Kriszta

okt 112015
 

Napok óta eső mossa a várost, de tegnap este mégis megérte elevickélni az Apáczai Nevelési Központig. Csak a zene! – ígérte a plakát, és így is volt; illetve amennyiben nem, az ennél semmiképp nem jelent kevesebbet, sokkal inkább még többet: hangulatot, közösséget, átélést, érzést. Nagy szavak vagy sem, remekbe sikerült este volt ez Pécsett az Ismerős Arcokkal, sajnálhatja mindenki, aki otthon maradt! Bár tudom, mostanság sajnos így van ez számos remek zenekar koncertjén, mégis meglepett, hogy vajon miért nincsenek mondjuk kétszer ennyien a teremben. Hiszen az Ismerős Arcokról úgy véltem, hogy az utóbbi időben egyre népszerűbbek, rajongótáboruk gyarapszik, ehhez képest bizony sokkal több koncertlátogatót érdemeltek volna egy megyeszékhelyi lemezbemutató alkalmával. No de Pécs sajnos soha nem arról volt híres, hogy őrült tömegek mozdulnak meg egy-egy hasonló produkcióra…

Ami az új lemezt illeti: már korábban megjegyeztem, én szántszándékkal nem nézegettem meg a netre feltöltött koncertvideókat, meg a cd-ről feltett anyagokat. Sőt, igazából direkt nem olvastam a véleményeket sem. Szerettem volna magam meghallani, magam eldönteni. Egy-egy számot korábbi koncerteken már hallottam ugyan, de a többinek legfeljebb a címe csengett ismerősen innen-onnan. Mivel az albumot még azóta sem hallgattam meg egyben, jobbára csupán tegnap esti benyomásaimra támaszkodhatom, így semmiképpen ne vegyétek bejegyzésemet részletes értékelésnek! A magam részéről egyébként már-már ambivalensnek tűnik az új lemez: első hallásra egészen különböző számok szerepelnek rajta. Néha mintha azt érezném, szándékos stílusgyakorlatok. Mindamellett, hogy összességében „ismerős arcokos” az egész, ne vessetek rám követ, de számomra, aki minden dallamban meghall valami motívumot (vagy még annyit sem, csak egy felet, amit rajtam kívül más nem is, és néha talán valóban nincs is benne, csak nekem jelent valami kis deja vu-t), szóval számomra itt-ott kicsit LGT-s volt a hangzás, másutt egy csepp Ghymes-t éreztem, néha akár még szemernyi Eddát is, sőt, valahol még hihetetlen módon popzenét is (azt nem tudom megmondani, vajon melyik fiúcsapatra hajazott a Fuss! úgy első hallásra, de azt hiszem, ezt jobb, ha nem is akarom megfejteni)… És szeretném leszögezni, ezzel nem a zenekart támadom (táámadom), a fenti véleményemet nem rossz szájízzel írom, vagy pláne nem gonosz kritikai megjegyzésképpen, hanem egyszerű tényközlésként (még ha valaki ezek után úgy érzi is, hogy aki ilyeneket ír, arra inkább a tűnj innen vonatkozik…)! Lényeg, hogy bennem ilyeneket is előhívott némelyik új dal. Korábban is ilyen lökött voltam, mindenben mindig hallok valami mást is, ez valami defekt lehet, de én élvezem, és persze az is elképzelhető, hogy majd ha meghallgatom a lemezt, vagy még többször is, akkor már nem így leszek vele. Azt viszont szerintem kb. meg tudom saccolni, melyik számokat fogom szeretni, és melyek azok, amelyek nem hiszem, hogy nagyon belopják magukat a szívembe… Hogy az előbbiek közül emeljek ki, nagyon tetszett pl. az állítólag elsőre sokakra meglepetésként ható (A) bolond kútásó. Tény, hogy nem egy sablon nóta, nyilván ezért is díjaztam már azonnal.

No, de nem is az volt a célom, hogy a lemezről írjak, még ha ez egy lemezbemutató koncert volt is (ahogyan jeleztem, majd meghallgatom még sokszor, aztán leülepedik bennem), hanem inkább a tegnap esti hangulatot igyekeztem volna visszaidézni. A régi nóták egytől egyig mind ültek, és sokan már az újakat is együtt fújták a zenekarral, emberi volt az egész buli, mindennel együtt, néha apró megjegyzésekkel, Dezsővel a napfényben, kiskanállal a kávéscsészében. A búcsúzáshoz jól passzolt A játék vége az újak közül, és persze aztán az elmaradhatatlan Nélküled a végén, szokásosan közösen éneklős, meghatódós. Természetesen megint nem bántam meg, hogy elmentem Arcok koncertre, és megint fogadkozom, hogy jövőre nem maradhat ki a tábor sem. (Hacsak a fentiek miatt addig ki nem tagadnak Csepregről! ;))

Néhány fotó is készült (persze sajna csak mezei minőség):

aug 212014
 

Noha augusztus huszadikát már jó ideje nem kell az alkotmány és az új kenyér ünnepének nevezni, hanem bátran vissza lehetett térni az eredeti kiindulóponthoz, a Szent Király ünnepéhez, mégis, érdemes elmondani, az új kenyér ünneplése sem “kommunista találmány” volt. 1891-ben Darányi Ignác földművelésügyi miniszter javasolta először az aratóünnepekből származtatható régi paraszti hagyomány átértelmezését, és már az 1930-as évek végén, 40-es évek elején is tartottak országos kenyérünnepeket. Nem kell tehát kellemetlenül éreznünk magunkat, ha augusztus 20. erről, azaz a kenyérről is szól.

Ma már öt éves tradíció a Magyarok Kenyerének elkészítése, s ehhez évről évre egyre több búza gyűlik össze az ország különféle pontjairól, sőt ma már azt mondhatjuk, a világ magyarságától.

Délután négy órakor kezdődött az ünnepség Pécsett, ám még azt megelőzően a Magyar Értékek Vándortérképe mellett elhelyezett könyvet írta alá Páva Zsolt polgármester, Böjte Csaba atya a Dévai Szent Kereszt Alapítvány vezetője, és Korinek László professzor, a Magyarok Kenyere program ötletgazdája. A könyvbe egyébként bárki bejegyezhette gondolatait értékeinkkel, vagy akár az ünneppel kapcsolatban, s a mellette kiterített Magyarország térképen, valamint az emléklapon ujjlenyomatával hagyhatott nyomot.

Az ünnepség megszólalóitól megtudtuk, az idei kenyérhez majdnem félezer határon inneni és túli településről, még Ausztráliából is érkezett gabona, és – noha ennek a kezdeményezésnek nem a rekordok felállítása a célja – mégis, idén már csaknem 220 tonnára rúgott az adományként kapott búza mennyisége. Az összevegyítést követően a búzát együtt megőrlik, ebből készül az ünnepre a Magyarok Kenyere. Idén Erdélyből, Parajdról érkezett hozzá a só, s Kárpátaljáról, Verbőcről a kovász. Utóbbinak szintén évfordulós jelentősége van, hiszen e településhez kötődik Werbőczy István, akinek híres jogkönyve, a Tripartitum (Hármaskönyv), éppen idén 500 esztendős. De ne kanyarodjunk el – még jogtörténész vénával sem – az augusztus 20-i eseményektől…! 🙂

Az adománybúza nagy részéből azonban nem sül az ünnepnapon kenyér, hanem az a Dévai Szent Kereszt Alapítványhoz kerül, hogy ezáltal a gyermekek étkeztetését segítsék. Van olyan otthon, ahol az ott lakó nagyobb leányok maguk készítik, dagasztják, sütik a kenyeret, péksüteményt belőle. Közülök érkeztek négyen, akik ez alkalommal nem a kenyérsütésben, hanem a versmondásban jeleskedtek, s Havas István A négy szobor című versét szavalták el – mintegy köszönetnyilvánításképpen – a színpadon.

Csaba testvér a tőle megszokott oldott, szeretetteljes stílusban, humortól sem mentesen arról elmélkedett, hogy csak békességben készülhet kenyér, és ezért, ehhez kérte Isten segítségét. Rámutatott, a világban nemcsak az egyes népek, nemzetek között fontos a béke, hanem az emberek közötti mindennapi kapcsolatokban legalább annyira. Mindehhez a szereteten és megbocsátáson keresztül vezethet az út.

A műsorban színészek, táncosok, zenészek közreműködésével elevenedett meg a növekvő búzaszem, annak útja a sarjadó vetéstől kezdve a malomban való őrletésen keresztül a kenyér megszületéséig. Színpadra lépett Tolcsvay László is, aki két ismert száma mellett az erre az alkalomra szerzett Magyarok kenyere című dalát is előadta, amely itt hangzott fel először.

a minőségért elnézést Magyarok kenyere 2014. augusztus 20. Pécs

A Magyarok kenyerét Pécsett Udvardy György megyéspüspök áldotta meg – időben talán épp Erdő Péterrel párhuzamosan, aki a Szent Jobb körmenet alkalmával tette ugyanezt. A műsor befejezését követően a pécsiek a Bazilikában vehettek részt a szintén a püspök atya által celebrált ünnepi szentmisén.

Júl 172014
 

A Pilvax régi törzslátogatóinak – tekintettel arra is, hogy ez egy viszonylag szűk baráti kör – nem lehetett nehéz kitalálniuk, vajon ki lehetett az a “kiküldött helyszíni tudósító”, aki majd megosztja a medence partján szerzett élményeit…

Fotók: vlv.hu

Amióta kiderült, hogy Budapesten tartják az Európa bajnokságot, azóta készülünk rá. Nem okozott nehéz feladatot számunkra, egyébként is rendszeresen nyomon követjük a hazai pólósok szerepléseit, de most úgy éreztük, itt az alkalom, hogy egy komoly világversenyen élőben szurkolhassunk kedvenceinknek. Néhányszor már volt lehetőségünk látni a férfi válogatottat – pár éve a még Kemény Dénes vezette gárdát egy kaposvári barátságos mérkőzésen, amelyről szintén megemlékeztem a Pilvaxon, illetve nemrég tavasszal jelen voltunk a Magyarország-Horvátország Pécsett rendezett Világliga csoportmeccsen is.

Amikor elhatároztuk, hogy belekóstolunk az EB ízébe, tudtuk, hogy az egészet nem tudjuk majd végig a helyszínen nyomon követni – sajnos a bérletek árát nem a mi pénztárcánkhoz szabták -, ezért úgy döntöttünk, mindenképpen érdemes a Margitszigeten felvenni az “alapritmust”, hogy aztán annál nagyobb lelkesedéssel folytathassuk a szurkolást már otthon, a képernyő előtt. Januárban szereztük be a nyitónapra szóló jegyeket, s amikor Húsvét környékén elszántuk magunkat, hogy nem csak az első két napra, hanem a döntőkre is érdemes volna felutazni Budapestre, már elkéstünk: folyamatosan figyeltük a megnyíló elérhető jegyeket, de már nem kaptunk belépőt.*

Hétfőn délelőtt izgatottan közelítettünk a Hajós Alfréd Sportuszoda felé, ahová már szállingóztak az érdeklődők a 11:30-kor kezdődő első, Horvátország-Németország összecsapásra. Sajnos nem ment minden flottul. A bejáratnál az embereket sorokba rendezni hivatott korlátokat akkor állítgatták össze, s a beléptetéshez az engedélyt sokáig nem kapták meg az ott várakozó biztonságiak, akiknek egyre gyakrabban kellett elmagyarázniuk az egyre kevésbé türelmes és egyre nagyobb létszámú (leendő) nézőknek, hogy kis türelmet még, nemsokára, ten minutes stb. Természetesen hőbörgőkből sem volt hiány, akik fennhangon szidni kezdték a láthatóan semmiről sem tehető, a kapott utasításokat végrehajtó beléptető embereket, a “magyar szervezést”,  sőt, 11 óra után pár perccel egy felbőszült “hölgy” vezénylete mellett  néhányan  az “Engedjenek be! Engedjenek be!” rigmust kezdték kiáltozni – szerencsére nem sokan csatlakoztak hozzájuk, így a kórus hamar elhalt. Ám itt még nem volt vége a megpróbáltatásoknak. Végre megindulhatott (volna) a beléptetés, amikor kiderült, az ehhez kiosztott vonalkód-leolvasók nem működnek. Mivel az egyik sor elején álltunk, a mi jegyünket is többször megpróbálták vele beolvasni, minden rajta található vonalkódon kísérletezve – sikertelenül. A biztonságiak főnöke azonban hamar kulcsot talált a problémára, amire szükség is volt, hiszen már tényleg csak percek voltak hátra a mérkőzés kezdetéig, s hallottuk, ahogy kiadja az utasítást: “Fiúk, jegytépés!” Ezzel már csak egy bibi akadt, a napközbeni meccsekre (4 mérkőzés) egyazon jegy szólt, s ha valaki nem akarta a tűző napon végigülni esetleg mindegyiket, hanem kiment, az eltépett jeggyel már nem térhetett vissza. Mellesleg ugyanaz lett volna a helyzet a másnap már működő leolvasás esetén is (a visszaélések elkerülése miatt a már beolvasott kódú jeggyel még egyszer nem lehet belépni) – addigra viszont “kitalálták” az ősi, kézre pecsételős módszert. Csak azon értetlenkedtünk kicsit magunkban, vajon miért nem lehetett itt is a már régóta jól bevált karszalagokat alkalmazni… Némi bizonytalanság akadt még a szektorok megtalálásánál – az első napon még a zöld és sárga pólókat viselő hostessek sem álltak a helyzet magaslatán (ahogyan láttam a kezükben tartott, az uszoda miniatűr térképét tartalmazó fekete-fehér fénymásolt lapokat, nem is igen csodálom) -, de néhány alkalmat követően a jobban tájékozódó szurkolók már segítség nélkül is megtalálták helyüket.

Félreértés ne essék, a kezdeti problémák és meglepetések ellenére (kijelölt dohányzóhely az egész komplexum területén nem volt, bent alkoholt a büfében sem árultak, nem lehetett egy sört sem meginni a nagy hőségben, az alkoholmenteset pedig nem számolom annak), nagy élmény volt az ott töltött két nap, kár lett volna kihagyni, csak az időrend tartása miatt kezdtem a nehézségekkel a beszámolót.

Már napközben is több hírességet, “vízilabda-ikont” fedeztünk fel, és ez természetesen az esti, magyar találkozó környékén csak fokozódott. Azért nem mindennapos az, hogy az ember olimpikonokat kerülget, Kásás Tamás, Kiss Gergő vagy Kemény Dénes többször fel-feltűnt, és nem kizárólag a VIP páholyban, de még sorolhatnám a neveket. A jelen lévő sportolóknak külön sorokat tartottak fenn a szervezők a nézőtéren, de ez nem volt elkülönítve a többi helytől. Délutánonként nem is volt telt ház, s ez nagyobb mozgásteret is engedett, nem kellett szigorúan ott helyet foglalni, ahová a jegyek szóltak, így egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy az árnyékba húzódott kisfiam körül négy olasz válogatott vízilabdázó ül – tekintve, hogy az a kis sarok volt az egyetlen napfénymentes hely a lelátókon. Reméltem, hogy a kedd esti meccsre is kilátogat szurkolni pl. a női válogatottunk, mert az aznapi jegyünk közvetlenül mögéjük szólt volna – feltéve, ha ugyanott foglalnak helyet mint a magyar-spanyolon, de hiányukban “csak” a német férfi csapat egyik játékosa telepedett elénk… A magyar-francián (és az azt megelőző spanyol-horvát találkozón) nem sokkal a kispad mögött ülve tényleg testközelből láthattuk a játékosokat, edzőket, amely szintén egyfajta “csemege” volt (pláne, hogy így az ember olyan apróságokról sem marad le, amikor a végleg kipontozódott játékos első dühében a vízbe rúgja a tribün lépcsőjének széléről a kis cserepes tuját…)

Andris és az olasz válogatott-v

A nyitómérkőzés hangulatát meg sem próbálom visszaadni. Egyébként is lelkesedő alkat vagyok, nem bírok kimaradni a szurkolásból, természetesen muszáj volt piros-fehér-zöld körömfestéssel készülni, magyar színekbe öltözni, nemzetiszín pántlikát  kötni a hajamba, zászlóval, kereplővel felszerelkezni, s ha nem gondoskodtam volna némi arcfestékről, akkor a bejáratnál a hostess lányokkal rajzoltathattam volna magamra. A hangom még mindig rekedt a “Hajrá magyarok!” kiáltásoktól, és tudom, a vezérszurkoló dobos brigád valószínűleg napról napra jobban belelendül feladatába. (Nem mellesleg kedden este a Magyarország-Franciaország találkozó előtt a szintén a mi csoportunkba tartozó Horvátország és Spanyolország csapatai mérkőztek, s ugyanazokat a spanyolokat, akik ellen előző nap felül kerekedett a válogatottunk, hatalmas elánnal buzdította a magyar közönség – meg is lett az eredménye, ikszeltek a horvátokkal.)

A ma esti magyar-szerb összecsapást ugyan már itthonról figyelem, de egészen biztosan már érzés lesz így, hogy nemrég még mi is a Margitszigeten voltunk, hogy amikor majd nézem a tévében, fülemben cseng a közvetítésbe csak kevéssé behallatszódó helyszíni “hangulatcsináló” buzdítása, látom a képeken, hogy “tegnapelőtt ott és ott ültünk”, hogy pontosan tudom, milyen mindezeket a helyszínen megélni.

Kövessük, kövessétek nyomon továbbra is az EB eseményeit, és ne feledjétek:

HAJRÁ MAGYAROK!!!!

*Az utóbbi napokban és az EB ideje alatt ismét elérhető volt és valószínűleg lesz is néhány, de inkább csak egyesével, s ezek már szétszórva,  különböző szektorban lévő helyekre szólnak.

jún 232014
 

Talán közhelyes, hogy Magyarország mindig is élen járt abban, hogy kiemelkedő tudósokat és tudományos eredményeket adtunk a világnak. Hazánk szellemi potenciálja azonban minden bizonnyal nem önmagában azon múlik, hogy mi, magyarok, egyszerűen zseniálisak vagyunk, hanem egyre hangsúlyosabb szerep hárul az oktatásra, a tehetséggondozásra, a tudományos utánpótlás kinevelésére. Emellett nem elhanyagolandó, hogy a fiatalokban egyáltalán felkelthető legyen az érdeklődés valamely témában a mély elköteleződés, a komoly elmélyülés iránt, amely később voltaképpen a kutatói vagy tudományos pályák választásában nyilvánulhat meg.

A fenti gondolatokból indult ki a Pro Scientia Aranyérmesek Társaságának idei, Kutató kerestetik című projektje, amely a Nemzeti Tehetség Program támogatásával valósulhatott meg.

A Pro Scientia Aranyérmesek Társasága nevű egyesületnek a Pro Scientia Aranyérem és a Pro Arte Aranyérem tulajdonosai lehetnek tagjai. Az Országos Tudományos Diákköri Tanács által alapított kitüntetést 1989 óta (illetve a Pro Arte Aranyérmet 2003 óta) kétévente összesen 45-50 magyar fiatal kutató és művész kapja meg, akik egyetemi pályafutásuk során tudományos vagy művészeti munkájukkal (elsősorban az OTDK, illetve OMDK konferenciákon) kiemelkedőt alkottak. Ez azt jelenti, hogy minden aranyérmes olyan személy, aki az Országos Tudományos Diákköri Konferencia 16 tudományterületi szekciójának valamelyikében bemutatta munkáját, és tagozatában első helyezést ért el. Ennek alapján lehet pályázatot benyújtani az aranyéremre, azonban az odaítélés során nemcsak ezt az egyetlen teljesítményt, hanem a pályázó egész hallgatói tudományos életútját is elbírálja a bizottság, és ennek alapján ítéli oda a díjat. 2003 óta pedig – szintén kétévente – 1-1 középiskolás fiatal számára is lehetőség nyílik, hogy Junior Pro Scientia Aranyérmet nyerjen el a középiskolás évek alatt végzett kiemelkedő kutatói tevékenység elismeréseként, amennyiben indult az Országos Tudományos Diákköri Konferencián.PSAT

Jelenleg 614 fő rendelkezik Pro Scientia Aranyéremmel, és e létszámnak közel fele belépett a társaságba. A PSAT célja az, hogy elősegítse az aranyérmesek és más fiatal magyar tudósok szakmai kibontakozását és képviselje érdekeiket. Ennek megfelelően rendszeresen szervezünk multidiszciplináris konferenciákat, találkozókat, egyéb rendezvényeket, ahol az aranyérmesek nemcsak egymás számára tartanak előadásokat – jellemzően olyan témákban, amelyek más tudományágak művelői számára is érdekesek lehetnek –, hanem az előadások látogatása bármely érdeklődő számára nyitott.

A PSAT fő tevékenysége sokáig e saját, kétévente megrendezendő, PSAK-nak nevezett konferencia megszervezése volt, azonban 2013-ban nyitottunk a „külvilág” felé is. Tavalyi, Megvalósult álmok – aranyérmesek a tehetségekért című projektünk során szélesebb publikum előtt is bemutattuk tudományos eredményeinket és ezzel igyekeztünk inspirálni a fiatalokat. A program két kiemelkedő eredménye az azonos címmel megrendezett előadássorozat, illetve a Páratlan Sikerekről Álmodó Tudósok – Pro Scientia Aranyérmesek Társasága című film volt, amely négy aranyérmes életutat kísér nyomon. Az előadássorozatban tíz, különböző tudományterületről kiválasztott és már komoly szakmai tapasztalatokkal rendelkező érmes társunk tartott előadást, elsősorban a fiatal közönséget célozva.

A sikereken felbuzdulva tovább kerestük a pályázati és megjelenési lehetőségeket, mert éreztük, társaságunkban van valami plusz, amit nem szabad csak a saját belső köreink számára megtartani, hanem értéket tudunk közvetíteni a társadalom felé is.  Az elkészült filmet eredetileg csak honlapunkra, internetes terjesztésre szántuk, azonban mertünk nagyot álmodni, így 2013 őszén megkerestük vele a Magyar Televíziót. A szerkesztőknek elnyerte a tetszését az anyag, és a kisfilmet tavaly decemberben az m1 csatorna műsorára is tűzte, sőt, februárban ezt egy ismétlés követte.

A fenti okból vágtunk bele újabb, Kutató kerestetik című projektünkbe. Ennek alapvető célja az volt, hogy aranyérmeseink segítségével összegyűjtsük és feldolgozzuk a magyar kutatóvá válás legjobb gyakorlatait, és ezt népszerűsítsük a tehetséges középiskolások és egyetemi hallgatók körében.

Te is lehetsz tudós! Te is lehetsz kutató! alcímmel egy PSAT-os országjárást szerveztünk, amelynek során tizenegy helyszínen, összesen több mint 400 tehetséges hallgatónak (középiskolásoknak, egyetemistáknak, doktoranduszoknak) mutattuk be a tudományos, kutatói életpályát, az oda vezető utat. Sorozatunk célja itt is az volt, hogy a diákokban megpróbáljuk tudatosítani a tehetség és a tudás értékét, hogy tapasztalataink átadásával segítsük a fiatal tehetségek útkeresését, kibontakozását és térnyerését, így végső soron előmozdítsuk a tudományos kutatói utánpótlás kinevelését is.

Milyen egy tipikus kutató? Mik a tudományos pálya előnyei és hátrányai? Nem unalmas a tudós élete? Miért szép a tudomány? Muszáj mindenből a legjobb tanulónak lennem, ha tudománnyal szeretnék foglalkozni? Aki már általános iskolásként érdeklődő és jó tanuló, abból biztosan tudós lesz? Középiskolásként hová forduljak, ha kutatással szeretnék foglalkozni? Milyen lehetőségeim vannak az egyetemen, főiskolán, hogy hallgatóként kutassak? Mi legyen a kutatási témám? Fontos-e, hogy ki a mentorom (témavezetőm, konzulensem)? Mi a jó stratégia egy kutatás során? Melyek a tehetséggondozás legfontosabb elemei? Kinek kell felismernie a tehetséget? Mi az a TDK? Ki kaphat Pro Scientia Aranyérmet? Milyen képességek és eredmények szükségesek a tudományos pályára kerüléshez? Mennyit kell publikálni? Hogyan tudok minőségi publikációt készíteni? Mennyire fontos a nyelvismeret? Nőként meg tudok majd felelni az anyaszerepnek és a tudományos élet elvárásainak egyszerre? Eleget fogok keresni, ha a tudományos pályát választom? Milyen pályázati lehetőségei vannak egy fiatal kutatónak? Mivel lehet vonzóbbá tenni a tudományos pályát?

Ezekre és hasonló kérdésekre keresett és ad választ a program, amelynek fő eseményei idén tavasszal zajlottak.

A projekt végeredménye a Kutató kerestetik című, hamarosan megjelenő könyvünk, valamint egy nemsokára online elérhető „Kutatói kiskáté” lett, amelyeknek létrejöttét, a fenti kérdéscsokor összegyűjtését és megválaszolását azonban számos alprogram segítette.

Mindenekelőtt egy kérdőív segítségével felmértük a tehetséges fiataloknak a tudósokkal, kutatókkal, valamint a tudományos pályával kapcsolatos véleményét, ismereteit, érdeklődését. Az eredmények rövid összefoglalása honlapunkon is olvasható, a könyvben pedig hosszú tanulmány elemzi a válaszokat. Emellett egy tavaszi workshop keretében aranyérmesek és meghívott szakemberek részvételével összegyűjtöttük az általunk legfontosabbnak vélt kérdéseket, megosztottuk egymással ezekhez kapcsolódó tapasztalatainkat, kiértékeltük a kutatói tehetséggondozással kapcsolatos jelenlegi magyar gyakorlatokat, megpróbáltuk elkülöníteni a jó és rossz elemeket, és igyekeztünk előremutató javaslatokat is megfogalmazni. Rövid interjúk formájában továbbá különböző tudományterületek aranyérmeseit kérdeztük meg arról, mit tartanak a sikerhez vezető út legfontosabb mérföldköveinek, milyen tanácsokat fogalmaznának meg azon fiatalok számára, akik most indulnak el a tudományos pályán, vagy még diákként épp csak a kezdeti szárnypróbálgatásaiknál tartanak. Ezek az interjúk illusztrálják a Kutató kerestetik című könyvet is, ám nagy részüket szintén a psat.hu honlapon lehet majd olvasni.

máj 262014
 

Nehezen fogok neki mostanság már bármely koncertbeszámolónak, mert nem biztos, hogy a sokadik ilyen elkészítése után is még meg tudok felelni az „elvárásoknak”. Hiszen hogyan is lehetne újra meg újra, de mindig másképpen kifejezni voltaképpen ugyanazt!? Azt, hogy jó volt, hogy remek volt ismét, milyen tartalmasan szórakoztunk, és hogy észre sem vettük, ahogyan elszállt az a közel két óra. Talán ezt tudnám az egyetlen hátrányként felhozni a szombati estének: olyan nagyon rövidnek tűnt a koncert ­– de persze biztosan csak mi éreztük így. Esetleg egy másik furcsaságot tudnék említeni: szégyen a pécsiekre nézve, de a város méretéhez képest nem igazán sokan gyűltünk össze az Apáczai Nevelési Központban, közismertebb nevén a  NEVKO-ban (nem ismerem a jegyeladási adatokat, és nem tudok jól saccolni sem, de a terem kb. félig telt csak meg). Sem ez, sem a fullasztó meleg és a terem rossz szellőzése nem rontott azonban a jelen lévők hangulatán, nem volt szinte olyan szám, amelyet ne együtt énekelt volna közönség a zenekarral, Nyerges Attila sokszor ki is használta ezt, és bekapcsolta a „közönségkórust” a produkcióba. A számokat követően nem egyszer még vastaps is felhangzott a műsor közben, azt hiszem, ez is jól jelzi, hogy mennyire befogadó volt a publikum.

Aki arra volna kíváncsi, mi mindent játszottak el, hát bizony nem tudnám felsorolni; jöttek felváltva régebbi és újabb, sőt legeslegújabb számok is. Egyet-egyet persze példálózva meg tudnék említeni, mint mondjuk az újragondolt Erdély a ráadásban, de inkább az „összélmény” volt magával ragadó. Kezdetben még viszonylag hátulról figyeltük a koncertet, de néhány számot követően már előrébb „merészkedtem” az 5-6. sor környékére. Noha tényleges ismerős alig akadt (az „elvárt” pécsi „arcokos arcok” egy része – munka vagy egyéb elfoglaltság okán – családtagjai révén képviseltette csak magát), mégis mindvégig úgy érezhettük, való igaz, amit a szokásos záródal kapcsán Attila megjegyzett: ne feledjétek, ti és ez a hat srác itt a színpadon – egy vérből valók vagyunk… Egy ilyen este alkalmával elemi erővel tört fel az érzés az emberben, azért az mégsem lehet, hogy mindenféle egyéb programok és akadályok miatt meghiúsulhasson a nyári táborozás, és az Eső mossa alatt már egészen biztos voltam benne, hogy én bizony, ha törik, ha szakad, de mégis megpróbálok idén is eljutni az Ismerős Arcok Táborba, Csepregre! Hiszen tavaly is azzal búcsúztunk, hogy

„Álmaimban otthon járok, ismerős a táj,
nem számít a távolság, és nem számít, ha fáj,
nem számít a búcsú sem, s hogy miért gondolok rád,
nem feledem, s jövök hozzád…”

nov 012013
 

A férfi a hullámzó tengert figyelte és a cigaretta vöröslő parazsát. Hajnalodott. Amikor meghallotta a morzekészülék kattogását, ideges mozdulattal hajította a csikket a vízbe, és rohanva rontott be a rádiós szobába. Maga ült a készülék mellé, és feszülten figyelte a jeleket: “…ma, hajnali fél kettőkor… 3, 45 kg … baba és anyukája jól vannak…” – a feszültséget felváltó öröm ömlött el az arcán, s bár mindig fegyelmezett ember volt, még a belépő többi tengerész előtt sem tudta leplezni boldogságát. Aztán teltek a hetek, hónapok. Levelet kapott, benne fotók a kislányáról: már három hónapos, már négy, már hat, nagyon ügyes, már tud egyedül ülni, és igen korán felállt… Tíz hónap múltán végre hazamehetett, s a karjába is emelhette. Hogy aztán újabb hónapokig ismét csak felesége lelkes, szerelmes soraiból, cakkos szegélyű fényképekről ismerhesse a lánykát, aki – a kor szigorú névadási szabályai miatt – hivatalosan nem kaphatta a rövidebb keresztnevet, amit ő szánt neki, csak annak hosszabb változatát…

Egy idő után megelégelte ezt, otthagyta a hajót, s másik kedvesét, a tengert. Maradt belőle neki a mély tengerzöld szín és a kékek szeretete, s ki tudja, talán ezt csepegtette át leányába is. Maradt neki a hazai tavak sekélye, a horgászat csendes magánya – de hol volt az az óceán végtelenétől, attól az érzéstől, ami ott fogta el víz és feszülő égbolt között! Csak a lelke vágyott folyton a tengerhez, de ezt jó mélyen elrejtette magában, senkinek soha nem beszélt róla.

Aztán – azóta a kisleányból felnőtt nő lett – egyszer csak telefon érkezett a régi kapitánytól. Újra vízen… Lenne-e kedve, ereje még…? S szinte gondolkodás nélkül mondott igent, hogy kicsit újra érezhesse, amit évtizedekig hiányolt. Kivirult, megfiatalodott tőle, még akkor is, ha a munka már nem ment olyan könnyedén, mint ifjúként.

Évekkel később betegség szögezte ágyhoz. Az orvosok csak jósolgattak, radikálisabbnál radikálisabb szereket írtak, de javulással egyre kevesebb minden kecsegtetett. Legyengült szervezete talán már nem bírt volna ki egy komolyabb kezelést.

A nővé lett kislány, aki már gyermekkorában is kiskacsa módjára imádta a vizet, és aki legszívesebben kékekbe meg türkizekbe öltöztette volna maga körül a világot, már évek óta nem volt nyaralni. Most ott állt a lehetőség előtt: igaz már őszbe hajlott az idő, de végre néhány napot az Adrián tölthet, jó hónapja készült erre. Két nappal az indulás előtt telefont kapott: Apa nagyon rosszul van; s fontolgatta, hogy inkább hazautazik, lemondja a pótnyaralást. Ám a vészterhes éjszaka elmúlt, s ő némiképp megnyugodva indult neki mégis. Egy strandolásból hazatérve várta a szörnyű üzenet: e földön többé már nem láthatja Édesapját.

Egész délután, egész este a parton bóklászott. Aztán estére az önvád elrendeltséggé szelídült benne, s a parti kavicsokat már nemcsak rugdosta, terelgette, hanem kézbe vette, forgatta, válogatni kezdte… A legszebbeket gyűjtötte össze, a legvakítóbb fehérségűeket, a legletisztultabb formájúakat. És egy üveg tengervizet is hazavitt magával. Neki vitte, apjának, akinek ki nem mondottan is élete volt a tenger, s mégsem lehetett halálakor annak közelében. Hát ott volt helyette ő, s elvitte haza a tengert, abban a kis palackban, amelyből egy keveset, egy üvegcsét vele együtt a mélybe engedtek, s azokban a kövekben, amelyekből a sírra keresztet rakott ki, hogy immár örökre az édesapjáé lehessen…

kereszt

Sze 032013
 

Most már – az iskolai tanévnyitók nyomán is – vitathatatlanul érzékeljük: itt a szeptember, lassan vége a nyárnak. Ám az ősz már augusztus végén bekukkantott idén is hozzánk:

“ŐSZ SUHAN
Bár délidőben még a Pió által felfedezett liget fái közé menekülnek a forróság elől a lengedező szellő ölelő szárnyai közé, de a figyelő lószemek már észrevették: bizony, rozsdásodnak a hegyek. S reggelente köd ül a völgyben.”

Persze nemcsak azért “kölcsönöztem” ezeket a gondolatokat Nettitől, mert tökéletesen passzolnak a nyárutóhoz és mert magam sem tudtam volna szebben-jobban megfogalmazni: az elmúlt hét végén is láttam a Mecsek déli lankáiról lepillantva ugyanezt a ködöt, amely évről-évre, naptár nélkül is kétséget kizáróan megmutatja nekünk, itt lakóknak, hogy hamarosan magunk mögött hagyjuk a nyarat, ideje felkészülnünk a hűvösebb estékre, a csípős reggelekre…

Akkor hát miért is még? 

Miért is kell lószemeket meresztenünk, ha észlelni szeretnénk az ősz közeledtét? Egyáltalán ki is ez a Pió, és hogy kerül ide, ebbe az őszi tájképbe?! – kérdezhetné egy újdonsült Pilvax-látogató. Nos, a régieknek bizonyára nem kell bemutatni Piócát (valódi nevén Pioneert), az angol telivér csődört, Netti barátnőnk imádott lovát. Valamikor réges-régen – igen, leírom, az akkori Kormorán Baráti Kör fórumán – virtuális kávéházunk korábbi termeinek tőszomszédságában nap mint nap olvashattuk róla szóló sztorijait. Ahogyan visszaemlékezem, a reggeli kávé mellett – amelyet gyakran egymással a távolból beszélgetve az akkori Pilvax asztalainál fogyasztottunk el – számomra azokban az időkben az a honlap helyettesítette a napilap-böngészést, és (természetesen az aktuális zenekari és BFC-s hírek mellett) “A lovak álma” rovatot sem hagytam volna ki soha! Netti időről időre megörvendeztetett bennünket hol a fentihez hasonló lírai, mi több, megható, vagy éppen könnyekig kacagtató, gyakran nem kevés öniróniával átszőtt történeteivel, amelyekben Pióhoz fűződő szerelméről, lova életének nem éppen mindennapi mozzanatairól, vagy közös kalandjaikról mesélt  – mindaddig, amíg ott tér nyílt számára, hogy “publikáljon”.  Ki tudja már így utólag megmondani, tán jobban is járt azzal,  hogy csak élményeinek egy részét volt alkalma azon a honlapon megosztani velünk…

lovamalma

Így aztán tudniillik összeszedegette korábbi és később is folytatott lovas jegyzeteit, s hamarosan csinos kis kötetté állt össze a felgyülemlett anyag. A Cédrus Művészeti Alapítvány irodalmi pályázatára benyújtva még 2007-ben Nívódíjjal jutalmazták, majd a rákövetkező évben részleteket is közöltek belőle, most pedig végre fényképekkel illusztrálva kézbe is vehetjük a bájos írásokat. A közösségi terek barátai a facebookon olvashatnak belőle részleteket kedvicsináLÓként, aki pedig ennél mélyebben is kíváncsi a Pióca-történetekre, szívből ajánlom, hogy szerezze be a könyvet! S bár 2004 óta tudjuk, hogy “a lovak álma nem eladó”, örömmel jelentem, nem igaz ez A lovam álmára, amely a kiadó honlapján keresztül bárki számára elérhető. Aki nem szeretne megrendeléssel, postával bíbelődni, ha szerencséje van, és nem kapkodják épp el előle a példányokat, Örökség koncertek alkalmával a zenekari CD és DVD mellett ezt is megvásárolhatja, akinek pedig igazán nagy mázlija (és egy kis szervezőkészsége is) van, az még dedikált példányhoz is hozzájuthat!

* * *

Számomra ráadásul nem csupán az az egyetlen kötődés ehhez a kötethez, hogy egyik legjobb barátnőm könyve, amelynek megszületése körül egy picikét még én is bábáskodtam, hanem a kiadó, illetve annak tulajdonosa is régi jó ismerősöm. Pár mondatot megér az ő bemutatásuk is. Az Underground Kiadó pont olyan, mint amilyennek a neve leírja: más, mint a többiek. Ha lehet azt mondani, mindenben más: koncepciójában, megjelenésében, munkastílusában, és még abban is, hogy a szó jogi értelmében nem is kiadó, hanem magánkiadást támogató cég. Hanczár Gergelyt, az egész kitalálóját és vezetőjét a Pro Scientia Aranyérmesek Társaságából ismerem – amely röviden összefoglalva egy olyan fiatal tudósokat tömörítő társaság, akik már hallgató korukban komoly sikereket értek el különféle tudományágakban, és tenni is szeretnének a jövő fiatal tudósai, a magyar tudomány művelése érdekében. Számtalan elhivatott és jó értelemben vett “őrült” munkálkodik a társaságban a tudomány népszerűsítése és annak bemutatása érdekében, hogy a tudós farmerban és pólóban is ugyanaz az ember, sőt, a legtöbb szempontból épp olyan, mint a többi, hogy egy mégannyira komoly tudományos konferencia is lehet baráti hangvételű, sőt akár szórakoztató. Nos, ebbe a sorba tökéletesen beleillik Hanczár Gergő, aki már akkor is, amikor még nem alapította meg az Underground Kiadót, mindig rendhagyó, nem ritkán provokatív előadásokkal lepett meg bennünket, legutóbbi rendezvénysorozatunk alkalmával épp a könyvkiadással kapcsolatos gondolatait osztotta meg az érdeklődőkkel, a Gutenberg-galaxis végnapjai címmel.