rudipapa

Már 222018
 
2018. március 15. Békemenet. A hetedik… Az embernek különböző kicsengésű asszociációi támadnak. Akár az, hogy a hetes szám meseszám, akár József Attila verse az emberi élet küzdelmeiről. A Békemenet minden alkalommal a jelenlegi kormányt támogató, óvni, védeni akaró emberek demonstrációja. Az első 2012 januárjában volt, miután az Európai Unió a 2010-es választás után gyakorlatilag azonnal egy agresszív, tulajdonképpen a kormány megdöntésére irányuló támadást indított – a hazáját bármikor készséggel eláruló magyarországi balliberális oldal közreműködésével.

Fotó: Origo.hu

A mostani Békemenet kettős céllal született. Elsősorban a hazánk migrációs politikája miatti külföldi támadások, részben a „hódmezővásárhelyi színjáték”, az időközi polgármester választás manipulatív kampánya, eredménye és következményei nyomán hívták életre a szervezők.

A buszon, ahogy Budapest felé közeledtünk, egyre erősödött bennünk a legelső ilyen út emléke, hangulata. Az még nem Békemenet volt, hanem 2002. április 13., amikor Orbán Viktor először hívta össze a hazafiakat az Országház elé, az akkor még kétfordulós választás első fordulója után, hogy a Ron Werber nevével fémjelzett baloldali gyűlöletkampány ellensúlyozására lelket öntsön a keresztény, nemzeti oldal szavazóiba. Hogy összehozzon, öntudatra, önbecsülésre ébresszen, valódi politikai közösséggé alakítson minket. Sikerült. Tíz évvel később az első Békemenetet már nem ő kezdeményezte, hanem pontosan az ő támogatására rendezte ez az öntudatra ébredt civil közösség. A mostanit szintén, és valahogy megint beletrafáltunk! Éppen a kellő pillanatban történt meg ez is. Sportnyelven szólva a balliberális oldal egy „talált gól” után már a győzelemben reménykedett, de három percen belül mi újra lőttünk egyet, és ezzel helyreállt a meccs eredeti képe.

Buszaink a Bem tér mögötti Tölgyfa utcában álltak meg egy pillanatra, hogy leszállhassunk, s a Fekete sas utcán át a „Kaposvár” tábla mögött „bevonuljunk” a térre. Javában gyűlt a tömeg. Mi, maradván a Bem tér végében, nem is láttuk, hogy a Bem rakparton, s Margit hídnál mennyien lehetnek, de azt láttuk, hogy a tér teljesen tele van. Sajnos érthetetlen módon nem volt kihangosítás, így inkább csak sejtettük, mint hallottuk a lengyel csoport, s a magyar szervezők kölcsönös köszöntő beszédeit. Az eső is eleredt, de ez sem lohasztotta le lelkesedésünket. Beszélgettünk egymással és a mellettünk álló más településekről érkezett csoportokkal. Azután 1 óra körül megindult a tömeg. A Bem rakpartra kiérve tárult elénk a hömpölygő, s távolabb, már a hídon átkelő sokaság. Hát… ilyet már régen láttam (igaz többször is). Mit mondjak: tényleg sokan voltunk. A hídon kígyózó tömeg eleje elveszett a pesti oldalon Szent István körút házai között, s visszanézve a Bem rakpartra még mindig zárt sorokban áramlott a nép. A lengyelek ekkorra már nem képeztek egységes csoportot, itt is, ott is fel-feltünedeztek zászlóik, transzparenseik a magyarokéi között. A hol erősödő, hol alábbhagyó esőben időnként a Kossuth nótát, vagy a Gábor Áron rézágyúját énekeltük. A tömegben mindenfelé fiatalok cikáztak a Minority Safe Pack – az őshonos kisebbségek jogainak európai parlamenti napirendere tűzéséért aláírást gyűjtve. Egyre jobb lett a hangulatunk, már készültünk a Kossuth téri nagy találkozásra. A hídon a középső, a közlekedési sávokat elválasztó korlátokra itt-ott fiatalok kapaszkodtak fel, és álmélkodva fényképezték, videózták okostelefonjaikkal a vonulást.

Amikor átértünk, kissé megbomlott a rend. A Békemenet eredeti útvonala bevezetett a Nyugati térig, hogy onnan a Bajcsy Zsilinszky úton jussunk el az Országházzal szembeni Alkotmány utcába, de sokan már a pesti hídfőnél, a Jászai Mari téren, vagy valamelyik következő keresztutcán befordultak az Országház felé, hogy minél közelebb lehessenek a színpadhoz. Mi a kijelölt útvonalon haladókkal tartottunk, aminek két negatív következménye lett. Először is az Alkotmány utca sarkától nem messze az egyik ellenzéki párt, a korábbihoz gyakorlathoz hasonlóan egy tribünt állított fel, ahonnan őrült hangerővel kommunista mozgalmi indulókat játszottak, s Kádárék mintájára integettek, jelezve, hogy a felvonulást kommunista csökevénynek tartják. Ők! Mind a nyolcan, ötven rendőrrel körülvéve, hogy bántódásuk ne essék! Komolyon mondom, nem igaz, hogy nem érezték, hogy ez mennyire nevetséges! Az ellenzék gúnyol minket, miközben tudjuk: savanyú a szőlő! Mindenüket odaadnák, ha ennek a tömegnek csak a tizedét össze tudná hozni a tüntetésein! A másik kellemetlenség az volt, hogy ekkora kerülőt téve olyan későn érkeztünk meg, hogy már csak az Alkotmány utca kb. feléig jutottunk el az „embertengerben”. Meglepve tapasztaltuk, hogy egyáltalán nincsenek kivetítők csak hangszórók voltak. Akik kiszorultak a Kossuth térről, vagy ott az emelvénytől távol álltak, nem láttak semmit, csak hallották a történéseket. Pedig igen szép verses, zenés, táncos műsort állított össze Vidnyánszky Attila! De mindenki tudta: itt és most nem az a fontos, hogy mi lássunk, hanem, hogy minket lássanak. Az embertömeget, a hullámzó piros-fehér-zöld zászlóerdőt. Ország-világ ránk csodálkozzon, és akár megrettenjen: az országot jó irányba vezető kormányhoz és miniszterelnökhöz, a nemzet fogalmához hű tömeg nem fogy! Nem olvad, nem fásul el, nem veszíti el a hitét – és a józan eszét! Hátborzongató volt együtt szavalni a Nemzeti dalt az egyik előadóval, de főleg a Himnuszt Orbán Viktor miniszterelnök úrral – a mi Viktorunkkal!

A buszokhoz visszatérve is a régről ismert jelenet: az induló buszokon ülők és a még csak társaikra várók búcsúzkodása, integetés kézzel, zászlóval, transzparenssel. A sok álldogálástól és hosszú meneteléstől kissé bágyadt, mégis fellelkesült mosolyok! Elképesztően jó érzés!

Egy biztos: a Békemenet méltó volt március 15-éhez! Békés, de hihetetlen erőt sugárzó demonstráció nemzetünk függetlensége mellett! Az nem lehet, hogy ne mi nyerjünk április 8-án!

aug 252013
 
OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Mit is írhatnék a balatonlellei Örökség-koncertről? Úgy értem olyat, ami kicsit új, ami megkülönbözteti a többitől. Hm… Na, belevágok, aztán majdcsak kialakul…

A kellemesen hűs este, és a rendezvény terét körülölelő vásár eleve jó hangulatot keltett az emberben. Elég szép számú nézősereg előtt zajlott a koncert, igaz előtte is voltak rendezvények a színpadon, de a közönség – becsületére legyen mondva – nem széledt szét, és szerintem senki nem is bánta meg! Érdekes volt látni és hallani, hogy az Örökség rajongói ezúttal „szigeteket” alkottak a közönség soraiban, nemcsak a színpad közvetlen közelében helyezkedtek el. Így egyszerre több helyen csattant fel spontán taps egyes számok alatt, s terjedt tovább a közönség egészére, mely fokozatosan egyre lelkesebb lett, s egyre közelebb húzódott a színpadhoz. A koncert kissé rövidebbnek tűnt az általam eddig látottaknál (Göd, Fonyód). Nem játszották például a „Kiálts velem a szélbe” című dalt (ami engem épp Gödön fogott meg), és elmaradt a „Falakon túl” is. A hangosítással ezúttal semmi probléma nem volt, még a Fonyódon tapasztalt egészen aprócska defekt sem.

Aminek nem örültem: Karcsit a hangolás alatt dohányozni láttam. Nem jó látni, ha egy fiatal ember mérgezi magát. 30 éves koromig én még csak ki se próbáltam (és 40 éves koromban abbahagytam). Előbb-utóbb nem lesz elég szuflája a basszusgitározás közbeni tánchoz, ami nagy veszteség lenne. Mr. Basary a koncert végére egy árnylattal fáradtabbnak tűnt, mint máskor, Géczi Erikát viszont szebbnek és üdébbnek láttam, mint valaha. A többiek „csak” a megszokott életöröm-kisugárzásos hangulatot árasztották, azt, ami miatt az ember nem tudja megunni az Örökség-koncerteket. Olyan, mintha minden számot most játszanának először. A „show” számomra eddig nem ismert látványelemekkel szolgált. A „lányok” egyes számok alatt nem a Mister két oldalán, hanem a színpad jobb oldalán, egymás mellett ropták a táncot. A népi szerelmes dalcsokor végén pedig, amikor Reni megriszálja a csípőjét, Mr. Basary olyan őszinte férfi-döbbenettel bámult utána még másodpercekig, mint akit életében először babonáz meg a Végzet Asszonya („tej, túró tejfel, döglött kutya kelj fel…!”).

A nagy meglepetést, a nyalánkságot tudósításom végére tartogattam (mert a valóságban is a koncert végén hangzott el). A „Záróversbe” még a Barba Negra-beli koncerten bekerült egy fergeteges basszusgitár szóló. Az utóbbi időben viszont a korábban megszokott dobszólóhoz tért vissza a zenekar. Most Lellén összemixelték a kettőt. Egy olyan „felelgetős” vegyes dob- és basszusgitár szóló lett belőle! Pár taktus basszusgitár játék után pár taktus dobszóló, három vagy négy alkalommal váltva, bizonyítván, hogy egy kis kreativitásért az Örökség zenészeinek még ma sem kell a szomszédba menniük. Mivel a „Záróvers” amúgy is az egyik kedvencem, ez úgy feldobott, hogy az álmosság legkisebb jele nélkül szálltam 23 óra pár perckor sötét pej kancám nyergébe, hogy a kb. egy órás hazautat megtegyem.

Számomra az idei nyár nem búcsúzhatott volna szebben-jobban, mint ezzel a koncerttel.

máj 282013
 

2013. május 26., Göd. Jelen sorok írója sötét pej kancáján (így becézem az autómat) a helyszínre érkezvén meglepve tapasztalja, hogy az Örökség koncert helyszíne nem a korábban nagy nehezen felderített Feneketlen tó melletti sportpálya, hanem a tornacsarnok…

Maga a koncert számomra leginkább a „tanulságos” jelzővel illethető. Egy koncert esetében ez meglehetősen különös, de legalább nem elcsépelt minősítés. Az első tanulság a szervezőké: Tessék hinni a rádiós időjárás előrejelzésnek (északon nem várható eső), és egy szabadtérinek tervezett koncertet szabadtéren tartani! Mert „biztos, ami biztos” alapon sajna a tornacsarnokba helyezték át a rendezvényeket. Ez pedig akusztikai szempontból katasztrófa volt. Már az egyik előző műsorszám, egy népmesét feldolgozó bábjáték is élvezhetetlen – mert a visszhang miatt érthetetlen – volt. El lehet képzelni, hogy egy rock zenekar a maga összetett hangzásával milyen élményt nyújtott, főleg azoknak, akik esetleg itt találkoztak velük először. De a szervezők jó szándékához kétség sem férhet, a koncert ingyenes volt, s a szerintem meglehetősen szerény nézőszám ellenére az Örökség teljes értékű koncertet adott. Maximális lelkesedéssel, odaadással játszottak! Ez persze náluk természetes. Részben, mert a szó jó értelmében vett profik, részben pedig (és főleg) azért, mert élvezik, amit csinálnak. Tanulság lehet minden előadó számára, mert ellenpélda is akad…

A behangosítás meglehetősen gyorsra sikeredett – a hangmérnök a keverőpult mögött hamar rájött, hogy ezzel a hangtérrel egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Így a koncert csak kis csúszással kezdődött. A terem visszhangosságának egyébként annyi haszna volt, hogy a taps hangerejét megsokszorozta. Ha valaki rádión hallgatta volna a koncertet, azt hihette volna, teltházas 🙂 Bár az is tény, hogy a közönség nagyon lelkes volt.

A többi tanulság…, hát bizony rám vonatkozik. Az első: akármilyen kis fényerejű lencsével megvert fényképezőgéped van, ne hagyd otthon, mert lehet, hogy nem is sötétben, mindenféle villogó fényeffektusokkal rendezik a koncertet, hanem natúr és teljes megvilágítással, ahol kiváló természetes képeket lehet (lehetett volna) készíteni a zenekarról. A következő: a CD-n az esetleg kevésbé tetsző számokat se ugord át mindig, mert koncerten egy rossz akusztikájú teremben esetleg nem fogod tudni beazonosítani őket. Így jártam a „Falakon túl” című számmal, melynek refrénjébe folyton a „Balaton” szót hallottam bele és teljesen új számnak véltem. A rossz akusztika amúgy – úgy vettem észre – leginkább Renit zavarta. Többször üzent a stáb valamelyik tagjával a hangmérnöknek, aki aztán – azt hiszem egy gitárszóló alatt – oda is ment a színpad széléhez Renivel konzultálni.

Az este folyamán az Ébredés CD minden száma elhangzott a „Kicsi gyermeken” kívül (vagy azt se ismertem fel) + néhány Kormorán örökzöld, mint a „Gyere ki Te gyöngyvirág”, a „Magyar rapszódia”, a „Kell még egy szó” az „Adjon az Isten”, az „Isten ujja megérintett” és a „Három határ”. A koncert a „Záróverssel” zárult, ráadásként pedig a „Házi áldással” bocsátottak utunkra, ezt már „csak” a Himnusz közös eléneklése követte. Az utolsó hangok lecsengésekor én úgy éreztem, hogy a zenekar tagjai is megilletődtek, s nemcsak a Himnusz magasztosságától, hanem valahogy mindenki – ők is – úgy érezte, a hangzás viszonylagos tökéletlensége ellenére ez egy jó koncert volt.

Amolyan impresszionista stílusban még néhány színfolt. Mr. Basary ezúttal igencsak szerény sikerrel próbálta megénekeltetni a közönséget. A „vékonyra” sikeredett kórus teljesítményt ő nem kis jóindulattal a rossz teremakusztikának tudta be. Valójában eléggé nyuszik voltunk, és hát, nem voltunk elegen. Amióta Karcsi bekerült a zenekarba róla nem lehet nem szólni. Őt nem lehet nem észrevenni. Egy energiabomba, egy “ördögfióka”! Virtuóz basszusgitáros és magával ragadó egyéniség. Frontembernek is elmenne bármelyik rock zenekarban. Marcitól viszont egyre jobban hiányolom a hegedűszólót. Úgy emlékszem, korábban művelt ilyesmit. Valamelyik dalba bele kellene már szerkeszteni egyet. A „Kiálts velem a szélbe” című dal új dimenzióban tűnt fel előttem, illetve a helyére került bennem. CD-n hallgatva bevallom, az volt az érzésem: ezt a dalt nem Erika hangjára szabták. Nem a hangterjedelmére gondolok, hanem a hangja „színezetére”. Tisztán művészeti szempontok alapján vizsgálva valahogy „kevésnek”, „amatőrnek” éreztem a hangját ehhez a dalhoz (a hangsúly az „ehhez” szón van!). Most a koncerten hallgatva azonban rájöttem, hogy ebben éppen ez a zseniális. Ez a dal nem egy ária, hanem egy hétköznapi, kedves, szerelmes tini lány éneke.

A végső tanulság? Sok-sok Örökség koncertre kell elmenni. Minden koncertnek megvan a saját egyéni hangulata, természetesen a hagyományos Örökség-életérzésen belül. Sok jó ember vesz körül, szép dallamokat, és gondolatokat hallhatsz kiváló muzsikusok előadásában. Ha Örökség koncerten vagy, biztos lehetsz abban, hogy jókor vagy jó helyen!

– rudipapa –