Az nem baj, ha én meghalok – felelte az asszony, csak legyen mit egyék a kicsi fiam.” S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe. A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt: „Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megoszthatnám velük ezt a kis kenyeret meg a helyet a tűznél!” Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez. S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alátekintett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak. S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat. Ez a karácsony igazi meséje – fejezte be Nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén – , én pedig azért mondottam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá.

Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.”

nov 282015
 

“Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!”
(Mindszenty bíboros)


(A kép forrása)

Már csak alig több, mint három hét, december 24-én este elcsendesednek a városok, fények gyúlnak a feldíszített karácsonyfákon, sokak szíve, lelke ünnepi díszbe öltözik. Sülő sütemények, karácsonyi étkek illatai árasztják el az otthonokat, ha odakinn fehérbe öltözne a világ, tökéletes lehetne karácsonyi hangulatunk. Talán az sem véletlen, hogy az új egyházi év kezdetének első napján, a koszorún lévő négy gyertya egyikét meggyújtjuk, majd ahogyan leperegnek a napok, egyre több fényt árasztanak.

Különös készülődés ez! Ahogy Húsvét a halál fölött aratott győzelem ünnepe, úgy Karácsony a születésé, teremtésé, reményé.

2015-ben sötét árnyak harcolnak a Fénnyel. Elég felütni egy napilapot, megnézni a híradót, vagy egy hírportált, csupa aggasztó, félelmet keltő dolog történik körülöttünk. Olyanok, amelyek mindenkiben aggodalmakat szülnek. Európa annak köszönheti bajait, hogy letért a hit útjáról, különösen Nyugaton, de máshol is. Lengyelországban (nem csak ott) – sziklaszilárdan él a hit, vasárnaponként zsúfolásig telnek a templomok, ezért, vagy nem ezért, ma már egyetlen kommunista utódpárt sem ül a Szejmben.

Karácsony jó alkalom arra, hogy tisztázzuk viszonyunkat az Úrral, átgondoljuk, vajon mi végre született Jézus, milyen tanításokkal ajándékozott meg minket, hol tartanánk, ha nem tértünk volna le az általa kijelölt útról? Érseki székfoglaló beszédében Mindszenty hercegprímás így fogalmazott: „Legyünk mi most az imádság nemzete! Ha újból megtanulunk imádkozni úgy, ahogy eleink imádkoztak, lesz honnét erőt és bizalmat merítenünk. Én is a magyar milliók imahadjáratában és édesanyám mostantól még szorosabbra fogott rózsafüzérében bízom. Ne veszítsétek el bizalmatokat! Tartsuk meg a mi reménységünk rendíthetetlen vallását.”

Ha legyőzzük félelmeinket és kirekesztjük a forrongó világ negatív impulzusait, szép lesz ez a Karácsony is. Elmegyünk vásárokba, üzletekbe, meglepjük szeretteinket, fenyőt veszünk, leporoljuk a díszeket, kipróbáljuk a fényfüzért, sütünk, főzünk, ott lehetünk a pásztorjátékon és az éjféli misén. Másnap összejön a család, nagyszülők, unokák, hiszen az év többi napján, erre sokaknak alig jut idejük.

De most még nem Karácsony, hanem Advent van. Négy gyertya a koszorún, jelzik az idő múlását, minden héten egyre több fény árad belőlük. A katolikus templomokban hajnalonként roráté szentmiséket mondanak, megfogadtam, minden héten egyszer elmegyek.

Tegnap Csókakőn elültettünk nyolc facsemetét, gyümölcsfákat. Jó érzés volt érezni a föld illatát, látni, ahogyan helyükre kerültek, egyenesen állnak; türelmetlenül várom azt a pillanatot, amikor tavasszal kiderül, vajon elindult-e az élet bennük, talán pár év múlva, Karácsonykor, az egyik ott termett almába állíthatunk majd egy gyertyát.

Szeretném, ha gyönyörű lenne ez a négy hét! Alsóörsön teremíjász versenyt rendezünk, majd a következő pénteken Újpesten Kormorán koncert lesz; másnap Örökség, ha minden jól megy, onnan még átjutok Ismerős Arcokra, a Club202-be, hiszen előbbi 19 órakor, utóbbi 22 órakor kezdődik. Közben telnek a hétköznapok, munkával, mint szinte egész évben.

Sokan félünk, sokan aggódunk, mit hoz a jövő? Joggal. Advent és Karácsony jó alkalom arra, hogy megfogadjuk Mindszenty bíboros intelmét. “Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!”

Egy kis muníció, Fekete Istvántól mindehhez:

Fekete István: Az ima

“Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.

– Mondd, kisfiam…

És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.

Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.

Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.

Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben – és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.

Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy ,,szóra” – befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálraítéltség posványából.

Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.

Mindenki “imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét… megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.”