Csizi

feb 172019
 

TÓTH ÁRPÁD: A TAVASZI SUGÁR…

A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámú rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott.

Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-ízű elegy.

Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…

1918

 

feb 082019
 

Kávéházi fogasokon, nyeles olvasókereteken minden időben függtek újságok. Lomha reggeleken, gőzölgő kapucíner és briós mellé, a törzsasztaloknál ülők elolvashatták a napi híreket, megtárgyalhatták azokat. Újságot olvasni jó!

dav

Kép: magyarnemzet.hu

Az 1938-ban alapított Magyar Nemzetet Nagyapám is olvasta. Ahogy felcseperedtem, magam is ezzel kezdtem máig tartó újságolvasói életemet. Szüleim polgári, keresztény szellemben igyekeztek felnevelni, bár akkoriban az ezt támogató sajtómuníció nem volt elérhető, azért a Magyar Nemzet még akkor is picit kilógott a sorból. A Hazafias Népfront lapjaként aposztrofálták, lényegében ugyanazt írta, mint a többi országos (és megyei) napilap, mégis árnyalatnyit más volt. Viszont a hétvégi mellékletek! Kiváló tollú publicisták, a kortárs irodalom nagyjai publikáltak írásokat. Karácsonykor olyan vastag volt a lap, hogy kiolvasása elhúzódott január közepéig. Még az egyetemi évek alatt is előfizettem rá, mindig járt nekünk.

Az általam ismert története során, legfontosabb megnyilatkozása mégis a Lakiteleki Nyilatkozat közreadása volt! Kivágtam, nagyon sok évig Nagyanyám gobelinezte Kossuth-címer üvegére ragasztva olvasgattam. Bár a Nyilatkozat szeptemberben született, 1987. november 14-én jelent meg a Magyar Nemzetben.

“A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.

Az ország és a magyarság sorsáért érzett felelősségtől áthatva az egybegyűltek szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozását, amelyek arra szolgálnak, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a közmegegyezés kialakításában. Viták után a résztvevők egyetértettek abban, hogy egy ilyen közmegegyezés csak valamennyi progresszív társadalmi erő összefogásával teremthető meg.

Az a véleményük, hogy csak a társadalom részvételével lehet megoldani a válságot, mégpedig mind a társadalom, mind az ország politikai vezetőinek részvételével. A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése.

Ezért javasolják a Magyar Demokrata Fórum létrehozását, amely a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne. Ez a fórum alkalmas lenne súlyos gondjaink megvitatására, egy-egy témakör elemzésére, alternatív megoldási javaslatok elkészítésére.

A fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek. Munkájában különböző világnézetű és pártállású emberek együttműködésére számítanak. Fontosnak tartanák, hogy ezeknek az eszmecseréknek és elemzéseknek az anyagát megismerhesse az ország közvéleménye. Ezért szükségesnek érzik alkotmányos keretek között működő, független sajtóorgánumok létrehozását.

Hisszük, hogy a megújhodás erőinek széleskörű összefogásával kijuthatunk a válságból.

Lakitelek, 1987. szeptember 27.”

Azt gondolom, nem lehet ennek a találkozónak és Nyilatkozatnak a jelentőségét túlbecsülni!

Azután jöttek a választások, kitört a médiaháború, annak viharában sodródott az újság is, de mindig megőrzött valamennyit a konzervatív, polgári, keresztény világnézetből. Nemcsak a médiaháború, hanem a gazdaság viharainak is kárvallottja volt. Eljött az a bizonyos négy évvel ezelőtti nap, újra pártsajtóvá vált, hogy tavaly tavaszi választások után végleg lehúzza redőnyt. A változások után azonnal lemondtam, előfizettem a Magyar Időkre. Tegnapelőtt ez az újság Magyar Nemzetté változott, örültem a hírnek, nagyon remélem, hogy a lapalapítók célkitűzéseinek megfelelve, immár megmarad örök szerelemnek

***

Mindig szerettem rádiót hallgatni. Az utóbbi években leginkább autót vezetve hódoltam ennek a szokásomnak, még akkor is, ha igazán nekem tetsző állomást nem találtam a bőséges kínálatban. Néhány hónapja bukkantam a Rock FM 95,8-ra, bár Székesfehérvár egyes részein kissé zajosan szólt, vezetés közben kizárólag őket hallgattam. Az éteren át rokonszenves műsorvezetők szólaltak meg, húszpercenként voltak közlekedési hírek, valódi, klasszikus rockzenét sugároztak. Ma egy hete, munkából hazafelé meghallottam az Ismerős Arcoktól a Nélküled című dalt – na végre, megtört a jég, gondoltam -, másnap a Rock FM hűlt helyét találtam, helyette valami SlágerFM (?) szólalt meg, egy Boney M. szerzeménnyel…

Tudom, hogy a kereskedelmi rádiózást a profit tartja életben. Nem nagyon értem, hogy a csapból folyó Retró Rádió mellé szükség van egy jóformán teljesen azonos profilú adóra? Kár érte, mert most azután teljesen homogén lett a kínálat… Azt értem, hogy nincs tömegigény egy tematikus dzsesszt játszó adóra, de azt kétlem, hogy rockzenét sugárzó csatornára ne lenne igény! Mindegy, előre kell menekülni…

Már egy éve előfizetek a Tidal nevű szolgáltatóra. Havi 3000 Ft-ért, Hifi minőségben tetszőleges albumokat hallgathatok. Vasárnap Cseh Tamás emlékkoncerten voltunk (tervezem, hogy beszámoljak róla); rákerestem a Tidalon, az általam ismert összes albuma elérhető, hallgatható, letölthető.

Karácsony előtt megjelent egy zenealbum, szintén tervezem bemutatni. Ez lesz életemben az első olyan, amit nem vásárolok meg, nem fogom fizikailag birtokolni, mégis teljesen jogtisztán, annyiszor hallgathatom, ahányszor csak akarom. Őszintén szólva, a CD korongokat már nem nagyon van hová betolni… Azt hiszem ez a jövő, a zenék felhőkben laknak, némi pénzt áldozva azt és akkor és ott hallgathatjuk, amikor csak akarjuk. Igaz ez a rádiókra is, a világhálón olyan tematikus adókat találhatunk, hogy akár rockzenét sugárzót is hallgathatunk. Az FM-en meg szóljon Boney M. és a retró világ…

Fotó: Unsplash

jan 312019
 

Karácsony előtti napokban baktattam be a T-i laktanyába, a vadászrepülőkhöz. A gyengélkedőn azzal fogadtak, hogy megvan az év végi beosztás, hazamehetek, de enyém a szilveszter. Magam kértem T-re helyezésemet, közel volt polgári munkahelyemhez, így megkezdődött bő három hónapig tartó csapatorvosi pályafutásom.

Fotó: Unsplash

A gyengélkedőn hatan voltunk orvosok, ketten hivatásosak, hárman sorkatonák, dolgozott egy fogorvos is. Voltak sorkatona felcserek, hivatásos felcserek (talán hárman-hárman), gépkocsivezetők, egy S-i traktoros és egy T-i felszolgáló. A gyengusz eléggé málló épület volt, rendelővel, kórtermekkel, raktárakkal. Kietlen szobában aludtunk, csővázas vaságyakon, a kultúrát egy kiégett képernyőjű tévé volt hivatott biztosítani.

Az első kalandom rögtön szilveszterkor volt. Dél körül riasztott az ügyeletes tiszt, hogy a konyhás tök részeg, szondázzam meg. (Orvosi munka?) Hivatásos volt szegény, inkább lenyelte volna a szondát, minthogy megfújja, beírtam a jegyzőkönyvbe, erős alkoholos befolyásoltság, hazaküldték, de valakit be kellett hívni helyette, azzal szúrt ki igazából. Utána jól megfenyítették…

A munka nem volt vészes. A hajózókkal (pilótákkal) és a tisztekkel a hivatásos kollégák foglalkoztak, ránk a sorkatonák maradtak. Sok egészséges, fiatal férfi. Napi rutin része volt a készültségbe lépő pilóták vérnyomásának mérése, párban voltak szolgálatban, két MIG várta őket, légtérsértés esetén nagyon rövid idő alatt felszálltak. Egyébként amolyan háziorvosi rendelést csináltunk, egyikünk mindig bent volt, ha történt valami olyan, hogy orvosi segítség kellett. Erre leginkább a focizás miatt volt szükség, gyakoriak voltak a sérülések, de alig tíz percre volt a S. megyei kórház, az ottani traumatológián ellátták a sérülteket. Sok szakmai problémánk nem volt, a gyengélkedő vitézek minden orvosi beavatkozás ellenére meggyógyultak.

Szerettem a gyakorló ruhát, kellemes viselet volt. Velem volt a civil ruhám is, ha délutánonként bementem a közeli K-ba, senki nem szólt, ha abban hagytam el a kaszárnyát. Kértem a főnökömet, a vezető orvost, ha lesz lőgyakorlat szóljon, szívesen részt vettem volna. Mondta, biztosan lesz, leginkább pisztollyal, de nem került sor rá. Akkor már a gyakorló repüléseket is nagyon csökkentették, mindenen látszott a pénzhiány. Volt egy tartalék mentőnk, azzal kellett volna keresni a katapultáló pilótákat, nem volt benne motor… Az élelmezés viszont egészen jó volt, ízletesen főztek és bőven kaptunk mindenből.

Egyszer temetést biztosítottunk, fogalmam sem volt miért, tettem a táskába nyugtatót, hátha szükség lesz rá. Kisvártatva kiderült: a díszsortűz miatt kellett orvosi biztosítás…

D. a tébécés katona és az ő paraszolvenciája

Kora tavaszi februári délelőtt érkezett a szállítmány, D. honvéd (akit kizárólag almazöld pizsamában és kimenő félcipőben láttam, a gyenguszon lakott, mert várt valami orvosi eredményt), szózatot intézett a néphez, valahogy így: “mert ti … mocskos kommunisták, mind egy szálig lógni fogtok, visszatér Szálasi nemzetvezető testvér, s bosszúnk kegyetlen lesz…”. Ne felejtsük, még a rendszerváltozás közepén voltuk, semmi sem dőlt el! Elkezdtem beszélgetni D-vel, kiderült, hogy egy évet feküdt a K. tüdőkórházban, mert tébécés volt. Ez ugyan gyógyult, de akkor is alkalmatlanan volt bármilyen katonáskodásra, máig nem értem miért vonultatták be. Persze D. jól ismerte a vesetébécé tüneteit is, röviddel bevonulás után máris jelentkeztek nála, így valamelyik elődöm mikrobiológiai vizsgálatot kért, de annak átfutása három hónap! Addig D a gyenguszon az eü. katonák felügyelete alatt folyosót mosott, pakolt, hozta-vitte a kajánkat a konyháról.

Az említett “szózat” okán elkezdtem faggatni, kiderült, hogy egy dörzsölt pesti fickó, a sorkatonai szolgálatot nem neki találták ki, ám mindezek mellett nem tűnt épelméjűnek. Ehhez képest őrszázados volt, vagyis felépülése esetén töltött géppisztollyal üldögélt a bódéban. Úgyis mentünk a közeli honvédkórházba, D-t is beültettük a mentőbe, hogy lássa elmeorvos és belgyógyász. Sokat látott, idősebb kolléga volt a pszichiáter, összeírtam előtte amiket észleltem, a doki rögtön mondta, fegyvert nem adunk a kezébe, burkoló volt D szakmája, építő alakulatnál folytassa a katonai szolgálatot. A belgyógyász pedig jót mosolygott a vesetébécén, javasolta, hogy akkor D menjen burkolni a sereg égisze alatt… D azt gondolta, leszerelik, így azt ígérte, ha ez megvalósul, hálából befizet engem a legjobb Rákóczi téri prostituálthoz egy menetre. Ilyen paraszolvenciát szerintem még nem ígértek orvosnak…

Hazafelé megálltunk egy boltnál kaját venni, D-t figyelmeztettem, innen árú csak a kosárban jöhet ki. Ígéretet tett erre, de mikor megérkeztünk T-re, önkívületig részeg volt, megpattintott fél liter töményet, megitta, mire T-re értünk. Nagy gáz volt, mert ha elkapják, akkor mi is megszívtuk volna.

Voltak más sztorik is…

Orvos elvtárs, maga komolyan azt hiszi, hogy kib…hat velünk?

Szép szombat volt, bebicegett egy honvéd, hogy neki tegnap focizás közben kifordult a bokája. Megnéztem, leírtam nincs külsérelmi nyom, nincs mozgáskorlátozottság, de a szubjektív panasza miatt egy hétig ne bakancsban, hanem dorkóban járjon. A srác azt elfelejtette mondani, hogy percekkel korábban magával a politikai tiszttel G. őrnaggyal találkozott, aki felelősségre vonta, hogy miért nem surranót visel? Volt utólagos felmentése, nem lehetett megfenyíteni.

Így hétfőn a vezető orvossal jelenésünk volt G.-nél. Mivel P-en nem tudtak ezüstcsillagokat adni a váll-lapunkra, így nem volt rendfokozatom, tehát “Orvos elvtárssá” váltam. G. – akinek asztala fölött egy míves kivitelű intarziás Lenin-kép kacsingatott rám – nem tudta elképzelni, hogy nem szövetkeztem ellene a honvéddal, de… minden támadhatatlanul dokumentálva volt… Akkor hangzott el a címben jelzett kérdés is. Nagy ügy…

Nem tudom G őrnagy hogyan élte meg, hogy nagyon rövid idő múlva már az US Army birtokolta a laktanyát, készültek az IFOR bevetésekre… Azt pedig végképp nem tudom, mi lett a Lenin-képpel, lehet G. otthonának díszévé vált…

Ilyen apró történetek színezték napjaimat. Még végigcsináltam a bevonulást (érkezett térdig begipszelt srác is, tényleg csonttörése volt, ezzel együtt bevonultatták, gipszlevételig egyenesen a gyengélkedőbe…), majd jött a parancs: térjek vissza polgári munkahelyemre katonáskodni, ugyanis onnan három kolléga váratlanul elment, két kolléganő pedig várandós lett, az osztály a működőképtelenség határára került. Mit mondjak? Katonai illetményért dolgoztam, ingyen ügyeltem (nem is keveset), viszont annyit ehettem, amennyi belém fért, úgy meghíztam mint egy disznó, leszereléskor alig tudtam belepréselni magam az egyenruhába. Ezekkel együtt sem vágytam vissza T-re. Tulajdonképpen hatalmas szerencsém volt, hogy pont akkor volt baj a munkahelyemen, így öt hónap után gyakorlatilag leszereltem.

Epilógus

T. laktanya sorsa mutatja, hogy mennyire felesleges volt az egész. Akkor P és K volt T mellett a légierők legfontosabb objektuma. T-t a délszláv háború idején átadtak a NATO-nak (vagy az amerikaiaknak, pontosan már nem emlékszem), innen a Magyar Honvédség kivonult, amikor a NATO is elment, ott maradt az egész ebek harmincadjára, a mai napig gazdátlan (ha jól tudom). Mi szükség volt akkor rá? Igen a MIG-ek védték a légteret, nem vitás. Harc nem volt (szerencsére), minden ami erre épült, tök fölösleges volt. Szabolcsi őrkatonák fagyoskodtak a bódékban, őrizték a semmit…

A sorkatonák egymást kínozták, az öreg a kopaszt, de egyszer a kopaszból is öreg lett, akkor már ő kínozhatta az újoncokat. A szolgálaton kívüli idő üresjárat volt, a rex és a csocsó jelentett kikapcsolódási lehetőséget. A hazautazás volt az egyetlen örömforrás, de eljutni a Dunántúlról Szabolcsba, legalább fél napig tartott, majdnem annyi volt a vonaton való zötykölődés, mint az otthon töltött idő.

Bennünket egy hét alatt kiképezhettek volna, politikai oktatás helyett lehetett volna bármi más, ivás helyett kaphattunk volna fizikai kiképzést, de erre alkalmas ember kevés volt, akarat pedig nulla. Mindezekben az a tragédia, hogy a honvédelem, a hazánk, az otthonunk védelme az egyik legfontosabb küldetés egy ember életében. Az egyetemen elkényeztetett ficsúrok voltunk, bekerültünk egy hierarchikus, parancsok által szabályozott rendszerbe, de mindenki azonnal láthatta, mennyire szét van az egész rohadva. A túlélésre játszottunk, ez többnyire sikerült is.

Mindent átszőtt az alkohol. Részeg volt a kiképző, a kiképzendő, a konyhaügyeletes, az eltávozásról visszaérkező sorkatona. Míg egyfelől mindenből hiány volt, másfelől óriási pazarlás ment. Sok mindent eltulajdonítottak, étel, kerozin, szerszám… Úgy, abban a formában az egész teljesen értelmetlen volt. Bár mindenkinek lehetnek idő által megszépített emlékei, úgy volt rossz az egész, ahogy lehetett…

Pár évvel a leszerelés után, behívtak a kiegészítő parancsnokságra, felírták a szakvizsgámat, majd kaptam egy állandó behívót, hogy mozgósítás esetén hol kell jelentkeznem. Azóta jó pár év elszállt, de a sereg kilépett az életemből…

 

jan 232019
 

Közeledve életutam végéhez, egyre többször révedek a múltba. Aligha van olyan katonaviselt férfi, akinek ne lennének ilyen-olyan emlékei a seregben töltött időkről, s ha baráti beszélgetések felvetik a témát, mindenkinek akad hozzáfűzni valója! Akkor úgy éreztem elraboltak egy esztendőt az életemből, pár évtized távlatából átgondolva, ma sem érzem másként…

Fotó: Unsplash

 

A bevonulás

A nyolcvanas évek végén, szeptember közepén kaptam meg orvosdoktori diplomámat. Október elsején valamennyi frissen végzett orvos dolgozni kezdett. Jött a behívó, három munkával töltött hét után, ekkor és ekkor (október végén) jelenjek meg a Bocskai úti kiegészítő parancsnokságon. Hajamat vágassam le, irataim legyenek nálam!

Parancs az parancs, megjelentem, sokan voltunk pislogó tekintetű, frissen végzett orvosok. Rengeteg adminisztráció után átvett bennünket F. törzsőrmester, villamossal mentünk a Déliig, ott felszálltunk a P.-re menő gyorsra. Kiderült, hogy F.-nek egyetlen feladata volt: biztosítani, hogy az állomány józanul érkezzen a kaszárnyába. A vagont nekünk foglalták, pisilni csak engedéllyel mehettünk, a büfékocsi elérhetetlen álomnak tűnt.

A P.-i vasútállomáson busz várt bennünket, egyenesen a kaszárnyába hajtott velünk. Leszállás után átöltöztünk, civil ruhánk papírzsákba került, én a P.-i orvosi kollégium címét írtam rá… Szerencsém volt, mert P.-en jártam egyetemre, így évfolyamtársaim foglaltak nekem egy helyet a hatágyas emeleti körletben, nem kellett a Pesten frissen végzettekkel egy levegőt szívnom… A szobát otthonossá tette egy üveg pálinka, mert a seregtől csak a  “welcome” vacsora várt ránk: a sarokban kétkilós veknik, páncélosban gyíkhús… (a löncshús konzervet jelentette, szerintem a sereg az egész Varsói Szerződést képes lett volna sokáig élelmezni ezzel; G. barátom felesége évekkel a leszerelés után is a seregtől rekvirált konzervet használta a milánóihoz.)

Testileg és lelkileg is gyötrő nap volt.

A kiképzés

Lassan kiderültek a dolgok. Bár a tüzérlaktanyában volt a körletünk, szervezetileg a helyi honvédkórházhoz tartoztunk. Az egész bohózat u.n. tartalékos tiszti tanfolyam keretében zajlott, ahol felkészítettek bennünket a csapatorvosi munkára, alapvető katonai ismeretekre oktattak, majd esküt tettünk. Leszereléskor a Magyar Néphadsereg tartalékos tisztjeivé váltunk. Karácsony előtt vezényeltek alakulatokhoz. (Én T.-re kértem magam, ennek még lesz jelentősége.)

Az is kiderült, hogy H. százados a századparancsnok, V. és H. zászlósok, valamint az említett F. törzsőrmester lesznek a kiképzőink. Nem beszélve a politikai tisztről, aki a Párt lángoló szavait ültette el bennünk. (Nehéz dolga volt, mert a rendszerváltásnak hazudott időket éltük, elvtársként vonultunk be, bajtársként szereltünk le, közben a sapkarózsáról felszívódott a vörös csillag. Az ortodox dogmatikus lenini-sztálini tanok nyugdíjba vonulni látszottak, de arra még jól emlékszem, hogy mennyire jó dolognak gondolták, hogy nincsenek antagonisztikus osztályellentétek a sor- és tiszti állomány tagjai között.)

H. nyalka katonatiszt volt, állandóan a nemi élet körül forgott az agya. Ha valakit fenyítéssel fenyegetett nem mulasztotta el hozzátenni, hogy amíg a honvéd a fogdában rohad, ő majd kielégíti a feleségét (persze nem ennyire cizelláltan megfogalmazva). V. amolyan joviális nagypapának tűnt, egészen amíg meg nem szólalt. Volt benne valami egészen bornírt közöny. Mikor először hazamehettünk, mindenféle kérdéseket kapott, mi van akkor ha befagynak a váltók és nem érünk vissza időben? Vett egy nagy levegőt, elmagyarázta, hogy mit kell csinálni, ha valaki “elalszik a kurváján, és lekési a vonatot”. (Nagyon sokan házasok, gyerekesek voltak köztünk.) “Akkor fel kell hívni telefonon a Szás elvtársat – ez volt H. százados – be köll gyünni az első vonattal, akkor meg lösz fenyítve”. H. zászlós volt a legértelmesebb, benne láttam valamennyi katonát, jól vezényelt, az étkezdébe vonulva megénekeltetett bennünket – Gábor Áron rézágyúja…, elvégre mégis csak tüzérlaktanyában valánk… F. egy igazi patkány volt, bal szeme előtt a Párt, jobb szeme előtt a KISZ logója izzott, felügyeletével vadgesztenyét gyűjtöttünk, mert majd abból vesz a KISZ videómagnót. Belépődíjért (!) szórakoztatott minket bűvésztudományával, máig nem tudni, hová tűnt a büfé teljes bevétele (kávét és cigarettát lehetett beszerezni). (Később F. fotóját egy bulvárlapban láttam, tripperes ukrán prostikat futtatott a haverjaival, erre mozdult rá a sajtó.) Ezek négyen kaptak fizetést a kiképzésünkért, a munkaidejük nyolctizedét az irodában történő pornónézés, kártyázás, piálás tette ki.

A kiképzés során politikai és katonaorvosi oktatásban volt részünk. Hetente egyszer átjött egy doki a kórházból, olyanokról hallottunk, hogy tábori kórház felépítése, telepítése, de ő is tudta, mi is tudtuk, bármilyen fegyveres konfliktus esetén végünk van. Azután kaptunk AK47-t (gépfegyvert) szétszedtük, összeraktuk, kitisztítottuk. Üres óráinkban vadgesztenyét szedtünk, lombot söpörtünk, áthoztak egy őskori vetítőt és filmeket nézhettünk. Telefonálni nem lehetett. Ellenben rengeteget piáltunk, elsősorban vodkát (relatíve szagtalan), legyen titok, hogyan jutottunk hozzá, de fix csatornákon érkezett.

Azután felvirradt a lőgyakorlat napja. Teherautón zötykölődtünk a lőtérre, kaptunk a fülünkbe Bilson-vattát (nagyot durrant a csúzli). Két feladat volt: 100 m-ről eltalálni 1×1 m-es lőlapot (célzás: alsó széle közepe) beállítás: egyszeres lövés, majd 200 m-re egy álló alakot, találatkor elfeküdt. (Célzás: a tökére), beállítás: sorozatlövés. Ezután már esküdhettünk…

Igen, eskü után hazamehettünk végre, pénteken indulhattunk, vasárnap éjfélig kellett visszaérnünk. Mivel a hajunk kicsit megnőtt, H. zászlós fodrász haverja piaci árért végignyírta a teljes századot, majd úgy berúgtak a bevételből, hogy H. zászlós másnap betegszabadságot vett ki. Minden délután kimehettünk a városba, sőt mi reggelig kaptunk erre engedélyt, mert az hazudtuk, hogy P.-i lakosok vagyunk. Felvettük a civil ruhát, elbohóckodtunk a kollégiumban, jókat dumáltunk. Akik viszont nem P.-ek voltak, csak csavarogni és kocsmázni tudtak.

Lassan eltelt két hónap, mindaz amit leírtam lazán egy hétbe sűrítve elvégezhető lett volna. A többi üresjárat, időfecsérlés, üres mámor volt. Vártuk a parancshirdetést, vajon kit hová vezényelnek csapatszolgálatra?

Parancshirdetés, avagy hogyan került S. honvéd a pálhalmai börtönbe?

Bevonuláskor három helyet kellett megjelölnünk, hová szeretnénk kerülni. S. honvéd rutinosan megnevezett három honvédüdülőt, azért mert ezekben a pia messze bolti ár alatt volt elérhető, mégis fontosabb volt számára az a a mesterterv, hogyan fogja a tisztek feleségeit kényeztetni… Pár nappal parancshirdetés előtt megtudtam, hogy S. Pálhalmára kerül. Megmondtam neki, erre elsápadt, “Az meg hol a fenében van?” (Nem pontosan ezekkel a szavakkal). Elment tájékozódni, feldúltan érkezett vissza: “Csizi, nem szúrsz ki velem, az egy börtön!!!” (Nem pontosan ezeket a szavakat használta.) Mondtam neki, S. , ilyet hogy Pálhalma, magamtól nem tudnék kitalálni, ezt ő készséggel elhitte. (Valóban, a büntetés végrehajtásnak is kellettek orvosok, s a sereg segített rajtuk, a politikailag teljesen megbízhatatlanokat vezényelték börtönorvosnak. S. kapott egy szolgálati lakást, munkabeosztás szerint dolgozott, soha többé nem kellett egyenruhába bújnia, az elítéltek között pedig nagyon sok különleges emberrel találkozott. Elkezdett kondizni, leszerelésre a kissé puhány S., alaposan megizmosodott! Mindazokat a terveit, amelyeket a katonafeleségek kapcsán szőtt, A D.-i nővérszállón realizálta, ahol – szerinte – gyakori látogatásainak napjai aranybetűkkel vannak az emlékkönyvekbe vésve… A honvédüdülőkbe vezényeltek meg jól megszívták, a parancsnok katonásdit játszott velük, nem mehettek haza, stb.

Eljutottunk addig, hogy búcsút vettünk a P-i kaszárnyától, ahol két elfecsérelt hónapot hagytunk az életünkből. Bár az ottani állomány része maradtunk, (az alakulatok csak lízingbe kaptak bennünket), legközelebb leszereléskor tértünk vissza. Pénteken kirepültünk, hétfőn kellett jelentkeznünk alakulatunknál. Útravalóul kaptunk vonatjegyeket… (folyt.köv.)

 

 

jan 132019
 

Úgy tűnik, kezd hagyománnyá válni az év elejei Fehérvári Bormustra, amelyre idén január 12-én került sor. Méltó helyszín a Szent István Terem, nagyobb kóstolóközönség befogadására is alkalmas, hangulata illik az eseményhez.

Bort sokféleképpen lehet fogyasztani, de hogy mi legyen a könnyed nyáresti beszélgetés, vagy egy nagyszerű étek kísérője, ahhoz érdemes alaposan feltérképezni a lehetőségeket. Hála Istennek, a borok piacán mind a kereslet, mind a kínálat egyre nagyobb, van miből választani. Felkereshetünk borvidékeket, elmehetünk vezetett kóstolókra, vagy leülhetünk tapasztalt kóstolótársakkal mérlegelni a nedűket. Természetesen mindig érdemes  saját ízlésünkre hagyatkozni! Baráti társaságban a vakteszt egy jó megmérettetés, csak annyit tudunk, hogy borokat pontozunk, így alakul ki az aktuális sorrend az asztalra kerülő tételek között.

Ebben az évben a Bormustra célkeresztjébe Fejér megyei borászatok kerültek, elvégre a Móri és az Etyeki Borvidék megyénké. Ennek megfelelően, a helyi erők nagyjából egyharmadnyi helyet kaptak, mellettük két gúnyhatáron túli borászat mutatta be borait: Felvidékről a Geönczeöl Pince; Arad-hegyaljáról pedig Balla Géza, aki 2018-ban az Év Bortermelője lett! Rajtuk kívül Tokaj, Badacsony, Pannonhalma, Mátraalja, Tapolca képviselte az adott régiót. Nyilván a kapacitás behatárolta a meghívottak számát, ezúttal Sopron, Szekszárd, Eger, Villány, Somló nem kapott lehetőséget, ezt egyáltalán nem negatív kritikaként írom!

A borokkal történő ismerkedés sétáló kóstolás keretében zajlott, minden borászatnak volt egy asztala, a belépőjegy áráért szabadon lehetett ízlelgetni a kínálatot. Mi először a fehérborokat jártuk végig – sokkal több ilyen tétel volt – én csak a kedvenceimet, rizlinget, hárslevelűt, furmintot és chardonnay-t kóstoltam, ezekből is csak egy-egy nyeletet, a maradékot kiöntöttem. A borok többsége jól iható, némelyik egészen kiváló volt. A rozékat ezúttal kihagytam, bár tényleg nem a mennyiség volt a lényeg, de ennyi kóstolgatás is meghozza a könnyű mámort, így a vörösborokra már jóval kevesebb figyelmem jutott, kóstolás helyett inkább régen látott emberekkel beszélgettem. Nagyon sok ismerős arc volt a tömegben, akikkel különböző kóstolókon találkoztam.

Egy korty pezsgővel nyitottunk, befejezésül ennek kapcsán leírnék pár gondolatot. Régebben a pezsgő a szilveszterezés, esetleg születésnapok itala volt, alighanem a legsilányabb borokból készült a tankpezsgő, amelynek mértéktelen fogyasztása hosszú és fájdalmas másnapossággal járt. Volt szerencsém látni a Törley gyárat, itt szembesültem azzal, hogy a palackos érlelés mennyi munkával és milyen komoly technológiával jár, arról nem beszélve, hogy csak kiváló alapanyagból (borból) készülhet! Ma már egyre több manufakturális készítésű pezsgővel találkozhatunk, vannak akik kizárólag pezsgőt gyártanak, de egyre gyakrabban borászatok is így bővítik a kínálatukat. Ezek a pezsgők megmutatják, hogy szemben a tömegtermeléssel, mennyire míves, az ünnepeket méltón megkoronázó italról beszélünk. Látom az üzletláncok polcain is választék bővülését, s a vinotékákban is egyre nagyobb a kínálat, érdemes megkóstolni a minőségi pezsgőket is!

jan 072019
 

Zaklatott, végigdolgozott ősz után, az év végi ünnepek sem voltak pihentetők, december 25-én, 31-én és január 1-én is dolgoztam. Előre látva mindezeket, már december elején szállást kerestünk, az Őrség volt a célpont, azon belül inkább a szálláshelyek kínálata, mint a település volt döntő. Ezért esett a választásunk Magyarszombatfára, a szlovén határtól alig két kilométerre található községre. Miért az Őrség? Annak idején Rómába is akkor kezdtem el visszavágyni, amikor Karinthy Cini Naplóját olvasva megjelentek lelki szemeim előtt az Örök Város nevezetességei. Most alighanem Borbás Marcsi főzőműsorait látva csókolt homlokon a “múzsa” bennünket… Természetesen elővettem Kohus Peti “Tour de Őrség” beszámolóját, amelyből még több ihletet merítettünk!

Január 2-án szerdán indultunk, útba ejtve Somlót egy kis borbeszerzés céljából, közel három óra alatt értük el Magyarszombatfát. Másnap elindultunk, először a veleméri templomot csodáltuk meg, majd a szentgyörgyvölgyi református templomba mentünk. Előbbiben a XIII. századi freskók és az azokra vetülő fény játéka, utóbbiban a bárányfelhőkkel díszített karzat és tető igazi érdekességet nyújtott. Őriszentpéteren ebédeltünk, lassan gurultunk addig, számos helyen lehetett látni a népi építészet emlékeit, helyenként az enyészetnek adva, máshol felújítva, régi szépségében ragyogva. Visszatérve Magyarszombatfára – a falu a cserepezőkről ismert – betértünk az összes nyitva tartó gölöncsérhez, gyönyörű portékákat tudtunk vásárolni. Természetesen a Fazekasházat is megnéztük.

Reggelre esett másfél centi hó, a napot szállásunkon pihenve töltöttük. Szombaton felkerekedtünk, hogy megnézzük a méltán híres őriszentpéteri termelői piacot. Bár az év végi ünnepek utáni első szombaton takaréklángon üzemelt, így is fantasztikus portékákra leltünk! Füstölt húsok, kolbászok, szalonnák, tepertők; sajtok, túrók, vajak; mézek, lekvárok no és gyümölcspárlatok kínálták magukat. A termelőkkel nagyon jól elbeszélgettünk, nem volt tömeg, ráértek. Van elképzelésünk a kistermelők munkájából született étkek és a bolti kínálatban megvásárolhatók közötti különbségről, mégis nagyszerű érzés volt, hogy azoknak az embereknek a kezéből vesszük át, akik a természetből varázsolták elénk! Örültünk ennek a piacnak, szeretnénk visszatérni, amikor tavasz végén, vagy ősz elején teljes fényében pompázik!

Őriszentpéteren betértünk az Árpád-kori templomhoz, a szállingózó hóban kívülről tudtuk megnézni.

Szalafő felé vettük az irányt, számomra ez a település az Őrség szíve. Legjobban itt különülnek el a szerek, dimbes-dombos tájnak varázslatos hangulata van. Betértünk a Batha portára tökmagolajért, örömmel láttuk, hogy a Gasztroangyal itt mutatta annak készítését. A gazdasszonytól rengeteg dolgot megtudtunk a különféle magolajok kedvező élettani hatásairól, felhasználásuk módjáról. Tőlük a pityerszeri skanzenbe mentünk, bár az épületek zárva voltak, kívülről megnézhettük az őrségi népi építészet itt őrzött kincseit.

Szentgotthárd érintésével, egy finom ebédet elfogyasztva utaztunk tovább Körmendre, ahol barátainkkal töltöttük a délutánt, majd együtt mentünk el a helyi sportcsarnokba, hogy meghallgassuk a Körmendi Fúvószenekar újévi koncertjét. Mint megtudtuk, tíz éves hagyomány ez a koncert, túlzás nélkül, varázslatos volt! James Bond filmzenéje, vagy a Bohém rapszódia fúvós nagyzenekar előadásában elképzelhetetlenül jól szólalt meg, a többi zeneművel együtt.

Másnap szeles időben, ám verőfényes napsütésben utaztunk haza. Vízkereszt lévén elbúcsúztunk karácsonyfánktól, mégsem voltak rossz érzéseink, ez a három nap kárpótolt a zaklatott ősz és télelő három hónapjáért.

Íme máris feltöltötte valaki a szombati koncert talán legemlékezetesebb részét, fogadjátok szeretettel!

 

dec 302018
 

Ismét elszaladt tizenkét hónap, s bár durrannak a tűzijátékok, annyi történik mindössze, hogy eggyel nőtt a sorszám, új naptár kerül a falra. Szorongató, nagyon nehéz idők jönnek, ám engedjük el terheinket, álljunk meg egy percre, így óévbúcsúztatónként beszámolok a révkomáromi Ismerős Arcok koncertről.

Nem a tegnapi volt az első alkalom, hiszen hagyománnyá vált, hogy a naptári esztendő utolsó hangversenyét Révkomáromban játssza a zenekar. Többször voltunk ebből az alkalomból a Rév-klubban, idén azonban a zenekar alapításának huszadik évfordulójára összeállított koncertturnéba illeszkedett a felvidéki előadás, így a Jókai Színház volt a koncerthelyszín.

Igen, húsz év lepergett, nagyon sok dal született, olyan énekek, amelyek kiállták az idő próbáját. Lehet, hogy tévedek, de bizonyára komoly fejtörést jelenthetett a zenekarnak az ünnepi műsor dalainak kiválasztása, hiszen annyira bőséges forrásból meríthettek. Úgy érzem, nagyon jól sikerült összeállítást hallottunk, az elhangzott dalok felölelték a húsz év termésének legérettebb gyümölcseit. Nem kísérlem meg felidézni a repertoárt, nem volt hiányérzetem az előadás végén!

A dalokat újragondolta a zenekar, áthangszerelve, ülve adták elő; ezúttal a legsodróbb lendületű énekeknél sem pattant föl a közönség, sőt az Andocsi Mária végén hosszú pillanatokig beszédesen néma csend volt amíg megszólalt a taps! Azt hiszem nemcsak a zenekar, hanem a közönség is újragondolhatott egyet s mást. Tökéletes volt a megszólalás, így gyönyörűen érezhettük a hangszereken a zenészek virtuozitását, az együtt muzsikálás örömét! A muzsika kicsit más megvilágításba helyezte a jól ismert szövegeket is. Elképesztő azok időtállása, legyen szó aktualitások, vagy örök értékek dalba öntéséről!

Elszaladt a két óra, véget ért a telt házas előadás. Elmúlt húsz év, de szükség van régi és az újabb dalokra, határon innen és túl, még akkor is, ha most lenne vége, én már azt is csak megköszönöm. Végül a Nélküled, amely hallatán mindenki felállt. Köszönjük a tegnapi estét, a húsz esztendőt, nem utolsó sorban azt is, hogy hitvesemmel részesülhettünk ebből!

Ismét elnézést kérek a fényképek minőségéért, az év végi hangulat kedvéért kiegészítettem a koncert előtti sörivás helyszínén készítettekkel 🙂